Jaoquín Albaicín beszélgetése Rama P. Coomaraswamyval

Rama P. Coomaraswamy (1929–2006) a tamil-angol származású nagy vallásfilozófus, Ananda K. Coomaraswamy fia, aki először szívsebész, majd pszichiáter és végül a tradicionális latin rítusban fölszentelt katolikus pap és ördögűző lett. Habár voltak köztük ellentétek, közös hitük révén baráti viszonyban állt Teréz anyával és együttműködött vele. Számos kiemelt tanulmányt és cikket írt weboldalára, egyik legfontosabb könyve pedig a The Destruction of the Christian Tradition, amiben többek között kifejti a modernizmus harcát, ennek az ideológiának a beszivárgását a római Egyházba és az új miserítus problémáját. Ő René Guénon L'Erreur Spirite [Spiritiszta tévelygés] című munkájának angol fordítója. Több cikke megjelent magyar fordításban is. Az alábbi rövid interjút halála előtt 3 évvel, 2003-ban adta (Letra y Espíritu 17. sz. Barcelona, május, 2003). [A néhol előforduló szögletes zárójelekben a fordító megjegyzései olvashatók.]

Itt és ott olvastam a Marco Pallis-szal történő indiai utazásáról, amikor még mindketten fiatalok voltak. Mi volt az utazás fő célja?

Marco Pallis számára ez a buddhista gyökereivel való újra kapcsolatba kerülés volt. Én a magam részéről apám nyugdíjazását és Indiába történő visszatérésének szándékát vártam, hogy végül ráléphessen a szannjászára [a lemondás ösvényére].

Leveleiben az apja megadta Önnek a jeleket, hogyan válhat a hindú tradíció teljes jogú tagjává. Milyen volt egy bráhmana család tagjának lenni, hogy végül a keresztény útra lépett a hindú helyett?

Haridvárban nőttem fel, India szent városainak egyikében és ifjúkoromban évekig ortodox hindúként éltem. Miután felöltöztettek a yajnopavítával, vagyis a szakrális kötéllel [a hagyományos kasztbeavatás kelléke], kijelenthetem, hogy hindú nézőpontból én egy dvidzsa, vagyis egy „kétszer született” vagyok. Azonban apám halála után visszatértem Amerikába, ahol anyám lényegében egyedül élt. Mivel lehetetlen volt, hogy hindúként éljek Amerikában abban az időben, és mivel mindenféle tradicionális hovatartozás nélkül éltem, felfogásom szerint az állatok szintjén léteztem, így beléptem a katolicizmusba, amely teljesen összhangban állt hindú szemléletemmel.

Beszélhetünk olyan szerzőkről, akik folytatják az Ön apjának munkáját a Philosophia Perennis [örökérvényű bölcsesség] hírnökeként – még ha nem is e kifejezéssel tálalva, de bizonyára általa visszahozva – a mai Indiában?

Számos szerző beszél a Philosophia Perennis-ről, például mint Seyyed Hossein Nasr, Frithjof Schuon, Martin Lings, A. K. Saran… A lista elég hosszú. Mivel kifejezetten Indiáról kérdezett, az ember azt mondhatja, hogy léteznek olyan személyek, akik a Sanáthana Dharma [a hindú tradíció megnevezése] részeseiként élnek, de nem feltétlenül írnak. Például Kanchi Guru jut eszembe.

Jeruzsálemmel ellentétben Benáresz békés hely maradt. A hindú hagyomány őriz-e elég erőfeszítést ahhoz, hogy sikeresen szembenézhessen az utolsó napok globális válságával?

Nem vagyok biztos abban, hogy India annyira mentes lenne azon fajta káosztól, mely a Közel-Keleten történik. Lehet, hogy Benáreszben ebben az időben nyugalom van, de az ország semmiképp sem mentes a konfliktusoktól.

Természetesen tudatában vagyok a modernizmus beszüremkedésének az utóbbi napok Indiájába. Csak az idők jeleinek nyilvánvaló „megtestesülésére” akartam utalni Jeruzsálem jelenlegi helyzete által. A jelenlegi indiai valóság – jobbnak látva a helyzetét, mint a Nyugatét – nem adja át nekem azt az apokaliptikus érzést, amit Jeruzsálem ad.

Egyetértek azzal, hogy a helyzet Jeruzsálemben apokaliptikusabb, mint máshol, de ugyanazok az erők játszanak szerepet világszerte, és Indiában ennek szörnyű jelei látszódnak. A New Delhi-i televíziózás során folyamatosan számolnak be gyermekek elrablásáról, feleségek meggyilkolásáról és az élet általános deszakralizációjáról. Nem beszélve a fundamentalista hindúk és muszlimok közötti összecsapásokról, melyek mindenfelé kitörnek. Ami Jeruzsálemet apokaliptikusabbá teszi, az a nukleáris bombákkal való háború kockázata és a nem-keresztény Nyugatra irányuló fundamentalista iszlám reakció.

Hogy emlékszik az apjára?

Apámra úgy emlékszem, mint egy jámbor emberre, akitől minden nap tanultam.

És hogy emlékszik René Guénonra?

René Guénon személyes szférájához nem tartoznak külön emlékeim. Látogatásom idején 18 éves voltam és valójában nem szóltam hozzá a tradicionális kérdésekhez, csak keveset, röviden értékeztem vele. Marco Pallis átbeszélte vele a napot. Emlékszem… rádió szólt az otthonában és én nagyon meglepődtem ezen.

Köszönöm a tisztázást, mivel egyes források úgy idézik Önt, mint aki közvetlenül részt vett Guénon buddhizmussal kapcsolatos nézőpontváltásában. Például Chacornac szerint Ön is hozzájárult a források gyűjtéséhez Marco Pallis mellett. Egyébként hogy hogy meglepett a rádió? Mi okból?

Guénon buddhizmus iránti hozzáállásának megváltoztatása apám és Marco Pallis erőfeszítéseinek eredménye volt. Nekem semmi közöm nem volt ehhez. Amiért meglepett a zene az az, hogy a rádió silány ízlésű modernista egyiptomi zenét játszott és ez összeegyeztethetetlennek tűnt azzal, aki és amilyen Guénon volt. A rádió harsogása olyan volt, mintha az indiai bazárokban lennénk.

Az apja meghalt mielőtt a Schuon/Guénon vita kitört volna. Vajon elég jól megismerte-e ahhoz, hogy tudja – véleménye szerint – mi lett volna az ő állásfoglalása?

Úgy gondolom, elkerülte volna az ilyen vitákban való részvételt.

Az apja ön által szerkesztett válogatott leveiben (Selected Letters) Ön azt írta Schuonról, hogy „Guénon és Coomaraswamy között és fölött állt”. Azonban keserűen korholta – egyes személyek szerint – az ő körének és tanításainak közelmúltban végbemenő bomlását és megrongálódását.

Megőrzöm a legnagyobb tiszteletem Schuon írásai felé, és úgy vélem, helytelen azt állítani, hogy „keserűen korholtam” volna bármit is. Vannak dolgok, amikkel nem értettem egyet. A kérdések bonyolultak és nincs sok értelme ezeken rágódni. Nagyon hálás vagyok Schuonnak számos dolgot illetően, az igazságokért, amelyeket tanultam és továbbra is tanulok tőle.

Nos, megkérdeztem, mert Ön volt – legalábbis névlegesen – az – enyhén szólva – elkeseredett irat szerzője. Én sem értek egyet azzal a szenzációhajhász móddal, ahogy a témát néhány ember kezelte. Mindazonáltal nem válaszolt a kérdésemre. Azt gondolja, hogy Schuon Guénon és az Ön apja „között és fölött” helyezkedik el?

Nem helyezem Schuont Guénon és az apám közé és fölé. Úgy vélem, Guénon, Schuon és az apám mindannyian a Philosophia Perennist fejtették ki – mindegyikük a maga módján. Egyikőjük sem mentes a kisebb hibáktól, de a hibák nem fontosak. Ahelyett, hogy a különbségeket hangsúlyoznám például Guénon és az apám között, észre kell venni a gondolatbéli hasonlóságokat. A különbségek kisebbek voltak. Nem versenyeztek egymással, hanem a téma különböző aspektusait vizsgálták. Ha úgy tetszik, más funkcióik voltak.

A munkája és barátsága Teréz anyával.

Mind Indiában, mind New Yorkban dolgoztam Teréz anyával. Valójában én kezeltem őt, amikor New Yorkban volt és egy időben gondoskodtam a nővéreiről is orvosként. Nagyon tisztelem őt.

A katolikusok, ortodoxok, anglikánok és protestánsok hogyhogy soha nem beszélnek a Szent Grálról, János papról, de még a három királyról sem?

Bár anglikán és protestáns forrásokról nem tudok beszélni, biztosíthatom Önt arról, hogy a katolikusok és az ortodoxok beszélnek ezekről a dolgokról és természetesen a három királyról is.

Igen, a Szent Grállal, János pappal és a három mágussal foglalkozik a Katolikus Enciklopédia [Catholic Enciclopedia], de ezek pusztán történeti írások. A spanyol katolikus papok soha nem említik a Szent Grált vagy János papot a prédikációikban, és amennyire én tudom, a hatóságok nem hoznak létre enciklikákat, sem nyilvános leveleket és nyilatkozatokat. A katolikus hivatalos álláspont a három mágusról: „Jószívű emberek voltak, akik előre megjövendölték testvéreiknek a pogányságból a kereszténységbe való átmenetét”. Ortodox vonatkozásban bizonyára nem találtam egyetlen cikket sem a tárgyról. Szeretnék mély, doktrínális cikkeket megismerni, nem pedig a tipikus karácsonyi történetet. Tudna idézni bármilyen konkrét forrást? Kérem, vegye figyelembe, hogy papokat kérdezek, nem híveket.

Azt hiszem, a szentek számos prédikációban beszélnek a három mágusról és az általuk hozott ajándékokról – az aranyról, a tömjénről és a mirháról. Nem tudok arról, hogy a szentek bármit is beszéltek volna János papról. A Szent Grált, sőt valójában az egész Arthur-ciklust tekintve, ez egy példája a kelta eszmék és gyakorlatok kereszténységbe való beolvadásának. Apám számos cikke (például a Sir Gawain and the Green Knight) foglalkozik az arthuri történetek szimbolikus sajátosságával. Természetesen mindannyian törekszünk arra, hogy felkutassuk a Szent Grált (azt mondják, hogy a kelyhet Jakab apostol hozta Angliába és eredetileg Glastonburyben tartották). Lancelot nem volt képes elérni a Grált életének tisztátalansága miatt, ám Parsifal képes volt áthaladni a veszélyes hídon. Én nem csodálkozom azon, hogy a papok ritkán beszélnek ezekről a dolgokról, mert nem nagyon ismerik saját katolikus teológiájukat és a „keresés” ideája is idegen tőlük.

Mely körülmények vezették el Önt Mon. Lefebvre mozgalmához [Szent X. Piusz Papi Testvérület]?

Mialatt öt éven keresztül tanítottam egyháztörténelmet egy Lefebvre-szemináriumon, soha nem váltam tagjává Lefebvre mozgalmának – vagyis pontosabban, amikor világossá vált, hogy Lefebvre kompromisszumra törekszik a modernista Rómával, megszüntettem velük kapcsolataimat.

Hogyan emlékszik rá személyesen?

Sok szempontból rendkívülinek tartottam, ám olyan embernek is, aki nem hajlandó komolyan megbeszélni dolgokat papjaival. Az engedelmességet minden körülmények között megkövetelte. Én úgy mondom ezt, mint azok a papok, akikkel kapcsolatban álltam, amikor a szemináriumon tanítottam, akik tárgyalni kívántak vele arról a követeléséről, hogy XIII. János miséjét és breviáriumát használják, egyszerűen nem volt hajlandó tárgyalni erről és megkövetelte, hogy engedelmeskedjenek neki. Ez arra késztette őket, hogy elhagyják a társaságot.

Hisz a jövőbeni egyház és a szabadkőművesség kibékülésének lehetőségében?

A tradicionális Egyházban nem. Ez többé-kevésbé már létezik a [II. vatikáni] zsinat-utáni egyházban.

Tudhatnánk az Ön elgondolásairól, hogy elutasítsuk vagy alábecsüljük ennek a lehetőségét? Nem tartja a szabadkőművességet önmagában egy tradicionális láncolatnak, függetlenül attól, hogy számos ágában eltévelyedések észlelhetők?

A szabadkőművesség tekintetében, úgy vélem, Guénon mindig is olyan mintát keresett a kereszténységben, amely párhuzamba állítható a saría és haqíqa iszlámbeli megkülönböztetésével. Ez nem létezik a kereszténységben, ahol az ezoterizmus inkább csak egy „mozgó skála”. Továbbá, Marco Pallis fátyolról szóló, a Sophia-ban megjelent cikkei nagyon világosan foglalkoznak ezzel a témával. Ami a szabadkőművességet illeti, én minden formáját hamisnak és az ellen-beavatás részének tartom.

Szeretném megismerni az Ön – és a tradicionális katolikus Egyház – nézetét azokról a rózsakeresztes beavatási áramlatokról, amelyek – Guénon szerint – a XVII. században elhagyták a nyugati világot, hogy menedéket keressenek „Keleten”, és mit gondol arról, hogy a keresztény hermetikusok bármilyen leszármazása fent áll-e napjainkban is? Nem egy Fulcanellire, hanem Louis Cattiauxra gondolok. Tudom, hogy problémát jelent az ezoterizmus és az exoterizmus különálló területekkénti létezése a kereszténységben. De akkor hogyan magyarázzuk ezeket a példákat?

Nem hiszem, hogy a rózsakeresztesség egy érvényes szervezet lenne tradicionális szempontból. Fontos, hogy egy katolikus soha nem lépjen ki a szilárd doktrína és az igaz hit keretein kívülre és az efféle szervezeteket Guénon és a tradicionális szerzők, valamint az Egyház is elítélte.

Én inkább a Fama Fraternitatis, Christian Rosenkreutz „alkímiai mennyegzőjének” irányzataira gondolok… Azaz a rózsakeresztességre. Nem a későbbi vagy modern rózsakeresztesekre.

Ami a Keletre vonuló beavatási csoportokat illeti, ez Guénon egyik elmélete volt. Mindezek a dolgok számomra egyéni vélekedéseknek tűnnek. Guénon azt is mondta, hogy a megváltás Nyugatról fog érkezni. A katolikus számára fontos, hogy katolikus legyen. Ez meglehetősen nehéz, mivel tanulást és erőfeszítéseket igényel, de a világon semmi sincs, ami megakadályozza, hogy bárki is katolikus lehessen a szó legteljesebb értelmében.

A tradicionális katolikus Egyház ugyanazon római nézetet képviseli, hogy a muszlimok, hindúk, buddhisták és mások „kötelessége”, hogy keresztényekké váljanak?

Ez összetett választ igényel, ami figyelembe veszi a legyőzhetetlen tudatlanság és az Egyházon kívüli üdvözülés kérdését, amely mindig lehetséges, de csak az Isteni Szótól vagy Logosztól származó kegyelmek révén.

Beszélhetünk-e a Római Katolikus Egyház által vezetett ellen-beavatási tevékenységről?

Úgy vélem, világos, hogy a zsinat utáni Egyház teljesíti azokat a kritériumokat, amelyeket Guénon ellen-beavatásnak nevez.

Keresztény papok által gyakorolt jóga. Hasznos eszköz vagy veszélyes deviáció?

Ezt a weboldalam egyik cikkében kifejtem. Úgy gondolom, hogy a jóga bevonását végző papok ostobák.

Egyes vallási tekintélyek (Seraphim Rose ortodox pap) és Philosophia Perennishez köthető szerzők (Charles Upton) azt az elméletet vallják, hogy az UFO-k démonok. Osztja ezt a nézetet?

Bár szeretem Seraphim Rose írásait, sajnálom, hogy nem értette meg igazán Guénont vagy az apámat. Én inkább Charles Upton nézetét osztom az UFO-kal kapcsolatban [Lásd: Cracks in the Great Wall: UFOs and Traditional Metaphysics, Sophia Perennis, 2005., illetve itt.]

Nyugati világ és muszlim világ. Elkerülhetetlen az összeütközés?

Ha a nyugati világ alatt a nem-keresztény nyugati világot érti, akkor a hiteles iszlám világnak kötelessége megütköznie azzal. A muszlimok, akik öngyilkos merényleteket hajtanak végre – olyan értelemben tekintve, mint a középkorban történő hasonló helyzeteket – nem egy hívő muszlim cselekedetei, mert a Korán tiltja az ártatlan emberek, különösen a nők és a gyermekek meggyilkolását, nem beszélve a muszlim hittársakéról. Bizonyos értelemben a két vallási struktúra közötti küzdelem a vallás vagy a demokrácia nevében történik. Nagyon jó értekezés található egy olyan könyvben, mely a Paths to the Heart, Sufism and the Christian East címet viseli és amelyet a World Wisdom Books kiadó publikált Bloomingtonban (Indiana).

Van-e valódi kapcsolat a spiritizmus és az ördögi megszállás között?

Természetesen. A new age spiritizmus és a diabolizmus kapcsolatának tekintetében ez egy összetett kérdés, amely megérdemelne egy tanulmányt. Ezt elég részletesen tárgyalom egy weboldalamon megtalálható cikkemben [lásd itt]. Röviden, azok akik spiritualitásukat a pszichéjük területére helyezik – saját érzelmeikre és vélekedéseikre, szemben a valódi intellektussal és megismeréssel – kiteszik magukat az összes alulról érkező hatásnak. Ez ellen csak egy ortodox (igaz hitű és szilárd doktrína) képes védelmet biztosítani.

A végső napok a tradicionális katolikus Egyház szerint.

Mivel az alsóbb erők befolyása egyre dominánsabbá válik, egyértelműen megközelítettük a „végső napokat” – amiként azt az összes hiteles vallási hagyomány is megjövendölte. A különböző összecsapások csak a hagyománytól való eltérés tünetei, ahol - minden oldalon - a „vágyakozásunk és kapzsiságunk” elsőbbséget élveznek az alapelvekkel szemben. Mindaz, ami folyamatban van, ezen gyökérokok tünetei és természetesen mi megtagadjuk, hogy felismerjük ezeket, mert ha ezt megtennénk, akkor kötelességünk lenne megváltoztatni az életünket és elkezdeni az alapelvek szerint élni – az isteni alapelvek szerint, melyekre Isten tanított bennünket. Természetesen a Vég hamarosan eljön, de nekünk minden nap úgy kell élnünk, mintha az lenne az utolsó, mert amikor meghalunk, az valamilyen módon a vég számunkra.

Amennyire tudom, „a pokol kapui nem vesznek rajta erőt” kifejezés az orosz ortodox, a szíriai, az etióp és az asszír (nesztoriánus) egyházakra is ráillik. Mondanom sem kell, hogy a tradicionális Katolikus Egyházra szintén! Miért gondoljuk vakon, hogy az utolsó napok egyháza feltétlenül katolikus lesz, hogy az utolsó napokban a központi szerepet a Római Egyház játssza? Mi a helyzet a Harmadik Rómával, amelyet az Ortodox Egyház testesít meg? Másképp fogalmazva, miért kellene azt feltételeznünk, hogy a Katolikus Egyház lenne mind a mai napig az ún. egyház?

Róma vonatkozásában a zsinat utáni egyház egy halott egyház. Ez nem jelenti azt, hogy az Egyház halott, mivel spontán létezik egy földalatti egyházként. Ez az új egyház – a zsinat utáni egyház, ahogy magukat nevezik, hamis tanokkal és hamis rítusokkal – , míg az igazi Egyház – egy földalatti egyház – az igaz tanítást és az érvényes rítusokat követi. A katolikus természetesen univerzális. Bárki vagy bármely csoport magának igényelheti a címet – számos protestáns csoport mondja a niceai hitvallást. De miként Athanasius mondta az áriánusokról, nekik csak templomaik vannak, míg nekünk hitünk. Ami a Róma által játszott központi szerepet illeti, egy jóslat szerint Róma az Antikrisztus székhelye lesz [lásd a La Salette-i, Egyház által is hitelesített jelenés jövendöléseit].

II. János Pál különböző keresztény egyházakhoz való közeledése. Mennyire pozitívak a hatások?

Nyilvánvaló, hogy a nem-katolikus Egyházakhoz való egyetlen érvényes közeledés, hogy arra hívjuk őket, hogy katolikussá legyenek. A jelenlegi klíma olyan, amelyben az összes tanítást figyelmen kívül hagyják, hogy mindnyájan „egyek” legyünk. Mindannyian az egységért vagyunk, de nem követelhetik meg tőlünk az igazság feláldozását.

Vajon a tradicionális Katolikus Egyház merít-e valamilyen módon a Rómára (mint az Antikrisztus jövőbeli trónjára) vonatkozó nézetéhez Szent Malakiás pápákra vonatkozó próféciáiból? [Ez a jövendölés egy pápalistából áll, mely szerint már nem lesz több pápa.]. Szent Malakiás axiális hivatkozás lehet erre a témára? Ha a De Gloria Olivae-t és az In Persecutione Extrema-t valódi próféciákként tekintjük, azok figyelemre és magyarázatra érdemesek vagy kétes forrásokból erednek?

A próféciákkal kapcsolatos probléma az, hogy azok mindig csodálatosak visszamenőleg, ám kockázatosak, mint olyan források, amelyekre támaszkodni lehet az események előtt. Hallottam a Malakiás próféciáiról szóló magyarázatokat különféle változatokban. A hagyományos Egyház és az új, zsinat utáni egyház közötti kérdések azonban nyilvánvalóak és nem feltétlenül függnek a próféciáktól. Természetesen érthető, hogy az egyház jelenlegi káoszára tekintettel az emberek látomásokra és próféciákra utalnak útmutatás gyanánt. Ha azonban a szilárd doktrínához ragaszkodnak, a valódi Egyház tanításaiban és történelmi tetteiben meg fogják találni mindazokat az útmutatásokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy valódi katolikusok maradjanak.

A pokol kapui nem fognak győzedelmeskedni, ahogy Ön a polémikus cikkében állítja?

A pokol kapui nem győzedelmeskedhetnek az igaz Egyházzal szemben, mert az Igazságon alapszik – vö. ezt ezen cikkel a weboldalamon [Gates of Hell Will Not Prevail]. Ahogy Emmerich Katalin mondta, ha az igaz hit csak egyetlen egy emberben található is meg, akkor benne testesül meg a Katolikus Egyház.

Fordította: S. V.

2018. július 1.

Read more »

Frithjof Schuon: A szeretetről

Az istenszeretet szükségszerűen következik a dolgok logikájából: szeretni az akcidenciákat annyi, mint szeretni a szubsztanciát – akar tudatában vagyunk ennek, akár nem. A szellemi ember szeretheti a dolgokat vagy teremtményeket, melyek önmagukban véve nem azonosak Istennel, de nem képes szeretni őket sem Isten nélkül, sem Istenen kívül. A dolgok ugyanis – noha önmagukban csak azok, amik – kvázi-szentségekként visszatérítik őt a Legnagyobb Jó felé. „Bizony nem a férj iranti szerelem miatt kedves a férj, hanem az Atma miatt, mit magában hord”. Amikor szeretetünk közvetlenül egy teremtményre irányul, közvetve a Teremtőt szeretjük, és ennek szükségszerűen így is kell lennie, mivel „minden Atma”. Az alany szempontjából a szeretet akkor nemes, ha erre méltó tárgyat választ, és azt mohóság és zsarnokság nélkül szereti úgy, hogy közben valamilyen fokon tisztában van annak égi archetípusával és isteni szubsztanciájával. A szeretetre méltó tárgyról pedig az mondható el, hogy megnemesíti szeretőjét, és oly mértékben nemesíti meg őt, amilyen mértékben Istenben szereti. Ami tiszta, primordiális, s mint ilyen irányadóan emberi, annak gyökerei az Isteni rendbe nyúlnak le, ipso facto saját eredete felé irányul. Ha valaki azt mondja szeretet, ezzel azt is mondja szépség. Isten szerepének elsődleges jelentősége van a spirituális szeretet kontextusában. A szeretet a birtoklás és az egyesülés vágyát foglalja magában. Ebben a direkt értelemben az Istenszeretet abból áll, hogy, ha nem is kívánjuk birtokolni Őt, de legalább meg kívánjuk tapasztalni jelenlétét és kegyelmét, tehát végeredményben arra vagyunk, hogy amennyire azt szellemi képességünk és saját sorsunk engedi, egyesüljünk Vele. Amint mondottuk, a szeretet tárgya a szépség. Mármost Isten szépsége önnön végtelenségéből fakad, ami Gyönyörével és azzal a hajlandóságával vág egybe, hogy e szépséget megossza és sugározza. A Legnagyobb Jónak ez a „túlcsordulása” egyrészről kivetíti Önnön szépségeit, másrészről vonzza a lelkeket. A Végtelen Jelenvalóvá teszi magát, és ezzel együtt megszabadít bennünket önmagunktól. De ez nem azt jelenti, hogy megsemmisít minket. Épp ellenkezőleg, felfedezteti velünk, ami halhatatlan lényegünkben mi magunk vagyunk.

Csakis akkor beszélhet valaki szépségről, ha tisztában van vele, hogy egy tökéletesen objektív valóság, ami független az affinitás vagy ízlés szubjektiv tényezőitől. A szépség felfogása elsősorban a megértés feladata és csak ezután az érzékenységé. Szép az, ami a kifejeződések világában összhangban van önnön mennyei esszenciájával, ami meglétének értelmet ad. Istenben az esszencia hiposztatikus „kifejeződése” a Gyönyör, az Ánanda. Végeredményben minden szépségnek e Gyönyör az alapzata. És a Gyönyör a Végtelen isteni „dimenziójával” vág egybe, aminek alapján Isten, mint legnagyobb Jó, mint minden harmónia és minden boldogság forrása nyilatkoztatja meg Önmagát.

Létezik istenszeretet, amely metódust képez és valamely teológia a kiindulópontja. És létezik egy másik, amelynek az isteni Természet ismerete, következésképpen az isteni szépség érzékelése áll a kiindulópontjában, amely megszabadít a szükségtől és a földi világ lármájától. A szeretet útja – a metodikus bhakti – úgy tartja, hogy csak ez az út vezet Istenhez. Azonban a szeretet mint olyan – a benső bhakti – a Tudás, a jnana útján is jelen van, és lényegében az isteni Szépség iránti érzékenységünkön alapul. Ebből a kvázi-platonikus nézőpontból indul ki a szakrális művészet, és ezért van, hogy e művészet mindig az ezoterizmus körébe tarozik: ars sine scientia nihil.

Következésképpen fontos megértenünk hogy Isten metafizikai és úgynevezett absztrakt aspektusai is szépek és szeretetreméltóak. A kontemplativ lélek is fogékony lehet a tiszta Lét határtalan derűje vagy az Abszolút villámlóan ragyogó kristalyossága iránt, és azért is szeretheti az ember Istent, ami Változatlanságában gyémántszerű, vagy ami Végtelenségében meleg és megszabadító. Földi világunkban olyan érzékelhető szépségek vannak, mint a határtalan ég, a sugárzó nap, a villámlás, vagy a kristály. Mindezek a szépségek Istenből közvetítenek valamit. A morális szépségek analogikusan ugyanebbe a rendbe tartoznak. Az erényeket az ember épp úgy szeretheti az isteni Lét szépségében való úgymond esztétikai részesedésük miatt, mint specifikus és közvetlen értékükért.

Szépség, szeretet, boldogság: az ember vágyik a boldogságra, és azért vágyik rá, mert a Gyönyör, amely a szépség és a szeretet egybekelése, az ő legmélyebb szubsztanciája. „Minden gondolatom a szeretetről beszél” mondta Dante egyszerre földi és égi értelemben. Tutti I miei pensier parlan d'amore.

In Az emberi állapot gyökerei. Budapest, 2001, Arcticus, 107–108. o.

Read more »

Horváth Róbert: A „tradicionális szerzők” kifejezésről

Azon szerzők legkiválóbbjait, akiket Nyugaton „tradicionalistáknak” vagy „perennialistáknak” neveznek, Magyarországon „tradicionális szerzőknek” hívjuk. Az utóbbi kifejezést ebben az összefüggésben nyilvánvalóan jelenkori, huszadik vagy huszonegyedik századi tradicionális szerzőkként kell érteni.

Szellemi szempontból – minthogy a tradicionalitás itt ilyen értelemben vetődik fel – Plutarchos, Delphoi papja, Plótinos, Pico della Mirandola, Ibn-al-Arabî vagy például Śankara magától értetődően tradicionális szerzők. Nem tartozik azonban a triviális evidenciák körébe, hogy miért, milyen alapon nevezhetjük ugyanígy René Guénont és másokat.

Egyesek úgy vélhetik, hogy csupán a „tradicionalisták” kifejezés kerüléséről van szó, mert – mint mondani szokás – normális emberhez semmilyen „ista” és „izmus” nem állhat közel. Nem állítjuk, hogy ebben a kijelentésben semmi igazság nincsen, de ez a megközelítés egyáltalán nem ragadja meg a lényeget. A történelem folyamán valóban voltak olyan idők, amikor magunk is elzárkóztunk volna minden „izmustól”. Ma viszont fel kellene ismerni, hogy a jelenlegi, „-isták” és „-izmusok” utáni korban, amikor az általános szellemi közöny és restség miatt a gondolkodás már azok szintjét is alulmúlja, az „-istáktól” és az „-izmusoktól” való elzárkózás semmilyen egyértelműen pozitív dolgot nem takar. Nagyjából ugyanez a véleményünk, ha valaki nem gondolati, hanem stiláris és szépészeti alapon kerüli a különféle „-ista” és az „-izmus” megjelöléseket. Készséggel neveznénk magunkat akár tradicionalistáknak is, ha csupán ez és napjaink eszmék iránti közönye között lehetne választani. Másrészt már korábban megjegyeztük, hogy a „tradicionalizmus” bizonyos esetekben átmeneti fázist képezhet a tradicionális szellemiséghez való effektív eljutás folyamatában. Nem minden „tradicionalista” gondolkozó „tradicionális szerző”, de azzá lehet. Ez lényeges lehetőség. Egy gondolati és mentális elkötelezettség fontos emberi kiindulási pont, akkor is, ha pusztán kiindulási pont, és akkor is, ha a tradicionális szerzők jóval többet képviselnek. Nem csupán azért használjuk tehát a tradicionális szerzők kifejezést, hogy azzal a tradicionalisták megjelölést kerüljük. Nem is kizárólag arról van szó, hogy a magyar nyelvben az előbbi kifejezés nem annyira általános értelmű, mint más nyelvekben. Azért nevezzük így a dolgokat, mert a legkiválóbb huszadik–huszonegyedik századi szerzőket ténylegesen a korábbi tradicionális szellemi auktorok örököseinek és jelenkori megfelelőinek tekinthetjük. Itt nemcsak a platóni vonulat örököseiről van szó, mint azt néhányan vélik, hanem mutatis mutandis az aristotelési vonulat jelenkori, nehéz körülmények közötti örököseiről is, akik műveikben nemcsak az ezoterikus megközelítéseket, hanem az általában Aristoteléshez társított észbeli, logikai, dialektikus alapkvalitásokat is őrzik. Alább négy fő és öt további gondolatkör segítségével támasztjuk alá, hogy egyes többé-kevésbé mai szerzőkre éppúgy joggal alkalmazható a tradicionális szerzők kifejezés, mint a fentebb példaként említett korábbi szerzőkre.

A nagy szellemi tradíciók köreiből az utóbbi évszázadban hihetetlen mennyiségű irat fordítása látott napvilágot, hihetetlenül sok régi mester tanításának a megismerésére nyílt lehetőség. Mára olyan tanítások is hozzáférhetővé váltak valamelyest, amelyek ötven évvel ezelőtt még teljesen ismeretlenek voltak Nyugaton. Magyarországon az utóbbi években megjelentek például Patrul Rinpoche művei. Ma már olyan – a radikális spirituális autonómia hangsúlyozása tekintetében a vajrayânát is felülmúló – tradícióról is hallhatunk komolyabb tanulmányozás tárgyává tehető dolgokat, mint amilyen a dzogchen. Mindennek mégis alig vannak közvetlen szellemi eredményei. Nemcsak a dolgok ezen arányának megfelelő általános szellemi eredmények nincsenek, de személyes spirituális eredmények is alig mutatkoznak. Világosan látszik, hogy a tanítások olykor egészen korrekt fordításain kívül több minden hiányzik.

A spirituális eredmények tekintetében nem sokkal jobb a helyzet, ha azokat vesszük tekintetbe, akik a tanítások hiteles kommentátorai, élő képviselői és mesterei felé próbáltak fordulni, a szóbeli hagyományokkal is kapcsolatot keresve. Egyrészt meg kell állapítani, hogy ma már a hiteles kommentátorok száma is szélsőségesen kevés. Az autentikus képviselők, a legalább is kevéssé hanyatló közösségek és a mester fokon álló személyek száma még kevesebb. Figyelembe kellene venni a tradicionális organizációk hanyatlását – ezoterikus jellegből exoterikusba való átmenetét – vagy spirituális intenzitásának stagnálását. Ezen kívül azt is, hogy a személyes, döntően fizikai utazások révén megvalósult találkozások nem feltétlenül jelentenek szellemi találkozásokat. Másrészt, ha sikerül is rátalálni a tanítások többé-kevésbé hiteles közvetítőire, képviselőire vagy mestereire, tény, hogy ők nem a mai nyugati ember hiányosságait és sajátosságait figyelembe véve interpretálják azokat. A nyugati sajátosságok részletekbe menő figyelembevétele korábban semmiképpen nem lehetett a keleti képviselők kötelessége – akkor sem, ha a nyugati embereknek épp erre lett volna szüksége. Mégis meg kell állapítani, hogy ma a tiszteletre méltó Dilgo Khjence szavai – aki többek között a már említett Patrul Rinpoche műveit is kommentálta – például további kommentárokat igényelnek, hogy a nyugatiak ne értsék félre azokat. A szavak jelentésének leromlása és a mentalitás szélsőséges megváltozása miatt a kommentátorok számtalan kifejezése is pusztán morális értelművé vált. Hogy egyetlen példát vegyünk, amikor egy régi szerző vagy egy viszonylag zárt közegben élő keleti kommentátor azt mondta, „Légy jó szívű”, itt a „jó” a szövegösszefüggés mélységétől függően egyáltalán nem erkölcsi értelmű, nem „jószívűséget” jelent, hanem adott esetben azt, hogy a tanítvány az általa megismert legmagasabb szellemi állapotot tekintse önnön centrumának, lényegének, önmagának. Kell-e ennél jellemzőbb példa a régi vagy a mai keleti interpretátorok félreérthetőségére?

A szellemi tradíciók hiteles képviselői az utóbbi időkben kétségtelenül nagyobb figyelmet szentelnek a mai nyugatiaknak szánt megfelelő tanításra, hiszen a kvalifikált keleti tanítványok száma is rohamosan csökken. Vitathatatlan, hogy ennek a jövőben még inkább így kell lennie – minél hitelesebb egy keleti képviselő, annál inkább. Kérdés azonban, hogy ez eléri-e a szükséges fokot és módot. Például a tiszteletre méltó Sogyal Rinpoche vagy Namkhai Norbu kommentárjainak és tanításainak az esetében ma is ugyanazt állapíthatjuk meg sok esetben, mint fentebb Dilgo Khjence kapcsán. Ha az ember valóban birtokában van a tanítás képességének, kevéssé használhat olyan kifejezéseket, mint az „előítéletektől való mentesség” vagy az „egyenlőség”, melyek a nyugati világban nem szellemi értelemmel rendelkeznek, és a „együttérzéshez” vagy a „non-diszkriminációhoz” hasonlóan egyszerűen mást jelentenek és antispirituális konnotációkkal bírnak. Szorosan a tanítás hitelességéhez tartozik a körülmények ismerete, továbbá a lehetséges megközelítési módok feletti uralom, vagyis azok megfelelő alkalmazása. Ez az I. fő pont, ami miatt a múlt és a jelen legkiválóbb „perennialistái” valóban joggal tradicionális szerzőknek, a korábbi tradicionális szellemi auktorok bölcsessége örököseinek nevezhetők. Olyan időket élünk, amikor már a kommentátorok kommentárjaira is szükség van.

A nagyon ritka autentikus képviselőkkel való személyes találkozások sem válnak effektív szellemi találkozásokká, ha az ember nem folytat lehető legszélesebb körű doktrinális előkészületeket. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők jelentősége egyfelől éppen a doktrinális előkészületek adekvát elvégzésében, elvégeztetésében áll. Ez a II. fő pont. Nem azt akarjuk mondani, hogy szerepük a kommentátorok kommentátorainak szerepére redukálódna. A szellemi előkészületek köre ennél jóval szélesebb. Itt a tradicionális tanítások mai ember számára megfelelően artikulált magyarázatai mellett (1.) a tradicionális kultúrák sajátosságainak átfogó megértéséről, átérzéséről, mentalitásának átvételéről is szó van. Hasonlóképpen (2.) a szellemi tradíciók összességéből kivont, alapvetően valamennyinek megfelelő létszemlélet kialakításáról, arról, hogy tanításaiknak megfelelően szemléljük a világot, éljük élethelyzeteinket, lássuk önmagunkat. Ezen kívül (3.) a legjelentősebb tradicionális szerzők mindig kitüntetett, központi figyelmet szenteltek a legmagasabb rendű szellemi, ezoterikus, metafizikai tanításoknak.

Nagyon fontos, hogy a többé-kevésbé jelenkori tradicionális szerzők műveinek esetében az előbb említett négy irány mellett – a régi tradicionális szerzőkhöz hasonlóan – szinte kézzel fogható a szellemi autonómia, a szellemi szuverenitásprincípiumának jelenléte, amely a szellemi tekintélyek tiszteletének elve mellett a legnagyobb tradicionális alkotásokból mindig is kidomborodott. Ez a III. fő pont. Ezt az autonómiát, amelyet mély átélés, azonosulás, eleven értés és intellektuális babonáktól, sztereotípiáktól való mentesség kísér, az ostoba tudósok és a szektariánus – csupán egy hagyomány irányába elkötelezett – tradicionalisták gyakran inautentikusságnak és egyéni miszticizmusnak tekintik. Ezzel azonban nem kell törődnünk. Olyan emberek véleménye ez, akik a szóban forgó személyek életművének teljességét nem is ismerik.

A doktrinális és szellemi előkészületek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy azokhoz számos kvalitás személyes megszerzése tartozik (4.). A jelenkori tradicionális szerzők műveiben alapvető fontosságú kvalitások köre, birtoklása mutatkozik meg. Egyértelmű a művésziség, a logika, a racionális követhetőség, az egzakt megnyilvánítás – a pontos artikulálás – minőségének a jelenléte, továbbá az intuícióé és a magasrendű valóságokkal való azonosulásra képes spirituális intellektualitásé. Mindez olyan magyarázatokban, olyan kifejtésekben, olyan megfogalmazásokban jelenik meg, amelyek – a széles körű, nem csupán doktrinális szellemi előkészületek szempontjából – összességében véve a lehető legmegfelelőbbek a mai ember számára.

Köztudott, hogy a modern ember elmeműködése – nem minőségi módon – hihetetlenül felfokozott és zaklatott. Annyira felfokozott, hogy minőségivé tétele nélkül – általában véve és gyakorlatilag – nem lehet egyszerűen átlépni, meghaladni az elme szintjét. Olyan gondolatai vannak, olyan amorf a gondolkozása, hogy azokat és azt előbb rendbe kell raknia, minőségivé kell tennie, mielőtt túllépne az elmén (mentesítve magát egy hasonlóképpen profán, értéktelen és következetlen gondolatokat produkáló modern civilizáció szuggesztióitól is). Itt – még mindig a doktrinális és szellemi előkészületek körénél maradva – újabb érv mutatkozik meg a jelenkori tradicionális szerzők mellett (5.).

A magunk részéről egészen nevetségesnek tekintjük azoknak az iskolázott nyugatiaknak az eseteit, akik ma minimális doktrinális és szellemi előkészületekkel, úgy keresnek személyes beavatási kapcsolatokat, hogy közben nem képesek egy könyv sorainak folyamatos, kitartóan értelmezett végigolvasására. Természetesen az olvasni tudás nem minden esetben volt szükséges feltétele a magasabb tudás megszerzésének, ám egy mai ember számára, aki egyébként olvasni szokott, akinek gondolatai vannak például a „helyes” politikai nézetekről, nos az ő esetében a tudatos olvasás és gondolkozás hiánya abszurd. Ma már nemhogy a széles körű doktrinális előkészületek fontosságáról, de a legújabb kori tradicionális szerzők műveinek részletekbe menő, értő olvasásásának a fontosságáról is beszélni kell. Gyakorlatilag cikkeket kellene írni világosan értő és elmélyült olvasás kvalitásának megszerzéséről. Az utóbbi megléte nélkül a mai nyugati ember részéről gyakorlatilag frivol dolog beavatási kapcsolatokra vágyakozni.

Gyakran felvetik a mai tradicionális szellemiségű szerzőkkel kapcsolatban, hogy munkásságuk túlságosan „filozofikus”, elméleti jellegű. Olyanok is vannak, akik szerint „nehezen érthetőek” – számukra fentebb javasoltuk bizonyos képességek megszerzését. Nos, ami az elméletiséggel kapcsolatos vádat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy e szerzők végül éppen azért nevezhetők teljes joggal tradicionális szerzőknek, mert valamennyien „szellemi gyakorlók” is voltak, autentikus sâdhanákkal, szellemi módszerekkel és ösvényekkel rendelkezve, amelyeket gyakoroltak és jártak. Ez a IV. fő pont. Hitelességük és tradicionalitásuk végső, ám kevésbé részletezhető gondolatkörét éppen az adja, hogy életművükben meghatározó jelentőségű a szellemi megvalósítás ideája. Eltekintünk most attól a fontos kérdéstől, hogy pontosan milyen fokú – mennyiben metafizikai, mennyiben exoterikus vagy ezoterikus – ez a realizáció. A szellemi és metafizikai megvalósítás eszméje nélkül végső soron az összes magasabb rendű tradicionális tanítás érthetetlen. De nemcsak érthetetlen, hanem értelmetlen is. Érthetetlenek a teológia kezdetei vagy az ember transzcendencia iránti vágyának mély alapja. Azért szomjazunk, mert inni tudunk, és mert ismerjük, mert lényünk magasabb rétegeiben birtokoljuk a vizet. Azért vágyunk, mert vágyainkat valóra válthatjuk, akkor is, ha azok nem közönséges emberi értelemben lesznek valósággá.

Végezetül lássuk a legújabb kori tradicionális szerzők egy név és időrend szerinti felsorolását, pontosabban azon tradicionalistákét, akik tradicionális szerzőkké értek vagy érhetnek. A szóban forgó szerzők sorát elindító René Guénont a huszadik század elején több olyan személy előzte meg, akinek munkássága tradicionális szellemiségűnek mondható, ám még áthatotta azt vagy a tizenkilencedik századi okkultizmus, vagy az egyes tradíciók iránti kizárólagos elkötelezettség, avagy olyan szerzők voltak, akik nem hagytak maguk mögött nagyobb írásos életművet. Paul Vulliaud, Louis Charbonneau-Lassay, Albert Puyou, Pouvourville grófja (Matgioi), Léon Champrenaud (Abdul-Haqq), Ivan Gustaf Aguéli (Abdul-Hâdî), John Woodroffe (Arthur Avalon), Arturo Reghini, Patrice Genty, Georges Thomas (Tamos) és Paul Chacornac közül többen Guénon munkatársai is voltak. Az írott életmű terjedelmességét nyilvánvalóan nem lehet a spirituális nagyság kritériumává tenni – maga a tanítás is csupán harmadrészét képezi a benső guru megnyilvánult arculatának –, itt azonban magától értetődően figyelembe kell venni. A kronológiailag Guénonnal többé-kevésbé párhuzamosan jelentkező szerzők tekintetében Ananda Kentish Coomaraswamyt, és bizonyos tekintetben Leopold Zieglert kell megemlíteni. Guénon első követői között egyaránt találunk kevésbé terjedelmes és terjedelmes életművű személyeket. Az előbbiek közé tartoznak: Marcel Clavelle (Jean Reyor), René Allar, André Préau, John Levy, Arthur Osborne, Michel Vâlsan, Jacques-Albert Cuttat (Jean Thamar), Elie Lebasquais (Luc Benoist). Az utóbbiak közé: Marco Pallis, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Vasile Lovinescu, Leo Schaya, Martin Lings. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők e „második generációjába” tartozik a több tekintetben kiemelkedő Julius Evola is. Velük párhuzamosan – Ziegler nyomán vagy mellett – az 1930-as években német nyelvterületen is megjelenik egy jelentős, más tradíciók irányában nyitott, mély gondolkozású, nagy kifejezőerővel rendelkező, alapjaiban véve katolikus szerzői gárda, amely hangsúlyt helyez a tradicionális elvek politikai és társadalmi vonatkozásainak érvényesítésére: Othmar Spann, Taras von Borodajkewycz, Walter Heinrich és mások. Guénon és Coomaraswamy első követői, nem formális értelemben vett tanítványai után megjelennek az első Schuon hatása alatt álló szerzők is (amely hatás már Pallis, Burckhardt, Lings és Cuttat munkásságában is megmutatkozott): Whitall Perry, Seyyed Hossein Nasr, Kurt Almqvist (valamennyien Guénon tisztelői is). Megjelennek Guénon későbbi követői is: Guido de Giorgio, Roger Maridort, Franco Musso (Giovanni Ponte), Abdul-Wahid Pallavicini vagy Gaston Georgel.

Napjaink felé közeledve – Istennek legyen érte hála – még számos szerzőt említhetünk. Egy hosszú felsorolás ismét felveti az írásos életmű terjedelmének problémáját, itt mégis a következő személyekre hivatkozunk: Rama Coomaraswamy, Charles Le Gai Eaton, Lord Northbourne, Joseph Epes Brown, Huston Smith, William Stoddart, James Cutsinger, Chales-André Gilis, Jean-Louis Michon, Keith Critchlow, Victor Danner, Ernst Küry, Henri Hartung, Jean Borella, Jean-Léon Granger (Jean Tourniac), Jean Robin, Christophe Levalois, Philippe Baillet, Bruno Hapel, Renato Del Ponte, Gianfranco de Turris, Claudio Mutti, Nuccio D'Anna, Tage Lindbom, Antonio Medrano, Federico González, Marcos Ghio, Ernesto Milá, Gejdar Dzsemal, Alekszandr Dugin, Florin Mihăescu, Dan Stanca és külön kiemelve László András. Mivel e sorban egyetlen hagyománnyal foglalkozó személyek is szerepelnek, igazságtalan volna említés nélkül hagyni olyan szerzőket, mint Daisetz Teitaro Suzuki, Eugen Herrigel, Philip Sherrard vagy William Chittick stb.

Kétségtelen, hogy a hatalmas különbségek dacára egyazon szellemi áramlat tagjai bontakoznak ki a szemünk előtt. Szándékosan kerültük az irányzat kifejezést, hiszen maguk sem „irányzatot” kívántak létrehozni. Többről van szó: szellemi tradicionalitásról – és annak különböző formáiról.

Forrás: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/tradicionalisszerzok.html

Read more »

Frithjof Schuon: Az Örök Bölcsesség visszhangjai (részletek)

Az ember értéke az abszolút tudatosításában rejlik.

Az ember az, amit fel tud fogni; az abszolút és a transzcendencia ideája az ember spirituális természetéről és sorsának földöntúli karakteréről tesz tanúbizonyságot.

Az embert tulajdonképpen csak egy vékony válaszfal választja el az isteni Valóságtól: Isten végtelenül közel van az emberhez, ám az ember végtelenül távol van Istentől. E válaszfal – az ember szempontjából – egy hegy; ott magaslik előtte, és saját kezeivel kell elmozdítania. Hasztalan hordja róla a földet, a hegy ugyanúgy ott tornyosul előtte; ennek ellenére mégis tovább folytatja az ásást Isten nevében. És a hegy láthatatlanná válik. Soha nem volt ott.

Az emberi természet paradoxonja, hogy bár semmi sem idegenebb tőlünk, mint az a követelmény, hogy önmagunkat átlényegítsük, ennek ellenére semmi sem olyan alapvető számunkra, mint ezen igény lényege, vagyis ezen önátlényegítés gyümölcse.

Istenformánkból adódóan szellemünk feltétlenségből, akaratunk szabadságból és lelkünk nemességből meríttetett; önmagunk uralása és önmagunk átlényegítése abból áll, hogy eltávolítjuk azt a jégréteget vagy sötétséget, amely fogva tartja az ember igazi természetét.

Valódi természetünk és végső sorsunk megértésének egyik kulcsa az a tény, hogy a világ dolgai nincsenek arányban intelligenciánk legmagasabb rendű lehetőségeivel. Ha nem az Abszolútért van intelligenciánk, akkor egyszerűen nincsen. Csak az Abszolút ruházhatja fel intelligenciánkat azzal az erővel, mellyel hiánytalanul teljesíteni tudja, amire elvileg képes, és csak az Abszolút teszi az intelligenciát teljesen azzá, ami. Ugyanez a helyzet az akarattal, ami nem más, mint az intelligencia nyúlványa vagy velejárója: a tárgyak, melyeket általában elérendőkként tűz ki maga elé, vagy amelyeket a világ sodor elé, nem méltóak lehetőségeinek teljességéhez; csak az «isteni dimenzió» elégítheti ki akarásunk vagy szeretetünk beteljesülésének szomjúhozását.

Akár tetszik, akár nem, misztériumok között élünk, s e tény mind logikailag, mind pedig egzisztenciálisan a transzcendens felé fordít minket.

Az ember rendeltetése a Végtelen kontemplációja. Ezzel szemben az élvezetek, noha effektív szimbolizmusukon keresztül átadnak valamit a Végtelenből, az esetek nagy többségében, és ez bukásunk következménye, épp ettől fordítják el a lelket. Az élvezetekben az elme elfordul a végtelentől. Úgymond elnyeli a véges. És mert az élvezetek arra késztetnek, hogy megismételjük őket, szokássá válnak, s így az Istenről való megfeledkezés válik szokásunkká, amelyhez hiábavalóságok kultusza társul. Az ember, akit elnyeltek az élvezetek, élvezetté válik, és megszűnik önmaga lenni; a lelket tőrbe csalta a periféria, s olyan ez, mintha megfosztatott volna középpontjától.

Az Istenhez vezető út mindig magában foglal egy megfordulást: az embernek a külsőlegességből a bensőségességbe, a sokféleségből az egységbe, a szétszórtságból a koncentrációba, az egoizmusból az elfogulatlanságba, a szenvedélyből a derűbe kell eljutnia.

A világ szétszór, az egó összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben kitágít, és békét teremt bennünk, miközben megszabadít.

Az ember azért vágyik boldogságra, mert az isteni Gyönyör, mely Szépségből és Szeretetből áll, az ő legmélyebb szubsztanciája.

Míg az intelligencia megerősítheti a metafizikai és eszkatológiai igazságokat, addig a képzelet vagy tudatalatti nem az Istenbe vagy a túlvilágba vetett hitet, hanem makacsul a világba vetett hitet tartja fenn; minden ember a priori hipokrita. Az út nem más, mint átkelés a természetes hipokrízisből a szellemi őszinteségbe.

Bármi legyen is az ára a benső valóság megistenülésének, az ember csak ezáltal kerülhet tökéletesen összhangba saját természetével.

Hogy az ember boldog lehessen, szüksége van egy középpontra; e középpont mindenekelőtt az Egy bizonyossága. A legnagyobb csapás a középpont elvesztése és a lélek kiszolgáltatottsága a periféria szeszélyeinek. Embernek lenni annyi, mint középpontnál maradni; középpontnál maradni annyi, mint középpontnak lenni.

Arról az emberről mondható el, hogy szereti Istent, aki a Bensőben él; aki mozdulatlan marad kontemplatív bensőségességében – «lényében», ha jobban tetszik –, s mindeközben saját végtelen középpontja felé halad. Itt a szellemi mozdulatlanság áll szemben a külső jelenségek vég nélküli hullámzásával, míg a szellemi mozgás a bukott lélek természetszerű tehetetlenségével, a szív keménységével áll szemben, amit megbocsátással és szeretettel kell gyógyítani, vagyis mindennel ami megérleli, transzmutálja és transzcendálja az egót.

A léleknek ki kell lépnie a világ forgatagából. Ez a bensőségességre való képesség. Ezután az akaratnak le kell győznie az élet passzivitását. Ez a helyzetfelismerés képessége. Végül az észnek transzcendálnia kell az ego tudatlanságát. Ez az egyszerűségre való képesség. Aki az esetlegességek lármája fölött intellektuálisan érzékeli a Szubsztanciát, az megvalósította az egyszerűséget. Aki egy, az egyszerű; ugyanis az egyszerűség úgy viszonylik az Egyhez, mint a bensőségesség a Középponthoz, a helyzetfelismerés a Jelen-Léthez.

Aki ismeri Istent, az szereti, aki nem szereti, az nem ismeri.

Mindazt, amit tudhatunk, már eleve magunkban hordjuk, mert mindaz, amit tudhatunk, mi magunk vagyunk; épp ezért tudhatjuk.

Az ember képes rá, hogy felfogja az Abszolútat, és hogy szabadon akarjon. Ugyanígy – épp ennek következtében – képes egy a jelenségeket fölülmúló és a végtelenre nyíló szeretetre, ahogy egy olyan akaratra is, amelynek motivációja vagy célja túlmutat a földi érdekszférán. A kifejezetten emberi képességek – tehát a legnemesebbek és a legteljesebben emberiek – a maguk módján annak a bizonyítékai, amire irányulnak; ahogy a madár szárnyai is a repülés lehetőségét bizonyítják, és – következésképpen – az űr létezését, amelyben a madár repül.

Ha valaki azt állítja, hogy a tudás mint olyan csak relatív lehet, ezzel csak azt mondja ki, hogy az emberi tudatlanság abszolút.

A Jóra irányuló akarat és a Szépre irányuló szeretet az Igazság tudásának szükségszerű velejárói. És utórezgéseik beláthatatlanok.

Nem a világot kell szeretnünk, hanem a Bensőbe kell szerelmesnek lennünk, amely túl van a dolgokon, túl van a sokszerűségen, és túl van az egzisztencián. Ugyanígy, a Tiszta Létbe kell szerelmesnek lennünk, amely túl van tetten, és túl van gondolaton.

Az Isten iránti szeretet nem egy érzés kultivációját jelenti, azaz nem olyasvalami, amit anélkül élvezünk, hogy tudnánk, vajon Isten is örömét leli-e benne; sokkal inkább mindannak az eltávolítását a lélekből, ami Istent megakadályozza, hogy a lélekbe belépjen.

Az Istenszeretet mindenekelőtt az Intelligencia egybekelése az Igazsággal, azután az akarat egybekelése a Jóval, végül a lélek egybekelése a Békével, ami már az Igazság és a Jó folyománya.

Nem az a szép, amit szeretünk, és nem azért szép, mert szeretjük; szép az, aminek objektív értéke arra kötelez minket, hogy szeressük.

A Szépség – függetlenül attól, hogy az ember mire használja fel – alapvetően Teremtőjéhez tartozik, aki a jelenségek világába ezen keresztül valamit önnön Lényéből sugároz ki.

A szépség érzékelése, ami egy szigorú megfeleltetés, nem pedig egy szubjektív illúzió, egyrészről az intelligencia kielégülésével jár, másrészről a bizonyosság, végtelenség és szeretet érzetét kelti. A bizonyosságét, mert a szépség egyesítő és – egyféle zenei evidenciával – megszünteti a kételkedés repedéseit és a nyugtalanságot; a végtelenségét, mert a szépség, épp muzikalitása révén, felolvasztja a megdermedtséget és a korlátozottságot, s így kiszabadítja a lelket szűkölködéséből; a szeretetét, mert a szépség életre kelti a szeretetet, azaz egyesülésre invitál, egy egyesülő ellobbanásra.

A szépségből és a szépség szeretetéből fakad a boldogság, amelyre a lélek természeténél fogva áhítozik. Ha a lélek folyamatosan boldog akar lenni a szépséget önmagában kell hordania; mármost erre csak az erények – amit akár jóságnak vagy vallásosságnak is nevezhetnénk – megvalósítása révén képes.

A Szentség esszenciálisan kontemplativitás. A dolgok spirituális természetének az intuíciója. Egy mélységes intuíció, ami az egész lélekre, következésképpen, az ember teljes lényére rányomja bélyegét.

A bölcsnek minden csillag, minden virág a Végtelen metafizikai tanújele.

A boldogság vallás és jellem; hit és erény. Tény, hogy az ember nem képes megtalálni a boldogságot saját korlátain belül; legbensőbb természete arra ítéli őt, hogy fölülmúlja önmagát, és önmagát fölülmúlva kiszabadítsa önmagát.

Önmagunk átlényegítése: az emberi állapot hatalmas imperatívusza; de van egy másik is, amely egyszerre sejteti és kiegészíti ezt: az önuralom. Nemes ember az, aki uralkodik önmaga felett; szent ember az, aki átlényegíti önmagát. Nemesség és szentség: az emberi állapot imperatívuszai.

Amikor Isten kitaszíttatik a világból, az kő- vagy jégsivataggá válik; megfosztatik élettől és melegségtől, és minden ember, aki még birtokolja az integrális Valóság érzékelését, visszautasítja, hogy ezt valóságnak tekintse. Mert ha a valóság kőből volna, egyáltalán nem lehetnének virágok vagy bármi szépség vagy kedvesség. Ugyanez áll a lélekre is. Távolítsd el a hitet, beleértve a hitnek azt az elemét is, ami a gnózis egyik részét alkotja, és a lélek erejét vesztetté, fagyossá, rideggé és megkeseredetté válik, vagy elmerül egy emberi állapothoz méltatlan hedonizmusban. Persze az egyik nem zárja ki a másikat, mert a jégszívet, a «halott» szívet, mindig vak szenvedélyek lepik el.

A szentség az egó alvása és a halhatatlan lélek ébersége; az egó az érzéki benyomásokkal táplálkozik és telve van vágyakkal, a lélek szabad és Istenben kristályosodik ki. Lényünk hullámzó felszínének el kell aludnia, és el kell fordulnia a képektől és ösztönöktől, lényünk mélyének pedig fel kell ébrednie az Isteni tudatosításában – világítva, mint egy mozdulatlan láng, mint a szent álom csendje.

Kiáltó abszurditás: hit nélkül, emberhez méltatlanul, horizontálisan élnek emberek egy olyan világban, ahol minden, amit a természet nyújt, a természetfelettiről, a túlvilágról, az isteniről árulkodik.

A hit azt jelenti, hogy «igent» mondunk Istenre. Amikor az ember «Igent» mond Istenre, Isten is «igent» mond az emberre.

Nem pusztán a világban elmerült és a világ által determinált «ilyen és ilyen egók» vagyunk; mindenekelőtt «az egó mint olyan» vagyunk, amely Isten előtt áll, és Isten által determinált.

A hit isteni ősképe az az «igen», amit Isten mond magára; ez nem más, mint a Logosz, amely egyszerre tükrözi és megtöri az Isteni Végtelenséget.

Ha a hit misztérium, ez azért van, mert saját mélységének szintjén kifejezhetetlen, minthogy lehetetlen szavakkal teljesen átadni e víziót, amely még vak, de amely vakság már lát.

Az Erény a lélek alkalmazkodása az isteni Modellhez és a szellemi művelethez. Alkalmazkodás vagy részvétel. Az erények lényege az Isten előtti üresség, amely lehetővé teszi, hogy az isteni Minőségek belépjenek a szívbe és beragyogják a lelket. Az Erény a tiszta szív objektivitása. Az erény lényege, hogy szabad átjárást biztosítunk a lélekben Isten Szépségéhez.

A hitetlen csak abban hisz, amit a földön lát. A hívő az Égben mindent lát, amiben hisz.

Az igazság nélküli hit eretnekség, a tudás nélküli hit álszenteskedés, az erény nélküli cselekvés képmutatás, és a cselekvés nélküli erény hiábavalóság.

A szívbe csak erényekkel lehet bejutni.

Az erény az isteni Szépségnek egy sugara, amelyben saját természetünkön vagy akaratunkon keresztül részesülünk, könnyedén vagy nehezen, de mindig Isten kegyelméből.

Törekedni a tökéletességre: nem azért, hogy saját dicsőségünkre tökéletesek legyünk, hanem mert a tökéletesség szép, a tökéletlenség pedig csúnya; vagy mert az erény magától értetődő – vagyis összhangban van a Valóval.

In Az emberi állapot gyökerei. Budapest, 2001, Arcticus.

Read more »