Kórleónisz Miklós: Az ördög hét tornya és a négy okkult rend

Valamennyi e helyütt korábban közölt írásunk célja az volt, hogy hozzájáruljunk velük a szélsőjobboldaliság eszméjéhez. Ennek a feladatnak három módon igyekeztünk eleget tenni: történelmi-eszmetörténeti oldalról (Adalékok a Hungarista Mozgalom és Szálasi Ferenc valósabb megítéléséhez; Egy recenzió: Nagytér, élettér, vezetőnép), teoretikus-ideológiai szempontból (A historicizmus materializmusa és a mágikus idealizmus; Művészetpolitikai alapvetés; Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus), valamint az okkultizmus és az úgynevezett összeesküvéselméletek vizsgálatának oldaláról (Sion bölcseinek jegyzőkönyvei; Okkultizmus és nácizmus; Európa okkult földrajza; Pontosítások„Az ördög hét tornya” témájához). (1)

Általánosságban az a véleményünk, hogy a szélsőjobboldali radikalitás és szigorúság helyes és indokolt lehet, és nagyon érdekes spirituális vonatkozásai vannak. Mindemellett a szélsőjobboldaliság fogalma (és így bizonyos értelemben az eszménye is) azonban egy különös jelentésmódosuláson és változáson ment keresztül mialatt a XIX. századból a XX. századba – Metternichtől Adolf Hitlerig – jutott. (2) Ezért a következőket írtuk: „[Mai képviselői leggyakrabban] Beteg oroszlánok, akikben a »király«, az »uralkodó« örökre, ám eltitkoltan elaludt. Szívüket anélkül, hogy erről tudnának betegség, kór foglalta el. »Ismeretlen« betegség; neve: mindenre kiterjedő – s mint ilyen nem ismert – »baloldaliság«. …A feladat: tudni a betegségről, tudni az »alvó királyról«…” (3) E gondolat értelmében mindvégig arra törekedtünk, hogy a szélsőjobboldaliság eszméjének fenntartása mellett az olvasó ilyetén vonatkozású korrekciós támpontokra bukkanhasson cikkeinkben.

Mivel a jelen tanulmány írásaink harmadik említett típusába tartozik, először vizsgáljuk meg közelebbről ezt a csoportot.

Nem csupán azért foglalkozunk az okkult összefüggések és az összeesküvéselméletek témáival, mert a szélsőjobb számos képviselőjének figyelemre méltó spiritualitása, vagy legalábbis okkult kultúrája volt, s nem csak azért, mert az összesküvéselméletek egyesek szerint elidegeníthetetlenek a szélsőjobboldaliságtól. Ami miatt e nézőpont bennünket közelebbről érdekel, az két további okban keresendő. Egyrészt, bizonyos személyiségek „manicheus eretnekséggel” vádolták a szélsőjobbot, ami számunkra elgondolkoztató volt. Ez nem azt jelenti, hogy a szélsőjobboldaliak avagy a szélsőjobboldal prominens alakjai konkrétan a manicheizmus követői és hívői lettek volna, hanem azt, hogy – legalábbis a XX. századtól kezdődően – több szélsőjobboldali egy a manicheusokéhoz hasonló eretnek dualizmust képvisel szemléletmódjában. A manicheusok (pontosabban talán az „eretnek” manicheusok) azt a hibát követték el, hogy az istenivel és az Istenséggel szembeszegülő eseményeknek és princípiumoknak már-már ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak, mint az isteninek, sőt mint magának az Istenségnek.

A másik ok, ami miatt okkultisztikus és konspirológiai nézőpontokkal foglalkozunk, másutt ilyen megfogalmazást nyert: „A dekadencia és a válság számtalan dologban nyilvánul meg, számos oldala van, különböző »okkult« teóriái stb. léteznek.” „…nem csupán egyetlen antitétikus vagy indirekt szimbólumot kell ismernünk, és azokat a negatívumokat, amelyeket [például] a »zsidóság« megtestesít, nemcsak a rasszok vonatkozásában, hanem más módokon, más szimbólumokon keresztül is meg kell tudni nevezni.” (4) „…rendkívül ébernek kell lennünk…, hogy a világ-összeesküvés dimenzióit véletlenül se szűkítsük le csupán a fent említett erők által képviselt hatókörre…” (5)

AZ ÖRDÖG HÉT TORNYÁNAK MÍTOSZA AZ ISZLÁM HAGYOMÁNYBAN

Az ördög hét tornyának vagy tornyainak iszlám mítosza al-Qutb, a Pólus, pontosabban al-Qutb al-Gaws, a legfelső Pólus metafizikai ideájára vezethető vissza. Ez a legmagasabb „központ” az Istenség világ felé forduló arculatának felel meg, és a világ normális és eredeti értelemben vett szellemi életét és spirituális hierarchiáját irányítja.

Az iszlám hagyomány szerint eme teljességgel láthatatlan Pólus általában hét vagy tizenkét további „beavatási központ” feje, ezekben fejeződik ki és ezeken keresztül érhető el. A kozmológiai hagyomány hét – legfelső Pólusnak alárendelt, szintén láthatatlan – Aqtábról beszél, hét további kisebb pólusról, amelyek a hét égi bolygóprincípiumot irányítják, illetve tizenkét Burúdzsról, az állatövi jegyek archetípusait képező tizenkét toronyról (6). A láthatatlan beavatási központ és a torony ideája ily módon szoros összefüggésben áll egymással, mégpedig azon az alapon, hogy a tornyot mint olyat – pozitív értelemben – „napsugárnak” és a legfelső Pólus hatásának és megnyilvánulásának tekintették. Kapcsolatba hozták még az ‘aynnal, a szemmel, a mindent látó szemtanúval, s általában a tanúkkal, továbbá az ítélettel, a szétválasztással is. A tornyok összefüggésben állnak továbbá a Qur’án 7. szúrája által említett a‘ráffal, a magaslatokkal is, amelyek egyfajta purgatóriumi helyeknek felelnek meg. (7)

A legfelső Pólusnak alárendelt, szemmel nem látható, de már a megnyilvánulás körébe tartozó hét archetipikus Aqtáb (vagy Qutb) – hasonlóan Al-Bírúni, Al-Dzsílí és Ibn Színá hét földrészéhez (keshvar) – olyan nekik megfelelő földi helyekben vagy központokban fejeződnek ki (Abdál), amelyek jótékony szellemi influenciákat és inspirációkat közvetítenek az emberi világ számára.

Ennek fordított mintájára azonban nemcsak spirituális inspirációkat hordozó szakrális területek és központok léteznek, hanem a hagyomány szerint bizonyos erőknek érdekében áll, hogy a beavatási pólusok és centrumok (Aqtáb) ellenében hatva olyan központokat hozzanak létre, amelyek sötét, ártó, „sátáni” influenciákat közvetítenek.

William Buckler Seabrook amerikai utazó Nadzsar Terek bej török utazóval, D‘wali Fadan arab gyapotkereskedővel, Mehmed Hamdi arab tudóssal és Nadír-Lugh yezid pappal folytatott beszélgetései nyomán a következőket írta: „[Nadzsar Terek bej] Látta a mesés Héttorony vagyis a »Hatalom Házai« közül az egyiket: magas, fehér, kúpalakú épület, csúcsáról csillogó sugarak szállnak szerte… – de itt már a szavába vágtam. A szavába vágtam, mert erről a Héttoronyról már én is hallottam és azt gondoltam, ez is éppen olyan mesebeszéd, mint a kínai »földalatti királyság« vagy Szinbád pincéi. Keleten mindenfelé sok történek kereng róluk, én is hallottam sokat; röviden az alábbiakban foglalhatom össze őket: Egész Ázsián át Észak-Mandzsúriától Tibeten, nyugatra Perzsián keresztül Kurdisztánig hét toronyból álló lánc húzódik végig, magános hegyfokokon. Mindegyik várban örökké a Sátán egyik papja ül, aki titkos rezgéseket »sugározva szét« vezeti a világ sorsát rosszról-rosszra. (…) a fekete kígyó udvara, a sátán tornya, ahonnan gonosz titkos rezgéseket sugároztatnak szét, hogy a világ sorsát balra döntsék, a kemény sziklából kivágott templom, ahonnan lépcső hatalmas földalatti boltozatba vezet, amelyet emberáldozatok vére mocskol be. (…) A templom mögött és fölött magasabb hegygerincen karcsú fehér torony emelkedett föl, mint a ceruza élesre kihegyezett vége, csúcsáról csakugyan ragyogó, szemkápráztató sugarak villogtak felénk, mint a heliográfjelek. Megrázkódtam: tudtam, hogy akármi is ennek az épületnek a való célja, kétségkívül a Shaytán egyik tornya emelkedik előttem, a mesés »Hatalom Háza«, amelyről Arábia, Perzsia és Turkesztán mítoszaiban és elbeszéléseiben annyiszor szó esik.” (8)

Nadzsar Terek és D‘wali Fadan a yezid szekta seik-adi-beli templomát, illetve az annak közvetlen közelében található üreges, síremlékként szolgáló tornyot az ördög hét tornya egyiknek tekintették. Ehhez az azonosításhoz valójában a yezidek iszlám nézőpontból heterodox vallása szolgáltatot alapot, amely különös elegye a mazdaista, gnosztikus, nesztoriánus, zsidó és muszlim elemeknek, és valamikor a XII. és XIV. század között alapíttatott.

Kétségtelen, hogy a yezidek nem igazán „sátánisták”, avagy nem a legaktívabbak ezen a fronton. Vallásukban számtalan pozitív, kifogástalanul tradicionális elem is található. Mindazonáltal nem tartható merő iszlám babonának a tőlük való félelem és az imént említett asszociáció sem. Lehet, hogy templomuk és/vagy a közelében található torony valaha valóban az ördög – fenti értelemben vett – hét tornyának egyik földrajzi megfelelését képezte.

A yezidek vallásának számtalan olyan összetevője van, amiből következtetéseket vonhatunk le azokra nézve, akik a voltaképpeni sátánisták: azokra, akik a „beavatási központokkal” ellentétes értelmű, a hét Aqtáb és az ember ellen irányuló „ellenbeavatási centrumokat” létesítenek, és akiknek legmagasabb vezetőit az iszlám hagyomány awliyá as-Shaytánnak, a sátán szentjeinek nevezi.

A yezidek szent könyve, a Ghitáb al-Aswad (Fekete Könyv) például tiltja a sátán nevének (as-Shaytán) kiejtését, odáig elmenően, hogy a közelükben minden olyan szó használatát is kerülni kell, amely bármilyen nyelven hasonlít arra. Észervehetjük, hogy a mai világ általános klímája ezzel megegyező. Azok is őrülteknek minősíttetnek, akik mindennemű szektarianizmustól függetlenül sátánról vagy antikrisztusról beszélnek, s az ilyen fogalmak gondolkozásuk velejáróit képezik. „A Feket Könyvben a Shaytán pedig így szól: »Ne ejtsétek ki nevemet, és ne említsétek tulajdonságaimat…«”(9)

Egészen általánosnak tekinthető manapság az öreg yezid pap által kifejtett yezid hitvallás is: „…mi is hiszünk Istenben… de a mi vallásunk abban különbözik minden más vallástól, hogy a mi hitünk szerint Isten olyan messzire van tőlünk, hogy semmiféle kapcsolatunk nem lehet vele [vajon korunk „vezető értelmiségiei” nem ezt állítják-e?], viszont ő se tud az emberek dolgairól semmit, de nem is érdeklik. Hozzá könyörögni vagy imádni őt haszontalan dolog. Nem törődik velünk.” (10) A következő – ugyanezen gondolatkörhöz tartozó – ismertetésből nyilvánvalóan kitűnik a hét Aqtáb vagy Qutb deformációjára irányuló törekvés is: „A yezid vallás alapja, amint Mehmed Hamdi vázlatosan ismertette, röviden a következő: Isten hét szellemet teremtett, »mint ahogy az ember az egyik lámpát meggyújtja a másik után«. E szellemek közt első volt a sátán [íme a deformáció], akit tízezer évre a föld korlátlan urává tett. És minthogy a föld legfőbb ura a sátán, minden teremtmény, amely a földön él, csak akkor lehet boldog, ha neki hódol és őt imádja. Minthogy a sátán igazi nevét nem szabad kiejteni, magyarázta Mehmed Hamdi, mindig csak Malak Tawus (Páva Angyal) néven említik és rézpáva képében tisztelik.” (11)

Hogy mit takar eme rézpáva, ami Malak Tawus szimbólumaként a yezidek rejtélyes kultuszának (12) tárgya? Tudjuk, hogy a páva világszerte mindenütt a teljesség szimbóluma, a mindenség ciklikus megújulásáé, ami a középkori európai hagyományban a Birodalom jelképévé vált. Ebben az utóbbi értelemben a páva azonban aranypáva, nem a világi-földi, nem a múló, hanem a transzcendentális szépség és büszkeség szimbóluma. Ezzel ellentétben a rézpáva utánzat; a hiúság, a gőg, a fennhéjázás, a puszta világi hatalom, a szakralitás nélkül szervezett „ellen-birodalom”, a Contra-Imperium Profanum jelképe, amely utóbbi az Imperium Sacrum ellentéte. Tehát mindazok „birodalmának” szimbóluma, akik a világ sorsát – értelmetlen, „véres” ember- és értékáldozatok révén – egy szakralitás nélküli ellen-birodalom felé terelik.

Míg a yezidek nem ejtik ki a sátán nevét, és a mai ember is hallgat közelgő eljöveteléről, addig Malak Tawusról, a sátán követéről az előbbiek oly bátran beszélhetnek, ahogy az utóbbiak hisznek mindabban, ami a Birodalom-ellenes „ellen-birodalmat” előkészíti.

Ártalmas befolyások, láthatatlan, földalatti gyilkosságok, a sátán szentjeinek síremlékei a tornyokban, a „hatalom házai”…

René Guénon mondta a yezidekről (13): „mint sok heterodox szektát, felhasználhatják őket, hogy olyan erők akcióit könnyítsék meg, amelyeket nem ismernek.” Vagyis a yezidek bizonyos erők számára mintákat szolgáltathattak.

AZ ÖRDÖG TORNYAI LOKALIZÁLÁSÁNAK PROBLÉMÁJA

A Ninive romjaitól nem túlságosan messzire, a kurdisztáni Baadri faluhoz közeli Láles-hegyre, Seik Adiba lokalizált ördög tornya kapcsán Seabrook a következőket írta: „Hamdi állhatatosan kitartott a véleménye mellett, hogy bizonyos ceremóniákat mégis csak tarthattak itt valaha [a yezidek templomában], de ez csak vélemény maradt. Nem láttunk semmit, ami megerősítette volna. A másik rejtelem a karcsú, kúpalakú torony volt, szikrát szóró csúcsával fenn a hegytetőn. Miután felmásztunk a kriptából és kijöttünk a templomból is, most már azt akartuk meglátni.

A torony fehérre meszelt, hatalmas bolthajtás lapos tetején emelkedett, úgyhogy a tető széles talapzatot alkotott a torony lába körül. Maga a torony szintén fehérre meszelt kőből épült, és csillogó csúcsa, amely lángoló fénysugarakat lövelt mindenfelé, nem volt egyéb, mint ragyogó fényesre csiszolt arany- vagy rézgolyó. Ha a nap merőlegesen tűzött a földre, bármely irányból nézett valaki a völgybe, keletről, nyugatról, észak vagy dél felől, akarva, nem akarva meg kellett látni a torony csúcsáról szétlövellő sugarakat. Ez volt a legegyszerűbb magyarázata annak a hitnek, amely a »Hatalom Házaihoz« fűződött, ahonnan titkos rezgéseket vagy emanációkat sugároztatnak szerte-szét és vetnek sátáni igézetet az egész világra.

Beléptünk a torony alatti bolthajtás alá. Ebben is régi ördögimádó szentnek a turbáját [síremlékét] találtuk a torony üres, kupolaszerű ürege alatt. De egyébként üres volt. Szétnéztem, hol lehet ugyan a végzetes alak, aki a közhit szerint éjjel-nappal itt ül a toronyban és szórja szerte a világba ellenállhatatlan varázsigéit. Egyenesen, csak a legártatlanabb formában tettem fel a kérdést: jár-e ide pap könyörögni? Nagyot néztem, amikor kísérőnk azt felelte, hogy rendes papok nem szoktak idejárni, hanem kolcsakok, vagyis mint később megtudtam, a yezidek fakírjai, csodatévői [afféle kóbor mágusok] gyakran eljönnek ehhez a turbához és napokon keresztül itt maradnak és varázslatot űznek! Tehát a sok mesés történetnek van egy szemernyi igaz magja, de abból még nem következik, hogy akármit hisznek is ezek a kolcsakok a maguk ördögi hatalmáról, az ő varázslásuk volna felelős a világháborúért, az orosz forradalomért, a new yorki tőzsdekrachért – pedig az angol titkos kémszolgálat egyik kapitánya azt erősítgette előttem, hogy mindezt azoknak az »emanációknak kell tulajdonítani, amelyeket ennek a pokoli vallásnak a papjai bocsátanak világgá«. Az igaz, hogy szegény embert azóta elbocsátották és szanatóriumba zárták, mert úgy hallottam okkultista miszticizmusában és mágiás töprengéseiben meghibbant az esze.” (14)

Ebből az idézetből világosan kitűnik, hogy Seabrook félreértette az iszlám mítoszt. Naturalisztikusan, szó szerint értelmezte azt, holott minden tradicionális mítosz távol áll a naiv realizmustól és szimbolikus érvényű. (Ezt nem cáfolja az a tény, hogy a nép egy jó része is babonás szószerintiséggel értelmezi azokat.) Másrészt, mivel minden eredeti mítosz szimbolizmusa illeszkedik a fizikai realitáshoz (felöleli azt), Seabrook mindemellett menekült a mítosz „valóságalapjából” származó feszültségek elől. Örült neki, hogy „nem látott semmit”, holott az, hogy valami szabad szemmel nem látható, nem bizonyíték arra, hogy nincs is. Guénon a következőket írta: „figyelemre méltó, hogy a yezidek rendes papjai tratózkodtak attól, hogy odamenjenek valamilyen rítust végezni a toronyhoz, míg egyfajta kóbor mágusok gyakran mennek oda, hogy több napot ott töltsenek. Mit képviselnek pontosan ez utóbbiak? Semmi esetre nem szükséges, hogy a torony állandóan lakott legyen, hiszen nem más az, mint az »ellenbeavatás« egyik tapintható és »lokalizált« támasza, amit az awliyá as-Shaytán irányítanak”. (15)

Mivel az ördögtornyok olyan központok vagy pólusok ellen kerülnek „bevetésre”, amelyek – minthogy szellemi centrumok – felölelik a testi-lelki realitást is, nekik szükségképpen szintén ilyenné kell próbálni válniuk. Vagyis a mitikus, szimbolikus és tudásbéli alapjelleg mellett lokalizálhatók – területekhez, „helyekhez” kapcsolhatók – is.

Földrajzi lokalizálhatóságukat megerősíti, amit korábban írtunk: „Milyen módon szerveződnek ma, a XX. század végén a vezető szerepet játszó »rendek« vagy »irányzatok«? Milyen módon érik el… a mindenre kiterjedő hatást…?” „Míg a »titkos társaságok« okkult befolyása főként a politikai intézményeket és fennálló világnézeteket formálta át, addig a »titkos társaságok« dominanciája utáni kor »felforgató rendjei« – még ha léteznek is tovább bizonyos korábbi típusú »társaságok« – immár olyan módszerekkel dolgoznak, amelyek az »okkult« felforgatásnak és hatásnak egy sokkal hathatósabb szintjéhez, nevezetesen a természetes és mesterséges környezeten keresztüli befolyás eszközéhez fordultak…” „…a »szabadkőműves típusú titkos társaságok« felforgatása utáni mai kort úgy tekinthetjük, mint ahol a »szabadkőművesként« jellemezhető mentalitás és értékrend oly mértékben és módon el van már terjesztve, mintha az egész Föld ezt lehelné már magából…” „…mintha az egész Föld is meg lenne mérgezve; a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyeket nem is olyan régen – babonás félelemmel éppúgy, mint anélkül is – mindenképpen »sátáninak« neveztek.” (16)

Seabrookétól eltérő a véleménye Jean-Marc Allemandnak is, aki René Guénon és az ördög hét tornya című különös stílusú, enigmatikus megfogalmazásmódú művében (17) mind a hét tornyot lokalizálhatónak tekintette. „…bizonyos népcsoportok és kultuszok jellemzőit megadva, azokat egyes tornyokhoz kapcsolva próbálja megértetni »mik is a tornyok«.” (18) Könyvében Allemand a XX. századi tradicionális szerzők által figyelmen kívül hagyott mítoszokat is elemez (Egyiptom történelme, babiloniai mítoszok stb.), amelyekből – az egyes népcsoportok és azok kultuszainak mibenléte mellett – szerinte következtetni lehet azokra az influenciákra, jellemzőkre, tendenciákra, amelyek egy-egy ördögtorony sajátjai.

A lényegüket tekintve nem földrajzi ördögtornyokat – hozzávetőleges, országnyi pontossággal – Allemand a következőképpen lokalizálja geográfiailag: 1) Szudán, 2) Niger (Csád, Nigéria), 3) az ősi Szíria, 4) Irak (Irán), 5) Turkesztán-Kazahsztán, 6) Urál, 7) Északnyugat-Szibéria. (19)

Allemand eredményei, földrajzi megfeleltetései számos problémát vetnek fel. A rendelkezésünkre álló, fentebb megadott tradicionális adatok alapján kérdéses például, hogy pontosan hány toronyról kell beszélnünk. Az iszlám hagyomány azt is lehetővé teszi, hogy több toronyra gondoljunk. Ha tehát az ördögtornyok számát az Abdálok vagy Qutbok száma alapján el is kell fogadnunk hétben, ezeknek alárendelt al-tornyokról (20) is beszélnünk kell. Az al-tornyok pedig könnyen összetéveszthetők a hét toronnyal.

A francia szerző munkájának alapvető gyakorlati hiányossága, hogy pusztán „Európát körülölelő” tornyokat vesz tekintetbe, holott a vonatkozó mítoszok egyértelműen az egész földi világra, de legalábbis egy nagyobb régióra terjesztik ki a tornyok helyét. Az amerikai földrész például semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül a földrajzi lokalizálásnál. (21)

A lokalizáció fő problémája azonban a következő kérdésben összegezhető. Az, hogy bizonyos kultuszú, bizonyos történelemmel bíró, beszédes jellegzetességű népcsoportokat, hogy „néhány országot, illetve azok bizonyos tájegységeit”, „többnyire homokos vagy iszapos-lápos”, „körülbelül Dunántúl nagyságú” földrajzi területeteket (22) megadunk, vajon elégséges-e ahhoz, hogy az olvasó többé-kevésbé pontos képet nyerjen magukról az ördög tornyairól? Nem másról, mint az ártó és ellenbeavatási influenciák központjairól?

E kérdésre a lokalizálás kritériumainak megállapításával válaszolhatunk.

A LOKALIZÁLÁS KRITÉRIUMAI

Általános alapelvként állapítjuk meg, hogy egy olyan komoly téma esetében, amilyen az ellenbeavatási centrumoknak megfelelő ördögtornyoké, a földrajzi, tárgyi, személyi megfeleltetésekkel igen nagyon vigyázni kell. A fizikai analógiák feltárása a spirituális misztériumok magasrendű beavatottjai számára sem könnyű és veszélytelen, hiszen – e vonatkozásban – azt kell tenniük, amit a „sátán” nagyon nem akar (és amit olykor például jelentéktelen dolgok „érdekessé” tételével fátyoloz el [23]).

Most nyolc pontban határozott kritériumokat állapítunk meg, amelyeket azok az olvasók, akiknek a lokalizálás nem céljuk, könnyedén átugorhatnak.

1. A földi-emberi világ hét ellenbeavatási központjának megismerését csak olyan személyiségek hajthatják végre helyesen, akik már maguk is átmentek valamely magas beavatáson.

2. Az ellenbeavatási központok megismerésének – amely „leleplezési” szándékú abból a célból, hogy a tényleges beavatásban ezek semmiféle szerepet ne játszhassanak; valamint hogy a földi-emberi világra gyakorolt hatásuk némileg csökkenjen – egyetlen logikai segítsége a jelentős tradicionális „hetességek” (24) ellenbeavatási erők által való diszharmónikussá tétele módszerének a felismerése.

Az ellenbeavatási hetességek ellenhierarchiáiban a tradicionális hetességek minden egyes tagja kizárólag a maga kakodaemonikus aspektusában jelenik meg.

3. Az ellenbeavatási központok feltárása csak szimbolizmus használata révén, utalásokon keresztül mehet végbe.

4. A feltáráskor alkalmazott utalások és szimbólumok egzakt tradicionális tudáson és a megfelelések tudományán kell, hogy alapuljanak.

5. A rosszul megválasztott, vagy nem kellően demonstratív utalás, szimbólum és lokalizálás nem az ellenbeavatási centrumokra utal. Lehet, hogy még csak nem is pszeudo-iniciatikus al-centrumokra, hanem egyszerűen valamely emberileg nem kívánatos dologra, jelenségre, összefüggésre.

6. Az előbbiek komoly ellenbeavatási tényezőként való szerepeltetése maga is az ellenbeavatási erők játékának következménye lehet.

7. A legfelső beavatási centrum (Pólus) teljesen mentes az ellenbeavatási erők és központok bárminemű hatásától (25) – aktuális szellemi tapasztalatként ez az ellenbeavatási központok megismerésének metafizikai értelme és célja.

8. Az ellenbeavatási központok jellemzőinek megismerése ezenkívül bír bizonyos másodlagos, praktikus következményekkel is, amilyen például a szakralitás biztos felismerése stb.

A NÉGY OKKULT REND TEÓRIÁJA

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az ellenbeavatási központok földrajzi megfelelései nem a maguk lényegében vett ördögtornyok, hanem azoknak csupán a geográfiai analógiái; csak akkor volnának teljesen és maradéktalanul azonosak az ördögtornyokkal, ha az ellenbeavatási centrumok teljesen és kizárólag földrajziak volnának, ami viszont korántsem igaz. (Mindez természetszerűleg nem jelenti azt, hogy az ördög tornyainak ne volnának többé-kevésbé pontos földrajzi megfelelései.)

A szóban forgó tévedést és összetévesztést a négy okkult rend esetében jóval nehezebb elkövetni, hiszen – mint Európa okkult földrajza című írásunkban elmondtuk – ez a nem „titkos társaságokként” értelmezendő négy felforgató rend okkult módon magukban az egyénekben hat és éri el céljait. „…éppúgy beférkőznek a »pihenés«, mint az »aktivitás« formáiba. Lefedik úgy a szemlélődés, mint a harcos szembeszállás ciklusait, úgy a felszabadító harmónia, mint az autonóm kezdeményezés felszabadító önérvényesítésének lehetőségeit.” (26)

A négy okkult rend és az ördög hét tornya (illetve al-tornyai) között magától értetődően kapcsolatnak kell lennie. A négy okkult rend az ördög tornyai által közvetített – szimbolikusan szólva „sugárzott” – ártó influenciák közül azokat foglalja magába, amelyeket kifejezetten Európának, vagy általánosabban szólva a Nyugatnak szántak. Vagyis a négy okkult rend az ördög hét tornya ártalmas befolyásainak európai specifikumait jelenti, noha a négy okkult rend teóriája az ördög hét tornya mítoszától függetlenül is alkalmazható.

I. okkult rend. Az ez idő szerinti első számú felforgató „rend” feladata a konfrontálódásra való képtelenség minden eszközzel való terjesztése. A harc és a küzdelem minden formájával való szembenállás meghonosítása és meggyökeresítése (vagyis az önvizsgálat, az önépítés benső harcainak és küzdelmeinek az eltörlése is). A rendet korábban a harmonicizmus terjesztőjeként definiáltuk. Célja „a szellemi szembehelyeződés képességének eltörlése és a hamis és illuzórius »harmonicizmusra« való beállítódás legkülönfélébb eszközökön keresztüli elterjesztése”. (27) A harmónia maga a világ szellemi létének egyik legfontosabb feltétele, az ellentétek egyesítője. Itt azonban egy hamis harmóniára, egy lapos nyugalomra és jólétre való törekvés terjesztéséről van szó (harmonicizmus), ráadásul fokozott, forszírozott, mindenáron való terjesztésről, ami nem feloldja vagy megoldja, hanem elkerüli és tagadja a feszültségeket, a kettősségeket és a különbségeket. A szóban forgó rendbe tartoznak azok, akiket Jean Parvulesco a „nemlétezés ágenseinek” nevezett. (28)

II. okkult rend. A további rendek bizonyos értelemben egymás „specializálódásai”. A második felforgató rend a harmonicizmust vitalizmussal, indulatisággal, emocionalizmussal, szentimentalizmussal, extatizmussal, enthuziazmussal toldja meg vagy leplezi el. (29) Elegendő itt ama érzelmiségre és érzékiségre gondulnunk, amely a mai világ harmonicizmusát egy-egy tévésorozat, egy-egy koncert, egy-egy kábítószeres utazás erejéig ideiglenesen megtöri, hogy az emberek „kivegyék részüket az életből”. A rend feladata ennek a vitalizmusnak, érzelmiségnek és indulatiságnak a terjesztése. Mint azt megjegyezték, (30) Parvulesco és Alekszandr Dugin sokkal helyesebben jártak volna el, ha a „nemlétezés ügynökei” mellett negatív értelemben beszélnek a „a létezés (vagy létesülés) ágenseiről” is, és pozitívumként egy a lét–nemlét kettős feletti törekvést jelölnek meg. A második okkult rend hatása alatt állók a „létesülés ügynökeiként” definiálhatók.

III. okkult rend. A harmadik okkult rend az általános modern viszonylatokkal konfrontálódó és szembeszálló egyének „lázadási” formáinak a megrontására specializálódott. Tudomásunk van például a rend egyik ’80-as évekbeli akciójáról, amikor is a helyi ősi hagyományok iránt érdeklődő skandináviai (főként norvég) fiatalok több tekintetben érvényes orientációit a sátánizmus, a virulens antikrisztianizmus és a modern neopaganizmus formáival terelték vakvágányra. Itt egyébként afféle „történelmi előzmény” számos író és művész életműve is.

IV. okkult rend. Lévén, hogy a negyedik okkult rend közvetlenül a harmadik specializálódása révén jön létre, Matgioi bizonyos utalásai nyomán az oppozicionalizmus terjesztőjeként definiáltuk. Sikeres behatásainak alapvonása a teljes önállóságra és függetlenségre nem törekvő cselekvés, a mindig csak valamire reagáló, valami ellenében való, reaktív cselekvés. A negyedik okkult rend egyik fő feladata hamis és nem autonóm módon kialakított ellenségképek elterjesztése. Általában az általános elismeréstől függetlenül legpozitívabbnak tekinthető személyes és csoport törekvéseket mérgezi meg. Ennek az okkult rendnek köszönhető a tanulmányunk elején említett manicheus illetve kathar eretnekséggel való analógiák XX. századi felbukkanása.

E négy „okkult rend” léte és jelenkori dominanciája alig tagadható.

„Ha figyelünk ezen okkult rendek törekvéseire – írtuk korábban –, s kifejezetten ártóként fogjuk fel őket, akkor ily módon a ma emberét mélyen meghatározó titkos befolyásoktól szabadulunk meg – amennyiben ezektől valóban mentesülni akarunk.” (31)

Minél inkább előre haladunk az időben, a beavatottság elérésében egyre nagyobb szerepe lesz annak, amit a fordított beavatás (ellenbeavatás) megfordításának nevezhetnénk. Ez az e tanulmányban többször idézett René Guénon életművének egyik nagy tanulsága, különös tekintettel A mennyiség uralma és az idő jelei című könyvére. (32) Bár ez a módszer a legmagasabb beavatás biztosítására önmagában nem lehet képes, arra utalunk, hogy a romló időben egyre inkább úgy nyerünk képet a beavatottságról, hogy fel- és megismerjük az ellenbeavatás erőit.

NÉHÁNY ORSZÁGOK SZERINTI VONATKOZTATÁS

Noha az ellenbeavatási központok és a négy okkult rend létéhez és lényegi mibenlétéhez képest minden lokalizáció szigorúan másodlagos, végezetül néhány lehetséges országok szerinti megfelelésre mutatunk rá.

Nyilvánvaló képtelenség volna, hogy a szóban forgó országok egésze mindig és mindenkor az ördög egy-egy tornya vagy az egyik okkult rend maga volna; azonban az is bizonyosnak tűnik, hogy ha bírnak országok szintjén való megfelelésekkel, akkor ezek az analógiák az alábbiak lehetnek.

Miként már említettük, Jean-Marc Allemand földrajzilag a következőképpen lokalizálta az ördög hét tornyát: Szudán, Niger (Csád, Nigéria), az ősi Szíria, Irak (Irán), Turkesztán-Kazahsztán, Urál és Északnyugat-Szibéria. Mi úgy látjuk, hogy földrajzi megfelelést állíthatunk fel az Amerikai Egyesült Államok, Brazília és Japán (avagy Mandzsúria vagy Kamcsatka) (33) bizonyos területeivel. Szudán és Niger viszonylatában jelen pillanatban úgy véljük, hogy a Szudánhoz kapcsolható influenciák meghatározóbbak a Nigerhez (Csád, Nigéria) köthető befolyásoknál, amelyek inkább később gyakorolnak majd hatást. Az ősi Szíria területét elfogadjuk irányadóként, de hozzátesszük, hogy ebbe ma Szíria mellett Izrael és Libanon területét is bele kell érteni. Mindenképpen legalább egy torony valóban a volt Szovjetúnió területére lokalizálható. És továbbra is helyesnek tűnik az az általunk korábban megadott elv, hogy „legalább egy torony a lokalizálás tekintetében mindig ismeretlen”. (34)

Az I. okkult rendet Franciaországgal és Nagy-Britanniával állíthatjuk földrajzi analógiába. A II. okkult rendet főként Spanyolországgal, Olaszországgal és Magyarországgal. A III. okkult rendet Oroszországgal, Németországgal és Norvégiával. A IV. okkult rendet Olaszországgal, Magyarországgal és Romániával.

Ezek az országok szerinti megfelelések körülbelül száz esztendeig lehetnek érvényesek.

Kék: I. okkult rend. Lila: II. okkult rend. Zöld: III. okkult rend. Narancs: IV. okkult rend. Bordó: az ördögtornyoknak a szerző által feltételezett helyei. (Az USA-n belül Kalifornia, a volt Szovjetunión belül talán Türkmenisztán nevezhető meg, egy pedig nem lokalizálható.)

Jegyzetek:

(1) Az első illetve a harmadik nézőponthoz néhány fordítás elvégzésével is hozzájárultunk (Guido Stucco: Julius Evola lázadása a modern világ ellen, Mario Aprile: Miért pont Evola?, illetve J. Evola: Hitler és a titkos társaságok, Alekszandr Dugin: Egy Láthatatlan Birodalom csillaga).

(2) Vö. Horváth Róbert: Machiavellitől Cortésig és Paretóig (A jobboldaliság lényegéről). Pannon Front 18. sz. 16. o. A fent említett változást László András az ellenbaloldaliság (vagy szélsőellenbaloldaliság) megjelenésének nevezte.

(3) Kórleónisz M.: Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus. Pannon Front 11. sz. 19. o.

(4) Horváth R.: A zsidóság és a technika. Uo. 23. sz. 22. o.

(5) Baranyi Tibor Imre: A harc metafizikája. Uo. 15. o.

(6) Ld. Titus Burckhardt: Muszlim asztrológia. Budapest, 1994, Stella Maris, 18–20. o.

(7) Qur’án, 7: 46–48. (A T. Burckhardt által tárgyalt „állatövi tornyok” kapcsán lásd még a 85. szúrát.) Más tradiciókat illetően, a „torony” negatív értelme tekintetében itt említhetjük meg az ószövetségi Bábel tornya mítoszát (1Móz, 11:1–9), a Grál-mítoszok és a középkori hermetika „hamis tornyát”, a Tarot 16. nagy arkánumát, vagy Dante Nagy Kútból kinövő tornyait (Pokol, XXXI. ének, 40–57.).

(8) W. B. Seabrook: Harcos beduinok között. Budapest, 1932, Dante, 178, 194. és 195. o.

(9) Uo. 191. o.

(10) Uo. 201. o.

(11) Uo. 191. o. [Kiemelés tőlünk]

(12) Ld. uo. 178, 192. és 203. o. Továbbá Ráth-Végh István: A sátán és cimborái. H. n., é. n., Fővárosi Könyvkiadó, 26–28. o. (Az utóbbi könyvre csupán azért hivatkozunk, mert a New York Herald azon munkatársának beszemolójára támaszkodik, aki részt vett a rézpáva egyik ünnepén.)

(13) Seabrook idézett könyvéről írt recenziójában. Ld. R. Guénon: Két recenzió. Pannon Front 15. sz. 24. o.

(14) W. B. Seabrook: I. m.. 198–199. o. [Kiemelések tőlünk.]

(15) R. Guénon: Id. cikk. Uo.

(16) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza (Titkos „okkult rendek” a XX. század végének Európájában). Pannon Front 13. sz. 17. és 18. o. elszórtan.

(17) Jean-Marc Allemand: René Guénon et les Sept Tours du Diable. Paris, 1990, Guy Trédaniel. 227 pp.

(18) Kórleónisz M.: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. Pannon Front 14. sz. 35–36. o.

(19) Az e területekkel a jelen vonatkozásban analóg népcsoportok (és főbb jelentésrétegeik) a következők: 1) hükszószok (egyiptom ellenségei; az egyiptomi mágia visszájára fordult primitív továbbélése), 2) a Leopárd-társaság populációi (lycanthrópia, totemizmus) 3) főníciaiak (kereskedelmi deviáció), asszírok (a nimródi szellem), szkíták (visszájára fordult, feloldó arculatú sámánizmus) 4) asszírok, yezidek, szkíták (nimródi deviáció, a sumér birodalom elpusztítása, feloldó arculatú sámánizmus) 5–6–7) nomadizmus (feloldó arculatú sámánizmus).

(20) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza. 19. o.

(21) Ld. uo. 19–20. o. Anélkül, hogy véleményét cikkünk megírásakor ismertük volna, e vonatkozásban René Guénon is utalt Californiára egy levelében, amelyet 1936. május 19-én Vasile Lovinescunak írt.

(22) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza. 18. o. És uő: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. 36. o.

(23) A névleges és látszólagos megfelelések létére egy tipikus példa lehet a magyarországi Pilisszentiván határában található „Ördögtoronynak” nevezett kőkomplexum, ami környékével együtt inkább „szakrális” természeti környezetnek tűnik, s valószínűleg csupán fallikus alakja miatt neveztetett „ördöginek” a népesség alsóbb rétegeinek körében.

(Itt csak mellékesen jegyezhetjük meg azt, ami viszont már sokkal inkább baljós, de további pontosabb kutatásokat igényelne: Az említett környéken észak-északnyugat–dél-délkelet irányban három „természeti képződmény” található: „Ördögoltár”, „Ördögtorony”, „Ördöglyuk”. Precíz térképeken meg kellene próbálni egy egyenessel összekötni ezeket, s megnézni, hogy nem az Országházra mutat-e az egyenes?)

(24) Ilyen jelentős „hetesség” például a bolygóprincípiumok és bolygószférák vagy a mahácakrák indiai rendszere.

(25) Guénon ezt így fogalmazta meg: „[A sátán szentjei] hét központ megalkotása révén próbálnak szembeszegülni a legfelsőbb »Pólus« alá rendelt hét földi Aqtábbal vagy »pólussal«, bár ez a szembeszegülés különben csak illuzórius lehet, lévén, hogy a spirituális tartomány szükségszerűen zárva van az »ellenbeavatás« erői előtt.” R. Guénon: Két recenzió. Uo.

(26) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza. 20. o.

(27) Uo. – Az első okkult rend erőit „nem politikai, vagy nem csupán politikai értelemben vett nem-forradalmi szélsőbaloldaliságnak” is nevezhetnénk.

(28) Ld. A. Dugin: Egy Láthatatlan Birodalom csillaga (Jean Parvulescóról). Pannon Front 24. sz. 34–36. o.

(29) A második okkult rend erőit „nem politikai, vagy nem csupán politikai értelemben vett forradalmi szélsőbaloldaliságnak” is nevezhetnénk.

(30) Horváth R.: Érdemek és végzetes tévedések: A. Dugin. Pannon Front 24. sz. 33. o.

(31) Kórleónisz M.: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. 35. o.

(32) R. Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. H. n., é. n., Szigeti /Az őshagyomány könyvei I./. Az olyan fogalmak tekintetében, mint az „ál-beavatás”, az „ellen-beavatás” stb. ezt a művet kell alapul venni.

(33) Japán kapcsán itt a volt szellemi centrumok időveli „átfordulhatóságának” jelenségére hívnánk fel a figyelmet. Egyre többet hallani bizonyos otakukról, akik fanatikus japán rajongói a militarizmusnak, a videójátékoknak, a nyugati zenéknek, a kabalababáknak, vagy a pornó- ill. az erőszak-rajzfilmeknek. Ebben a jelenségben a harcias japán éthosz modern irányba történő átváltását figyelhetjük meg: néhány eredeti sajátosság megmarad, továbbgördül, ám a korábbiaktól gyökeresen eltérő célokért aktiváltatik.

(34) Kórleónisz M.: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. 36. o.

Pannon Front 27.

Read more »

Kórleónisz Miklós: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához

A P.F. 13. számában közölt Európa okkultföldrajza című írásunkban szót ejtettünk az „ördög hét tornya” tradicionális témájáról. Célkitűzésünk azonban nem ennek pontos megmutatása volt, hanem annak az úgynevezett „négy európai okkult rendnek” a feltárása, amelyekről a 20. oldalon lehetett olvasni.

E XX. század végéhez tartozó realitások megadásával egyetlen célunk a következő volt. Ha figyelünk ezen okkult rendek leírt törekvéseire, s kifejezetten ártóként fogjuk fel őket, akkor ily módon a ma emberét mélyen meghatározó titkos befolyásoktól szabadulunk meg – amennyiben ezektől valóban mentesülni akarunk. És minél inkább megértjük e rendek koncepcióját, megmagyarázhatatlan logikáját, annál teljeskörűbb behatásoktól leszünk mentesek.

Hogy e négy európai okkult rend témájáig eljussunk, volt nélkülözhetetlen érinteni a hét ördögi „torony” gondolatkörét. Mégpedig azért, mert – írásunk szerint – az egyébként és másutt „titkos társaságok” által jelzett influenciáknál napjainkban immár széleskörűbb irányulásoktól kell mentesülnünk, így azt állítottuk, hogy ezeket – végső szinten – nem társaságok, hanem az „ördög tornyai” „terjesztik”. Különösképpen annak, aki egy fent jelzett úton végig kíván menni.

Az ördögi tornyokkal kapcsolatban két könyvre hivatkoztunk: W. B. Seabrook magyarul Harcos beduinok között címen megjelent könyvére és J.-M. Allemand René Guénon et Les Sept Tours du Diable [René Guénon és Az Ördög Hét Tornya] című munkájára. Mivel, mint említettük, nem a hét ördögi torony, hanem a mai Európa „négy okkult rendje” megmutatása volt a fő célunk, ezért nem törekedtünk arra, hogy e szerzők gondolatait a mieinktől különválasztva az ördög hét tornya tekintetében pontosan bemutassuk, akár a mi felfogásunk, akár Allemand felfogásának egészét e tárgyban megadjuk. Ezek képezik az itteni pontosítások tárgyát.

Seabrook és a mi felfogásunk közötti alapvető különbség talán nem szorul hosszas magyarázatra. Ezt írja: „Keleten mindenfelé sok történet kering [az ördög tornyairól], én is hallottam sokat; röviden az alábbiakban foglalhatom össze őket: Egész Ázsián át ÉszakMandzsúriától Tibeten, nyugatra Perzsián keresztül Kurdisztánig hét toronyból álló lánc húzódik végig, magános hegyfokokon. Mindegyik várban örökké a Sátán egyik papja ül, aki titkos rezgéseket sugározva szét vezeti a világ sorsát rosszról-rosszra.” Ez még a koncepció tradicionálisnak mondható részét képezi, ha szimbolikusnak-mitikusnak vesszük. Seabrook azonban mindezt naivan fogja fel. Feltétlenül létezőként. Hogy elkerülje a mítosz babonás, népi értelmezését, illetve a mítosz realitás alapjából származó feszültségeket, ő egy másik – modern – babonához, a ténylegesség babonájához jut: „Látta a mesés Héttorony vagyis a Hatalom Házai közül az egyiket: magas, fehér, kúpalakú épület [sic], csúcsáról csillogó sugarak szállnak szerte… Maga a Torony szintén fehérre meszelt kőből épült és csillogó csúcsa, amely lángoló sugarakat lövellt mindenfelé, nem volt egyéb, mint ragyogó fényesre csiszolt arany vagy rézgolyó.” Odáig megy, hogy a mítosz Kurdesztánra lokalizált Tornyát a yezidek szektájának Seik-Adi-beli templomépületével (!) azonosítja. Odautazik, nem lát ott semmi különöset, s a mítosz természetesen számára innentől fogva „merő babona” (mint mondtuk, egy másik babona a ténylegesség babonája révén). Havas József, könyvének magyar fordítója még egy fotót is közöl, mint az „ördög hét tornyának egyike”, ami – így – természetesen nem igaz. Guénon kimutatta, hogy „az ördög hét tornya” a világ hét titkos szellemi központjának »hét ellenközpontja« megjelölésére szolgáló szimbolikus elnevezés.

Guénon nagyon pontos és kiváló definíciójával így azonban még nem lehet semmit sem kezdeni. Allemand ezért bizonyos népcsoportok és kultuszok jellemzőit megadva, azokat egyes „tornyokhoz” kapcsolva próbálja megértetni „mik is a tornyok”. Jellemzőkön keresztül, amelyeket a „tornyok” jelképesen szólva a világba sugároznak. Ezek tendenciák és törekvések, amelyek a világot bomlasztják, alászállítják és lehetetlenné teszik azt a szellemi beavatást, amely – teljes fokon – szintén hét centrumon keresztül menne végbe. Az Allemand által megadott jellemzők pontosan fordítottjai mindannak, amit a hét igazi centrum átadna az embernek, (így a mi céljaink szerint ezek azok, amelyeket az első bekezdésben megadott módon nekünk el kell kerülni, vagy magunkból ki kell iktatni.)

Mindezen tendenciákat és törekvéseket – az ördögi tornyok tekintetében-valóban tovább lehet pontosítani azzal, hogy megadunk néhány országot, illetve azok bizonyos tájegységeit, amelyek szintén rendelkeznek olyan sajátos benső vonásokkal, amelyek további útmutatást képeznek az ördög tornyainak mibenléteire, egész rendszerére és jellemzőikre nézve. Allemand nagyon helyesen mindezekkel azonban nem foglalkozik részletesen és nem lokalizál túl konkrétan, mert a legfőbb, „alapvető” jellemzők az érdekesek, s ebben a tekintetben nagyon konkrét lokalizálása egy-egy Toronynak egyszersmind szimplifikálás is volna, Seabrook-féle konkretizálás, amely az eredeti mítosz erejének és értelmének eljelentéktelenítéséhez vezet.

Mégis, ha már megad országokat, akkor pontosítsunk – ez volt a mi véleményünk. Azt mondtuk „körülbelül Dunántúl nagyságú – többnyire homokos vagy iszapos-lápos – geográfiai vonatkozású területek volnának”. Pontosan szólva: az ördög hét tornya vonatkozásban áll bizonyos földrajzi területekkel is, amelyek részben visszatükrözik mibenlétüket. Allemand területei közül a nigerit, a szíriait és a türkmenisztánit tartottuk az ördög hét tornya vonatkozásában helyesnek. Elfogadhatjuk például a volt Szovjetunió területén lévő még két északi területet is, az Irak és Szudán által kifejezett dolgokat is, de azt mondtuk, hogy ezek altomyokkal kapcsolatosak (a szudáni, úgy tűnik, például csak jövőben gyakorol majd komolyabb hatást Európára), továbbá azt is mondtuk, hogy „világszerte számos más ilyen altoronnyal is találkozhatunk”. A tornyok és az altomyok továbbá bizonyos országnyi földrajzi egységek mibenlétén keresztül, azok segítségével is kifejthetik hatásukat, s így jutottunk el a „négy európai okkult rend” témájához. Ezenkívül megadtuk még, hogy nagy valószínűséggel az Egyesült Államok és Dél-Amerika területére vetül az ördög tornyai közül kettő. Így Niger, Szíria, Türkmenisztán földrajzi-jelképes említésével meg van összesen öt torony a hét közül. Két toronynak számunkra sincs még meg a földrajzi megfeleltethetősége. Egyiket Kelet-Ázsia, a másikat Óceánia felé volna talán érdemes irányozni, de mindez bizonytalan, úgyhogy erről nem szóltunk. Lényeges megjegyezni továbbá, hogy legalább egy torony a lokalizálás tekintetében mindig ismeretlen kell hogy legyen, minthogy nem lehet azt gondolni: az ellen-spiritualitás hierarchiái teljesen beláthatóak a racionalitás és a lokalizálhatóság számára. A geográfiai lokalizálás mellett egyébként még azt sem hagytuk szó nélkül, hogy áttételesen, de a tornyok hatása a közvetlen modem környezet által is határozottan közvetítődik. Röviden összefoglalva ez a szerzők közötti különbségek és a koncepciók közötti átmenetek pontosabb megadása.

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy mindennek akkor lehet jelentősége, ha az ember mindezt már nem naivan gondolja el. Nem babonásan és nem materialista módon. Ha tudja, hogy mindezzel mit akar. Guénon ezt hívta az ellenbeavatási tendenciáktól való mentességnek. Másfelől ez az összesküvés-elméletek tradicionális alapokon nyugvó szemléletének tekinthető, amely mindig, így Guénon számára is egy speciális szellemi és végül is – éppen a kiterjedt értelmezés, majd az elkülönülés értelmében – metafizikai utat is megrajzolt. Seabrook megjegyzi azonban az angol kémszolgálat egyik kapitányának az esetét is, aki mindebbe beleőrült. Ez kapcsolatba hozható például számos szélsőjobboldalinak nevezett egyén esetével is, akik nem értették meg az összesküvés-elméletek metafizikáját. (Szerintünk – az említett írásban – ez éppen a negyedikként említett „okkult rend”hatásának tudható be.)

Említett írásunkban mindvégig kellően óvatosak voltunk, bár nehezen, de nagyon pontosan igyekeztünk fogalmazni. Számos idézőjelet is használtunk, hogy a veszélyes konkretizálásoktól és naiv realizmusoktól, ahogy az tőlünk tellett, igyekezzünk távol tartani az olvasót. Ami miatt e modem nyugati tudatlanság által inszinuációnak vagy merő politikai összesküvéselméletnek tartott témával a veszélyek ellenére pedig mégis foglalkoztunk, azt egy Seabrooktól vett idézettel végül is így lehetne megvilágítani: „A Fekete Könyvben (Ghitab al-Aswad) a Sátán így szól: Ne ejtsétek ki nevemet és ne említsétek tulajdonságaimat”. Érthető, hogy ha tradicionális értelemben léteznie kell a Sátánnak, akkor ez számunkra pontosan azért van, hogy azt tegyük, amit ő nem akar.

A Sátán tradicionális értelemben csak mint olyan létezhetett, amely nem ellentéte Istennek. Guénonnál ez abban jutott kifejezésre, hogy hangsúlyozta: a Legfelsőbb Centramnak nincs, csak az azt kifejező hét földi szellemi központnak lehet ellentétje. Ez utóbbi eset azonban valóban nem tagadható, mert egy ilyen állásfoglalás pontosan az itt érintett témához tartozó jellegzetességek közül merítene ki néhányat.

Pannon Front 14.

Read more »

Marx Tibor István: Gróf Dessewffy Aurélről

Gróf DESSEWFFY AURÉL a magyar arisztokrácia egyik kiemelkedő, a 19. századi honi konzervatív gondolkozásnak pedig legmeghatározóbb alakja volt. Írásunkkal e nagyszabású személyiség emléke előtt kívánunk tisztelegni, olyan utat felidézve, amely példaértékű foglalatát adja az uralkodóhoz illetve a monarchikus elvhez való hűségnek, a felelősségteljes hazafiságnak, valamint a társadalom egészét áthatni akaró aktivitásnak: egyszóval mindannak, ami a valódi arisztokratizmus mibenlétét jelenti.

A gróf már gyermekkorában rendkívüli értelmi képességek birtokában volt, amelyhez az évek során kiterjedt klasszikus műveltség és európai mércével mérve is kiemelkedő társadalom- és politikatudományi ismeretek társultak. Azt lehet mondani, rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyek az igazán nagyszabású államférfiak sajátjai. Mindezek mellett – vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy mindezekből kifolyólag – volt szokásaiban, viselkedésében illetve egész életvitelében néhány olyan pont, melyeket környezete értetlenül fogadott és kezelt, s azokról mint rossz tulajdonságairól emlékezett meg. Tény, hogy rajongott a társasági élet minden formájáért, és intenzíven élte azt. Kedélyállapota és szorgalma ingadozó volt – bár hivatali feladatainak mindig eleget tett. Saját karrierjének építése pedig szemlátomást egyáltalán nem érdekelte: „Sokat költöttem, ehhez járult a kártya… Egyébiránt magamat csak szünet nélkül mulattam, s a társaságban az asszonyok kegyessége mellett igen kedveltetvén, irigységből sok bajnak valék kitéve, s a dolognak két párviadal volt a vége.” [1]

A fentiekkel kapcsolatban a magunk részéről azokra az alkati sajátosságokra hívnánk fel a figyelmet, amelyek DESSEWFFYt sokkal inkább egy katonatiszthez – ha úgy tetszik harcoshoz –, mintsem egy szokványos értelemben vett politikushoz tették hasonlatossá. Jellemére a veleszületett tulajdonságok közül meglátásunk szerint döntően az az egyértelmű elhivatottságtudat nyomta rá bélyegét, ami a grófot már kora ifjúságától a diplomáciai pálya és ezzel együtt az „államférfiúi minőség” elérésére – mint minden másnál becsesebbre – sarkallta, aminek leginkább az aut caesar, aut nihil elve és gyakorlata felelt meg. Létezik ugyanis az elhivatottságnak olyan intenzív foka, amely képes egy adott egzisztenciát a gyökereinél megragadni, és az abban szunnyadó összes képességet és életerőt egy adott cél irányába mozgósítani. Mindez rendesen fokozott aktivitást és egyfajta expanzív magatartást von maga után, melyek optimális kibontakozásához a személynek széles cselekvési térre van szüksége: „nem az volt az ő hivatása, hogy akár a felséges kancellária, akár a nagyméltóságú helytartótanács collegiumaival vagy tanácsos uraival töltse idejét, hanem az, hogy antagonistái SZÉCHENYI vagy KOSSUTH legyenek és ezeket győzze meg a nemzet naggyá tételéért folyó küzdelemben.” [2]

Gróf DESSEWFFY AURÉL Zemplén vármegyében, Nagy-Mihályon született 1808. július 27-én Gróf DESSEWFFY JÓZSEF és Gróf SZTÁRAY ELEONÓRA első fiaként. „Kiskoromban – mint szüleimtől hallottam – igen csendes és jó fiú valék, de oly kevés elmetehetséget mutató, hogy atyám jövendő tökéletes ostobaságomat erősen hitte.” [3] Az ez irányú szülői aggodalmak azonban rövidesen feleslegessé váltak, amint ugyanis oktatása hétéves korától határozott irányt vett, szellemi képességei kirobbanó gyorsasággal bontakoztak ki. Tízévesen könyv nélkül tudta az Ilias első fejezetét görögül, és néhányszori olvasás után CICERÓtól egész szónoklatokat szavalt el. A görög nyelvet a latin, a német, a francia, az angol és az olasz követte, és tizenöt éves korára ezek mindegyikén tökéletesen beszélt, írt és olvasott. Jövőjét már tizenhét évesen diplomataként képzelte el, s ennek megfelelően érdeklődését főként a történelem és az európai közjog irányába fordította. MALBYt, SCHÖNt, SPLITTERt olvasta előszeretettel: „Életének eme szakaszában szerezte meg azon ismereteket, melyeknek nagy változatossága és bősége őt később kitüntette. S hogy rendes tanulmányai mellett olvasásnak ennyi időt tudott szakítani, azon őt életfogytáig kísért tulajdonából magyarázható, mely DESSEWFFY AURÉLt másoknál kétszerte, sőt háromszor gyorsabban olvasni képesíté, – oly tulajdon, mely éppen oly értéktelen magában, ha a fölfogás könnyűségével nem egyesül, mint amilyen kevés becsű ismét ez is, ha az ítélő tehetség deréksége által nincs kiegészítve. Benne mindezeket ritka összhangzásban egyesülve láttuk. Innen van, hogy értelmesen szólni, sőt talpraesetten vitatkozni tapasztaltuk őt oly könyvek felett, melyek elolvasására másnak napokat kellene fordítani, mialatt ő azok átlapozásán néhány óra alatt esett át…” [4]

A könyvekből szerzett ismeretek elmélyítésére a szülői háznál zajló intenzív társasági élet nyitott kiváló lehetőséget, melynek számos jeles személyiség által emelt légkörében az ifjú hamar hozzászokott a nálánál tapasztaltabbakkal való társalgáshoz és az önálló véleményalkotáshoz. Ezek a beszélgetések ahogy értelmére, úgy hazafiúi érzületére is erősen hatottak: „mert itt mindennapi és meg nem szakított folyamatosságú volt ugyan az érintkezés az összes szellemi világ mozgalmaival, de mindig a honszeretet ihletése mellett, és így erre és ide vitetett vissza minden…” [5]

1823-tól a Kassai Királyi Akadémián kezdte meg rendes tanulmányait. Az addigra megszerzett ismeretek birtokában az ott töltött éveket azonban nagyobbára feleslegesnek tartotta. Működésének a tanintézeten kívüli más komolyabb területeket keresett, így az ekkortájt indult Felsőmagyarországi Minerva című orgánumban közölt különböző tárgyú, de főként esztétikai tanulmányokat és fordításokat. A várva várt találkozásra a valódi politikai élet világával az 1825. évi országgyűlés alkalmával került sor, hová apja mintegy érettségének elismeréseként vitte magával. A tizehét éves ifjú hamar megtalálta azokat a területeket, ahol magát hasznossá tehette és ahol felfigyelhettek rá. Országgyűlési Híradót szerkesztett jobbára saját kedvtelésére, majd a gyengébb szónoki képességű képviselők részére írt beszédeket, melyekkel immár szélesebb körökben is sikert aratott, és hamarosan megkapta első hivatalos felkérését a Kancelláriától, nevezetesen a bécsi angol követ számára kellett francia nyelven naplókönyvet vezetnie. Mindeközben megismerkedett a diaeta minden nevezetesebb küldöttjével, és ekkortól datálható SZÉCHENYIvel való „azóta sok phasison keresztülment” [6] ismeretsége is.

Az akadémia elvégzése után néhány hónapot Pesten töltött joggyakornokként, majd az első adandó alkalmat megragadva hivatalt vállalt a birodalom központjában. Bécs a pozsonyi országgyűlés után újra lehetővé tette számára, hogy nagyságához méltó személyiségekkel érintkezzen. Ott kötött életre szóló barátságot JÓSIKA SAMUval, az ESZTERHÁZY fivérekkel, MÓRICcal és PÁLlal, JABLANOVSZKY FÉLIXszel és ZICHY PÁLlal, és került közelebbi ismeretségbe számos kitűnő külföldi diplomatával, tudóssal és művésszel. Így világnézetének helytállóságát és aktuálpolitikai elgondolásait a kor kihívásaival szemben és a nemzetközi erőviszonyok kellő figyelembevételével tehette mérlegre és tökéletesíthette tovább. Ez a közel négy évig tartó pezsgő szellemi légkör volt számára az igazi iskola, amelyben a lelkes ifjú valódi státusférfivá ért. Mindeközben hivatali előmenetelével, személyes karrierjével nem sokat foglalkozott, s bár a rá bízott munkát lelkiismeretesen végezte, külön szorgalommal e téren nem jeleskedett.

Ennek következtében egy helytartósági titoknokkénti kinevezéssel 1832-ben „nehéz szívvel és sok adóssággal” el kellett hagynia Bécset. Budán PRÉNYAI ZSIGMOND hivatalához került, ahol, mint írja: „dolgom semmi sem volt”. Ezzel mintegy kezdetét vette az a – legalábbis külső jegyeiben – termékenynek nem nevezhető korszak, amely közel nyolc éven át tartott. Naplójából azonban – annak ellenére, hogy ezeket az éveket csupán néhány lapra szorítva foglalta össze – érzékelhető az az állandó szellemi jelenlétet követelő küzdelem, melyet ezen idő alatt önmagával szemben vívott, s amely a „belső ember” érésének időszaka volt.

Rövid, de annál meghatározóbb politikai szereplése az 1839. évi országgyűlésen vette kezdetét: „Kormány és nemzet, nem különben a két tábla között nagy vala elébb a feszültség, majd-majd enyhülni kezde. Május elsején amnesztia hirdettetett. … Örök megváltási törvény hozatott, s közöröm közt oszlik el a kezdetben oly zivataros országgyűlés. Azt tarték, hogy mindezekben nekem is tetemes rész jutott, főként pedig a felek kibékítésében.” [7]

Miben állt sikere és annak politikai jelentősége? Mindenekelőtt abban, hogy a terjedő liberális eszmékkel szemben egy átfogó, működőképes és lényegi elemeit tekintve tradicionális elvi bázison álló programot tudott megfogalmazni. Meglátásaival ösztönzően hatott az arisztokrácia azon részére, akiknek politikai szerepe nagyobbára egy passzív pozícióvédésben merült ki, ami nem szolgálhatta immár sem a birodalom, sem szűkebb hazánk érdekeit: „lehet e kétségbe hozni, hogy eljött az idő a rend és törvényes tekintély elvét megerősíteni? Mert ha ezen elv már most is oly kevés szerencsével harcol a felekezetek ellen: mi lesz belőle, ha nagyobb néptömegekkel lesz kénytelen maga mostani gyengeségével megvívni?” [8] Emellett pedig adekvát politikai teret nyitott az ugyancsak e rendhez tartozók azon csoportjainak, akik vagy a tettek mezejére léptek már, vagy annak küszöbén álltak. Számukra olyan utat mutatott – ellentétben például SZÉCHENYIvel vagy WESSELÉNYIvel –, amelyben a hatni akarás módja, mértéke és miértje nem állt szemben a tőlük joggal elvárt szereppel – mely szerep végülis záloga volt a szóban forgó rend fennmaradásának és töretlen identitásának: „van e nagyobb szerencsétlenség status emberre nézve, mint hajlam a szabad választás, vagy körülmények által nyújtott oly helyzet, melyben agitatio útján »alulról felfelé« vala kénytelen változtatási eszméinek sikerét eszközleni?” [9] Álláspontja szerint: „Az országnak kívánságai sikerét nem a kényszerítő módok, hanem az ország fellépésének erkölcsi ereje és törvényes ok adások által kell biztosítani, … úgy reménylem és hiszem azt is, hogy ezen az úton a nemzet kívánságai tökéletesen teljesedni fognak”. [10]

Az ő reformpolitikai elképzelésének középpontjában is a magyar államhatalom rekonstrukciója állt, de ezt messzemenő lojalitás és „alkotmányunk gyökér elveinek fenntartása” jellemezte. [11]

Alapvetőnek tartotta a törvényhozás szilárd alapokra helyezését – visszaszorítva a főrendi táblán az ún. ötforintos, illetve az alsó táblán a bocskoros nemesség mint instabil politikai erő befolyását –, valamint a végrehajtó hatalomnak a magyar kancellária hatáskörébe vonását. Ezeknek megfelelően 1839-ben egy kormányzati tervet nyújtott be az udvarhoz, melyben a birodalmi kormányt reformok bevezetésére kérte: nevezzen ki Magyar Kormányt, ami az országgyűlést megnyerheti. Tervezete kedvező fogadtatásra talált Bécsben, és alapul szolgált a néhány évvel később kinevezésre került ókonzervatív kormány működési elveihez.

Egy másik tényező, ami kiemeli őt pályatársai sorából az, hogy fel- és kiismerte „ellenfelét”, annak újkeletű harcmodorát, amely, ahogy öccse, DESSEWFFY EMIL írta: „A tanácskozási modornak meglepő varázserejével nyilvánult, … és növekvő tekintélyénél fogva, hazánk politikai életét azon közel veszélynek tevé ki, hogy abban a legsajnálatosabb egyoldalúság talál uraságra vergődni”. [12]

DESSEWFFY AURÉL az elsők között volt, aki ezen a területen is hathatósan tudta felvenni a küzdelmet. Ennek ékes bizonyítéka az 1841-ben közte – mint a Világ című lap szerkesztője – és a Pesti Hírlap között zajlott polémia, [13] amelyben a KOSSUTH által terjesztett eszmék valódi mibenlétét feltárva, s azok súlyos következményeit mintegy előrevetítve sikerült megosztania az ellenzék sorait: „Sehol a világon nem követte közvetlen a forradalom a forradalmi eszméknek nyilvánítását: és mégis minden forradalmak in ultima analysi az eszmékben gyökereznek: mert az ige tetté válik, s ami a velőkbe gyökeret ver, elébb utóbb, keresztül bocsátva a szenvedélyeken átmegy cselekedetbe.” [14]

S bár Gróf DESSEWFFY AURÉLt 1842. február 9-én bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy nézeteit személyesen juttassa teljes érvényre, abban azonban nem, hogy az általa lefektetettek nyomvonalán egy a régi elveken nyugvó, de megújult politikai erő – az Ókonzervatív Párt – bontakozzon ki, ami aztán jelentős, sőt több alkalommal meghatározó szerepet játszott hazánk későbbi történetében.

Hadd idézzük végezetül halála előtt írt utolsó sorait, amelyekben híven tükröződik politikai credójának egésze:

„Hogy polgártársaim nem támogatnak kellőleg ez kétségbeejtő, hogy sokan közülük titokban hízelegnek nekem, és csak azért, hogy néhány iskolás diák rosszallását kikerüljék nyíltan szidalmaznak: ez gyalázat, vagyis csak oly nemzethez méltó, melynek nincs bátorsága, hogy magát egy banda támadásától megvédelmezze. De mind ez kötelességem teljesítésében meg nem akadályoz… Megjutalmaznak-e vagy nem, arra nem gondolok, egyetlen nagyravágyásom, hogy hazám érdekeiért teljes erővel működhessem. Egyébbaránt sohasem szoktam együtt mérlegelni a szennyes önérdeket és hazám legfontosabb érdekeit.” [15]

Jegyzetek

1 Néhány nevezetesebb darab gróf Dessewffy Aurélnek hátrahagyott eredeti magyar munkáiból és országgyűlési beszédeiből. Szerk. Gróf DESSEFFY EMIL. Pest, 1843, Landerer és Heckenast, 13–14. o.

2 DEÁK FARKAS : Gróf Dessewffy Aurél. Budapest, 1885, Stampfel Károly, 13. o. /Magyar Helikon, 53./

3 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 3. o.

4 Koszorú gróf Dessewffy Aurél emlékének. Fűzék tisztelői és barátai. Pest, 1857, Heckenast, 6. o.

5 Uo. 13. o.

6 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 8. o.

7 Uo. 22–23. o.

8 Uo. 170. o.

9 Koszorú. I. m. 102. o.

10 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 234. és 235. o.

11 Részletes politikai rendszerének ismertetésével kapcsolatban ld. RÉZ MIHÁLY: Tanulmányok. Budapest,

1909, Pallas, 290–355. o.

12 Koszorú. I. m. 30–31. o.

13 Ezeket az írásokat csokorba fogva találhatjuk: Gróf DESSEWFFY AURÉL: X. Y. Z. könyv. Pest, 1841,

Trattner–Károlyi.

14 Uo. 58. o.

15 DEÁK FARKAS: I. m. 23. o.

Read more »