2012. dec. 18.

Julius Evola bírósági védőbeszéde




JULIUS EVOLA BÍRÓSÁGI VÉDŐBESZÉDE
– Római Esküdtszék, 1951. októbere –
Tisztelt Esküdtek!
A letartóztatásom alapjául szolgáló vád az 1947. évi 1546-os számú törvény első szakaszára épül, miszerint különböző szervezeteken, de mindenekelőtt a fiatalok által létrehozott »Imperium« folyóiraton keresztül többekkel együtt a feloszlatott fasiszta párt újjászervezésén munkálkodtam. E témára nem érdemes néhány szónál többet vesztegetni, mivel az efféle vádaskodás minden alapot nélkülöz.
Az előterjesztésben valójában nincs semmi rám nézve terhelő bizonyíték, amely arra utalna, hogy a fent említett csoportokhoz fűződő kapcsolataim nem kizárólag az államelmélet, az etika és a létszemlélet tisztán intellektuális és teoretikus síkján alapulnának. Ezeket a rendőrség által tendenciózusan és önkényesen kiemelt kapcsolataimat említve meg kell még jegyeznem, hogy nem volt nagyobb jelentőségük más csoportokhoz fűződő kapcsolataimnál, legyenek ezek akár monarchista, független vagy nacionalista szervezetek, mint például az E. M. Gray-féle »Il Nazionale« vagy a »Meridiano d'Italia« (M.S.I.). Valóban közel álltak hozzám az »Imperium« fiataljai, méghozzá két okból: először is, mert hangsúlyozták, hogy az individuum benső, spirituális forradalma az előfeltétele a politikai harcnak – Erra, az »Imperium« vezetője ezt kihallgatásakor is pontosan kifejtette; másodszor, mert az M.S.I. irányzatainak összességében azok, akik ehhez a csoporthoz csatlakoztak, jobboldali pozíciót képviseltek, valamint spirituális és hierarchikus értékeket helyeztek előtérbe, ellensúlyozva a pártban túlsúlyban lévő szocialista irányzatokat.
Föld alatti szervezetekhez semmi közöm nem volt, még csak tudomásom sem volt ilyenekről; az aktivitás félreérthetőségére pedig többször is felhívtam a figyelmet, nehogy ily módon adjunk fegyvert az ellenfél kezébe, hiszen egyetlen gondolkozó ember sem feltételezheti, hogy a mai nemzetközi helyzetben meg lennének a feltételei Olaszországban egy tényleges forradalomnak vagy egy antidemokratikus államcsínynek. Erről nemcsak abban a levélben írtam, amit a rendőrség lefoglalt ugyan, ám nagy bölcsen be nem mutatott, hanem nyilvánosan is, többek között az »Il Nazionale« című lapban »Trarre partito dall'ostacolo« (»Az akadályoztatás haszna«) címmel. E cikkben említettem, hogy a Scelba-féle új törvénytervezetben szereplő, a fasizmus elnyomására irányuló szigorú büntetések a kifejezés és a harcias tettvágy külső, többé-kevésbé anakronisztikus formájáról való lemondást eredményeznék, ami aztán komoly teoretikus előkészületek felé fordítaná a figyelmet.
Még csak egészen általánosan – hiszen »ideológiai tettestársról« beszéltek – sem található egyetlen írásomban sem – akár közvetett vagy önkéntelen – felbujtás terrorista vagy titkos akciókra. A rendőrség jelentésében abszurd kapcsolatot akart kimutatni a »Legione Nera« nevű szervezet ideológiája és az »Orientációk« című brosúrám egy pontja között, miszerint napjaink tragikus karaktere egyfajta »legionarizmust« követel. Ezért most pontosan elmagyarázom, miről is van szó: a legionarizmusról, nem mint szervezetről, hanem mint szellemiségről, mint belső tartásról. A pontos szavakat idézve: »Azoknak a hozzáállása, akik képesek voltak a legnehezebb utat választani, akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata fizikailag már elveszett, és akik ahhoz az antik elvhez tartják magukat, hogy a hűség erősebb a tűznél.« (»Orientációk«, 5-6. o. [Magyarul: Stella Maris Kiadó, Budapest, 1998, 61. o.]) A továbbiakban is ugyanez a gondolat fejeződik ki, amikor »a romok között állva maradó emberről« beszélek (22. o. [a magyarban: 78.o.]). Semmi másról nincs szó, mint egy erkölcsi, heroikus, spirituális tartásról. Itt félreértések nem lehetségesek, és ha ez mégis megtörténik, azért én felelősséget nem vállalhatok. Sohasem kezdeményeztem pártok létrejöttét – hiszen még a fogalmát is elutasítom – sem felforgató mozgalmakat nem támogattam. A hatodik oldalon [62. o.] olvasható a feladatok megfogalmazása: »egy csendes forradalom, amely a mélybe hatol, hogy először a bensőben és az egyénben a rend feltételei megteremtődjenek, amely a megfelelő időpontban külsőleg is megnyilvánul, hogy aztán majd a pusztuló és korrupt világ erőit és formáit villámgyorsan lecserélje«. Engedjék meg, hogy két további részletet idézzek. 5. oldal [59-61. o.]: »belülről kell újjászületni, megtalálni saját formánkat, rendet teremteni magunkban és kiegyenesíteni a gerincünket«, »a tömegek demagógiájának és materializmusának követése« helyett, hogy így szembeszálljunk azokkal – és ezt valóban így gondolom –, »akik csak programfogalmakban és szervezeti vagy párthoz kötött problémákban tudnak gondolkodni«. Azután a 6. és 7. oldalon [62-63. o.]: »Ebben a mocskos világban ilyen elvek uralkodnak: 'Mi közöm hozzá?', vagy 'Előbb jön a gyomor és csak utána az erkölcs', meg 'Most nem olyan idők járnak, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy jellemes legyen', és végül 'Nekem családom van'. Nekünk azonban határozottan szembe kell szállnunk mindezzel, mondván: 'Mi nem cselekedhetünk másként, ez a mi utunk, ilyen a mi lényünk'. Ami ma vagy holnap pozitívumként felépülhet, azt nem az agitátorok és a politikusok ravaszsága fogja elérni, hanem azoknak az embereknek a természetes méltósága és elismerése, akik felnőttek feladatukhoz és meggyőződésükért kezeskednek.« Én, aki arra buzdítom az embereket, hogy e romlott világ ellenére magas erkölcsi nívón tartsanak ki, lennék – a rendőrség pontos szavai szerint – »rosszindulatú és sötét személyiség«, a túlfeszített ifjúság felbujtója?
Következzék a második vádpont, amely szerint »a fasizmus eszméit dicsőítem«, mégpedig »azokban a cikkekben, amelyek a 'La Stida' és az 'Imperium', valamint az 'Orientációk' című folyóiratok különböző kiadványaiban jelentek meg«, így ez »egy és ugyanazon bűntett többszöri elkövetésének« tekinthető.
Mindenekelőtt fel kell hívnom a figyelmet egy igen jelentős tényre.
Ez utóbbi bűntettel csak később vádoltak meg, abban a vádban, amelyet az ügyészség akkor emelt ellenem, amikor kihallgattak, ez még egyáltalán nem szerepelt. Itt nyilvánvalóan egy »stratégiai kitérőről« van szó, hogy legalább a fővád előrelátható elejtésének »vigaszdíját« biztosítsák. Elegendő az inkriminatív írások megjelenésének időpontját szem előtt tartani, hogy meggyőződjenek erről: ezek a letartóztatásom előtt hat hónaptól két évig (!) terjedő intervallumba nyúlnak vissza. Az »Orientációk« című kiadvány 1950-es dátumozású, de körülbelül egy évvel korábban jelent meg. Nemcsak erről van szó, hanem azon máshol már megjelent írások összefoglalásáról, amely olyan csoport kérésére lett megfelelő formába rendezve, amelyek még csak nem is tartoznak az »Imperium«-hoz, csupán e folyóirat terjesztési hálózatát szolgálják. Hogyan lehetséges, hogy csak ilyen hihetetlenül hosszú idő után vették észre eme »egy és ugyanazon bűntett többszöri elkövetését«? Csupán két lehetőség van: vagy azt kell hinnünk, hogy a sajtó politikai ellenőrzése valóban egyedülálló gyorsaságú és reakciósebességű; vagy egy másik és egyedüli bölcs feltételezést kell igaznak hinnünk, mégpedig, hogy ezek az írások azokból a szintén tőlem származó, azonos szellemben írott, korábbi keletkezésű írásaimból lettek kikeresve, melyek olyan jól ellenőrzött lapokban is megjelentek, mint a »Meridiano d'Italia«, a »Rivolta Ideale« vagy a »Lotta Politica«, ám valójában nem tartalmuk miatt, hanem mert ezek az »Imperium« nevű csoport kiadványaiban jelentek meg, s így sikerülhetett személyem indokolatlan belekeverése azokba az állítólagosan illegális szervezeti kezdeményezésekbe, amelyeket a csoportra fogtak. Egy objektív bírónak egy ilyen fogás fel kellet volna, hogy tűnjön.
Továbbmegyek: az eredeti rendőrségi jelentés ugyanis a »fasizmus dicsőítésének bűntettével« – amit szerintük ezen írásokkal követtem el – szinte egyáltalán nem foglakozik. Ám szaktudása elismerését, szaktekintélyt és szerepet követel magának ahhoz, hogy a kultúra, a filozófia és a fajelmélet területén bíráskodhasson, sőt még a darwinizmussal, a pszichoanalízissel és az egzisztencializmussal kapcsolatos nézeteimre is kitér, így a rendőrség politikai részlege inkább íróként próbál meg lejáratni azáltal, hogy olyan dilettánsnak állít be, aki csupán ezoterikus csoportocskák körében ismert. A dologban az a legszebb, hogy a jelentésből kitűnik, szerzője még csak nem is sejti, egyáltalán mit is jelent az, hogy »ezotéria«. Szerinte beteges filozofiko-mágikus teóriámmal – s odáig ragadtatva magát, hogy »insania mentis«-ről (a szellem betegségéről) beszél! – elcsavartam az ifjú neofasiszták fejét, s így felelős vagyok meggondolatlan tetteikért.
Így jutunk olyan területekre, amelyeknek a 7. cikkely alapján emelt vád valódi tartalmához semmi közük sincsen. Bár a legkevésbé sem áll hozzám közel, hogy magamról beszéljek, mégis helyesbítenem kell a személyemet illető effajta ferdítéseket.
Ha csak egy dilettáns és túlfeszített író lennék, akit az említett csoportocskákon kívül senki sem ismer, felvetődik a kérdés, hogy a fajelmélet témájában miért adták ki olyan elsőrangú kiadók a műveimet, mint a Laterza, Croce kiadója, valamint a Bocca és a Hoepli, s azt is megkérdezném, miért adják ki újra és újra több művemet is, s miért fordítottak közülük többet más nyelvekre is? Ezt továbbfűzve: miért kaptam meghívásokat előadássorozatok tartására olasz egyetemekre – Milano, Firenze –, valamint külföldi előadások megtartására – Halle, Hamburg –, és ennek köszönhetően miért kértek fel arra, hogy olyan külföldi társaságokban tartsak előadásokat, amelyekbe kizárólag az európai tradicionális és arisztokratikus gondolati irányzatok legjelentősebb képviselőinek volt bejárása, mint például a berlini »Herrenklub«, Zichy bárónő budapesti »Kultúregylete«, vagy Rohan herceg bécsi »Kultúrszövetsége«?
Az pedig, amit beteges, sötét, »mágikus« teóriának szeretnének beállítani, ezzel ellentétben a metafizika, az orientalisztika, az aszkézis, valamint a mítoszok és szimbólumok területeinek szisztematikus tanulmányozása olyan tanulmányok keretében, amelyeket külföldön is nagyra becsültek. Itt szeretném megjegyezni, hogy éppen az idén jelentette meg buddhizmusról írott művemet, a »The Doctrine of Awakening«-et (A Felébredés doktrínája) az a londoni Luza kiadó, amely e területen a legtekintélyesebb Európában.
A rendőrségi jelentés rasszizmussal kapcsolatos pontját is helyre kell hogy igazítsam. Hogy folytonosan és céltudatosan egyfajta fénybe állítsanak, olyan nácifasiszta fanatikusként festenek le, aki a külföldi előadásokon még a latinság gondolatát is megtámadta, és lejáratta az olaszságot az árja-német eszme javára, olyannyira, hogy ez, miután erre vonatkozóan konzuli információk érkeztek, még hazája fasiszta elöljáróiban is aggodalmat keltett.
Mindezek hozzá nem értésből és információhiányból származó félreértések.
Tudni kell, hogy a modern fajelmélet szerint az »árja« és az »északi« semmiképpen nem »német«-et jelent. E fogalmak sokkal inkább az »indoeurópai«-val feleltethetőek meg, és egy történelem előtti ősrasszot jelölnek, amelyből később az indiai, a perzsa, a hellén és a római kultúra megalkotói származtak, s amelyen belül a német faj csupán az egyik utolsó, elvadult derivátum. Ez a »Lázadás a modern világ ellen«, valamint a »Sintesi di dottrina della razza« (A fajelmélet szintézise) című műveimben világosan kifejezésre jut. Az a rasszizmus, amelyet képviselek, ahhoz a szélsőségektől távol álló próbálkozáshoz tartozik, amelyre más területeken is vállalkoztam, vagyis hogy a fasizmusban és a nemzetiszocializmusban rossz irányba tartó eszméket helyreigazítsam, így a materialista és vulgárisan antiszemita rasszizmussal egy szellemi rasszizmust állítottam szembe azáltal, hogy bevezettem a »szellem rasszának« fogalmát, és ennek bázisán kidolgoztam egy önálló tanítást. Ezenkívül szembeállítottam a nacionalizmus által képviselt árja-germán ideált az árja-rómaival. A latinság kusza eszméjét valóban támadtam, de nem a német eszme javára, hanem azért, hogy a tiszta rómaiság princípiumát hangsúlyozzam, amit egy magasabb és originálisabb erőként kellene értelmezni, nem pedig általánosságban véve latinként.
Ezzel még nincs vége. Úgy tűnik, a rendőrségi tudósító nem tudja, hogy az említett előadások e sokatmondó címmel folytak különböző német városokban: »A fasiszta Olaszország árja-római átalakulása«, melyeknek olasz nyelvű, »Rassegna italiana« című folyóiratból származó szövegét kivonatként mellékeltem. Ezeken az előadásokon mindazt hangsúlyoztam, amit az antik klasszikus és római eszme nyújtani tud, hogy a különféle Németországban divatos eszméket helyreigazítsam és egy magasabb szellemi nívóra emeljem. Az is lehetséges, hogy valamelyik külföldön tartózkodó olasz konzul, aki e tanulmányok terén járatlan, riasztó tudósításokat küldött Olaszországba. Ám ami azt az aggályt illeti, amit az általam képviselt rasszizmus a fasiszta elöljáróknál kiváltott volna, egészen máshogy állnak a dolgok. Az említett előadások után maga Mussolini akart velem beszélni, hogy kifejezze egyetértését a rasszizmussal kapcsolatos megfogalmazásaimmal, mert alkalmasnak tartotta őket arra, hogy a fasiszta ideológiának független pozíciót vagy akár fölényt biztosítson a náci eszmékkel szemben – erről a Fajhivatal akkori vezetője, dr. Luchini világosan tanúskodhat. És meg kell hogy mondjam, ez az elismerés, amellyel Mussolini egy nem fasisztának, vagyis pártkönyvvel nem rendelkezőnek adózott, egyike életem leghízelgőbb emlékeinek. Ennek ellenére szeretném még egyszer aláhúzni, hogy a fajelmélet az általam képviselt eszmerendszeren belül csupán alárendelt és mellékes szerepet játszik, és mindegy, hogy mások mit hisznek.
Amikor aztán a rendőrségi jelentés azt írja, hogy engem a fasizmus idején homályosan sejtetett okokból »őrizetbe vettek« – személyes okokból, s hozzáteszik, ... mágikus tevékenység miatt –, akkor itt hiányzik az őszinteség szándéka, ugyanis emlékezni kellene arra, hogy a rendőrség akkoriban kinek engedelmeskedett, hiszen az alkalmazottai valamennyien párttagok voltak, ellenben velem. Mivel független gondolatokat képviseltem, amelyeket a következőkben fejtek ki, a fasizmus idején hűséges barátaim mellett halálos ellenségeim is voltak, akik megpróbáltak minden áron lehetetlenné tenni azáltal, hogy különböző híreszteléseket és hazugságokat kürtöltek szét a világba. Ezek között voltak Starace és követői is, akik még az akkori rendőrség bevonásával is megpróbálkoztak – sikertelenül. És úgy tűnik, ma a rendőrség az, amely azzal próbálkozik, hogy a múltból bizonyos régi történeteket elővegyen: ezek tegnap még arra voltak jók, hogy fasisztaellenesnek állítsanak be, ma pedig arra, hogy fasizmussal vádoljanak.
Arról miért nem beszélnek, hogy a rendőrség politikai osztálya 1930-ban megfenyegetett, hogy az általam vezetett újság, a »La Torre« beszüntetését elérje. És mi okból? »Rohamosztagok elleni támadás« miatt. Természetesen nem önmagában a rohamosztagokról van szó, hanem néhány kellemetlen alakról, akik a fasizmus és a rohamosztagok ürügyén mindenfajta gaztettet megengedtek maguknak, sőt Starace védnöksége alatt még a rendőrséget is felhasználták, hogy legyőzzenek az ellenük intézett támadásom miatt.
A legkevésbé sem szándékozom magamat antifasisztaként vagy a fasizmus áldozataként beállítani, ám mindezt az igazságnak megfelelően be kell mutatni, hogy tisztázzuk, milyen módszereket is próbáltak ellenem felhasználni.
Miután ezt megtettük, és a téma minden tendenciózus alaphangját elvetettük, rátérek a valóban vitatott kérdésre, mégpedig arra a vádra, miszerint »a fasizmus saját eszméit« képviseltem. Itt azonban zavarban vagyok, mivel a vád sem azt a cikket nem nevezi meg, amiről szó van, sem azt – ami egyébként gyakorlat –, hogy mely részek merítik ki a bűntett fogalmát, sem általánosan nem fejti ki, hogy mik »a fasizmus saját eszméi«.
(Itt megmagyarázza az államügyész -– dr. Sangiorgi –, hogy Evola írásainak nem egyes részleteiről van szó, hanem ezek általános szellemiségéről. A »fasizmus saját eszméit« illetően hozzáteszi, hogy utalhatna az egyeduralomra, a hierarchizmusra, s az arisztokráciát és az elitizmust illető elképzelésekre. Miután Evola javaslatára ezt jegyzőkönyvbe veszik, a beszéd így folytatódik:)
Rendben. Ami az egyeduralom kifejezést illeti, az csupán egy másik megjelölése a monarchiának, a szó eredeti, nem feltétlenül dinasztikus értelmében. A hierarchizmussal kapcsolatban eleve tisztázni szeretném, hogy én a hierarchia eszméjét képviselem és nem a hierarchizmusét. Ezt előrebocsátva meg kell állapítanom, hogy ha ezek a vád szemrehányásai a terhelő »fasiszta« eszméket illetően, akkor az a megtiszteltetés érne, hogy mellettem, a vádlottak padján, olyan személyiségek foglalnának helyet, mint Arisztotelész, Platón, a »Monarchia« Dantéja, valamint Metternich és Bismarck. Visszautasítom azt a vádat, hogy a fasizmus »saját« eszméit védelmezem, mivel az a kifejezés, hogy saját, amely a 7. cikkelyben foglaltatik, egészen specifikus eszméket jelöl, tehát olyanokat, amelyek nem egyszerűen fellelhetőek a fasizmusban, hanem egyedül a fasizmus eszméi.
Ami engem illet, ez semmi esetre sem bizonyul igaznak. »Fasiszta eszméket« képviseltem és védelmeztem, amennyiben fasiszták azok az eszmék, amelyek egy fölérendelt és a fasizmust megelőző tradíciót élesztenek újra, és amennyiben ezek a hierarchikus, arisztokratikus és tradicionális államfelfogás szellemi örökségéhez tartoznak, egy olyan szemlélethez, amely univerzális karaktert mutat fel, és amely Európában a francia forradalomig fennmaradt – de nem a szó szoros értelmében fasisztákat. Valójában azokat az álláspontokat, amelyeket független férfiként képviseltem és védelmeztem – hiszen sohasem tartoztam egyetlen párthoz sem, sem a PNF-hez (Fasiszta Nemzeti Párt), sem a PRF-hez (Fasiszta Republikánus Párt), sem az MSI-hez (Olasz Szociális Mozgalom) – nem »fasisztaként«, hanem tradicionálisként és kontra-revolucionistaként kell meghatározni. Metternich, Bismarck és a nagy katolikus filozófus tekintélyek, De Maistre és Dono Cortés szellemében mindazt elutasítom, ami közvetve vagy közvetlenül a francia forradalomból következik, és ami nézetem szerint végül is a bolsevizmushoz vezet, s szembeállítom mindezt »A Tradíció világá«-val. Ez egyértelműen kiderül a bíróságnak átadott »Lázadás a modern világ ellen« (Kötet, Nyíregyháza-Budapest, 1997) című alapművemből, amelynek két részét éppen »A Tradíció világa« és »A modern világ genezise és arculata« témáiban írtam. Az előszóban ezt a könyvet a politikai írásaim megértéséhez szükséges kulcsként határozom meg, és az angol kritikus, McGregor a következőképpen nyilatkozik e mű második kiadásáról: »Éppen ezt, az 'olasz Spengler' mesterművét nevezném az európai tradicionális és arisztokrata szellem védőbástyájának«. Az én szerepem igen jól ismert, s nem csak Olaszországban. Az a megtiszteltetés ért, hogy a svájci történész, A. Mohler egyik nemrég megjelent könyvében (»Die konservative Revolution«, Stuttgart, 1950, 21., 241., 242. o.) Pareto mellé állít, és a »konzervatív forradalom« legjelentősebb olaszországi képviselőjének tekint.
Ezért az én esetemben »a fasizmus saját eszméinek« védelmezéséről beszélni bizonyosan teljesen alaptalan. Elveim a francia forradalom előtt minden ember számára egészséges és normális elveknek számítottak. Most meghatározatlanul hagyom a dinasztikusság és az intézményesség kérdését; mindazonáltal az, amit írok, még az inkrimináló cikkekben és az »Orientációk«-ban is az alapvető és tradicionális monarchikus és hierarchikus gondolkozás védelmének tekinthető, amit eddig törvény nem tiltott, hiszen még ha a rendkívüli törvény l. cikkelyének ellentettje meg is található a 2. cikkelyben, amely megtiltja a monarchia visszaállítását – ámbár csak erőszakos úton –, úgy a 7. cikkelynek nincs ellentettje, amely megtiltaná a »monarchia« ideológiájának dicsőítését.
Ami a történelmi fasizmust illeti, azokat az aspektusait támogattam, amelyek összeegyeztethetőek voltak az említett gondolatvilággal, de éppúgy harcoltam azon nézetei ellen, amelyek többé-kevésbé az utóbbi idők materialista politikai klímáját tükrözték vissza – melyet ugyanezen írásaimban gyakran kritizálok, – és amelyeket ma durván fasizmusnak neveznek, s másfelől inkriminálni szeretnének. Most már csak néhány lényeges pontra szorítkozom.
1. Elutasítom a totalitarizmust, amelyet egy jól tagolt, organikus állam ideájával állítok szembe, miközben a fasiszta »hierarchizmust« elfajzásnak tekintem. Az »Orientációk«-ban (13-14. o. [74. o.]) olvasható, hogy a totalitarizmus a határozott és organikus egységre való törekvés rossz irányát és kudarcát mutatta meg. A hierarchia nem hierarchizmus – ez egy tévedés, ami ma ismét felbukkanni kezd –, és az organikus elvnek semmi köze az államimádó szklerózishoz és a nivelláló centralizáláshoz.« Még határozottabban foglaltam állást a totalitarizmus ellen »Az organikus állam és a totalitarizmus« című cikkemben, amelyet az Esküdtszéknek bemutatok. A cikk a »Lotta Politica«-ban, az MSI hivatalos orgánumában jelent meg. Ugyanezen tézist képviseltem, a kultúra síkjára vonatkoztatva, az »lmperium«-ban (2. sz.) megjelent inkrimináló cikkben, amelyben az író Steding álláspontját kritizálom, ám abban mégis egyetértek vele, hogy az a betegség, amelyben a modern kultúra szenved, saját szétforgácsolódása, ami egy vezető, központi eszme hiányára vezethető vissza. A totalitárius megoldást azonban elutasítom, amely nem szellemi, fölérendelt és transzcendens alapelv, hanem brutális politikai akarat, amely a kultúrát tyrannos módjára akarja rabszolgasorba dönteni s egységesíteni, ahogy ez a szovjetizmus szélsőséges esetében egyértelműen látható.
2. Egy speciálisan fasiszta koncepció volt Gentile úgynevezett »etikus állama«. Kemény szavakkal elutasítom ezt (Orientációk, 20-21. o. [85. o.}}.
3. Egyeseknek úgy tetszik, hogy a fasizmust »aljas zsarnokságként« mutassák be. Ám ezen »zsarnokság« ideje alatt mégsem kerültem olyan helyzetbe, mint most. Bárhogy állnak is a dolgok, jelmondatomat szeretném kölcsönözni Tacitustól: »A vezérek nemessége nem abban rejlik, hogy rabszolgák urai, hanem abban, hogy olyan uralkodók, akik a szabadságot a nekik szolgálók esetében is tiszteletben tartják.« (14. o. [74. o. ])
4. A szuverenitás kérdésével kapcsolatban visszautasítok minden demagóg diktatórikus megoldást. Az igazi autoritás (15. o. [76. o.]) nem lehet »egy néptribuné vagy egy népvezéré, aki csupán olyan hatalommal bír, ami nélkülözi a szellemi formát és minden felsőbb krizmát, és amely csupán azon a kétes presztízsen alapul, hogy a tömegek irracionális erőire érvényesíti befolyását.« Az úgynevezett »bonapartizmusban« a spengleri »Nyugat alkonya« sötét jelenségeinek egyikét látom, és szeretném felidézni Carlyle egy mondatát, miszerint eljön »a szolgák világa, amit álhős kormányoz majd«. (12-13. o. [76. o.])
5. Ismételten támadtam a »szocializálás« teóriáját, amely, mint tudjuk, a salo-i fasizmus egyik jelszava volt, melyhez eszmerendszere (veronai pontok) miatt nem csatlakoztam; ettől függetlenül támogattam azok magatartását, akik északon becsületből és hűségből harcoltak. A szocializálásban burkolt marxizmust és demagóg tendenciát látok. E témával kapcsolatban az »Orientációk« 11-12. [70-73.] oldalát és a »Két kompromisszum nélküli álláspont« című (»Imperium«, 4. sz.) inkrimináló cikk több mint egyharmadát ajánlom figyelmükbe. Valójában az a hatás, amit az »Imperium« nevű csoport és más ifjúsági áramlatok tagjaira akartam gyakorolni, az azon materialista és baloldali áramlatok ellensúlyozása, amelyek az MSI-ban is megtalálhatóak.
6. Nem lenne szabad, hogy a korporatív eszme képviselete a bűntett fogalmába tartozzon, hiszen ezt a mostani legális politikai pártokban is megtaláljuk, például a PNM-ban (Nemzeti Monarchista Párt) vagy az MSI-ban, sőt még a politikai katolicizmus néhány irányzatában is. Mindenesetre most is olyan aspektusokat kritizálok, amelyek következményeképpen a fasiszta korporativizmus részben csupán bürokratikus túlszervezettség volt, amely fenntartotta az osztályellentétet; ezzel a gazdaság organikus és osztályok nélküli újjáépítését állítottam szembe (12. [72-73.] o.).
Végül egy rövid utalás az »Imperium« l. számában és a »La Stida«-ban megjelent cikkekben leírt tézisekre.
Az első cikkben azt szeretném felidézni, mit jelentett a rómaiak számára eredeti értelmében az »imperium« kifejezés: az »auctoritas«, a tekintély szóval szinonim volt, és olyan hatalmat fejezett ki, amely fentről, isteni erőktől származott. Ezután megállapítottam, hogy a modern politika krízise e princípium vagy hatalom, és az ezzel összefüggő heroikus értékek krízisét tükrözi vissza.
A »La Stida«-ban Arthos álnéven megjelent cikk, amelyet az »Orientációk«-ban a 8-9. [66-69.] oldalon foglalok össze, Metternich elvén alapszik: »A felforgatással nem paktálunk«. Itt Engels egyik írásából indulok ki, amely szerint a liberális forradalom semmi mást nem tesz, mint a kommunista forradalmat készíti elő és annak dolgozik. Ezért azt állítom, hogy ha már a kommunisták felforgató radikalizmusukat erre a nézetre alapozzák, akkor fordított esetben is ebből kell kiindulni, ha az igazi – engedmények nélküli – újjáépítés ellenforradalmi értelmében említjük a felforgatás hatását.
Sem az egyik, sem a másik cikkben nem találhatóak utalások a fasizmusra vagy annak követőire. Ez minden.
Ezáltal tehát bizonyítom, hogy az inkrimináló írásokban – akkor is, ha nemcsak ezekre szorítkoztunk, hanem (ahogy azt a tudományos tisztesség is megkövetelte volna) könyveimre is – szemben állok a totalitarizmussal, a demagóg diktatúrával, az »erkölcsi állammal«, a megszentségtelenített autoritás minden formájával, a »csupán individuális és forma nélküli hatalommal, a despotizmussal (Tacitus szavai), a szocializálással, sőt még egy bizonyos korporativizmussal is; tehát kérdezem, akkor mi marad még, amivel a »dicsőítés« bűntettében vétkesnek találnak?
Valóban előfordulhat, hogy az általam képviselt nézetek, ahogy azt már említettem, a fasizmusban is felbukkannak, de ezek nem a fasizmus »saját« nézetei, ahogy azt a 7. cikkely meghatározza. Ami marad, az lényegében az etika és a létszemlélet területéhez tartozik, és a politikában, a tradicionális, s ha úgy tetszik, »reakciós« kompromisszum nélküliség magatartásában mutatkozik meg, és a felforgatás, az individualizmus, a kollektivizmus, a demagógia – mindegy melyik –, s a politikusok és jellemtelenek elleni döntő állásfoglalásban.
Így az Esküdtszéknek kevésbé az én személyemről kell döntenie, mint inkább arról, hogy a mai Olaszország politikai klímája olyan-e, hogy annak, aki minden párt- és szervezeti tevékenységtől távol akarja tartani magát, és aki íróként, még ha teoretikus síkon is, ilyen pozíciókat védelmez, azzal kell számolnia, hogy a bíróság »ideológiai bűnösnek« találja.
[Evolát 1951. november 20-án teljesen felmentették.]
 (Német nyelvből fordította, az olasz eredetivel összevetette: Király Liliom)
(Megjelent: Pannon Front 25.)

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews