Julius Evola: Királyság

Minden tradicionális civilizációt azon individuumok léte határozott meg, akik a természetes emberi kondíciók felett álló, velük született vagy megszerzett felsőbbségük által a világi renden belül egy fentről származó erő élő és hatékony jelenlétét testesítették meg. Ehhez kapcsolódik a pontifex ethimológiai jelentésének benső értelme és hivatalának eredeti értéke, amely szó szerint »híd-« vagy »útépítő« – pons archaikusan utat jelent a természet és a természetfeletti között. Ezen túl tradicionálisan a pontifex a rexszel volt azonos. »Elöljáróinknál szokás volt, hogy a király egyben pontifex és pap is legyen« – tudósít minket Servius[1], és megtaláljuk ezt a formulát az északi tra­dícióban is: »az, aki a vezér, legyen nekünk a híd.«[2] A valódi uralkodók tehát permanensen azt az életet testesítették meg, amely az »életen túl van«. Egy­szerű jelenlétük vagy »pontifexi« közvetítésük, rítusaik ereje – amely saját ha­talmuk által vagy ama intézmény hatalma révén, amelynek középpontját ké­pezték, vált hatékonnyá – spirituális hatásokat sugározott szét az emberek vi­lágába, áthatva a gondolatokat, szándékokat és cselekedeteket, gátat emelve az alsóbbrendű természet sötét erőinek; elrendezve az élet egészét – amely így a fény realizációjának szolgált lehetséges alapjául –, segítve a kibontako­zás, az »üdv« és a »szerencse« általános feltételeinek biztosítását.

A királyok és vezérek autoritásának és jogának elsőleges alapja – ami miatt a Tradíció világában engedelmeskedtek nekik, félték és tisztelték őket – lé­nyegében transzcendens, emberfeletti tulajdonságuk esszenciája volt, amely nemcsak üres szófordulat, hanem rettentő és súlyos valóság. Amilyen mér­tékben felismerték látható és időbeli alakjukban a mindent előző felsőbbség ontológiai kiváltságát, ismerték fel a maga közvetlenségében ezen lények velük született és abszolút felségjogát. Létezik egy koncepció, amelyet nem ta­lálunk meg egyetlen tradicionális civilizációban sem, minthogy az csak az el­következő dekadencia időszakaiban jelent meg: ez a legfelsőbb hatalom pusz­tán politikai felfogása, mintha ez minden további nélkül csak az erőn és az erőszakosságon, vagy olyan természetes és világi tulajdonságokon alapulna, mint az intelligencia, okosság, ügyesség, fizikai bátorság vagy a kollektív, anya­gi jólétről való gondoskodás. A legfelsőbb hatalom alapja ezzel szemben mindig metafizikai jellegű volt. A Tradíciótól teljesen idegen az az idea, amely szerint a vezér hatáskörét azok szabják meg, akiket kormányoz_; továbbá, hogy méltósága a kollektívum kifejeződése, és tekintélye a közösség politikai aka­ratának kell, hogy alárendelődjön. Zeus az, aki az isteni származású királyoknak a θέμιστες-t átadja, ahol a θέμισ – mint felülről jövő törvény- semmi meg­felelést nem mutat azzal, amivé később a υόμος vált: a közösség politikai tör­vényével.[3] Minden evilági képesség gyökerénél megtalálható tehát a spiritu­ális hatalom, mint »isteni természet emberi alakban«. Például indo-árja idea volt, hogy az uralkodó nem »egyszerű halandó«, hanem »hatalmas istenség emberi alakban«.[4] Az egyiptomi királyban kezdetben Ré^c vagy Hóros manifesztációját látták. Alba és Róma királyai Juppitert személyesítették meg, az asszír királyok Ba^calt_; az iráni királyok a Fényistent; a germán fejedelmek és Észak fejedelmei ugyanabból a nemzetségből származtak, mint Tyr, Ódinn és az ássok, a dór-égéi kultúrkör görög királyai διοτρεψέες-nek nevezték magukat, kifejezve isteni eredetüket. A mythikus és szak­rális formulák gazdag változatosságán kívül a királyság princípiuma állandó­an megerősíttetett, mint a világban jelenlévő és tevékeny »transzcendens immanencia«. A király – nem-emberi, hanem szakrális lény – puszta »léte«, je­lenléte által centrum és csúcspont. Ugyanakkor benne rejlik az az erő, amely az általa végrehajtandó rituális cselekményeket hathatóssá teszi; ezekben lát­ták a valódi »uralom« visszaigazolását, az élet egészének természetfeletti fenn­tartását a Tradíció foglalatában.[5] Ezért volt a királyság magától értetődő és ter­mészetes módon elfogadott. A materiális erőt csak mint kiegészítést használta;önmagát mindenekelőtt és ellenállhatatlanul szellemének segítségével érvé­nyesítette. »Mily tündöklő egy isten méltósága a földön« – mondja egy in­do-árja irat[6] – »de nehéz a gyengéknek elérni. Egyedül az méltó arra, hogy király legyen, akinek a lelke erre teremtetett.« Az uralkodók »azokhoz tartoznak«, »akik istenek az emberek között.«[7]

A Tradícióban a királyság gyakran a Nap symbolikájával kapcsolódik össze. A királyban ugyanazt a »dicsőséget« és »győzelmet« ismerték fel, ame­lyet a Napban és a fényben – a felsőbbrendű természet symbolumában –, amely minden reggel legyőzi a sötétséget. »Minden nap mint király emelkedik fel az élők Hórosának trónjára, miként atyja, Ré^c (a Nap).«[*] – »Elrendelem, hogy a Dél és az Észak királyaként emelkedj fel Hóros trónjára, mint a Nap, örökre« – ezek az ősi egyiptomi királyhagyomány szavai.[8] E kifejezések pon­tosan megegyeznek iráni megfelelőikkel, ahol a királyt az »istenekével azo­nos rasszból származónak« tekintik: »trónja ugyanaz, mint Mithrasé és együtt kel fel a Nappal«[9]_; és particeps siderumnak [csillagok részesének], a »béke urá­nak, az emberek üdvének, az örök embernek, a Nappal együtt felemelke­dő győztesnek«[10] nevezik. »Légy a hatalom, légy a győzelmi erő, légy hal­hatatlan. Ti ketten, akik aranyból vagytok, Indra és a Nap, emelkedjetek fel a hajnal fényébe.«[11] – hangzik a megszentelés formulája – és Rohitára, a »győzedelmes erőre«, a szolaritás és az isteni tűz (Agni) egyik aspektusának perszonifikációjára hivatkozva mondják az indo-árja tradícióban: »előnyomulva« ő (Agni) alapította meg ebben a világban a királyságot. Neked adta a királyságot és szétszórta ellenségeidet.«[12] Sol isten az, aki – bizonyos an­tik római ábrázolásokban – az Imperátornak egy gömböt ad át a világuralom jelképeként; erre a szolaritásra vonatkoznak azok a kifejezések is, amelyek Róma állandóságára és uralmára utalnak: sol conservator, sol dominus romai imperii [a Nap, mint a Római Birodalom megőrzője, a Nap, mint a Római Biro­dalom ura][13]. »Szoláris« volt az a római hitvallás is, amelyben az antik ró­mai tradíció utolsó képviselője, Julianus Imperátor dinasztiáját, születését és királyi méltóságát a szolaritásra mint a »világontúliságból« sugárzó szelle­mi erőre vezette vissza.[14] E koncepció visszfénye őriztetett meg a Ghibellin császárokig – mivel II. Hohenstauf Frigyesnél lehetett még a deitas solisról [Napistenségről] beszélni.[15]

Ez a királysággal összekapcsolt szoláris »dicsőség« vagy »győzelem« azon­ban nem egyszerű symbolum volt, hanem metafizikai realitás: olyan ember­feletti módon ható erő, amelyet a király éppen király-volta miatt birtokolt. Erre az ideára a tradicionális symbolumok kifejezésmódjai közül a mazdais-ta a legjellemzőbb: itt a χvarna (újabb formájában χvarrah vagy χvarr) – a ki­rály által birtokolt »dicsőség« – a természetfeletti és égi entitások sajátja, de mindenekelőtt a Naphoz tartozó tűz, amely a királyt halhatatlanságban részesíti és győzelmét igazolja[16]: ezt a győzelmet – miként majd látni fogjuk – úgy kell felfogni, hogy kettős értelme – a mystikus és a katonai (materiális) – nemhogy nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást.[17] A nem iráni népeknél a χvarnah később a »fortunával«, [szerencsével] fonódott össze; ily módon jelenik meg újra a római tradícióban mint »Fortuna regia« [királyi sze­rencse], amelyet a cézárok rituálisan örökítettek át és amelyen a város már az alapítás rítusa során kijelölt, megszemélyesített »sorsának« – »győzedelmes«, aktív felvállalását érthetjük. Ugyanezen összefüggésben – a rendkívüli virtus birtoklásaként – kell felidézni a rómaiaknál a felix [szeren­cse] királyi attribútumát. A védikus tradícióban pedig létezik egy ezzel egyen­értékű fogalom: Agni-vaisvanara, az a spirituális tűz, amely a hódító királyokat győzelemre vezeti.

Az ősi Egyiptomban a királyt nemcsak Hórosnak nevezték, hanem »harcos Hóros«-nak – Horos ^cAhá-nak – is, utalva a győzelem és a szoláris princí­pium dicsőségének azon jellemvonásaira, amelyek az uralkodóban testesültek meg: Egyiptomban a királyi méltóság nemcsak az isteni származás, hanem mindenekelőtt a rítusok által alapozódott meg és igazolódott időről időre; s e rítusok éppen a Napisten – Typhon-Seth, az alacsonyabb tartományok dé­mona felett aratott – győzelmét elevenítették fel.[18] Ezen hatalmuk révén, a rítusok azt az »erőt« és »életet« idézték meg, amely a király képességeit ter­mészetfeletti módon vette körül.[19] A was, az »erő« ideogrammája egyébként a jogar, amelyet az istenek és a királyok tartottak kezükben; és ez az ideogramma a legrégebbi szövegekben egy másik megtört vonalú jogarnak felel meg, amelyen a villám cikk-cakkja ismerhető fel. A királyi »erő« így mint villámló, égi erő manifesztálódik; az »élet« és az »erő« jelképének egyesítése – ^canh-was – azt a szót adja, amely a halhatatlanokat tápláló »lángtejet« is jelenti;s amely kétségtelenül kapcsolatban áll az uraeusszal, az isteni lánggal, amely egyszer életet ad, máskor félelmetesen rombolóvá válik és amelynek symboluma kígyóformában az egyiptomi király fejét övezte. E tradicionális kifeje­zésmódban különböző elemek konvergálnak ezen egyetlen ideába; a termé­szetfeletti erő vagy fluidum szenteli meg és tanúsítja a király napszerűen triumfáló természetét, s ez az, amely egyik királyról a másikra »bocsátja ki magát«, így alkotva meg a királyi nem azon töretlen »arany«-láncolatát, amely arra választatott ki, hogy legitim módon »uralkodjék«.[20] Érdekes megemlíte­ni azt, hogy a »dicsőséget« még a kereszténységben is isteni attribútumnak tekintették – gloria in excelsis Deo [dicsőség a magasságban Istennek] –, amely­ben – a mystikus theológia szerint – a színről színre látás beteljesedik. A ke­resztény ikonográfia általában fej körüli fényességként ábrázolja, amely nyil­vánvalóan az egyiptomi uraeus és a szoláris iráni-római királyság fénykoroná­jával áll analógiában.

A távol-keleti tradíció szerint a király, mint az »Ég Fia«, tian zi – a többi halandótól különböző, nem közönséges születése által – megkapta az égi meg­bízatást, a tian ming-et[21], amely magában foglalta a reális, természetfeletti erő gondolatát is. Lao-ce szavai szerint az »égből« származó erő megnyilvánu­lási módja a cselekvés-nélküli-cselekvés (wei wu wei), azaz a puszta jelenlét által ható, immateriális tett.[22] Ez az erő láthatatlan, mint a szél és mégis a természeti erők kikerülhetetlen hatásával rendelkezik: a közönséges embe­rek erői úgy hajlanak meg előtte – mondja Mengzi[23] –, miként fűcsomók a szélben. A cselekvés-nélküli-cselekvésről az egyik szövegben a következőket olvassuk: »A tökéletesen beteljesedett emberek erényük bősége és mélysége által a Földdel azonosak; erényük magassága és fénye által az Éggel azono­sak; erényük kiterjedése és állandósága által a határtalan térrel és az örök idővel azonosak. Az, aki a legnagyobb beteljesedettségben él, nem mutat­kozik, mégis megnyilatkozik – miként a Föld –jótéteményei által; mozdu­latlan és mégis – mint az Ég – számtalan átalakítást hajt végre; nem cselek­szik, és mégis – mint a tér és az idő – tökéletesen beteljesíti művét.« Csak az ilyen ember »méltó arra, hogy birtokolja a legmagasabb hatalmat és irá­nyítsa az embereket«[24].

Az ősi Kínában az uralkodónak – wangnak – szilárdan lehorgonyozva eb­be az erőbe vagy »erénybe« az volt legfőbb funkciója, hogy centrum legyen s a harmadik hatalom az Ég és a Föld között. Meg voltak róla győződve, hogy birodalmának szerencséje vagy szerencsétlensége rejtett módon – miként népének erkölcse is – az ő magatartásától függ (ez ama szilárd »erény«, amely az uralkodó »létéhez« kötött és nem a »cselekvése« az, amely népének jó vagy rossz kormányzását meghatározza)[25]. E középpont-funkció viszont elő­feltételezte szilárdságát a már említett benső, »triumfális« létmódban, amely­nek megfeleltethetjük itt a jól ismert kifejezés értelmét: »a középben való változatlanságét«, és ama doktrínát is, amely szerint »a közép változhatatlanságában az Ég erénye nyilvánul meg.«[26] Ha ez fennállt, akkor elvileg nem létezett olyan hatalom, amely az emberi dolgoknak, az államnak és magá­nak a természetnek rendezett menetét megváltoztathatta volna.[27]

Mindenesetre az a felfogás, amely szerint a király vagy az elöljáró első és leglényegesebb funkciója ama rituális és áldozati cselekmények végrehaj­tása, amelyek a tradicionális világ életének súlypontját alkották –, gyakran megjelenik a tradicionális civilizációk széles körében, a Columbus előtti Pe­rutól és a Távol-Kelettől kezdve egészen a görög városokig és Rómáig: meg­erősítve a királyi és »pontifikális« méltóság elválaszthatatlan jellegét, ami­ről már beszéltünk. »A királyok« – mondja Aristotelés[28] – »méltósága abból ered, hogy a közösség kultuszainak papjai.« Spárta királyának legfőbb fel­adata az áldozatok bemutatása volt, ugyanez mondható el Róma első kirá­lyairól, miképp gyakran a császárkor római uralkodóiról is. A természetfe­letti hatalommal rendelkező, az »életfelettiségben« gyökerező király egyér­telműen olyan lényként jelent meg, aki a leghatékonyabban tudta a rítusok erejét alkalmazni és a felsőbb világok felé az utat megnyitni. Ezért azon tra­dicionális formákban, ahol külön papi kaszt létezett, a király eredendő mél­tósága és funkciója alapján tartozott ehhez, mint voltaképpeni elöljárója. A korai Rómán kívül ugyanezzel találkozunk az ősi Egyiptomban (ahol ahhoz, hogy a rítusokat hatékonyan tudják alkalmazni, a fáraó naponta megismé­telte azt a rítust, amelynek az általa birtokolt isteni erő megújítását tulajdo­nították) és Iránban is, ahol – miként Firdusiusnál olvashatjuk és miként Xenophon tudósít erről[29] – a király, akit hivatása alapján a Fényisten földi tükör­képének tekintettek, a mágusok kasztjához tartozott és annak vezetője volt. Egyes népek ama szokását, hogy szerencsétlenség vagy katasztrófa esetén a vezért leváltják vagy megölik – hiszen ez számukra azt jelentette: a »szerencse« mystikus ereje, amely jogossá tette, hogy vezér legyen valaki[30], lecsök­kent – egy olyan felfogás visszatükröződésének kell tekinteni, amely – bár elfajult, babonás alakban – ugyanehhez a gondolathoz kapcsolódik. Az észa­ki törzseknél a gótok idejéig – annak ellenére, hogy a királyi istenség prin­cípiuma megmaradt (a királyt ássnak és félistennek tekintették – semideos id est ansis – aki »szerencséjének« ereje, virtusa által győzött – quorum quasi fortuna vincebat[31]) –, egy szerencsétlenséget jelentő esemény nem is annyira a ki­rályhoz kötött »szerencse« mystikus ereje, a »fortuna« eltűnésének volt következménye, hanem annak, amit a király halandó emberként követett el, és ami miatt a »fortuna« erejének tényleges hatékonysága megbénult.[32] Így például az antik iráni Yima király, aki megsértette és hazugsággal beszennyezte az igazság fundamentális árja erényét, a tradíció szerint elhagyta őt a »dicsőség«, a mystikus virtus hatóereje.[33] A frank-karoling középkorig püs­pöki koncíliumokat hívtak össze a kereszténységen belül, hogy kiderítsék: az evilági hatóság és az egyházi hatalom képviselőinek mely kisiklására ve­zethető vissza egy bizonyos szerencsétlenség oka. Ez még az említett idea utolsó maradványait reprezentálja.

Elvárták tehát a királytól, hogy megőrizze legyőzhetetlenségének (invictus) symbolikus és szoláris tulajdonságát – sol invictus, [legyőzhetet­len Nap] – és ezen keresztül rendíthetetlen, emberfeletti centralitását, amely­nek a »változhatatlan közép« távol-keleti ideája felel meg – máskülönben az erő – és vele a méltóság – arra száll át, aki bizonyította, hogy a funkciót job­ban el tudná látni. Utalhatunk egy esetre, ahol a »győzelem« fogalma külön­böző jelentések interferenciális pontjává válik. Annak számára, aki megérti mélyebb értelmét, ebben az összefüggésben érdekes lehet Neminek, az Er­dők Királyának mondája: ha valakinek sikerült őt meglepnie és megölnie, ar­ra azonnal átszállt királyi és papi méltósága; ismeretes emellett Frazer ama próbálkozása, hogy a világ minden tájának számos hasonló típusú tradíció­ját erre a legendára vezesse vissza.

A »bizonyíték« amit alapul veszünk a fizikai harc mint próba tekinteté­ben – függetlenül attól, hogy ténylegesen megtörtént-e vagy sem – egy ma­gasabb jelentéstartalom pusztán materiális lenyomata, amely visszavezethe­tő – a későbbiekben még említésre kerülő – »istenítéletek« általános felfogá­sára. Ahhoz, hogy a király-pap Nemi legendájában bennerejlő mélyebb ér­telmet megmutathassuk, utalnunk kell arra, hogy a tradíció szerint csak egy »szökött rabszolgának« (ezoterikus értelemben: az alacsonyabb természet kötelékei alól felszabadult lénynek) volt joga ahhoz, hogy megmérkőzzön Rex Nemorensis-szel, feltéve hogy a küzdelem előtt még a szent tölgy egy ágát is sikerül leszakítania. Ezt a tölgyet a »Világfával« kell azonosítanunk, amely sok tradícióban gyakran a primordiális életerőt és a győzelmi erőt symbolizálta[34]; ez azt jelenti: csak olyasvalaki remélhette, hogy Rex Nemorensist megfosztja méltóságától, akinek ebből az erőből sikerült részesednie. E különleges méltósággal kapcsolatban meg kell még említenünk azt, hogy mind a tölgy, mind az erdő – amelynek »rexe« Nemi királyi papja volt – Di­anával állt összefüggésben, s hogy Diana egyben az Erdők Királyának »felesége« is volt. Az élet nagy ázsiai istennőit a keleti Mediterrán térség primordiális tradícióiban gyakran szent fa symbolizálja: a Hesperisek hellén mythosától kezdve az északi Idunn istennőig, a gael Mag Mell mythosáig – Mag Mell a ragyogó szépségű istennők lakóhelye, ahol a »Győzelem fája« is található – újra és újra visszatér az asszonyok vagy istennők, az élet, a halhatatlanság és bölcsesség erői és a fák tradicionális symbológiai össze­kapcsolása.

Rex Nemorensis symboluma nyilvánvalóvá teszi, hogy a királyság az élet mystikus »erejét« »feleségül venni« vagy birtokolni ideájából származik; ez egyben a transzcendens tudás és a halhatatlanság ereje is, amelyet egy is­tennő vagy egy fa személyesít meg.[35] Ezért Nemi legendájának általános je­lentése (amely számos más tradicionális legendában vagy mythosban is meg­található), olyan hódítóról vagy hérósról szól, aki olyan nőt, vagy istennőt nyer el[36], aki más hagyományokban vagy a halhatatlanság gyümölcsének őrzőjét jelenti indirekt módon (ilyenek azok a nőalakok, akik a symbolikus fával állnak kapcsolatban [Héraklés, lasón, Gilgames etc. mythosában]),vagy a világ rejtett ereje és az élet, továbbá az emberfeletti tudás direkt megszemélyesítései. Ez a nő vagy istennő úgy is megjelenhet, mint magának a leg­főbb hatalomnak kifejeződése (a legendák ismeretlen lovagja vagy hőse ak­kor lesz király, amikor magáévá teszi a titokzatos hercegnőt[37]).

Némely, a királyi hatalom női eredetéről[38] szóló antik hagyomány hason­lóképpen interpretálható. E jelentéstartalom mindenesetre ellentétes a gynaikokratizmussal, amelyre a későbbiekben még visszatérünk. A Fa kapcsán meg kell még említenünk, hogy az bizonyos középkori legendákban a biro­dalmi ideával áll összefüggésben: az utolsó császár, halála előtt felakasztja jogarát, koronáját és pajzsát a »János pap«[39] symbolikus birodalmában álló »Kiszáradt Fára« – ugyanúgy, ahogy a haldokló Roland törhetetlen kardját a Fára akasztja fel. A symbolikus tartalmak további találkozása ez_. Frazer utal ama vonatkozásra, amely két faág között áll fenn: egyik az, amelyet a szö­késben lévő rabszolgának kell Nemiben a szent tölgyről letörnie, hogy megküzdhessen az Erdők Királyával; a másik aranyág Aeneas számára teszi lehe­tővé, hogy élőként szállhasson alá, vagyis élőként hatolhasson be általa az Alvilágba, a Láthatatlanság Birodalmába. Ehhez kapcsolódik az, hogy II. Fri­gyes számára a rejtélyes »János paptól« származó ajándékok egyike, a lát­hatatlanná tevő gyűrű (tehát ami elvisz a halhatatlanság és láthatatlanság bi­rodalmába: a görög tradícióban a hősök láthatatlansága gyakran egyenérté­kű halhatatlanná válásukkal) biztosítja a győzelmet[40]: ugyanúgy, ahogy Siegfried a Nibelung-énekekben (VI) a láthatatlanság ugyanezen symbolikus aján­dékával győzi le és vezeti oltárhoz az isteni Brünhildét [Brynhildurt]. Brünhilde, miként Siegfried a Sigrdrífomálban (4-6), úgy jelenik meg, mint aki átadja az őt felébresztő hősöknek a rúnákban megőrzött bölcsesség és győ­zelem formuláit.

Tradíciók maradványai, amelyekben az Erdők Királyáról szóló archaikus mondák e thémája megőrződött, a középkor végéig – vagy még tovább – fennmaradtak, mindig kapcsolódva ahhoz az antik ideához, amelyben a le­gitim királyság természetfeletti voltának jelei specifikus és konkrét módon, szinte »kísérletileg« megjelennek. Egyetlen példa: közvetlenül a százéves háború kitörése előtt Velence kéri Valois Fülöptől, hogy a következő próbák megtételével adja bizonyítékát a királyságra való tényleges jogának. Az első próba – legyőzni ellenfelét, akivel lezárt területen kell megküzdenie – visszautal Rex Nemorensisre és ama mystikus tanúságtételre, amely min­den »győzelemben« benne rejlik.[41] Ami a többi próbát illeti, azokról egy kortársánál a következőket olvassuk: »Ha Valois Fülöp tényleg Franciaor­szág királya – miként állítja –, akkor azt úgy kellene bizonyítania, hogy ki­áll éhes oroszlánok elé, mivel az oroszlánok soha nem sebeznek meg egy valódi királyt. Vagy pedig csodát kellene tennie betegek gyógyításával, mi­ként azt más igaz királyok is tették. Kudarc esetén el kellene ismernie, hogy méltatlan a királyságra.« A természetfeletti hatalom ideája, amely a győze­lemben vagy a thaumaturgikus erőben nyilvánult meg, még Valois Fülöp idejében is – amely már a modern érához tartozik – fennmaradt, elválasztha­tatlanul összekapcsolódva azzal az elképzeléssel, amelyet tradicionálisan az igazi és jogos királyságról alkottak.[42] Ha eltekintünk attól, hogy egyes sze­mélyek ténylegesen méltóak voltak-e erre a princípiumra és magas hivatás­ra, úgy megmarad az a szemlélet, hogy »a királyok által inspirált dicsőítés okait főként azon isteni erények és erők adták, amelyek egyedül őreájuk szálltak és nem más emberekre«[43]. »Isten szó szerint megalkotja a királyokat. Előkészíti és egy felhő közepén – amely eltakarja keletkezésüket – érleli a királyok nemzetségeit. Hogy azután dicsőséggel és tisztességgel megkoro­názva megjelenhessenek és elfoglalják helyüket; méltóságuk beteljesedik – íme, ez legitimitásuk legfőbb jele. Mintegy önmaguktól haladnak, egyrész­ről erőszak, másrészről minden eltökéltség nyoma nélkül. Ez egyfajta – sza­vakban nem könnyen kifejezhető – csodálatos nyugalom. A legitim usurpatio [legitim kisajátítás] lenne a megfelelő kifejezés számomra (ha nem lenne ennyire merész) az ilyen eredetek jellemzésére, amelyeket az idő szentesíte­ni igyekszik.«[44] – írja Joseph de Maistre.[45]

Fordította: Szongott Rudolf
Forrás: Lázadás a modern világ ellen

Jegyzetek:
[1] Cfr. Servius, Aeneid. III, 268.

[2] A Mabinogion-ban.

[3] Cfr. Handbuch der klassisch. Altertumwissemchaft, Berlin, 1887, IV. köt. 5-25. pp.

[4] Mánava Dharmasástra (Manu törvénykönyve), VII, 8_; VII, 4-5.

[5] Ha viszont Görögországban vagy Rómában a király méltatlannak bizonyult papi hivatalára, ahol mint rex sacrorum egyszerre világi uralkodó és a közösség rítusainak legfelsőbb végrehajtó­ja volt, úgy már nem lehetett király. Cfr. De Coulanges, La Cité antique, Paris¹⁷, 1902, 204. p.

[6] Nitisára, IV, 4.

[7] Ibid., I, 63.

[*] »Felragyog az élők Hóros trónján, mint atyja, Ré^c mindennap.« (in Ókori keleti történeti chres-tomathia, Budapest, 1964, 40. p., fordította Kákosy László)]

[8] A. Moret, Le rituel du culte divínen Egypti, Paris, 1902, 26-27. pp._:Du caractére religeux de la Royauté pharaonique , Paris, 1902, 11. p.

[9] F. Cumont, Textes et Mon. figures relatift aux mysteres de Mithra, II. köt., 27. p._; cfr. II. köt., 123. p., ahol az a magyarázat szerepel, miként jutott e symbolum a császári Rómába.

[10] F. Spiegel, Eranische Altertumskunde, Leipzig, 1871, III. köt., 608-609. pp.

[11] A.Weber, Rajasurya, 49. p.

[12] Atharva-Veda, XIII, 1,4-5.

[13] Saglio, Dict. des Antiquités grecques et romaines, IV. köt., 1384-1385. pp.

[14] Julianus Imperátor, Hélios, 131 b. és cfr. 134 a-b, 158 b-c.

[15] Cfr. E. Kantorowicz, Kaiser Friedrich II, Berlin, 1927, 629. p.

[16] Cfr. Spiegel, Op. cit., II. köt., 42-44. pp., III. köt., 654. p._; F. Cumont, Les Mysteres de Mithra, Bruxelles², 1913, 96. ff.

[17] A χvarna-ot illetően cfr. Yast, XIX passim és 9: »Áldozunk a legkiválóbb hódító, a nagyerejű, nagyszerű tetteket végrehajtó Mazda által teremtett félelmetes királyi dicsőségnek – havaem χvarah –, amelyhez társul az üdvösség, a dicsőség és a boldogság – és mindennél hatalmasabb a pusztításban.«

[18] Moret, Royauté Phar., cit., 21, 98, 232. pp. – E rítusok egyik fázisa a »körforgás« volt, annak megfelelően, ahogy a Nap mozog az égen A király útján egy typhoni állatot áldoztak fel, Hóros Typhon-Seth felett aratott győzelmének mágikus-rituális felidézéseként.

[19] Cfr. Ibid., 255. p., azok a hieroglifikus szavak, amelyeket a megszentelés alkalmá­val az isten a királynak mondott, a következőek voltak: »Testedet felruháztam az élettel és az erővel; a fluidum mögötted van, az életed, az egészséged és az erőd végett«. 108-109. pp.: »Gyere atyád, Amon-Ré^c templomába, hogy mint mindkét föld királya odaadja Neked az örökkéva­lóságot és testedet felruházza az élettel és az erővel.«

[20] Cfr. Moret, Ibid., 42-43, 45, 48, 293, 300. pp.

[21] Cfr. Maspéro, La Chine antique, Paris, 1925, 144-145. pp. [magyarul: H. Maspéro, Az ókori Kí­na, Budapest, 1978, 128-129. pp.]

[22] Cfr. Dao de jing, XXXVII,. és az LXXlII-vel, ahol a »harc-nélküli-győzelem«, az »utasítás-nélküli-parancsolás«, a »szólítás-nélküli-hívás« és a »cselekvés-nélküli-cselekvés« attribútumairól van szó.

[23] Lun yu XII. 18,19. Az uralkodó által birtokolt »erény« jellegével kapcsolatban lásd Zhong yong, XXXIII 6-ot, ahol azt mondják, hogy az »Ég« titkos tetteire jellemző az anyagtalanság legma­gasabb foka – »nincs hangjuk és illatuk« és olyan finomak, mint a »legkönnyebb toll«.

[24] Zhong yong, XXVI, 5-6., XXXI, 1. [Hatalmassága és mélysége egyenlővé teszi (birtokosát) a Földdel, magassága és ragyogása egyenlővé teszi (birtokosát) az Éggel. Messzire-érése és hosszan-tartása határtalan. Ezekkel a tulajdonságokkal pedig maga-mutogatás nélkül is ragyogni tud, egy mozdulat nélkül is megváltoztatja a dolgokat, s minden erőfeszítés nélkül (wu wei) is tökéletesíti őket. Fordította Tőkei Ferenc, in Kínai filozófia, Budapest, 1986³, I. köt., 204-205. pp.]

[25] A beteljesedett vagy transzcendens emberről Zhong yong-ban (XXII, 1; XXIII, 1) olvashatjuk, hogy képesek az Eget és a Földet segíteni abban, hogy átalakítsák és fenntartsák a létezőket, azért, hogy ezek elérjék teljes kibontakozásukat: így az ég és a Föld mellett egy harmadik hatalmat képeznek.

[26] Cfr. Lun yu, VI, 27.: »A közép mozdulatlanságának (zhong yong –nak) erénye a tökéletesség leg­magasabb foka. S már régóta igen kevés ember (érte csak el).« [Kínai fil., cit, I. köt., 81. p]

[27] Cfr. A. Réville, La religion chinoise, Paris, 1889, 58-60, 137. pp.: »A kínaiak teljesen egyértel­műen megkülönböztetik a császári funkciót a császár személyétől. A funkció az, ami isteni, átlényegíti és megisteníti a személyt, oly hosszan, míg e hivatalt birtokolja. Ha a császár felemel­kedik a trónra, akkor feladja személyes nevét és felvesz egy császári titulust, amelyet saját maga választ vagy számára választanak. Sokkal inkább egy elem, a nagy természeti erők egyike, mint például a Nap vagy a Sarkcsillag, mintsem személy. A szerencsétlenség, még akár a tömegek lá­zadása is azt jelenti, hogy „a személy elárulta a princípiumot, amely ettől még érvényben marad”: ez „égi” jele az uralkodó hanyatlásának (nem mint uralkodóénak, hanem mint egyénének).«

[28] Aristotelés, Pol., VI, 5_; cfr. II, 9.

[29] Cyrop, VIII, 26. vers, VI, 17. köt.

[30] Cfr. J.Frazer, The Golden Bough, olasz ford., Roma, 1925, II. köt., 11. pp._; Lévy-Bruhl (La men-talité primitive, Paris⁴, 1925, 318-377, 351. pp.) bemutatja az ú.n. »primitív« népek felfogását, amely szerint »minden szerencsétlenség mystikusan diszkvalifikál«, azokkal a felfogásokkal össze­függésben, amelyek szerint a siker soha nem csak természetes okokra vezethető vissza. Ugyan­ezen felfogással kapcsolatban – csak magasabb formában –, a χvarna-n vagy a mazdaista »di­csőségre« vonatkozóan cfr. Spiegel, Eran. Altert., cit., III. köt., 598, 654. pp.

[31] Jourdanes, XIII. W.Golthernél ,Handbuch der germanischen mithologie, Leipzig, 1895, 194. p.

[32] Cfr. M. Bloch, Les Rois thaumaturges, Strassbourg, 1924, 55-58. pp.

[33] Yaft, XIX, 34—35. Yima hármas méltóságával összefüggésben a χvarna három alkalommal vonatott vissza papi, harcosi és »földművelői« méltóságának megfelelően.

[34] A hindu tradíció asvattha fájának fent van a gyökere: az égben és a láthatatlanságban. (Cfr. Kathaka-upanisad VI, l-2._:Bhagavad-gíta, XV, 1-2.). Az első írás, amelyben a fát az életerővel (prána) és a »villámmal« hozzák kapcsolatba, többek között azon »erő« tulajdonságára utal, amely a fáraói jogarban ölt testet. A győzelem erejének egyik aspektusa kapcsán lásd az Atharva-Vedát (III, 6, 1-3, 4), amelyben asvattha mint Indrának, a Harc istenének szövetségese jelenik meg és amelyben megöli Vrtrát – imigyen invokálják: »Veled, aki győztesként nyomulsz, mint az el­lenállhatatlan bika, veled, ó asvattha, legyőzhetjük ellenségeinket.«

[35] Az egyiptomi tradícióban a király »nevét« istenek írják fel az isedre, a szent fára, hogy ezál­tal »örökké szilárdan álljon« ott. (cfr. Moret, Royaut. Phar., 103. p.) Az iráni tradícióban létezik egy összefüggés Zarathustra, a perzsák isteni királyságának primordiális alakja és a szent fa kö­zött, amely egy hegy csúcsán van elültetve, (cfr. Spiegel, Eran. Altert., I. köt., 688. p.) Általánosság­ban lásd a fákkal és az istennőkkel összekapcsolt megismerés, halhatatlanság és az élet értelmé­ről: Goblet d’Alviella, La Migration des Symboles, Paris, 1891, 151—206. p. Ami speciálisan az iráni Gaokéna fát illeti, amely halhatatlanságot kölcsönöz, cfr. Bundahísn, XIX, 19_; XLII, 14_; L1X, 5. Vé­gezetül megemlítjük azt a növényt, amely Gilgames heroikus ciklusában jelenik meg és amely­ről a következőket mondják: »Ime a növény, amely kioltja a kimeríthetetlen vágyat. Neve: Örök Ifjúság.«

[36] Cfr. Frazer, Gold.Bough, I.köt., 257-263. pp.

[37] Cfr. P. Wolff-Windegg Die Gekrönten, Stuttgart, 1958, 114. ff. Az isteni nő, a fa és a szent ki­rályság összefüggésével kapcsolatban lásd még a Zóhár (III, 50 b_; 51 a, – és még: II, 144 b, 145 a) szavait is. A Julianus ház római tradíciója, amely eredetét Venus genitrixre és Venus victrixre vezette vissza [teremtő Venus és győzedelmes Venus], részben ugyanerre az ideára utal. A japán tra­dícióban, amely a legutóbbi időkig változatlan maradt, a császári hatalom eredetét a Napisten­nőre – Amaterasu Omikami – vezették vissza és a hatalomátadás ceremóniájának – dajo-sai – csúcs­pontja az volt, amikor az uralkodó az »új étel áldozati adományán« keresztül az istennővel össze­köttetett.

[38] A régi Indiában például a királyság fényének lényegét egy isteni vagy félisteni női alakba sű­rítik-Sri, Laksimi, Padma, etc. – aki kiválasztja a királyt vagy »átöleli« őt és világi feleségei mellett szintén a király hitvesének számít. Cfr. The cultural heritage of India, Calcutta, s. d., III. köt., 252. ff.

[39] Cfr. A. Graf, Roma nelle memorie e nelle imagiazioni del Medioevo, Torino, 1883, V. köt., 488. p.; Evola, II mistero del Graal, Milano², 1952.

[40] Cfr. Graf, cit., 11. köt., 467. o.

[41] Ezt az ideát – amely itt, ahogy általánosabban a lovagi középkorban szokásos »bajvívásban« is, csak materializált alakban jelenik meg-, a későbbiekben fejtjük ki. Tradicionális felfogás sze­rint a győztes azért volt győzedelmes, mert emberfeletti erő testesült meg benne – de más ol­dalról, annyiban testesült meg benne emberfeletti energia, amennyiben győzedelmes volt: egyet­len aktus két momentuma, a »deszcenzió« és az »aszcenzió« összetalálkozása.

[42] Cfr. Bloch, Rois thaumat., cit., 16. p. A tradíció szerint thaumaturgikus erővel Hadrianus és Ves-pasianus császár is rendelkezett. (Tacitus, Hist., IV, 81, Suetonius, Vespas., VII) A Karolingok­nál megtaláljuk azon gondolat nyomát, hogy a gyógyító erő még a királyi ruházatot is kvázi ma­teriálisán áthatja; a francia királyok között Jámbor Róberttól, az angol királyok között Hitvalló Eduárdtól kezdve a forradalom időszakáig a természetfeletti gyógyító erő dinasztikus úton örök­lődik, amely először minden betegségre kiterjed, majd a későbbiekben csak bizonyosakra kor­látozódik. Oly sok ezer esetben nyilvánult meg, hogy ez, Pierre Mathieu szavai szerint, »a ke­resztény vallás egyedüli állandó csodája”, (cfr. Bloch, Op. cit, passim és 33, 40, 410. p.) Még C. Agrippa (Occ. phil., II, 35.) is azt írja: »Ha a királyok és főpapok igazak, akkor az istenséget testesítik meg a földön és annak hatalmából részesednek, így elég az, ha megérintik a betege­ket és azok bajaikból meggyógyulnak.

[43] C. d'Albon, De la Majesté royalle, Lyon, 1575, 29. p.

[44] Az iráni tradícióban is uralkodott az a felfogás, hogy egy királyi lény természete előbb vagy utóbb szükségszerűen érvényesül, (cfr. Spiegel, Eran. Altert., III. köt., 599. p.) De Maistre szöveg­részletében újból kifejeződést nyer a győzelem mystikus felfogása, amennyiben a »vállalkozni« szerepel itt, mint a királyok »Iegitimitásának« legfőbb »jele«.

[45] J. de Maistre, Essai's sur le principe générateur des constitutions politiques, Lyon, 1843, XII-XIII. p.

Posted in: birodalmiság,hatalom,jobboldal,Julius Evola,királyság,magyar,mitológia,monarchia,politeia,ritualitás,szakralitás,traditio,uralom