Marx Tibor István: Gróf Dessewffy Aurélről

Gróf DESSEWFFY AURÉL a magyar arisztokrácia egyik kiemelkedő, a 19. századi honi konzervatív gondolkozásnak pedig legmeghatározóbb alakja volt. Írásunkkal e nagyszabású személyiség emléke előtt kívánunk tisztelegni, olyan utat felidézve, amely példaértékű foglalatát adja az uralkodóhoz illetve a monarchikus elvhez való hűségnek, a felelősségteljes hazafiságnak, valamint a társadalom egészét áthatni akaró aktivitásnak: egyszóval mindannak, ami a valódi arisztokratizmus mibenlétét jelenti.

A gróf már gyermekkorában rendkívüli értelmi képességek birtokában volt, amelyhez az évek során kiterjedt klasszikus műveltség és európai mércével mérve is kiemelkedő társadalom- és politikatudományi ismeretek társultak. Azt lehet mondani, rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyek az igazán nagyszabású államférfiak sajátjai. Mindezek mellett – vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy mindezekből kifolyólag – volt szokásaiban, viselkedésében illetve egész életvitelében néhány olyan pont, melyeket környezete értetlenül fogadott és kezelt, s azokról mint rossz tulajdonságairól emlékezett meg. Tény, hogy rajongott a társasági élet minden formájáért, és intenzíven élte azt. Kedélyállapota és szorgalma ingadozó volt – bár hivatali feladatainak mindig eleget tett. Saját karrierjének építése pedig szemlátomást egyáltalán nem érdekelte: „Sokat költöttem, ehhez járult a kártya… Egyébiránt magamat csak szünet nélkül mulattam, s a társaságban az asszonyok kegyessége mellett igen kedveltetvén, irigységből sok bajnak valék kitéve, s a dolognak két párviadal volt a vége.” [1]

A fentiekkel kapcsolatban a magunk részéről azokra az alkati sajátosságokra hívnánk fel a figyelmet, amelyek DESSEWFFYt sokkal inkább egy katonatiszthez – ha úgy tetszik harcoshoz –, mintsem egy szokványos értelemben vett politikushoz tették hasonlatossá. Jellemére a veleszületett tulajdonságok közül meglátásunk szerint döntően az az egyértelmű elhivatottságtudat nyomta rá bélyegét, ami a grófot már kora ifjúságától a diplomáciai pálya és ezzel együtt az „államférfiúi minőség” elérésére – mint minden másnál becsesebbre – sarkallta, aminek leginkább az aut caesar, aut nihil elve és gyakorlata felelt meg. Létezik ugyanis az elhivatottságnak olyan intenzív foka, amely képes egy adott egzisztenciát a gyökereinél megragadni, és az abban szunnyadó összes képességet és életerőt egy adott cél irányába mozgósítani. Mindez rendesen fokozott aktivitást és egyfajta expanzív magatartást von maga után, melyek optimális kibontakozásához a személynek széles cselekvési térre van szüksége: „nem az volt az ő hivatása, hogy akár a felséges kancellária, akár a nagyméltóságú helytartótanács collegiumaival vagy tanácsos uraival töltse idejét, hanem az, hogy antagonistái SZÉCHENYI vagy KOSSUTH legyenek és ezeket győzze meg a nemzet naggyá tételéért folyó küzdelemben.” [2]

Gróf DESSEWFFY AURÉL Zemplén vármegyében, Nagy-Mihályon született 1808. július 27-én Gróf DESSEWFFY JÓZSEF és Gróf SZTÁRAY ELEONÓRA első fiaként. „Kiskoromban – mint szüleimtől hallottam – igen csendes és jó fiú valék, de oly kevés elmetehetséget mutató, hogy atyám jövendő tökéletes ostobaságomat erősen hitte.” [3] Az ez irányú szülői aggodalmak azonban rövidesen feleslegessé váltak, amint ugyanis oktatása hétéves korától határozott irányt vett, szellemi képességei kirobbanó gyorsasággal bontakoztak ki. Tízévesen könyv nélkül tudta az Ilias első fejezetét görögül, és néhányszori olvasás után CICERÓtól egész szónoklatokat szavalt el. A görög nyelvet a latin, a német, a francia, az angol és az olasz követte, és tizenöt éves korára ezek mindegyikén tökéletesen beszélt, írt és olvasott. Jövőjét már tizenhét évesen diplomataként képzelte el, s ennek megfelelően érdeklődését főként a történelem és az európai közjog irányába fordította. MALBYt, SCHÖNt, SPLITTERt olvasta előszeretettel: „Életének eme szakaszában szerezte meg azon ismereteket, melyeknek nagy változatossága és bősége őt később kitüntette. S hogy rendes tanulmányai mellett olvasásnak ennyi időt tudott szakítani, azon őt életfogytáig kísért tulajdonából magyarázható, mely DESSEWFFY AURÉLt másoknál kétszerte, sőt háromszor gyorsabban olvasni képesíté, – oly tulajdon, mely éppen oly értéktelen magában, ha a fölfogás könnyűségével nem egyesül, mint amilyen kevés becsű ismét ez is, ha az ítélő tehetség deréksége által nincs kiegészítve. Benne mindezeket ritka összhangzásban egyesülve láttuk. Innen van, hogy értelmesen szólni, sőt talpraesetten vitatkozni tapasztaltuk őt oly könyvek felett, melyek elolvasására másnak napokat kellene fordítani, mialatt ő azok átlapozásán néhány óra alatt esett át…” [4]

A könyvekből szerzett ismeretek elmélyítésére a szülői háznál zajló intenzív társasági élet nyitott kiváló lehetőséget, melynek számos jeles személyiség által emelt légkörében az ifjú hamar hozzászokott a nálánál tapasztaltabbakkal való társalgáshoz és az önálló véleményalkotáshoz. Ezek a beszélgetések ahogy értelmére, úgy hazafiúi érzületére is erősen hatottak: „mert itt mindennapi és meg nem szakított folyamatosságú volt ugyan az érintkezés az összes szellemi világ mozgalmaival, de mindig a honszeretet ihletése mellett, és így erre és ide vitetett vissza minden…” [5]

1823-tól a Kassai Királyi Akadémián kezdte meg rendes tanulmányait. Az addigra megszerzett ismeretek birtokában az ott töltött éveket azonban nagyobbára feleslegesnek tartotta. Működésének a tanintézeten kívüli más komolyabb területeket keresett, így az ekkortájt indult Felsőmagyarországi Minerva című orgánumban közölt különböző tárgyú, de főként esztétikai tanulmányokat és fordításokat. A várva várt találkozásra a valódi politikai élet világával az 1825. évi országgyűlés alkalmával került sor, hová apja mintegy érettségének elismeréseként vitte magával. A tizehét éves ifjú hamar megtalálta azokat a területeket, ahol magát hasznossá tehette és ahol felfigyelhettek rá. Országgyűlési Híradót szerkesztett jobbára saját kedvtelésére, majd a gyengébb szónoki képességű képviselők részére írt beszédeket, melyekkel immár szélesebb körökben is sikert aratott, és hamarosan megkapta első hivatalos felkérését a Kancelláriától, nevezetesen a bécsi angol követ számára kellett francia nyelven naplókönyvet vezetnie. Mindeközben megismerkedett a diaeta minden nevezetesebb küldöttjével, és ekkortól datálható SZÉCHENYIvel való „azóta sok phasison keresztülment” [6] ismeretsége is.

Az akadémia elvégzése után néhány hónapot Pesten töltött joggyakornokként, majd az első adandó alkalmat megragadva hivatalt vállalt a birodalom központjában. Bécs a pozsonyi országgyűlés után újra lehetővé tette számára, hogy nagyságához méltó személyiségekkel érintkezzen. Ott kötött életre szóló barátságot JÓSIKA SAMUval, az ESZTERHÁZY fivérekkel, MÓRICcal és PÁLlal, JABLANOVSZKY FÉLIXszel és ZICHY PÁLlal, és került közelebbi ismeretségbe számos kitűnő külföldi diplomatával, tudóssal és művésszel. Így világnézetének helytállóságát és aktuálpolitikai elgondolásait a kor kihívásaival szemben és a nemzetközi erőviszonyok kellő figyelembevételével tehette mérlegre és tökéletesíthette tovább. Ez a közel négy évig tartó pezsgő szellemi légkör volt számára az igazi iskola, amelyben a lelkes ifjú valódi státusférfivá ért. Mindeközben hivatali előmenetelével, személyes karrierjével nem sokat foglalkozott, s bár a rá bízott munkát lelkiismeretesen végezte, külön szorgalommal e téren nem jeleskedett.

Ennek következtében egy helytartósági titoknokkénti kinevezéssel 1832-ben „nehéz szívvel és sok adóssággal” el kellett hagynia Bécset. Budán PRÉNYAI ZSIGMOND hivatalához került, ahol, mint írja: „dolgom semmi sem volt”. Ezzel mintegy kezdetét vette az a – legalábbis külső jegyeiben – termékenynek nem nevezhető korszak, amely közel nyolc éven át tartott. Naplójából azonban – annak ellenére, hogy ezeket az éveket csupán néhány lapra szorítva foglalta össze – érzékelhető az az állandó szellemi jelenlétet követelő küzdelem, melyet ezen idő alatt önmagával szemben vívott, s amely a „belső ember” érésének időszaka volt.

Rövid, de annál meghatározóbb politikai szereplése az 1839. évi országgyűlésen vette kezdetét: „Kormány és nemzet, nem különben a két tábla között nagy vala elébb a feszültség, majd-majd enyhülni kezde. Május elsején amnesztia hirdettetett. … Örök megváltási törvény hozatott, s közöröm közt oszlik el a kezdetben oly zivataros országgyűlés. Azt tarték, hogy mindezekben nekem is tetemes rész jutott, főként pedig a felek kibékítésében.” [7]

Miben állt sikere és annak politikai jelentősége? Mindenekelőtt abban, hogy a terjedő liberális eszmékkel szemben egy átfogó, működőképes és lényegi elemeit tekintve tradicionális elvi bázison álló programot tudott megfogalmazni. Meglátásaival ösztönzően hatott az arisztokrácia azon részére, akiknek politikai szerepe nagyobbára egy passzív pozícióvédésben merült ki, ami nem szolgálhatta immár sem a birodalom, sem szűkebb hazánk érdekeit: „lehet e kétségbe hozni, hogy eljött az idő a rend és törvényes tekintély elvét megerősíteni? Mert ha ezen elv már most is oly kevés szerencsével harcol a felekezetek ellen: mi lesz belőle, ha nagyobb néptömegekkel lesz kénytelen maga mostani gyengeségével megvívni?” [8] Emellett pedig adekvát politikai teret nyitott az ugyancsak e rendhez tartozók azon csoportjainak, akik vagy a tettek mezejére léptek már, vagy annak küszöbén álltak. Számukra olyan utat mutatott – ellentétben például SZÉCHENYIvel vagy WESSELÉNYIvel –, amelyben a hatni akarás módja, mértéke és miértje nem állt szemben a tőlük joggal elvárt szereppel – mely szerep végülis záloga volt a szóban forgó rend fennmaradásának és töretlen identitásának: „van e nagyobb szerencsétlenség status emberre nézve, mint hajlam a szabad választás, vagy körülmények által nyújtott oly helyzet, melyben agitatio útján »alulról felfelé« vala kénytelen változtatási eszméinek sikerét eszközleni?” [9] Álláspontja szerint: „Az országnak kívánságai sikerét nem a kényszerítő módok, hanem az ország fellépésének erkölcsi ereje és törvényes ok adások által kell biztosítani, … úgy reménylem és hiszem azt is, hogy ezen az úton a nemzet kívánságai tökéletesen teljesedni fognak”. [10]

Az ő reformpolitikai elképzelésének középpontjában is a magyar államhatalom rekonstrukciója állt, de ezt messzemenő lojalitás és „alkotmányunk gyökér elveinek fenntartása” jellemezte. [11]

Alapvetőnek tartotta a törvényhozás szilárd alapokra helyezését – visszaszorítva a főrendi táblán az ún. ötforintos, illetve az alsó táblán a bocskoros nemesség mint instabil politikai erő befolyását –, valamint a végrehajtó hatalomnak a magyar kancellária hatáskörébe vonását. Ezeknek megfelelően 1839-ben egy kormányzati tervet nyújtott be az udvarhoz, melyben a birodalmi kormányt reformok bevezetésére kérte: nevezzen ki Magyar Kormányt, ami az országgyűlést megnyerheti. Tervezete kedvező fogadtatásra talált Bécsben, és alapul szolgált a néhány évvel később kinevezésre került ókonzervatív kormány működési elveihez.

Egy másik tényező, ami kiemeli őt pályatársai sorából az, hogy fel- és kiismerte „ellenfelét”, annak újkeletű harcmodorát, amely, ahogy öccse, DESSEWFFY EMIL írta: „A tanácskozási modornak meglepő varázserejével nyilvánult, … és növekvő tekintélyénél fogva, hazánk politikai életét azon közel veszélynek tevé ki, hogy abban a legsajnálatosabb egyoldalúság talál uraságra vergődni”. [12]

DESSEWFFY AURÉL az elsők között volt, aki ezen a területen is hathatósan tudta felvenni a küzdelmet. Ennek ékes bizonyítéka az 1841-ben közte – mint a Világ című lap szerkesztője – és a Pesti Hírlap között zajlott polémia, [13] amelyben a KOSSUTH által terjesztett eszmék valódi mibenlétét feltárva, s azok súlyos következményeit mintegy előrevetítve sikerült megosztania az ellenzék sorait: „Sehol a világon nem követte közvetlen a forradalom a forradalmi eszméknek nyilvánítását: és mégis minden forradalmak in ultima analysi az eszmékben gyökereznek: mert az ige tetté válik, s ami a velőkbe gyökeret ver, elébb utóbb, keresztül bocsátva a szenvedélyeken átmegy cselekedetbe.” [14]

S bár Gróf DESSEWFFY AURÉLt 1842. február 9-én bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy nézeteit személyesen juttassa teljes érvényre, abban azonban nem, hogy az általa lefektetettek nyomvonalán egy a régi elveken nyugvó, de megújult politikai erő – az Ókonzervatív Párt – bontakozzon ki, ami aztán jelentős, sőt több alkalommal meghatározó szerepet játszott hazánk későbbi történetében.

Hadd idézzük végezetül halála előtt írt utolsó sorait, amelyekben híven tükröződik politikai credójának egésze:

„Hogy polgártársaim nem támogatnak kellőleg ez kétségbeejtő, hogy sokan közülük titokban hízelegnek nekem, és csak azért, hogy néhány iskolás diák rosszallását kikerüljék nyíltan szidalmaznak: ez gyalázat, vagyis csak oly nemzethez méltó, melynek nincs bátorsága, hogy magát egy banda támadásától megvédelmezze. De mind ez kötelességem teljesítésében meg nem akadályoz… Megjutalmaznak-e vagy nem, arra nem gondolok, egyetlen nagyravágyásom, hogy hazám érdekeiért teljes erővel működhessem. Egyébbaránt sohasem szoktam együtt mérlegelni a szennyes önérdeket és hazám legfontosabb érdekeit.” [15]

Jegyzetek

1 Néhány nevezetesebb darab gróf Dessewffy Aurélnek hátrahagyott eredeti magyar munkáiból és országgyűlési beszédeiből. Szerk. Gróf DESSEFFY EMIL. Pest, 1843, Landerer és Heckenast, 13–14. o.

2 DEÁK FARKAS : Gróf Dessewffy Aurél. Budapest, 1885, Stampfel Károly, 13. o. /Magyar Helikon, 53./

3 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 3. o.

4 Koszorú gróf Dessewffy Aurél emlékének. Fűzék tisztelői és barátai. Pest, 1857, Heckenast, 6. o.

5 Uo. 13. o.

6 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 8. o.

7 Uo. 22–23. o.

8 Uo. 170. o.

9 Koszorú. I. m. 102. o.

10 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 234. és 235. o.

11 Részletes politikai rendszerének ismertetésével kapcsolatban ld. RÉZ MIHÁLY: Tanulmányok. Budapest,

1909, Pallas, 290–355. o.

12 Koszorú. I. m. 30–31. o.

13 Ezeket az írásokat csokorba fogva találhatjuk: Gróf DESSEWFFY AURÉL: X. Y. Z. könyv. Pest, 1841,

Trattner–Károlyi.

14 Uo. 58. o.

15 DEÁK FARKAS: I. m. 23. o.

Read more »

Szekercés Szabolcs: Gróf Szécsen Antal

„Az élet küzdelmei és csalódásai között, miket csak kevesen

kerülhetnek el, legbiztosabban úgy óvhatjuk meg a szemlélődés

szabadságát, az ítélet függetlenségét és elfogulatlanságát,

ha a napi szenvedélyek zajlásától független szellemi

érdekű területet foglalunk le számunkra.”

Gróf Szécsen Antal

H

álás feladat a történelem azon alakjait szemlélődés tárgyává tenni, akiknek tetteiben csaknem a mitológikus világ „meghosszabbodását”, időbeli folytatását tapasztalhatjuk. A mitológikus szemlélet lehetővé teszi, hogy az e tekintetben szóbahozható, erre ténylegesen méltó személyiségek gondolataiban, elveiben, cselekedeteiben – a kollektív modern (ál)mítoszokkal szemben – egyénfeletti princípiumokat ismerjünk fel, s azokat magunk elé példaként állítsuk. A történelemszemlélet „őrizze meg a higgadt és részrehajlatlan – jellemtelen vélemény-közönyösséggel éppen nem ugyanazonos – történelmi felfogások szellemét; tartsa ébren a hazai történelem iránti érdekeltséget és nyújtson ily módon alapot és támaszt a komoly öntudatnak, mely kicsinyes és felületes hiúságnak egyenes ellentéte”.[1]  Álljon most előttünk ilyen példaképként éppen azon személyiség, akitől – az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társalat[2] egykori elnökeként – az iménti szavak származnak. Gróf SZÉCSEN ANTAL történetkutatási alapelvei – a mindennapi gondoktól való függetlenség, a közönyösséggel és érdektelenséggel nem azonos tudományos elfogulatlanság és nívó, a példaképek iránti érzék, a tudósi hiúság, kicsinyesség hiánya – igen rövid ideig határozták meg a magyarországi történelemkutatást, amit mi sem bizonyít jobban, mint éppen alakjának mindmáig tartó száműzése a XIX. századi magyar történelemből. És az igazság az, hogy az ebbe való belenyugváshoz nemcsak a közismerten filoszemita beállítottságú történészek, hanem a demokratikus nacionalista, sőt – és sajnos – az úgynevezett „filonáci” törtélemírás „nagyjai” is hozzájárultak. Ha a dolgok állása kizárólag e három történetkutatási tendencia képviselőin múlna, Magyarországnak egyszerűen nem lett volna olyan XIX. századi arisztokráciája, amely mind a kultúra, mind az államférfiúi tehetség tekintetében Európa-szerte híres, európai viszonylatokban[3] is magasan kiemelkedő volt.

Gróf SZÉCSEN ANTAL mellőzése – noha, mint látni fogjuk a XIX. század egyik legjelentősebb ismert magyarja volt – szorosan összefügg az 1848–49-es forradalom mai hivatalos és általános megítélésével. Nehéz megmondani, hogy e megítélés kialakításában, népszerűsítésében, majd kizárólagossá válásában pontosan milyen erők játszottak szerepet; kétségtelen azonban, hogy ez az a pont, amelyben az említett három, egymástól eléggé eltérő történelemkutatási irányzat is tökéletesen egyetért. Bármilyen beállítottságú feljegyzéseket olvassunk azonban e forradalomról, vitathatatlan, hogy a forradalmi erők már akkor a teljes szétesés és autonomia-vesztés szélére sodorták országunkat, olyan lázadó kereteket teremtve „függetlenségünk” kiterjesztésének, amely keretek között az akkori világviszonyok közepette csakis veszíteni, embereket veszteni, halált hozni lehetett – ide értve a szellemileg teljesen felkészületlen „márciusi” ifjakat, valamint a jobbágyságot a maga saját kultúrájában megzavaró, halálos, új ideológiai mérgeket is. Bármit is mondjon tehát a mai történetírás, Magyarországon 1848–49 volt a demagógia születésének első számottevő időszaka. Ami a „demagógia” állítólagos „korábbi formáit” illeti: egy jobbágy (mellőzve e kifejezésből minden pejoratív felhangot), anélkül, hogy bárki is kényszerítette volna erre, hitt királyában, ahogy hitt Istenében, hitt hazájában, ahogy földjében. Mindenesetre több, mint furcsa, hogy a mai történetírás lázítókat és nyughatatlan alakokat nemzeti hősökké tesz, mialatt SZÉCSEN ANTALt és a hozzá hasonlóakat, akikben a nemzethez és az uralkodóhoz (s annak dinasztiájához) való hűség tökéletesen egyesült – elfelejt vagy leír; olyan fokon, hogy neve hallatára manapság még az úgynevezett „művelt” réteg is alaposan zavarba jöjjön.

SZÉCSEN gróf politikai nézeteit és tetteit mindvégig az említett két elv egysége határozta meg. A meggyőzés és az érvek erejével próbálta elérni uralkodója abból következő abszolutizmusának mérséklését, hogy egyik országa népének egy része fellázadt, és hogy az itteni helyzetet osztrákjai igencsak nehezen láthatták. A hűségben való példamutatás és szükséges politikusi szigor törvényerejével próbált hatni nemzetére, ahol is új, hamis hangadóinak köszönhetően a meggyőzés már nem használt. – De érvelt SZÉCSEN nemzete vezetőinek még akkor is, amikor a rend és legitimitás hívei a meggyőzés sikerének lehetőségéről már lemondtak. Történelmi jogfolytonosság, függetlenség és korona alatti egység, törvényesség és hűség – ezek voltak életét mindvégig meghatározó alapelvei. És ezeket az elveket, bármit hozzanak is a történelem miazmái, bármit kívánjon is a hivatalos vagy éppen az alternatív népszerűség, lehetetlen mellőzni vagy elfelejteni. Majdnem úgy, ahogyan a mítoszok öröksége, mindez az örök értékek világába tartozik. „Értékmentes” szemléletnek a nullát el nem érő értelme nincs, és az értékek akkor is fontosak – akkor is vannak és lesznek „örök értékek” –, ha az értékeszmével néhányan visszaélnek. Ez nem érv a modern történelemtudomány állítólagos „elfogulatlanságára”.

* * *

Gróf SZÉCSEN ANTAL nagyapját, SZÉCSEN SÁNDORt, az udvari kamara elnökét és magyar királyi kincstartót I. FERENC császár 1811-ben emeli grófi rangra a Szent István-rend középkeresztje elnyerésének köszönhetően. Apja, gróf SZÉCSEN MIKLÓS, a magyar királyi udvari kamara utolsó elnöke, magyar királyi titkos tanácsos, szintén a Szent István-rend középkeresztjének birtokosa, ZSÓFIA főhercegnő főudvarmestere, aki erős magyar hazafiságát mindemellett soha meg nem tagadta.[4] Anyja: ERZSÉBET császárné palotahölgye. Gróf SZÉCSEN ANTAL (keresztségben kapott nevei szerint Antal Ferencz Károly) ilyen családban látja meg a napvilágot 1819. október 17-én, Budavárában. Itt tölti gyermekéveit gróf MAJLÁTH GYÖRGYgyel és gróf CZIRÁKY JÁNOSsal együtt. Családja szoros kapcsolatban áll FERENC FERDINÁND családjával. 16 éves, amikor befejezi a jogi akadémiát és államhivatalnok lesz. Ettől kezdve tudatosan készül a szinte öröklött politikai érdeklődésből következő diplomáciai pályára. 18 éves korában hosszabb időt tölt Bécsben, ahol a monarchia arisztokráciájának színe-javával megismerkedik, akik felfigyelnek rá, mint minden tárgyhoz értőn hozzászóló szerény vitapartnerre. Mint azt barátja, JAROMIR CZERNIN cseh gróf megjegyezte, e bécsi barátságok közepette is mind nyelvében, mind külső megjelenésében: lelkes magyar.[5]

Politikai pályafutása az 1839-es országgyűlésen való részvételével kezdődik. Politikai és szociális megfigyelései, korai tapasztalatai és rokonszenve gróf DESSEWFFY AURÉL és báró JÓSIKA SAMU felé vonzza. 24 esztendős, amikor egy szerbiai egyházi kongresszuson METTERNICH herceg felfigyel rá, olyannyira, hogy az 1843. évi téli pozsonyi országgyűlés előtt már hosszabb beszélgetésben fejti ki az ifjúnak politikai nézeteit. (Óriási államférfiként METTERNICH herceg ekkorra, az alapvető pozitívumok mellett, tökéletesen tisztában volt a bécsi kormánynak a birodalom királyságaiban elkövetett mulasztásaival is, így számtalan esetben helyi, a viszonyokat udvari köröknél jobban értő nemesek véleményét kéri ki, így SZÉCSEN grófét is. „Ne azt jelentse nekem, ami történik, mert azt úgy is tudom, hanem azt írja meg, hogy minek kellene történnie az Ön nézete szerint.”[6]) Az első eszmecserétől kezdődően életre szóló elvbarátság jön létre köztük. SZÉCSEN gróf mindvégig hű maradt METTERNICH herceghez, az ellenséges közmegítélés ellenére értette és védte politikáját, sőt egyes konkrét lépéseit is: „Van azonban őszinte tisztelet, s ezzel azért adózom az ő emlékének, mert én METTERNICH egész politikai pályája folyamában törvénysértést és rosszakaratot nem tapasztaltam. Hogy őt mégis vádolták mindezzel, annak okát én abban látom, hogy az akkori idők dolgaiba a közönség nem avattatott be… Bizton és bátran mondhatom, hogy METTERNICHnek az ország belső adminisztrációjába úgyszólván semmi befolyása sem volt, s őt egyes katonai kihágásokért, kinevezésekért, megyei választásokért felelőssé tenni nem lehet. Maga METTERNICH mondta egy alkalommal, hogy volt idő, mikor azt hitte, hogy Európát kormányozza, de olyan, hogy Ausztriát kormányozza, soha.”[7] A herceg pedig, Magyarországról tett helyzetjelentéseit olvasva, ezt mondta gróf SZÉCSENnek: „Ön a kérdéseket mindig a legmagasabb szempontból tekinti, amint az államférfiúhoz illik. Szándékosan hangsúlyozom az államférfiú szót, s nem az ügybeli kormányembert említem.”[8] 1845-ben gróf SZÉCSEN ANTAL főispáni helytartó lesz, s európai körutat tesz barátjával, MAJLÁTH GYÖRGY gróffal, a később brutálisan meggyilkolt országbíróval és felsőházi elnökkel.[9] Az 1846-os pozsonyi országgyűlésen az egyre erősödő liberális erőkkel szembeni konzervatív szervezkedést sürget, nemzeti példaképe, gróf DESSEWFFY AURÉL törekvéseit folytató erős kormánypártot, nyílt, férfias fellépést szorgalmaz. JÓSIKA báró, DESSEWFFY EMIL (AURÉL öccse), MAJLÁTH és SZÉCSEN grófok vezetésével 1847-ben meg is alakul a Konzervatív Párt, amelynek de facto megalakulására korábban nem volt még szükség. Politikai elveit a Budapesti Híradóban ez idő tájt megjelent cikkei is tükrözik. Az 1848-as országgyűlés eseményeinek következtében, a monarchia fennállását féltve, az országgyűlés azonnali feloszlatását javasolja. Miután ez nem történik meg, sőt sor kerül a sokat emlegetett 48-as törvények megalkotására, azon igyekszik, hogy a törvényhozásban részt vállalva legalább mérséklő hatást gyakoroljon. „… szükséges, hogy azok, akik politikai eljárásukban tiszta meggyőződésük sugallatát követték, önmagukkal számot vessenek, hogy tisztába jöjjenek azon tér iránt, mely cselekvőségüknek az új események folytában fennmaradt…; hogy határozottan kijelentsék, politikájukban mit tekintenek minden változáson fölül állóknak… De a fő kérdésre nézve, hazánk kormányzási formáját illetőleg… részemről mindig azon meggyőződéstől vezéreltettem, hogy nemzetiségünk fenntartása, régi alkotmányunk megőrzése, és a század szelleméhez történendő lépcsőnkénti idomítása képezi fő feladásunkat [feladatunkat – a szerk.] […] önfelállásunk a közbirodalom erejétől és a külföld irányában egységétől föltételeztetik… Változhatnak a kormányformák, de a király, a haza iránti hűség kötelessége nem változik.”[10] A forradalom kitörése mély visszatetszést kelt benne, az országban politikai megbizatást nem vállal, mert ezzel egy illegitim kormányt ismerne el. A birodalom fővárosába, majd Olmützbe áthelyezett központjába utazik, hogy segítse a rend helyreállítását. Mivel mindvégig a központosító abszolutizmus mérséklésére törekedett, szolgálatára másutt tartottak igényt: a császári udvar ellen hangolt angol közvéleményt világosította fel Londonban a magyar-kérdést illetően – küldetése sikerrel járt.[11]

A forradalom után, a központosított abszolutizmus idején – amely államférfiúi érzékkel csak minimálisan is rendelkező emberek számára, a történtek után tökéletesen érthető berendezkedés – konzervatív pályatársaival együtt küzd az elveszített 47-es viszonyok mutatis mutandis helyreállításáért, a monarchia rendi alkotmányos rendszerének megújításáért. A sajtóban is felemeli szavát ezek érdekében. Politikai törekvéseit illetően ebben az időszakban, angolszász politikai kifejezéssel élve, His Majesty’s most loyal opposition-nek, „őfelsége leghőségesebb ellenzékének” tekinthetjük. 1851-ben németül adja ki első tanulmányát, A jelenkor politikai kérdései címmel[12], melyben korának új politikai eszméit elemzi: a liberalizmust, a szocializmust, a sajtószabadságot, a nemzetiségi kérdést, a lezajlott forradalmakat. A liberalizmusban támadja a dogmatizmust [!], annak okát pedig, hogy a forradalom kitörhetett, a monarchia kormányzásának azon hibájában látja, amely – a tapasztalt METTERNICH herceggel ellentétben – nem számolt eléggé a nemzetiségek történelmi múltjával és öntudatával. Ezen nézeteit a birodalmi miniszterelnökhöz intézett 59-es emlékiratában, majd a birodalmi tanács tagjaként, később miniszterként, illetve a Magyar Történelmi Társulat elnökeként is kifejti.[13]  Munkálkodásának is köszönhető a részben általa megfogalmazott „Októberi diploma” létrejötte 1860-ban, amely a destruktív forradalom utáni első lépés a monarchia nemzetei önállóságának visszanyeréséhez. Újra megalakul a helytartótanács és a kancellária, valamint összehívják az országgyűlést, amelynek döntési jogköre azonban – az 1848–49-es eseményeknek köszönhetően – korlátozott. A magyar politikusok keveslik a diploma biztosította jogokat, és a későbbi kiegyezés (1867) ismeretében visszatekintő utókor is átveszi ezt az értékítéletet a gróffal szemben, sőt, sokkal kíméletlenebb formában (nem kevéssé az 1945 utáni történelemírás napjainkig tovább élő hatásainak következtében). Kérdés azonban, hogy gróf SZÉCSEN ANTAL és konzervatív pályatársai megfontolt lépései nélkül létrejött volna-e valaha is a kiegyezés? SZÉCSEN gróf óvatossága valójában indokolt: nem kell hozzá túlságosan nagy beleérzési képesség, hogy belássuk, az új, uralkodó által adományozott jogok egyeseket – akik nem érzik át a Magyar Királyság egy tradicionális Birodalomhoz való tartozásának nagyságát és súlyát – könnyen késztethettek volna olyan újabb és újabb jogok követelésére, amelyek által – így vagy úgy – megszakadhatott volna a Birodalom és a Királyság között 1849 után újjáépített kapcsolat. Gróf SZÉCSEN ANTAL a Birodalomhoz való önálló, de folytonos tartozás híve. Így, amikor 1861 februárjában, az országot képviselő egyetlen miniszterként aláírja az „Októberi diploma” által adott jogokat megszorító „februári patenst”, az egész ország lojalitásáról akart bizonyságot tenni. Az utókor kevély és cinikus történészei által befolyásolt olvasótól el lehet-e várni, hogy megérti egy ilyen lépés erkölcsi és elvi nagyságát? Márpedig „azzal, hogy kétségtelenül aláírta a pátenst [Lévén, hogy az ellenkező eset az országra beláthatatlan következményekkel lett volna. – A szerző.], feláldozta magát társaiért [Mint azt a helyszínen lévők emlékiratai tanusítják,[14] alaposan tisztában volt lépésének hazai következményeivel. – A szerző.]. Noha elsősorban ezért cselekedte, de benső meggyőződése ellenére is az a föltétlen, mondhatni katonai lojalitás vezénylé, mellyel a felsőbb akaratot teljesíté, s ezzel is az ügynek vélt szolgálatot tenni” – írja egy tanítványa.[15]

Grófunk politikai pályája a patens aláírásával Magyarországon megpecsételődik. 1861. július 18-án megtörtént felmentése után irodalmi és történelmi tanulmányai töltik be életét, melyek már fiatalkora óta, magas nívót elérve kísérték az életét. Publikálni e témákban sohasem akart, de miután a Magyar Tudományos Akadémia tanácstagjává, a Kisfaludy Társaság tagjává, és a Magyar Történelmi Társulat tagjává, majd elnökévé választják, sorra jelennek meg írásai. A legjelentősebbek SHAKESPEARE-rel, DANTÉval, TACITUSsal, WELLINGTON herceggel foglalkozó munkái és történelmi tanulmányai.[16]

Utókorával ellentétben nemcsak magyar kortársai, de maga I. FERENCZ JÓZSEF császár, magyar apostoli király is nagyrabecsülte egész életművét, amit előbb 1884-ben fő udvari marsallá való kinevezésével, majd 1887-ben Aranygyapjas vitézzé avatásával fejezett ki.

1896. augusztus 25-én Aussee-ben húnyt el, 77 éves korában.

* * *

Hogy alakját más oldalról is megvilágítsuk, szóljunk röviden jellemének legnagyszerűbb vonásairól. Első és legszembetűnőbb: egyenessége és őszintesége, amely mind beszédeit, mind hivatalos jelentéseit, mind barátaival és ellenfeleivel való viszonyát, sőt önvizsgálatát is jellemezte. E tulajdonság meglétét mindenkiben feltételezte. Gerincességét és következetességét jól tükrözi a személyével kapcsolatban talán legismertebb eset: amikor a semminemű történelmiséget nem megértő, önnön személyiségét előtérbe helyező és szabadkőműves KOSSUTH LAJOSt a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat meggyászolta – azt a KOSSUTH LAJOSt, aki minden higgadt és józanul gondolkozó magyar szemében az ország végveszélybe sodrásának kulcsalakja volt – mindkét testületből azonnali hatállyal kilépett.[17] Hasonlóan jellemegyenességre utal, hogy amikor származásának okán, barátja gróf MAJLÁTH GYÖRGY 1865-ben felkérte, hogy vállalja el az igen magas rangot jelentő horvát udvari kancellárságot, a horvát nyelv és nemzeti érzés ismeretének, s az ottani helyzettel való azonosulás hiányára hivatkozva a felkérést visszautasította.[18] (Vajon hány mai politikus tenne hasonló okok miatt így?) Másik látható jellemvonása hűsége, amely egész politikai pályafutását meghatározta. Hű volt hazájához és hű uralkodójához. Tevékenységéből és elméleti munkáiból kiviláglik, hogy e két dolog nemhogy nem volt összeegyeztethetetlen, hanem csakis ezek tökéletes harmóniája jelentette volna mind hazánknak, mind a monarchiának Európán belüli vezető helye megszilárdítását. Lelki nagyságát mutatja a „februári patens” kapcsán történt önfeláldozása is, majd ez után az, ahogyan a tevékeny diplomáciáról lemondva, a szellemi alkotás felé fordulva, önkiteljesedésének új lehetőségeit megtalálta. Kora egyik legolvasottabb és legműveltebb emberének mondták és kedvenc olvasmányai tükrözik érdeklődési körének univerzális voltát is.

Íme, előttünk áll egy ember, akinek szemében elv és tett egyazon birodalom alattvalói.

Jegyzetek

1 SZÉCSEN ANTAL elnöki megnyitóbeszéde a Magyar Történelmi Társulat 1892-i ülésén, in: „Századok”, 1892, 3–10. o.

2 Lásd, A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub, 1996, 442. o.

3 Európán itt és mindenkor egy lehetséges tradicionális-szellemi pozitívumot értünk, nem pedig azt, amit a jelenlegi – kizárólag kvantitív szempontokat szem előtt tartó – páneurópai globalizáció ügynökei. Ugyanitt kell megjegyezni, hogy a jelenleg nagy – kizárólag baloldali – erők bevetésével és hatalmas propagandával készülő „Európai Unió” tradicionális szempontból teljesen elfogadhatatlan és elutasítandó. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lennénk egy tradicionális alapokon nyugvó európai Egység hívei, ami azonban kizárólag egy független országokból álló Birodalmi Szövetség, egy Ligamen Imperiale (vagy ennek lényegi ekvivalense) lehetne. Ez utóbbi fundamentális jellegzetessége egy fenső spirituális konvergenciapont eleven birtoklása, s nem holmi monetáris- és vám-unio, vagy más, pusztán ökonómiai megfontolás lenne. Továbbá triviálisnak tűnhet, az „Európa-szerte híres” kifejezéshez, s általában a „közismertséghez” hozzátehetjük, hogy amíg ez – például – gróf SZÉCSEN ANTAL korában még valóban lehetett egy pozitív tartalmú jelző, ez manapság már messzemenőkig nincs így.

4 THALLÓCZY LAJOS, Gróf Szécsen Antal, Különlenyomat, Bp., 1901, 9. o.

5 Uo. 20. o.

6 Apud THALLÓCZY, i.m., 22. o. Itt említsük meg THALLÓCZY LAJOS SZÉCSEN-életrajzának kitűnő voltát, aki SZÉCSEN gróf eddig ki nem adott, 114 lapos emlékiratszerű hagyatékát és olvasmányairól készített jegyzeteit is felhasználta.

7 SZÉCSEN ANTAL beszéde a Kisfaludy Társaság gyűlésén 1883-ban, in: „Egyetértés”, 1883. febr. 12.

8 Apud THALLÓCZY, i.m., 24-25. o.SZÉCSEN és METTERNICH kapcsolatáról lásd még ANDICS ERZSÉBET, A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben, III. köt., Akadémiai, Bp., 1965 által német nyelven közölt két Szécsen-levelet, 215–217. és 421. o. Az utóbbi, 1849. X. 15-én kelt levélben SZÉCSEN azt írja METTERNICHnek, hogy a forradalom „szerencsétlenségeinek láncolata” után az első boldog pillanat az volt számára, amikor METTERNICHet Angliában viszontláthatta és megcsodálhatta példás lelki nyugalmát.

9 Lásd Gróf SZÉCSEN ANTAL, Majláth György emlékezete, MTA kiadás, Bp., 1884.

10 Gróf SZÉCSEN ANTAL, Nyílt levél régi elvbarátaimhoz, in: „Budapesti Hiradó”, 813. szám, 1838 [Kiemelések tőlünk. – A szerző.].

11 Lásd ANDICS, i.m., 430–432., 434–436., 442–445. o.

12 Politische Fragen der Gegenwart, Jasper-Hügel-Manz, Wien, 1851. Lásd továbbá: Moralpolitische Essays, Rivnac, Prag, 1872 és Östreichisches, Springer, Berlin, 1869.

13 „…az osztrák birodalom alakulásának és történeti kifejlődésének politikai igazoltsága meggyőződésemben minden kétségen kívül áll; …másrészről félre nem ismerhető, hogy ezen […]államtestület, belső szervezetében a jogos elrendezés teljes bevégzését nélkülözte. Mindazon összeütközések és törvény elleni kísérletek, amelyek hazai történeteink évlapjait jellemzik, nagyrészt ezen belszervezés jogos, törvényszerű bevégzés hiányaiból eredtek: eredtek onnan, hogy az egyoldalú kormányhatalom befolyásának gyakorlata útján keresték a megoldást, holott félreismerhetetlen igazság előttem, hogy a megoldások csak akkor lesznek tartósak és megnyugtatók, ha a különböző országok törvényes hozzájárulásával nemzetiségük, történeti emlékeik, politikai jogaik tiszteletben tartása mellett fognak létesítettni.” SZÉCSEN ANTAL beszéde a kiegyezést megelőző évben, apud THALLÓCZY, i.m., 79–80. o.

14 Barátja, gróf CZERNIN JAROMIR közlése szerint, a „februári patenst” többen is aláírták volna, de SZÉCSEN, hogy őket Magyarországon ne menesszék, megtiltotta ezt, és megelőzve őket, aláírta. „»Az én pályámnak vége van, de Vay ne írja alá, őt még használhatják.«” Apud THALLÓCZY, i.m., 53. o.

15 Uo.

16 Egy kötetbe összegyűjtve: Gróf SZÉCSEN ANTAL, Irodalmi és történelmi tanulmányok, Kisfaludy-Társaság, Bp., 1881. Németül: Graf ANTON SZÉCSEN, Acht Essays, Gerold, Wien, 1879. Nincsenek sajnos még összegyűjtve a „Budapesti Hiradóban”, az „Egyetértésben” (és talán másutt is) közölt cikkei, memorandumai és a fent említett, THALLÓCZY LAJOS által használt feljegyzései. Levelei sem.

17 THALLÓCZY, i.m., 86. o.

18 Uo. 58–61. o.

Read more »

Julius Evola: Királyság

Minden tradicionális civilizációt azon individuumok léte határozott meg, akik a természetes emberi kondíciók felett álló, velük született vagy megszerzett felsőbbségük által a világi renden belül egy fentről származó erő élő és hatékony jelenlétét testesítették meg. Ehhez kapcsolódik a pontifex ethimológiai jelentésének benső értelme és hivatalának eredeti értéke, amely szó szerint »híd-« vagy »útépítő« – pons archaikusan utat jelent a természet és a természetfeletti között. Ezen túl tradicionálisan a pontifex a rexszel volt azonos. »Elöljáróinknál szokás volt, hogy a király egyben pontifex és pap is legyen« – tudósít minket Servius[1], és megtaláljuk ezt a formulát az északi tra­dícióban is: »az, aki a vezér, legyen nekünk a híd.«[2] A valódi uralkodók tehát permanensen azt az életet testesítették meg, amely az »életen túl van«. Egy­szerű jelenlétük vagy »pontifexi« közvetítésük, rítusaik ereje – amely saját ha­talmuk által vagy ama intézmény hatalma révén, amelynek középpontját ké­pezték, vált hatékonnyá – spirituális hatásokat sugározott szét az emberek vi­lágába, áthatva a gondolatokat, szándékokat és cselekedeteket, gátat emelve az alsóbbrendű természet sötét erőinek; elrendezve az élet egészét – amely így a fény realizációjának szolgált lehetséges alapjául –, segítve a kibontako­zás, az »üdv« és a »szerencse« általános feltételeinek biztosítását.

A királyok és vezérek autoritásának és jogának elsőleges alapja – ami miatt a Tradíció világában engedelmeskedtek nekik, félték és tisztelték őket – lé­nyegében transzcendens, emberfeletti tulajdonságuk esszenciája volt, amely nemcsak üres szófordulat, hanem rettentő és súlyos valóság. Amilyen mér­tékben felismerték látható és időbeli alakjukban a mindent előző felsőbbség ontológiai kiváltságát, ismerték fel a maga közvetlenségében ezen lények velük született és abszolút felségjogát. Létezik egy koncepció, amelyet nem ta­lálunk meg egyetlen tradicionális civilizációban sem, minthogy az csak az el­következő dekadencia időszakaiban jelent meg: ez a legfelsőbb hatalom pusz­tán politikai felfogása, mintha ez minden további nélkül csak az erőn és az erőszakosságon, vagy olyan természetes és világi tulajdonságokon alapulna, mint az intelligencia, okosság, ügyesség, fizikai bátorság vagy a kollektív, anya­gi jólétről való gondoskodás. A legfelsőbb hatalom alapja ezzel szemben mindig metafizikai jellegű volt. A Tradíciótól teljesen idegen az az idea, amely szerint a vezér hatáskörét azok szabják meg, akiket kormányoz_; továbbá, hogy méltósága a kollektívum kifejeződése, és tekintélye a közösség politikai aka­ratának kell, hogy alárendelődjön. Zeus az, aki az isteni származású királyoknak a θέμιστες-t átadja, ahol a θέμισ – mint felülről jövő törvény- semmi meg­felelést nem mutat azzal, amivé később a υόμος vált: a közösség politikai tör­vényével.[3] Minden evilági képesség gyökerénél megtalálható tehát a spiritu­ális hatalom, mint »isteni természet emberi alakban«. Például indo-árja idea volt, hogy az uralkodó nem »egyszerű halandó«, hanem »hatalmas istenség emberi alakban«.[4] Az egyiptomi királyban kezdetben Ré^c vagy Hóros manifesztációját látták. Alba és Róma királyai Juppitert személyesítették meg, az asszír királyok Ba^calt_; az iráni királyok a Fényistent; a germán fejedelmek és Észak fejedelmei ugyanabból a nemzetségből származtak, mint Tyr, Ódinn és az ássok, a dór-égéi kultúrkör görög királyai διοτρεψέες-nek nevezték magukat, kifejezve isteni eredetüket. A mythikus és szak­rális formulák gazdag változatosságán kívül a királyság princípiuma állandó­an megerősíttetett, mint a világban jelenlévő és tevékeny »transzcendens immanencia«. A király – nem-emberi, hanem szakrális lény – puszta »léte«, je­lenléte által centrum és csúcspont. Ugyanakkor benne rejlik az az erő, amely az általa végrehajtandó rituális cselekményeket hathatóssá teszi; ezekben lát­ták a valódi »uralom« visszaigazolását, az élet egészének természetfeletti fenn­tartását a Tradíció foglalatában.[5] Ezért volt a királyság magától értetődő és ter­mészetes módon elfogadott. A materiális erőt csak mint kiegészítést használta;önmagát mindenekelőtt és ellenállhatatlanul szellemének segítségével érvé­nyesítette. »Mily tündöklő egy isten méltósága a földön« – mondja egy in­do-árja irat[6] – »de nehéz a gyengéknek elérni. Egyedül az méltó arra, hogy király legyen, akinek a lelke erre teremtetett.« Az uralkodók »azokhoz tartoznak«, »akik istenek az emberek között.«[7]

A Tradícióban a királyság gyakran a Nap symbolikájával kapcsolódik össze. A királyban ugyanazt a »dicsőséget« és »győzelmet« ismerték fel, ame­lyet a Napban és a fényben – a felsőbbrendű természet symbolumában –, amely minden reggel legyőzi a sötétséget. »Minden nap mint király emelkedik fel az élők Hórosának trónjára, miként atyja, Ré^c (a Nap).«[*] – »Elrendelem, hogy a Dél és az Észak királyaként emelkedj fel Hóros trónjára, mint a Nap, örökre« – ezek az ősi egyiptomi királyhagyomány szavai.[8] E kifejezések pon­tosan megegyeznek iráni megfelelőikkel, ahol a királyt az »istenekével azo­nos rasszból származónak« tekintik: »trónja ugyanaz, mint Mithrasé és együtt kel fel a Nappal«[9]_; és particeps siderumnak [csillagok részesének], a »béke urá­nak, az emberek üdvének, az örök embernek, a Nappal együtt felemelke­dő győztesnek«[10] nevezik. »Légy a hatalom, légy a győzelmi erő, légy hal­hatatlan. Ti ketten, akik aranyból vagytok, Indra és a Nap, emelkedjetek fel a hajnal fényébe.«[11] – hangzik a megszentelés formulája – és Rohitára, a »győzedelmes erőre«, a szolaritás és az isteni tűz (Agni) egyik aspektusának perszonifikációjára hivatkozva mondják az indo-árja tradícióban: »előnyomulva« ő (Agni) alapította meg ebben a világban a királyságot. Neked adta a királyságot és szétszórta ellenségeidet.«[12] Sol isten az, aki – bizonyos an­tik római ábrázolásokban – az Imperátornak egy gömböt ad át a világuralom jelképeként; erre a szolaritásra vonatkoznak azok a kifejezések is, amelyek Róma állandóságára és uralmára utalnak: sol conservator, sol dominus romai imperii [a Nap, mint a Római Birodalom megőrzője, a Nap, mint a Római Biro­dalom ura][13]. »Szoláris« volt az a római hitvallás is, amelyben az antik ró­mai tradíció utolsó képviselője, Julianus Imperátor dinasztiáját, születését és királyi méltóságát a szolaritásra mint a »világontúliságból« sugárzó szelle­mi erőre vezette vissza.[14] E koncepció visszfénye őriztetett meg a Ghibellin császárokig – mivel II. Hohenstauf Frigyesnél lehetett még a deitas solisról [Napistenségről] beszélni.[15]

Ez a királysággal összekapcsolt szoláris »dicsőség« vagy »győzelem« azon­ban nem egyszerű symbolum volt, hanem metafizikai realitás: olyan ember­feletti módon ható erő, amelyet a király éppen király-volta miatt birtokolt. Erre az ideára a tradicionális symbolumok kifejezésmódjai közül a mazdais-ta a legjellemzőbb: itt a χvarna (újabb formájában χvarrah vagy χvarr) – a ki­rály által birtokolt »dicsőség« – a természetfeletti és égi entitások sajátja, de mindenekelőtt a Naphoz tartozó tűz, amely a királyt halhatatlanságban részesíti és győzelmét igazolja[16]: ezt a győzelmet – miként majd látni fogjuk – úgy kell felfogni, hogy kettős értelme – a mystikus és a katonai (materiális) – nemhogy nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást.[17] A nem iráni népeknél a χvarnah később a »fortunával«, [szerencsével] fonódott össze; ily módon jelenik meg újra a római tradícióban mint »Fortuna regia« [királyi sze­rencse], amelyet a cézárok rituálisan örökítettek át és amelyen a város már az alapítás rítusa során kijelölt, megszemélyesített »sorsának« – »győzedelmes«, aktív felvállalását érthetjük. Ugyanezen összefüggésben – a rendkívüli virtus birtoklásaként – kell felidézni a rómaiaknál a felix [szeren­cse] királyi attribútumát. A védikus tradícióban pedig létezik egy ezzel egyen­értékű fogalom: Agni-vaisvanara, az a spirituális tűz, amely a hódító királyokat győzelemre vezeti.

Az ősi Egyiptomban a királyt nemcsak Hórosnak nevezték, hanem »harcos Hóros«-nak – Horos ^cAhá-nak – is, utalva a győzelem és a szoláris princí­pium dicsőségének azon jellemvonásaira, amelyek az uralkodóban testesültek meg: Egyiptomban a királyi méltóság nemcsak az isteni származás, hanem mindenekelőtt a rítusok által alapozódott meg és igazolódott időről időre; s e rítusok éppen a Napisten – Typhon-Seth, az alacsonyabb tartományok dé­mona felett aratott – győzelmét elevenítették fel.[18] Ezen hatalmuk révén, a rítusok azt az »erőt« és »életet« idézték meg, amely a király képességeit ter­mészetfeletti módon vette körül.[19] A was, az »erő« ideogrammája egyébként a jogar, amelyet az istenek és a királyok tartottak kezükben; és ez az ideogramma a legrégebbi szövegekben egy másik megtört vonalú jogarnak felel meg, amelyen a villám cikk-cakkja ismerhető fel. A királyi »erő« így mint villámló, égi erő manifesztálódik; az »élet« és az »erő« jelképének egyesítése – ^canh-was – azt a szót adja, amely a halhatatlanokat tápláló »lángtejet« is jelenti;s amely kétségtelenül kapcsolatban áll az uraeusszal, az isteni lánggal, amely egyszer életet ad, máskor félelmetesen rombolóvá válik és amelynek symboluma kígyóformában az egyiptomi király fejét övezte. E tradicionális kifeje­zésmódban különböző elemek konvergálnak ezen egyetlen ideába; a termé­szetfeletti erő vagy fluidum szenteli meg és tanúsítja a király napszerűen triumfáló természetét, s ez az, amely egyik királyról a másikra »bocsátja ki magát«, így alkotva meg a királyi nem azon töretlen »arany«-láncolatát, amely arra választatott ki, hogy legitim módon »uralkodjék«.[20] Érdekes megemlíte­ni azt, hogy a »dicsőséget« még a kereszténységben is isteni attribútumnak tekintették – gloria in excelsis Deo [dicsőség a magasságban Istennek] –, amely­ben – a mystikus theológia szerint – a színről színre látás beteljesedik. A ke­resztény ikonográfia általában fej körüli fényességként ábrázolja, amely nyil­vánvalóan az egyiptomi uraeus és a szoláris iráni-római királyság fénykoroná­jával áll analógiában.

A távol-keleti tradíció szerint a király, mint az »Ég Fia«, tian zi – a többi halandótól különböző, nem közönséges születése által – megkapta az égi meg­bízatást, a tian ming-et[21], amely magában foglalta a reális, természetfeletti erő gondolatát is. Lao-ce szavai szerint az »égből« származó erő megnyilvánu­lási módja a cselekvés-nélküli-cselekvés (wei wu wei), azaz a puszta jelenlét által ható, immateriális tett.[22] Ez az erő láthatatlan, mint a szél és mégis a természeti erők kikerülhetetlen hatásával rendelkezik: a közönséges embe­rek erői úgy hajlanak meg előtte – mondja Mengzi[23] –, miként fűcsomók a szélben. A cselekvés-nélküli-cselekvésről az egyik szövegben a következőket olvassuk: »A tökéletesen beteljesedett emberek erényük bősége és mélysége által a Földdel azonosak; erényük magassága és fénye által az Éggel azono­sak; erényük kiterjedése és állandósága által a határtalan térrel és az örök idővel azonosak. Az, aki a legnagyobb beteljesedettségben él, nem mutat­kozik, mégis megnyilatkozik – miként a Föld –jótéteményei által; mozdu­latlan és mégis – mint az Ég – számtalan átalakítást hajt végre; nem cselek­szik, és mégis – mint a tér és az idő – tökéletesen beteljesíti művét.« Csak az ilyen ember »méltó arra, hogy birtokolja a legmagasabb hatalmat és irá­nyítsa az embereket«[24].

Az ősi Kínában az uralkodónak – wangnak – szilárdan lehorgonyozva eb­be az erőbe vagy »erénybe« az volt legfőbb funkciója, hogy centrum legyen s a harmadik hatalom az Ég és a Föld között. Meg voltak róla győződve, hogy birodalmának szerencséje vagy szerencsétlensége rejtett módon – miként népének erkölcse is – az ő magatartásától függ (ez ama szilárd »erény«, amely az uralkodó »létéhez« kötött és nem a »cselekvése« az, amely népének jó vagy rossz kormányzását meghatározza)[25]. E középpont-funkció viszont elő­feltételezte szilárdságát a már említett benső, »triumfális« létmódban, amely­nek megfeleltethetjük itt a jól ismert kifejezés értelmét: »a középben való változatlanságét«, és ama doktrínát is, amely szerint »a közép változhatatlanságában az Ég erénye nyilvánul meg.«[26] Ha ez fennállt, akkor elvileg nem létezett olyan hatalom, amely az emberi dolgoknak, az államnak és magá­nak a természetnek rendezett menetét megváltoztathatta volna.[27]

Mindenesetre az a felfogás, amely szerint a király vagy az elöljáró első és leglényegesebb funkciója ama rituális és áldozati cselekmények végrehaj­tása, amelyek a tradicionális világ életének súlypontját alkották –, gyakran megjelenik a tradicionális civilizációk széles körében, a Columbus előtti Pe­rutól és a Távol-Kelettől kezdve egészen a görög városokig és Rómáig: meg­erősítve a királyi és »pontifikális« méltóság elválaszthatatlan jellegét, ami­ről már beszéltünk. »A királyok« – mondja Aristotelés[28] – »méltósága abból ered, hogy a közösség kultuszainak papjai.« Spárta királyának legfőbb fel­adata az áldozatok bemutatása volt, ugyanez mondható el Róma első kirá­lyairól, miképp gyakran a császárkor római uralkodóiról is. A természetfe­letti hatalommal rendelkező, az »életfelettiségben« gyökerező király egyér­telműen olyan lényként jelent meg, aki a leghatékonyabban tudta a rítusok erejét alkalmazni és a felsőbb világok felé az utat megnyitni. Ezért azon tra­dicionális formákban, ahol külön papi kaszt létezett, a király eredendő mél­tósága és funkciója alapján tartozott ehhez, mint voltaképpeni elöljárója. A korai Rómán kívül ugyanezzel találkozunk az ősi Egyiptomban (ahol ahhoz, hogy a rítusokat hatékonyan tudják alkalmazni, a fáraó naponta megismé­telte azt a rítust, amelynek az általa birtokolt isteni erő megújítását tulajdo­nították) és Iránban is, ahol – miként Firdusiusnál olvashatjuk és miként Xenophon tudósít erről[29] – a király, akit hivatása alapján a Fényisten földi tükör­képének tekintettek, a mágusok kasztjához tartozott és annak vezetője volt. Egyes népek ama szokását, hogy szerencsétlenség vagy katasztrófa esetén a vezért leváltják vagy megölik – hiszen ez számukra azt jelentette: a »szerencse« mystikus ereje, amely jogossá tette, hogy vezér legyen valaki[30], lecsök­kent – egy olyan felfogás visszatükröződésének kell tekinteni, amely – bár elfajult, babonás alakban – ugyanehhez a gondolathoz kapcsolódik. Az észa­ki törzseknél a gótok idejéig – annak ellenére, hogy a királyi istenség prin­cípiuma megmaradt (a királyt ássnak és félistennek tekintették – semideos id est ansis – aki »szerencséjének« ereje, virtusa által győzött – quorum quasi fortuna vincebat[31]) –, egy szerencsétlenséget jelentő esemény nem is annyira a ki­rályhoz kötött »szerencse« mystikus ereje, a »fortuna« eltűnésének volt következménye, hanem annak, amit a király halandó emberként követett el, és ami miatt a »fortuna« erejének tényleges hatékonysága megbénult.[32] Így például az antik iráni Yima király, aki megsértette és hazugsággal beszennyezte az igazság fundamentális árja erényét, a tradíció szerint elhagyta őt a »dicsőség«, a mystikus virtus hatóereje.[33] A frank-karoling középkorig püs­pöki koncíliumokat hívtak össze a kereszténységen belül, hogy kiderítsék: az evilági hatóság és az egyházi hatalom képviselőinek mely kisiklására ve­zethető vissza egy bizonyos szerencsétlenség oka. Ez még az említett idea utolsó maradványait reprezentálja.

Elvárták tehát a királytól, hogy megőrizze legyőzhetetlenségének (invictus) symbolikus és szoláris tulajdonságát – sol invictus, [legyőzhetet­len Nap] – és ezen keresztül rendíthetetlen, emberfeletti centralitását, amely­nek a »változhatatlan közép« távol-keleti ideája felel meg – máskülönben az erő – és vele a méltóság – arra száll át, aki bizonyította, hogy a funkciót job­ban el tudná látni. Utalhatunk egy esetre, ahol a »győzelem« fogalma külön­böző jelentések interferenciális pontjává válik. Annak számára, aki megérti mélyebb értelmét, ebben az összefüggésben érdekes lehet Neminek, az Er­dők Királyának mondája: ha valakinek sikerült őt meglepnie és megölnie, ar­ra azonnal átszállt királyi és papi méltósága; ismeretes emellett Frazer ama próbálkozása, hogy a világ minden tájának számos hasonló típusú tradíció­ját erre a legendára vezesse vissza.

A »bizonyíték« amit alapul veszünk a fizikai harc mint próba tekinteté­ben – függetlenül attól, hogy ténylegesen megtörtént-e vagy sem – egy ma­gasabb jelentéstartalom pusztán materiális lenyomata, amely visszavezethe­tő – a későbbiekben még említésre kerülő – »istenítéletek« általános felfogá­sára. Ahhoz, hogy a király-pap Nemi legendájában bennerejlő mélyebb ér­telmet megmutathassuk, utalnunk kell arra, hogy a tradíció szerint csak egy »szökött rabszolgának« (ezoterikus értelemben: az alacsonyabb természet kötelékei alól felszabadult lénynek) volt joga ahhoz, hogy megmérkőzzön Rex Nemorensis-szel, feltéve hogy a küzdelem előtt még a szent tölgy egy ágát is sikerül leszakítania. Ezt a tölgyet a »Világfával« kell azonosítanunk, amely sok tradícióban gyakran a primordiális életerőt és a győzelmi erőt symbolizálta[34]; ez azt jelenti: csak olyasvalaki remélhette, hogy Rex Nemorensist megfosztja méltóságától, akinek ebből az erőből sikerült részesednie. E különleges méltósággal kapcsolatban meg kell még említenünk azt, hogy mind a tölgy, mind az erdő – amelynek »rexe« Nemi királyi papja volt – Di­anával állt összefüggésben, s hogy Diana egyben az Erdők Királyának »felesége« is volt. Az élet nagy ázsiai istennőit a keleti Mediterrán térség primordiális tradícióiban gyakran szent fa symbolizálja: a Hesperisek hellén mythosától kezdve az északi Idunn istennőig, a gael Mag Mell mythosáig – Mag Mell a ragyogó szépségű istennők lakóhelye, ahol a »Győzelem fája« is található – újra és újra visszatér az asszonyok vagy istennők, az élet, a halhatatlanság és bölcsesség erői és a fák tradicionális symbológiai össze­kapcsolása.

Rex Nemorensis symboluma nyilvánvalóvá teszi, hogy a királyság az élet mystikus »erejét« »feleségül venni« vagy birtokolni ideájából származik; ez egyben a transzcendens tudás és a halhatatlanság ereje is, amelyet egy is­tennő vagy egy fa személyesít meg.[35] Ezért Nemi legendájának általános je­lentése (amely számos más tradicionális legendában vagy mythosban is meg­található), olyan hódítóról vagy hérósról szól, aki olyan nőt, vagy istennőt nyer el[36], aki más hagyományokban vagy a halhatatlanság gyümölcsének őrzőjét jelenti indirekt módon (ilyenek azok a nőalakok, akik a symbolikus fával állnak kapcsolatban [Héraklés, lasón, Gilgames etc. mythosában]),vagy a világ rejtett ereje és az élet, továbbá az emberfeletti tudás direkt megszemélyesítései. Ez a nő vagy istennő úgy is megjelenhet, mint magának a leg­főbb hatalomnak kifejeződése (a legendák ismeretlen lovagja vagy hőse ak­kor lesz király, amikor magáévá teszi a titokzatos hercegnőt[37]).

Némely, a királyi hatalom női eredetéről[38] szóló antik hagyomány hason­lóképpen interpretálható. E jelentéstartalom mindenesetre ellentétes a gynaikokratizmussal, amelyre a későbbiekben még visszatérünk. A Fa kapcsán meg kell még említenünk, hogy az bizonyos középkori legendákban a biro­dalmi ideával áll összefüggésben: az utolsó császár, halála előtt felakasztja jogarát, koronáját és pajzsát a »János pap«[39] symbolikus birodalmában álló »Kiszáradt Fára« – ugyanúgy, ahogy a haldokló Roland törhetetlen kardját a Fára akasztja fel. A symbolikus tartalmak további találkozása ez_. Frazer utal ama vonatkozásra, amely két faág között áll fenn: egyik az, amelyet a szö­késben lévő rabszolgának kell Nemiben a szent tölgyről letörnie, hogy megküzdhessen az Erdők Királyával; a másik aranyág Aeneas számára teszi lehe­tővé, hogy élőként szállhasson alá, vagyis élőként hatolhasson be általa az Alvilágba, a Láthatatlanság Birodalmába. Ehhez kapcsolódik az, hogy II. Fri­gyes számára a rejtélyes »János paptól« származó ajándékok egyike, a lát­hatatlanná tevő gyűrű (tehát ami elvisz a halhatatlanság és láthatatlanság bi­rodalmába: a görög tradícióban a hősök láthatatlansága gyakran egyenérté­kű halhatatlanná válásukkal) biztosítja a győzelmet[40]: ugyanúgy, ahogy Siegfried a Nibelung-énekekben (VI) a láthatatlanság ugyanezen symbolikus aján­dékával győzi le és vezeti oltárhoz az isteni Brünhildét [Brynhildurt]. Brünhilde, miként Siegfried a Sigrdrífomálban (4-6), úgy jelenik meg, mint aki átadja az őt felébresztő hősöknek a rúnákban megőrzött bölcsesség és győ­zelem formuláit.

Tradíciók maradványai, amelyekben az Erdők Királyáról szóló archaikus mondák e thémája megőrződött, a középkor végéig – vagy még tovább – fennmaradtak, mindig kapcsolódva ahhoz az antik ideához, amelyben a le­gitim királyság természetfeletti voltának jelei specifikus és konkrét módon, szinte »kísérletileg« megjelennek. Egyetlen példa: közvetlenül a százéves háború kitörése előtt Velence kéri Valois Fülöptől, hogy a következő próbák megtételével adja bizonyítékát a királyságra való tényleges jogának. Az első próba – legyőzni ellenfelét, akivel lezárt területen kell megküzdenie – visszautal Rex Nemorensisre és ama mystikus tanúságtételre, amely min­den »győzelemben« benne rejlik.[41] Ami a többi próbát illeti, azokról egy kortársánál a következőket olvassuk: »Ha Valois Fülöp tényleg Franciaor­szág királya – miként állítja –, akkor azt úgy kellene bizonyítania, hogy ki­áll éhes oroszlánok elé, mivel az oroszlánok soha nem sebeznek meg egy valódi királyt. Vagy pedig csodát kellene tennie betegek gyógyításával, mi­ként azt más igaz királyok is tették. Kudarc esetén el kellene ismernie, hogy méltatlan a királyságra.« A természetfeletti hatalom ideája, amely a győze­lemben vagy a thaumaturgikus erőben nyilvánult meg, még Valois Fülöp idejében is – amely már a modern érához tartozik – fennmaradt, elválasztha­tatlanul összekapcsolódva azzal az elképzeléssel, amelyet tradicionálisan az igazi és jogos királyságról alkottak.[42] Ha eltekintünk attól, hogy egyes sze­mélyek ténylegesen méltóak voltak-e erre a princípiumra és magas hivatás­ra, úgy megmarad az a szemlélet, hogy »a királyok által inspirált dicsőítés okait főként azon isteni erények és erők adták, amelyek egyedül őreájuk szálltak és nem más emberekre«[43]. »Isten szó szerint megalkotja a királyokat. Előkészíti és egy felhő közepén – amely eltakarja keletkezésüket – érleli a királyok nemzetségeit. Hogy azután dicsőséggel és tisztességgel megkoro­názva megjelenhessenek és elfoglalják helyüket; méltóságuk beteljesedik – íme, ez legitimitásuk legfőbb jele. Mintegy önmaguktól haladnak, egyrész­ről erőszak, másrészről minden eltökéltség nyoma nélkül. Ez egyfajta – sza­vakban nem könnyen kifejezhető – csodálatos nyugalom. A legitim usurpatio [legitim kisajátítás] lenne a megfelelő kifejezés számomra (ha nem lenne ennyire merész) az ilyen eredetek jellemzésére, amelyeket az idő szentesíte­ni igyekszik.«[44] – írja Joseph de Maistre.[45]

Fordította: Szongott Rudolf
Forrás: Lázadás a modern világ ellen

Jegyzetek:
[1] Cfr. Servius, Aeneid. III, 268.

[2] A Mabinogion-ban.

[3] Cfr. Handbuch der klassisch. Altertumwissemchaft, Berlin, 1887, IV. köt. 5-25. pp.

[4] Mánava Dharmasástra (Manu törvénykönyve), VII, 8_; VII, 4-5.

[5] Ha viszont Görögországban vagy Rómában a király méltatlannak bizonyult papi hivatalára, ahol mint rex sacrorum egyszerre világi uralkodó és a közösség rítusainak legfelsőbb végrehajtó­ja volt, úgy már nem lehetett király. Cfr. De Coulanges, La Cité antique, Paris¹⁷, 1902, 204. p.

[6] Nitisára, IV, 4.

[7] Ibid., I, 63.

[*] »Felragyog az élők Hóros trónján, mint atyja, Ré^c mindennap.« (in Ókori keleti történeti chres-tomathia, Budapest, 1964, 40. p., fordította Kákosy László)]

[8] A. Moret, Le rituel du culte divínen Egypti, Paris, 1902, 26-27. pp._:Du caractére religeux de la Royauté pharaonique , Paris, 1902, 11. p.

[9] F. Cumont, Textes et Mon. figures relatift aux mysteres de Mithra, II. köt., 27. p._; cfr. II. köt., 123. p., ahol az a magyarázat szerepel, miként jutott e symbolum a császári Rómába.

[10] F. Spiegel, Eranische Altertumskunde, Leipzig, 1871, III. köt., 608-609. pp.

[11] A.Weber, Rajasurya, 49. p.

[12] Atharva-Veda, XIII, 1,4-5.

[13] Saglio, Dict. des Antiquités grecques et romaines, IV. köt., 1384-1385. pp.

[14] Julianus Imperátor, Hélios, 131 b. és cfr. 134 a-b, 158 b-c.

[15] Cfr. E. Kantorowicz, Kaiser Friedrich II, Berlin, 1927, 629. p.

[16] Cfr. Spiegel, Op. cit., II. köt., 42-44. pp., III. köt., 654. p._; F. Cumont, Les Mysteres de Mithra, Bruxelles², 1913, 96. ff.

[17] A χvarna-ot illetően cfr. Yast, XIX passim és 9: »Áldozunk a legkiválóbb hódító, a nagyerejű, nagyszerű tetteket végrehajtó Mazda által teremtett félelmetes királyi dicsőségnek – havaem χvarah –, amelyhez társul az üdvösség, a dicsőség és a boldogság – és mindennél hatalmasabb a pusztításban.«

[18] Moret, Royauté Phar., cit., 21, 98, 232. pp. – E rítusok egyik fázisa a »körforgás« volt, annak megfelelően, ahogy a Nap mozog az égen A király útján egy typhoni állatot áldoztak fel, Hóros Typhon-Seth felett aratott győzelmének mágikus-rituális felidézéseként.

[19] Cfr. Ibid., 255. p., azok a hieroglifikus szavak, amelyeket a megszentelés alkalmá­val az isten a királynak mondott, a következőek voltak: »Testedet felruháztam az élettel és az erővel; a fluidum mögötted van, az életed, az egészséged és az erőd végett«. 108-109. pp.: »Gyere atyád, Amon-Ré^c templomába, hogy mint mindkét föld királya odaadja Neked az örökkéva­lóságot és testedet felruházza az élettel és az erővel.«

[20] Cfr. Moret, Ibid., 42-43, 45, 48, 293, 300. pp.

[21] Cfr. Maspéro, La Chine antique, Paris, 1925, 144-145. pp. [magyarul: H. Maspéro, Az ókori Kí­na, Budapest, 1978, 128-129. pp.]

[22] Cfr. Dao de jing, XXXVII,. és az LXXlII-vel, ahol a »harc-nélküli-győzelem«, az »utasítás-nélküli-parancsolás«, a »szólítás-nélküli-hívás« és a »cselekvés-nélküli-cselekvés« attribútumairól van szó.

[23] Lun yu XII. 18,19. Az uralkodó által birtokolt »erény« jellegével kapcsolatban lásd Zhong yong, XXXIII 6-ot, ahol azt mondják, hogy az »Ég« titkos tetteire jellemző az anyagtalanság legma­gasabb foka – »nincs hangjuk és illatuk« és olyan finomak, mint a »legkönnyebb toll«.

[24] Zhong yong, XXVI, 5-6., XXXI, 1. [Hatalmassága és mélysége egyenlővé teszi (birtokosát) a Földdel, magassága és ragyogása egyenlővé teszi (birtokosát) az Éggel. Messzire-érése és hosszan-tartása határtalan. Ezekkel a tulajdonságokkal pedig maga-mutogatás nélkül is ragyogni tud, egy mozdulat nélkül is megváltoztatja a dolgokat, s minden erőfeszítés nélkül (wu wei) is tökéletesíti őket. Fordította Tőkei Ferenc, in Kínai filozófia, Budapest, 1986³, I. köt., 204-205. pp.]

[25] A beteljesedett vagy transzcendens emberről Zhong yong-ban (XXII, 1; XXIII, 1) olvashatjuk, hogy képesek az Eget és a Földet segíteni abban, hogy átalakítsák és fenntartsák a létezőket, azért, hogy ezek elérjék teljes kibontakozásukat: így az ég és a Föld mellett egy harmadik hatalmat képeznek.

[26] Cfr. Lun yu, VI, 27.: »A közép mozdulatlanságának (zhong yong –nak) erénye a tökéletesség leg­magasabb foka. S már régóta igen kevés ember (érte csak el).« [Kínai fil., cit, I. köt., 81. p]

[27] Cfr. A. Réville, La religion chinoise, Paris, 1889, 58-60, 137. pp.: »A kínaiak teljesen egyértel­műen megkülönböztetik a császári funkciót a császár személyétől. A funkció az, ami isteni, átlényegíti és megisteníti a személyt, oly hosszan, míg e hivatalt birtokolja. Ha a császár felemel­kedik a trónra, akkor feladja személyes nevét és felvesz egy császári titulust, amelyet saját maga választ vagy számára választanak. Sokkal inkább egy elem, a nagy természeti erők egyike, mint például a Nap vagy a Sarkcsillag, mintsem személy. A szerencsétlenség, még akár a tömegek lá­zadása is azt jelenti, hogy „a személy elárulta a princípiumot, amely ettől még érvényben marad”: ez „égi” jele az uralkodó hanyatlásának (nem mint uralkodóénak, hanem mint egyénének).«

[28] Aristotelés, Pol., VI, 5_; cfr. II, 9.

[29] Cyrop, VIII, 26. vers, VI, 17. köt.

[30] Cfr. J.Frazer, The Golden Bough, olasz ford., Roma, 1925, II. köt., 11. pp._; Lévy-Bruhl (La men-talité primitive, Paris⁴, 1925, 318-377, 351. pp.) bemutatja az ú.n. »primitív« népek felfogását, amely szerint »minden szerencsétlenség mystikusan diszkvalifikál«, azokkal a felfogásokkal össze­függésben, amelyek szerint a siker soha nem csak természetes okokra vezethető vissza. Ugyan­ezen felfogással kapcsolatban – csak magasabb formában –, a χvarna-n vagy a mazdaista »di­csőségre« vonatkozóan cfr. Spiegel, Eran. Altert., cit., III. köt., 598, 654. pp.

[31] Jourdanes, XIII. W.Golthernél ,Handbuch der germanischen mithologie, Leipzig, 1895, 194. p.

[32] Cfr. M. Bloch, Les Rois thaumaturges, Strassbourg, 1924, 55-58. pp.

[33] Yaft, XIX, 34—35. Yima hármas méltóságával összefüggésben a χvarna három alkalommal vonatott vissza papi, harcosi és »földművelői« méltóságának megfelelően.

[34] A hindu tradíció asvattha fájának fent van a gyökere: az égben és a láthatatlanságban. (Cfr. Kathaka-upanisad VI, l-2._:Bhagavad-gíta, XV, 1-2.). Az első írás, amelyben a fát az életerővel (prána) és a »villámmal« hozzák kapcsolatba, többek között azon »erő« tulajdonságára utal, amely a fáraói jogarban ölt testet. A győzelem erejének egyik aspektusa kapcsán lásd az Atharva-Vedát (III, 6, 1-3, 4), amelyben asvattha mint Indrának, a Harc istenének szövetségese jelenik meg és amelyben megöli Vrtrát – imigyen invokálják: »Veled, aki győztesként nyomulsz, mint az el­lenállhatatlan bika, veled, ó asvattha, legyőzhetjük ellenségeinket.«

[35] Az egyiptomi tradícióban a király »nevét« istenek írják fel az isedre, a szent fára, hogy ezál­tal »örökké szilárdan álljon« ott. (cfr. Moret, Royaut. Phar., 103. p.) Az iráni tradícióban létezik egy összefüggés Zarathustra, a perzsák isteni királyságának primordiális alakja és a szent fa kö­zött, amely egy hegy csúcsán van elültetve, (cfr. Spiegel, Eran. Altert., I. köt., 688. p.) Általánosság­ban lásd a fákkal és az istennőkkel összekapcsolt megismerés, halhatatlanság és az élet értelmé­ről: Goblet d’Alviella, La Migration des Symboles, Paris, 1891, 151—206. p. Ami speciálisan az iráni Gaokéna fát illeti, amely halhatatlanságot kölcsönöz, cfr. Bundahísn, XIX, 19_; XLII, 14_; L1X, 5. Vé­gezetül megemlítjük azt a növényt, amely Gilgames heroikus ciklusában jelenik meg és amely­ről a következőket mondják: »Ime a növény, amely kioltja a kimeríthetetlen vágyat. Neve: Örök Ifjúság.«

[36] Cfr. Frazer, Gold.Bough, I.köt., 257-263. pp.

[37] Cfr. P. Wolff-Windegg Die Gekrönten, Stuttgart, 1958, 114. ff. Az isteni nő, a fa és a szent ki­rályság összefüggésével kapcsolatban lásd még a Zóhár (III, 50 b_; 51 a, – és még: II, 144 b, 145 a) szavait is. A Julianus ház római tradíciója, amely eredetét Venus genitrixre és Venus victrixre vezette vissza [teremtő Venus és győzedelmes Venus], részben ugyanerre az ideára utal. A japán tra­dícióban, amely a legutóbbi időkig változatlan maradt, a császári hatalom eredetét a Napisten­nőre – Amaterasu Omikami – vezették vissza és a hatalomátadás ceremóniájának – dajo-sai – csúcs­pontja az volt, amikor az uralkodó az »új étel áldozati adományán« keresztül az istennővel össze­köttetett.

[38] A régi Indiában például a királyság fényének lényegét egy isteni vagy félisteni női alakba sű­rítik-Sri, Laksimi, Padma, etc. – aki kiválasztja a királyt vagy »átöleli« őt és világi feleségei mellett szintén a király hitvesének számít. Cfr. The cultural heritage of India, Calcutta, s. d., III. köt., 252. ff.

[39] Cfr. A. Graf, Roma nelle memorie e nelle imagiazioni del Medioevo, Torino, 1883, V. köt., 488. p.; Evola, II mistero del Graal, Milano², 1952.

[40] Cfr. Graf, cit., 11. köt., 467. o.

[41] Ezt az ideát – amely itt, ahogy általánosabban a lovagi középkorban szokásos »bajvívásban« is, csak materializált alakban jelenik meg-, a későbbiekben fejtjük ki. Tradicionális felfogás sze­rint a győztes azért volt győzedelmes, mert emberfeletti erő testesült meg benne – de más ol­dalról, annyiban testesült meg benne emberfeletti energia, amennyiben győzedelmes volt: egyet­len aktus két momentuma, a »deszcenzió« és az »aszcenzió« összetalálkozása.

[42] Cfr. Bloch, Rois thaumat., cit., 16. p. A tradíció szerint thaumaturgikus erővel Hadrianus és Ves-pasianus császár is rendelkezett. (Tacitus, Hist., IV, 81, Suetonius, Vespas., VII) A Karolingok­nál megtaláljuk azon gondolat nyomát, hogy a gyógyító erő még a királyi ruházatot is kvázi ma­teriálisán áthatja; a francia királyok között Jámbor Róberttól, az angol királyok között Hitvalló Eduárdtól kezdve a forradalom időszakáig a természetfeletti gyógyító erő dinasztikus úton örök­lődik, amely először minden betegségre kiterjed, majd a későbbiekben csak bizonyosakra kor­látozódik. Oly sok ezer esetben nyilvánult meg, hogy ez, Pierre Mathieu szavai szerint, »a ke­resztény vallás egyedüli állandó csodája”, (cfr. Bloch, Op. cit, passim és 33, 40, 410. p.) Még C. Agrippa (Occ. phil., II, 35.) is azt írja: »Ha a királyok és főpapok igazak, akkor az istenséget testesítik meg a földön és annak hatalmából részesednek, így elég az, ha megérintik a betege­ket és azok bajaikból meggyógyulnak.

[43] C. d'Albon, De la Majesté royalle, Lyon, 1575, 29. p.

[44] Az iráni tradícióban is uralkodott az a felfogás, hogy egy királyi lény természete előbb vagy utóbb szükségszerűen érvényesül, (cfr. Spiegel, Eran. Altert., III. köt., 599. p.) De Maistre szöveg­részletében újból kifejeződést nyer a győzelem mystikus felfogása, amennyiben a »vállalkozni« szerepel itt, mint a királyok »Iegitimitásának« legfőbb »jele«.

[45] J. de Maistre, Essai's sur le principe générateur des constitutions politiques, Lyon, 1843, XII-XIII. p.

Read more »