8/31/2014
V. ERÓSZ ÉS A SZAPORODÁSI ÖSZTÖN
Az előző
szakaszban elörebocsátott megfontolások az erotika-élmény intenzív voltára
szándékoztak rámutatni, kirekesztve eme átélésnek megtört, nem teljes formáit.
Eltekintve attól, hogy éppen ezzel, szembehelyezkedünk a biológia által
beállított szexualitás-elmélettel, a félreértések elkerülése végett,
szembenállunk azokkal is, akik felújítva a „természetbe” való visszatérés
nevében Rousseau hadüzenetét a „kultúra” ellen, a szexus és a testiség új,
naturalisztikus vallása meghirdetésének hibájába estek. A legismertebb
előharcosa ennek az iskolának egyébként D. H. Lawrence volt. Az ő álláspontját
summázták Campion szavai Aldous Huxley Point
Counter Poínt-jében. Campion azt állítja, hogy az embereket nem a
természetes éhség vagy a vágyak teszik oly bestiálissá: „Sőt, a bestialitás nem
is jó szó, hiszen valamiféle állatiságra emlékeztet. Mondjuk így: túlságosan is
emberi romlottság és bűnösség mindez. A képzelet, az intellektus, az alapelvek,
a nevelés, a szokások. Hagyd az ösztönöket magára, s meglátod alig tesznek
valami rosszat.” Ily módon az emberek többségét pervertáltakként
tanulmányozzák, akik mind a „hús istenítésével, mind annak a lélekért történő
megtagadásával, távol vannak a centrális emberi normalitástól. Lawrence
hozzáteszi a következőt: „Az én vallásom bizalom a vérben és a »húsban«, amik
bölcsebbek, mint az értelem.” Különös, de Lawrence eme szavai még nem is
annyira elfajzottak, mint a következőek: „Istent, az Atyát, a
kifürkészhetetlent, a megismerhetetlent húsunkban hordjuk és az asszonyban
találjuk meg. Ő a kapu, amin keresztül jövünk és megyünk. Benne térünk vissza
az Atyához, éppen úgy, mint azok a vakok és tudatlanok, akik jelen voltak a
színeváltozásnál.”[1]
Azonkívül, bizonyos hiteles intuíciókkal rendelkezett a véren keresztüli
egyesülés kapcsán. Persze eme feltevés ellenére is elkerülhetetlenül
kétértelműségbe keveredett, egy megcsonkítást pedig üdvözítő ideálként
értelmezett. Peladannak igaza volt, amikor ezt mondta: „Annyit ér a realizmus a
szerelemben, mint a művészetben. A természet utánzása az erotikában
állatutánzás lesz.”[2] Ha
ebben az értelemben nézzük, az igazság az, hogy a „naturalizmus” csak
lealjasodást jelölhet, mivel az, amit naturálisnak hívnak, az embert mint
embert illetően, egyáltalán nem ugyanaz, mint amit a „naturális” kifejezés
jelöl az állatok esetében. Egy összhang akkor „naturális”, amikor valami saját mivoltával van összhangban,
azzal a hellyel, ahová például mint ember, a lények mindent átölelő
hierarchiájában tartozik.
Nos, láthatjuk,
hogy az emberi szerelem és szexus meghatározása összetett faktorok egész
csoportjainak vizsgálatát kívánja meg, s ez adott esetben azt is magába
foglalhatja, ami még az állatiság kritériumaival összevetve is perverziónak
látszik. Természetesnek lenni Campion szavainak értelmében annyi, mint az
emberhez képest eltorzultnak lenni. Az emberi szexualitásnak saját, specifikus
fiziognómiája van. Minél differenciáltabb az egyéniség, annál nagyobb mértékben
szabad már a kötöttségektől és az állati szexualitásban (itt is inkább a
nőstények mint a hímek esetében) jelenlévő szexuális izgatottság évszaki
periodicitásától. Az ember bármikor érezhet vágyat, bármikor szeretkezhet, és
ez természetes nagysága
szerelmének. Ily módon sehogy sem az úgynevezett „romlottság” származik a
természettől való elszakadásból”.
De menjünk egy
lépéssel tovább és mondjuk ki, hogy a szexuális szerelem nem a fizikai szükségletek egyike, s ez az elgondolás szintén félreértés
eredménye. Kizárólag fizikai szexuális vágy sohasem merül fel az emberben; az
ember vágya szubsztanciálisan mindig pszychikai (lelki), és a fizikai vágy csak
a pszychikai vágy lefordulása vagy levetítődése. Csak a legprimitívebb
egyéneknél záródik a kör olyan gyorsan, hogy az illető tudatában csak a
folyamat végeredménye, a fiziológiai feltételező képességekhez láncolt nemi
vágy jelenik meg félreérthetetlenül és élesen, ami egyébként az állati
szexualitás elsődleges jellemzője.
Ez lesz a
legalkalmasabb hely a jelenkori szexológia által gyártott „szaporodási ösztön”
mítoszát illető kritika kifejtésére, amit ez egyébként minden érzékiség
elsődleges okaként határoz meg. Ezt az un. „szaporodási” és „önfenntartási
ösztönt” egyfajta fundamentális erőnek tarjta, mely állítólag az emberben
ugyanannyira működik, mint az állatokban. E bárgyú és szánalmas elméletnek a
körvonalait olyan pozitivista biológusok és pszychológusok húzták meg, mint
amilyen Morselli,[3] s
akik nemcsak odáig mennek, hogy az egyik „ösztönt” alárendelik a másiknak,
hanem egyenesen úgy vélik, hogy az egyedek csakis azért táplálkoznak és
küzdenek az életben maradásért, hogy szaporodhassanak, lévén a legmagasabb cél
az „egyetemes élet folytonossága”.
A „szaporodási
ösztön” viszonylagossága pregnánsan bemutatható, ha mással nem jelezve, hány
olyan impulzus van az emberben, amely neutralizálhatja vagy támadhatja ezt az „ösztönt”
olyannyira, hogy elpusztításához vagy a tőle való tökéletes szeparálódáshoz, és
még véletlenül sem a „faj végső céljához” vezethet. Ezt a szerepet bizonyos
esetekben éppenséggel a „szaporodási ösztön” is játszhatja, mikoris nem vagyunk
tekintettel saját egészségünkre vagy önfenntartásunkra.
A „szaporodási
ösztön” a szexuális impulzus teljesen hamis magyarázata, mely minden
pszychológiai alapot nélkülöz, és nem talál támogatásra a tudatos egyéni
átélésben sem. Az ösztön az emberben tudati tény. De mint tudattartalom,
szaporodásra irányuló ösztön nem létezik; a „nemzési” momentumnak sem a
szexuális vágyban mint tapasztalatban, sem a vágy kifejlődésében nincs helye. A
tudás, hogy a szexuális vágy és érzékiség által mozgatott férfi és nő
közösülése új lény nemzésével végződhet a posteriori és empirikus tapasztalat. Számos primitív nép olyan
okokat tulajdonít a születésnek, melyek a koitusszal nincsenek összefüggésben.
Tökéletesen igaz, amit Klages írt: „Szándékos meghamisítás a szexuális ösztönt
szaporodási ösztönnek hívni. A szaporodás a szexuális aktivitás lehetséges
következménye, ami azonban egyáltalán nem élhető át aktuálisan a szexuális
izgalomban. Az állat nincs ennek
tudatában; csak az ember tudja”[4]
és tartja eszében, nem is amikor kiéli az
ösztönt, hanem amikor alárendeli valamilyen célnak. Fölösleges rámutatni, hány
olyan eset történt, amikor a teherbe esést nem keresték, mégis bekövetkezett.
Még rágondolni is rossz, hogy a történelemben és a művészetben az emberi szerelem legemelkedettebb
példái, mint amilyen a Tristan és Izolda, a Rómeó és Júlia vagy a Paolo és
Francesca, mondjuk összekötődnének valami happy end-del, vagy az attrakciót
betetőzendő egy vagy több gyerkőccel. D’Aurevilly szereplője mondja a
gyermektelen szerelmespárról: „Az ő szerelmük mindegyiknél többet ér. A tűz is
ég, majd elhamvad, de nem termel.” Mikor szomorú volt, azt hitték, azért van,
mert gyermektelen, de az asszony, ha kérdezték, ezt válaszolta: „Nem is akartam
egyet sem. Gyermek csak boldogtalan asszonyoknak való.”
Tréfásan jut
kifejezésre az igazság e szavakban: „Midőn Ádám felocsúdott Éva mellett, a
korabeli mondással ellentétben nem kiáltott fel, hogy „Nézd csak gyermekeim
anyját, szívem papnőjét.” Amikor az utódnemzés vágya játszik alapvető szerepet
a férfi és a nő közötti kapcsolat kialakításában, még akkor sincs a
mérlegelésre, a társadalmi életre alapozó zavaros megfontolásoknak, illetve a
fenti vágynak köze ösztönösséghez, csakis egy sajátos metafizikai értelemben,
melyet később tárgyalunk. Mikor férfi és nő kimondottan gyermek-nemzés végett
kopulál, akkor sem ennek gondolata forog fejükben a közösülés pillanatában, és
nem ez izgatja fel és ragadja el őket a koitusz közben.[5]
Bár
lehet, hogy a jövő mást tartogat, mikoris meghódolva a társadalmi vagy
éppenséggel a katolikus etikának, valamint követve a „haladást”, a mesterséges
megtermékenyítésben tesznek erőfeszítéseket a tiszta erotikus aktus
irracionális, zavaró faktorainak csökkentése, esetleg kiküszöbölése érdekében;
de még ebben az esetben sem ösztönről lenne helyes beszélni. Ugyanis két
ellentétes nemű lény között mindenekelőtt vonzódás támad, mindazzal a
misztériummal és metafizikával együtt, amit ez rejt; az egyik vágya a másikra,
a legyőzhetetlen impulzus az egység, a birtoklás felé, amiben egyébként
kettejük aktusa egy még mélyebb impulzust fed el. Ezen pedig a „szaporodás”,
mint tudatos motiváció teljesen kívül áll.
Szolovjev
kommentárja is ide kívánkozik, aki rámutatott annak az elgondolásnak a
hibájára, amelyik a szexuális szerelem miértjét a fajok szaporodási
kényszerében látja. Számos organizmus, mind a növények, mind az állatok
világában aszexuálisan reprodukálódik; a szexualitás ténye nem általában az
organizmusoknál, hanem csak a magasabb-rendűeknél merül fel. Épp ezért „a
szexuális differenciáció (és a szexuális szerelem) eszközét nem a fajok
túlélésének és szaporodásának eszméjében, hanem kizárólag a magasabbrendű
organicitás eszméjében kell keresni.” Továbbá: „Magasabbra emelkedésünk az
organicitás létráján arányosan csökkenti a szaporodás hatalmát, míg ellenben
növeli a kölcsönös vonzerőt… Bár a szexuális szerelem az emberben éri el a
legnagyobb fontosságot és erősséget, alsóbb szinten úgy szaporodik, mint az
állatok.” Láthatjuk tehát, hogy a szexuális szerelem és a faji szaporodás
egymással fordítottan arányosak: az első pedig erősebb a másodiknál. Ha
megvizsgáljuk az állatvilág két végformáját, látjuk, hogy legalul a szaporodás
a szexuális szerelemtől mentes, míg legfelül, a csúcson van egyrészről a
szaporodást majdnem teljesen nélkülözni képes, ugyanakkor a szenvedélyt
legteljesebben kifejező szexuális szerelem.[6]
Csak mostanában bizonygatják, hogy „a szexuális szerelem majdnem mindig
ösztönzavart rejt… más szavakkal, a faj szaporodása majdnem mindig csorbát
szenved, ha megjelenik a szexuális szenvedély.”[7]
Ez jelzi, hogy itt két különböző ténnyel van dolgunk, melyek közül az első semmiképpen
sem lehet a második csatlósa vagy eszköze.[8]
A szexuális szerelem legmagasabb formáiban érosz független, és így nem
levezethető karakterrel bír, ami semmi olyasmivel nem rontható meg, ami a
fizikai szerelem szférájában testi szükségletként ébredhet fel.
VI. A „FAJ GÉNIUSZÁNAK” ELMÉLETE
Különös, de a
néhány kísérlet közül, amely vállalkozott a modern időkben a szexus
metafizikájának leírására, az egyik pontosan az imént felfedett tévedésen
alapul. Támogatva a véleményt, hogy a szerelem lényegi célja a szaporodás, „a
következő generáció létrehozása”. Schopenhauer vezette be a képzeletszülte „faj
géniusza” fogalmát, ez lévén állítólag a meghatározó faktor a szexuális
párválasztásban és az, ami fölkelti a nemek közötti vonzalmat. Ismeretlenül
hozza magával ezt az egyed, akit orránál fogva vezet és puszta eszközként
használ. „A gyermek születése – mondja Schopenhauer – a valódi célja minden
szerelmi románcnak, még akkor is, ha a főszereplők nincsenek annak tudatában;
az út pedig, melyen a cél megvalósul, teljesen másodrendű.”[9]
Még pontosabban az állítólagos cél az, hogy a nemzett új egyed, amennyire
csak lehet, a faj tiszta, tökéletes, a továbbélésre legalkalmasabb típusa
legyen. Ily módon a „fajnak” mindegyik férfit e biológiai célra legalkalmasabb
nő kiválasztására kellene sarkallnia, a bűbáj afféle aromájába öltöztetve
ideálisnak tüntetve fel őt, és elhitetve vele, hogy a nő csábereje, valamint az
általa elérhető élvezet minden boldogságok veleje, az élet igazi értelme. „A
faj számára a leghasznosabb ott rejlik, ahol az egyed elhiszi, a legnagyobb
élvezetet találta meg.” A női szépség és az élvezet állította illúziók puszta
csalétkek, amivel a „faj géniusza” szedi rá és teszi bolonddá az egyedet.
Schopenhauer hozzáteszi, „ez az oka annak, amiért minden szerelmes csalódottnak
érzi magát, miután végül célját, a szexuális kielégülést elérte, hisz az
illúzió, mellyel a faj rászedte és felizgatta, szertefoszlik ekkoron.”[10]
Nos, mindez tulajdonképpen merő spekuláció a darwinizmus határvidékén,
nyilvánvaló egyoldalúságáról nem is beszélve. Először is, a biológiai
mechanizmus végcéljának tudattalannak kell lennie (a leghatározottabban ide
sorolta be E. von Harmann, amikor újragondolta és rendszerezte Schopenhauer
elméleteit). Teljességgel tudatalatti ösztönnek kell lennie, ami a szaporodásra
legalkalmasabb képességeket felmutató férfi vagy nő felé kormányozza az
egyedet, ugyanis a szerelmes, a vágyakozó tudatában semmi ilyesmi nincs. A
nemek elementáris vonzereje, a köztük fellobbanó fluidikus részegség mentes
efféle ösztönösségtől vagy ennek rejtett befolyásától. Mint később látni
fogjuk, még amikor a szubjektív bizonyítékon kívül és túl tekintünk rá, a
szexuális párválasztás problémája akkor is jóval összetettebb, mint azt a
természetes szelekció elmélete véli. Ha az egyik evilági tevékenységre, a táplálkozásra
irányítjuk a figyelmünket és összehasonlítjuk a szexuális párválasztással, azt
találjuk, hogy csak a legprimitívebb ember fogja organikus továbbélése,
szervezetének fennmaradása szempontjából megválogatni és előnyben részesíteni
az ételeket.
Ez pedig nem
azért van, mert „romlott”, hanem mert ember.
Azonkívül számos
olyan példát lehet említeni, amikor igen erős, vagy éppenséggel „végzetes”
vonzódás lángol föl két, a szaporodás céljait illetően egyáltalán nem optimális választást jelentő lény
között; épp ezért még ha mindezt a tudattalan birodalmába sorolnánk is, a
schopenhaueri hajtóerő a legmesszebbmenőkig viszonylagos lenne, egyébként meg
egyáltalán nem is létezik. Ráadásul úgy lenne logikus, hogy csökkent
szexualitással az emberi nem legkevésbé nemes példányai között találkozunk;
ezzel szemben az igazság az, hogy a legprimitívebb emberek a legszaporábbak.
Tulajdonképpen nyugodtan mondhatjuk, hogy a „faj géniusza” híján van minden
jólneveltségnek, miután hatása révén a világ népessége éppenséggel jóval az
emberi lehetőség, a valódi norma alá süllyedt. Az egyed mentális és fizikai
karakterisztikája a szülői kromoszómák sajátos kombinálódásától függ, mely
összetett és közvetettn átörökítések eredménye, lehet, hogy egyáltalán nem is
tűnik föl a szülők látható fenotípusos tulajdonságaiban. Általánosságban tehát
Schopenhauer szerint ebből annak kellene következnie, hogy olyan látható
tulajdonságoknak, mint a szépség, a jóalakúság, az erő és az egészség,nnem
kellene döntő szerepet játszaniuk a szexuális párválasztásban, amennyiben az
kizárólag a szaporodásra irányul, hanem a „faj géniuszának” a legtökéletesebb
kromoszóma-állományú nő iránt kellene vágyra gyújtania az embert. Az efféle
abszurd felvetés pedig tulajdonképpen teljesen hasznavehetetlen, ugyanis minden
megtermékenyítésben szükséges lenne előre látni, melyik női és melyik férfi
kromoszómák lesznek dominánsak, miután összekapcsolódtak az új lény
kialakítására. Ezt pedig még a biológiai tudomány sem képes kimerítően
meghatározni.
Félretéve e
kérdést, a legfejlettebb személyiségek (vagyis ahol a szó legmagasabb
értelmében vett valódi normalitást kell keresni), tehát a legmagasabbrendű
egyéniségek körében, ahol az erős szenvedély és az érzéki gyönyör fellép, igen
gyakran találjuk magától értetődőnek a „biológiai végcél” pontos ellenkezőjét.
Általában, és nem holmi véletlen gyanánt, társkapcsolataik gyermektelenek.
Tulajdonképpen a férfi bukása az, amikor belenyugszik abba, hogy a bíosz démona természetellenesen
lesújtsa. Ez pedig pontosan az a szint, ahol a szaporodás helyet foglal. Van
ugyanis a férfiban egy a szexuális folyamatot aktiváló nem-biológiai elem,
éppen abban a pillanatban, amikor a szexus beindítja és mozgásba lendíti a
testi elemet, ami aztán kirobban a megtermékenyítésben. A Schopenhauer és a
darwinisták által kitalált szaporodási ösztön és különösen a kiválasztó
tevékenység: agyrém. A szerelem és a szaporodás között nincs élő, közvetlen
kapcsolat.
Végezetül
bármennyire banális, érdemes megcáfolni még a „biológiai finalizmus” elméletét
azáltal, hogy megmutatjuk, a testi szerelemnek hány olyan mozzanata van, amely
kizárja ezt az elméletet. Ezek olyan nélkülözhetetlen részei az erotika
átélésének, melyek ha hiányoznának, a testi közösülés egyszerűen elveszíthetné
érdekességének nagy részét, és adott esetben kudarcot szenvedne, primitívvé
lenne. A csókolózásnak, ami például nem szükséges a szaporodáshoz, vagy ha a
szájon csókolás nem mindenütt elterjedt, akkor az ennek megfelelő szokásoknak,
például az orrösszedörgölésnek vagy a homlokösszeérintésnek erotikus célja van.
Mint ahogy a lélegzet kicserélésének, csókolózás közben a női lélegzet
belehelésének valódi célja a „fluidikus” kapcsolat kialakítása, hogy fokozódjék
a nemek polaritásából adódóan elhatalmasodó elementáris állapot a szeretőkben.
Hasonló megfontolás érvényes arra a szenvedélyes vágyra, melyben a szeretők
nagyobbítani, növelni akarják az érintkező testfelületek nagyságát, és minél
jobban egymáshoz akarnak tapadni a közösülés közben („mint valami élő állat két
fele, melyek keresik az újraegyesülést”. Colette hasonlatával élve). Egy
biológiai végcélnak meg kellene elégednie az egyszerű, szigorúan vett lokális
aktussal, ezzel ellentétben még ugyenennek a profán, testi szerelemnek ez,
illetve más mozzanatai is magukban rejtenek egy sajátos szimbolikus tartalmat,
mint azt látni fogjuk a következőkben.
VII. ERÓSZ ÉS AZ ÉLVEZETRE VALÓ HAJLAM
Az elementáris
impulzusban, mely a férfit a nőhöz vezérli, egy mindent előző, ugyanakkor
individuális realitást kell látnunk; ez azonban nem okozhat kétértelműséget.
Vegyük azt az
elméletet, mely az élvezetre való törekvést teszi meg a szexuális ösztön
alapjának. Feltétlenül nyilvánvaló, hogy a legtöbb esetben, amikor a férfi
vonzódik vagy megkíván egy nőt, megpróbálja elképzelni az „élvezetet”, amit az
nyújthat, illetve előre látni arckifejezését, viselkedését úgy általában a
közösülés válsága alatt. Sokkal inkább ez a meghatározó, mintsem, hogy a
legjobban képes-e utódok szülésével a faj végcéljait szolgálni. A természetes
erotikus kibontakozásban, a nagy szenvedély és az erős hajlam minden élménye
kétségtelenül az úgynevezett „élvezet” útját járja, csakhogy nem az „élvezet” a
principiális és eleve meglévő célja. Ha ez így lenne, méltán beszélhetnénk
élvhajhászásról és erkölcstelenségről, mely összefüggésbe hajlik a
felbomlással, a lealjasodással és a testi szerelem „ésszerűsítésével”. Az „élvezet”
elve, mint fő mozgatórugó nincs meg a „normális erotikus állapotban”, csupán a
szexuális polaritás által fellobbant impulzus okozta részegségi állapot ér.
tetőpontjára a testi egyesülés „élvezetében”, az orgazmusban. A férfi, ha
tényleg szerelmes, a nő magáévá tételekor oly kevéssé tartja szem előtt az „élvezet”
ideáját, akárcsak a gyermekét.
Épp ezért Freud tanításai már legelső szakaszaikban tévesek, melyekben az „élvezet
alapelvét”, a Lustprinzip-et nemcsak
érosz, hanem az egész emberi lelki élet bázisaként tételezte. Ennyiben a freudi
elméletek koruk tipikus termékei voltak. A hanyatlás időszakaiban, miként ma
is, az érzékiség a puszta „élvezet” megbomlott formájában bontakozik ki.
Mintegy végeredményképpen a szexualitás egyfajta droggá válik, a szexualitásba
való teljes belemerülés pedig többé már nem profanitás, hanem tényleges
toxikománia.[11] A
freudizmus hamarosan fel is adta kiindulási pontját, Freud következő munkájának
címe valójában mégis „Jenseits des
Lustprinzíp” („Túl az élvezet princípiumain”) lett.[12]
Persze ez a
gondolatmenet nem vezethet oda, hogy minden ars amandi-t (szerelmi művészetet) romlottnak és hanyatlottnak
tekintsünk. A szerelem művészete valaha tudomány volt, ami nem a kéjsóvárgáson
csüngő fortélyok és technikák puszta összegyűjtésére korlátozódott. Az ősi
időkben még ismerték e művészetet, s mára már csak keleti népek gyakorolják.
Mind akkor, mind most, a nő jártasságát ebben nem kevésbé tisztelték és
becsülték, mint a bármilyen más művészetbeni virtuozitást. A Klasszikus korban
a kurtizánokat olyan férfiak is nagy tiszteletben tartották, mint Periklész vagy
Pheidiász vagy Alkibiádész; Szólón például templomot építtetett a „prostitúció”
istennőjének tiszteletére, s ugyanilyen templom állt Rómában a Venus istennő
bizonyos arculatait imádók számára. Polybius idejében kurtizánok szobrait
állították fel templomokban, nyilvános épületekben katonák, államférfiak
szobrai mellett. Ezeket a nőket Japánban is hatalmas tisztelet övezte. És mint
minden művészet esetében a tradicionális világban ez a művészet is titkos
tudománnyal fonódott össze. Az Ars amandi papnő-prostituáltjai bizonyos
beavatási kultuszokkal kerültek beiktatásra.
A magasabb
érosz-átélési lehetőségek nem nyilvánulnak meg, mikor ennek az átélésnek
közönséges, elsötétült formái terepet nyernek. Látni fogjuk, hogy az érosz
legalapvetőbb dimenziója minden körülmények közt megállja a sarat, akár a
tudatos érzéki kibontakoztatások dominálnak, akár ha a kibontakoztatások az „élvezet”
utáni féktelen, ösztönadta sóvárgássá degenerálódnak. Az ars amandi lehetséges két különböző
formáját el kell választanunk. Gyakran téveszt meg bennünket a két eset közül a
második; nincs az a szerelmi technika, az „élvezet” birodalmában, amely a
legbelső lelki természet föltérképezése nélkül nagyfokú és megkülönböztetett
minőséget érhetne el. Ha ez megvan azonban, gyakran egy kézzel való érintés
részegítőbb hatású, mint az erogén zónák bármely begyakorolt aktivizálása.
Később fogják
látni, hogy az „élvezet” szó miért került idézőjelek közé, mikoris
megtárgyaljuk, általában mi foglal helyet a testi szerelem csúcsán. Időközben
nem lesz haszontalan néhány, e kérdéssel kapcsolatban kialakult szociológiai
nézetet illúzióitól megfosztani, tekintettel arra, hogy nekünk nem szándékunk
érosz valamiféle, ilyen jellegű, materialisztikus magyarázása.
VIII. ÉRZÉKI ÉLVEZET
Piobb írja: „A
szexuális görcs egyike azoknak a jelenségeknek, melyek kisiklanak a fiziológia
fennhatósága alól. Ez utóbbi ugyanis megelégszik mindössze a
ténymegállapítással és idegi működésének bemutatásával.”[13]
Igaz ez, és minden erőlködés, mely az „élvezet” „tudományos” vagy profán
magyarázatát szeretné adni, sikertelenségre kárhoztatott. Ezen a síkon, miként
számos máson is, megsokszorozódnak a kétértelműségek, s ennek következtében
szinte lehetetlen megkülönböztetni magát az élmény tartalmat, a létrejöttéhez szükséges feltételektől, s ez még inkább így
van, ha e feltételeket inkább fiziológiailag mint psychológiailag
tanulmányozzák.
A vulgaritás
nagyrabecsülése a XVIII. századi pozitivizmus révén jutott győzelemre, mikoris
a következő elméletet kezdték hangoztatni: „A genetikus szükséglet tekinthető
úgy is, mint kiürítési szükséget; a kiválasztást olyan ingerek irányítják,
melyek a kiürítést élvezetessé teszik.”[14]
Ebben a nézetben az élvezet nyilván a kiürítés, a szexuális váladékok
kilövellési folyamata okozza. Fel kellene tennünk a kérdést, hogy vajon analóg
folyamatok, például a vizelés közbeni húgyhólyag kiürítés miért nem járnak
ekkora élvezettel. Emellett nyilvánvaló, hogy ez az elmélet, ha egyáltalán igaz
lenne, akkor is csak férfiakra állna, minthogy a nők szexuális tetőpontja
ejakulációval nincs kapcsolatban. A nőben jelentkező vaginális kiválasztás
párhuzamosan halad erotikus izgatottságának általános állapotával, vagy
éppenséggel hiányzik. Ha vaginális folyadékot a nő kiválaszt, az a nemi szervek
csökkenő vértolulásával, a duzzadás csökkenésével kapcsolatos, ami bizonyos
esetekben egybeesik a pillanattal, amikor a magban megfürdik, máskor viszont
ettől független, mindenesetre kizárólag lelki-idegi tényezők hatására jön
létre.
A szexológusok
hibásan, kevés figyelmet szentelnek a ténynek, hogy orgazmust ejakuláció nélkül
nem csak nő, hanem férfi is élhet át, alvás közben az álomban. Néhányan azt
állítják, hogy ez elragadtatóbb, áthatóbb természetű élvezet, mint a tényleges
szexuális aktus, aminek okát később fogjuk látni.[15]
Gyakran
történik ekkor az, hogy mind a férfiban, mind a nőben az élvezet az intenzitás
egy adott pontján megszakad, és az illető abban a pillanatban felébred.
Helyesen értelmezve, ez az élvezet normálisan meglévő összekapcsolódottsága a
fiziologikummal, ami automatikusan hozza vissza az álmodó embert a testileg
feltételezett síkra, a folyamat megszakítása révén. Alapjában véve azonban, az
álombéli élvezet felfogható annak egyik bizonyítékaként, hogy lehetséges, a
berögződött, fiziológiailag feltételezett körülményektől elválasztottan is
erotikus folyamat. Férfiak még akkor is élhetnek át élvezetet az álomban, mikor
a nemzőképesség a haladott kor révén már kimerült, vagy amikor az ejakuláció
lehetősége az idegcsatornákbeli traumatikus feltételek miatt nincs meg.
Ami azt illeti,
a koituszra való ösztönzödés, nem érthető meg sem az állatvilágra, sem a
bizonyos értelemben vett belső okokra tételezett materialisztikus magyarázat
révén. Az először Tarchanoff által vezetett kísérletek mutattak rá arra, hogy
adott esetekben a kísérleti állat ondócsatornái a párosodási megelőzően üresek
voltak, s a közösülés közben töltődtek fel folyamatosan, így fordítva meg az ok
és a következmény közötti kapcsolatot. Távol a telítettségi állapottól, illetve
a szervek duzzadtsága általi befolyásoltságtól, maga a szexuális impulzus
idézte elő ezt az állapotot.[16]
Ember esetében végrehajtott hasonló kutatás megerősíti ugyanezt a tényt. Az
eunuchok, akiknek ondómirigyeit eltávolították, gyakran szenvednek szexuális
anesztéziában. Azonban még itt is vannak esetek, mikor szexuális vágyakozásuk
folytatódik, esetleg felgerjed. Számos esetben a vágy olyan erőteljes hogy bár
távol sincs kiürítési szükséglet, a nemző szervek a természetet megerőszakolva
arra a szélsőséges képességükre kényszerülnek, hogy az illető mag helyett vért
lövell ki. A nagyon nagy intenzitású vágy meg is gátolhatja, mintsem
előidézheti az ejakulációt (e pontra később visszatérünk).[17]
Végezetül a szenvedély-szerelemben, mikor minden testi erőforrás kimerült már a
közösülésben, gyakran marad meg az érzés, hogy az egész nem volt elegendő, hogy
még kell, holott a fiziológiai és testi feltételek azt már nem engedélyezik.
Felettébb kínos ez.
Ily módon jutott
Havelock Ellis az érzéki élvezetet magyarázni próbáló különböző kísérletei után
újfent arra az eredményre, hogy az élvezetre hajtó ösztönzés adott értelemben
független az ondómirigyektől és azok feltételétől,[18]
Fizio-anatómiai szempontból (a Gall által már sejtett) szexuális központok léte
az agyban, valamint a szimpatikus idegrendszerben mára általánosan elfogadott;
ezek nemcsak a szerelemben, hanem általában a szexualitásban azért esszenciális
szerepet játszó imagináció szervi megfelelői, mivel ez kíséri, illetve
némelykor ez indítja be, hozza működésbe az egész közösülési folyamatot, vagy
máskor meg éppenséggel ez állítja le újrakezdhetetlenül.
Más modern
kutatások hormon intoxikáció hatásaként próbálják magyarázni a szexuális
izgatottságot; tulajdonképpen többen utalnak erre az okra úgy, mintha éppen ez
lenne a szerelembe esés alapja. Nem abból a célból, hogy megragadjunk egy
körben forgó okoskodásnál, de tökéletesen tisztáznunk kell a hormonális
intoxikáció okát, miután ennek fizikalitást feltételező szerepe lehet; ahol
azonban ez éppenséggel nem így van, nem keverhető össze valami, ami kedvez egy élménynek (mint a „hormonális
telítettség”, vagy a „hormonális túltengés”), azzal, ami meghatározza az élményt és annak
valódi tartalmát képezi.
Kedvező
feltételekről gondoskodás tekintetében a hormonoknak tulajdonított szerepet
éppenséggel más szubsztanciák is játszhatnak, mint amilyen például az alkohol.
Ismeretes azonban, hogy egyesek „egyéni elfogultságától” függő reakciója és az
okfejtő okoskodás e tekintetben olyan naiv, mint az az ember, amelyik azt
hiszi, hogy a víztorlaszoló védőgát eltávolítása az oka a víznek, amely előtör
a szakadáson.
Javára kell írnunk
a libidó psychoanalitikus elméletének az önrendelkezésű lelkiség és a szexuális egyesülésre való ösztönzés elementáris
természetének a felismerését. Azonkívül a psychoanalízis szintén úgy tudja,
hogy a libidó nem szükségképpen kapcsolatos fiziológiai folyamatokkal; a libidó
„terheinek” áthelyezési lehetősége például számos tipikus esettel bizonyítható,
mikoris ennek megvalósulása beteges tünetek eltűnését okozza. Ez a kapcsolat
sem a libidó nemzést megelőző állapotában, sem kielégülési formáiban nem létezik.
E kutatásban felgyűlt anyag egy további példával szolgál minden, a szexuális
ösztönzéssel kapcsolatos fiziológiai elmélet ellen. Az élvezet felértékelésében
a psychoanalitikus elmélet megegyezik a már említett freudi elgondolással.
Mindkettő hibás pusztán negatív jelenségként értelmezett élvezet felfogásában,
mintha csak az élvezet egy fájdalmas vagy kellemetlen állapottól való
megszabadulás lenne.[19]
Ugyanez a tévelgondolás úgy fordul a szexuális élvezet felé, hogy azt a szervi
duzzadások által keltett kényelmetlen fiziológiai állapottól való puszta
szabadulásnak tartja. A psychoanalízis kizárólag mechanikus, felcserélhető
folyamatokat lát az élvezetben, ami látszólag a libidó konkurrens „terheinek” (Besetzungsenergie) leadásából, valami
feszült állapot végetéréséből származik. Tulajdonképpen a szexuális kielégülést
vagy élvezetet jelölő német kifejezés – a Befriedigung – magában rejt egy zavarodottságra, egy
nyugtalanságra utaló jelentést, mivel megbékélést, majdhogynem egy bosszantó,
kellemetlen feszültség, felajzottság vagy izgatottság megszűnését jelenti. El
kellene tűnődnünk, vajon nem azért szimptómája-e ez az elmélet korunknak, mert
a szexualitást és az „élvezetet” csak ezekben a szimpla, primitív és fizikaivá
vált erotikából származó fogalmakban érzékeli.
Arra a
következtetésre juthatunk tehát, hogy a szexuális vágy összetett tény, amelynek
a fiziológiaiság csak egy része; a szexuális izgalom, ami lényegileg lelki,
elsődleges elemet képez, hogy aztán különböző feltételek alatt okozzon fizikai
izgalmat és hozza mozgásba az izgatottságot kísérő, de azt többnyire nem
megelőző fiziológiai jelenségeket. A szexusnak csak metafizikája és nem
psychológiája vagy fiziológiája gyújthat fényt az ügyben. Már láthatjuk előre,
hogy a testi egyesülés önmagában véve csak mechanizmus, melyen keresztül egy
magasabb, a közösüléshez képest transzcendens folyamat vetül le a testiség
síkjára, rámutatva, hogy a közösülés a szexualitás egészének csak részlete.
Mikor a transzcendentális arculat felismertté válik, a szigorúan a fiziológiai
feltételezettségtől függő, a Schopenhaueri szaporodásra csalogató” „élvezet”,
nyers, testi kielégülésként csak problematikus oldódássá lesz.
Fordította:
Baranyi Tibor Imre
In Julius Evola: A szexus metafizikája. Nyíregyháza,
2000, Kötet Kiadó. 26–39. o.
[1] H. T. Moore, D. H. Lawrence
Letters to Bertrand Russel, kiad. Gotham Book Mart, különös tekintettel az
1915. dec. 8-1 levélre.
[2] Peladan, La Science de l'amour
(A szerelemtudomány), 210. oldal.
[3] E. Morselli, Sessualita umana
(Emberi szexualitás), Milán, 1944.
[4] L. Klages, Vom Kosmogonishen
Eros (A világnemző Eroszról).
[5] Kivétel az az eset, amikor az
ősi civilizációkban a szexuális egyesülések szakrális ünneplésekor a cél
egy óhajtott, tudatos, olykor szimbolikus struktúrákhoz, megidéző formulákhoz
kapcsolódó terhesség volt (például Indiában vagy az iszlám világban). Azonban a
klasszikus világ még ezekben az esetekben is megkülönböztetést tett, nemcsak
erre a célra irányuló és a más célú közösülések között, hanem még az erre a célra
használt nők között is. A következő szavak Démoszthenész Neera elleni
beszédjéből valók: „Hetéráink vannak a kéjelgésre, ágyasaink testünk napi
ellátására és feleségeink törvényes gyermekek szülésére, az otthon hűséges
őrzésére.”
[6] V. Szolovjev, Le Sens de
l'amour, Párizs, 1946., 7-8, 9, 10-11 oldal.
[7] A. Joussain, Les Passions
humaines, Párizs, 1928, 171-172. oldal. Nagyon gyakran található, többek
között, sterilitás a hyperszexuális nőkben, még a kimondottan fiziológiai síkon
is. Azoknak a szubsztanciáknak az analízise, melyek meggátolják bennük a
teherbeesést a koitusz közben, gyakran szolgált alapul a fogalmzásgátló
szérumprophylaxis egy-egy változatának (vő. A. Cucco, L'Amplesso e la frode
(Koitusz és csalódás), Róma, 1958, 573. oldaltól.
[8] Szolovjev, 11. oldal.
[9] A. Schopenhauer, Die Welt als
Wille und Vorstellung (A világ mint akarat és képzet) II. fejezet, 4. kiad.
Cotta, Berlin-Stuttgart, VI. 88-89. oldal.
[10] Uo. 90. oldaltól, 96. oldal.
[11] H. Malraux a következő szavakat
adja egyik szereplőjének szájába: „Minduntalan szükségünk van mérgekre. Ennek
az országnak (Kína) ópiumra. Az iszlámnak hasisra, Nyugatnak nőre... A szerelem
olyan eszköz, amit Nyugat használ inkább.
[12] S. Freud, Jenseits des Lustprincips,
Leipzig-Vienna, 1921.
[13] P. Piobb, Venus, la déesse
magique de la chair, Párizs, 1909.
[14] Vö. S. Féré, L'Instinct sexuel,
Párizs, 1865, 6. oldal.
[15] Ez különösen azoknál fordul elő,
akik nem fekete-fehérben álmodnak, mint a legtöbb ember, hanem színesben.
[16] Azt is bebizonyították, hogy a
kísérleti állatok hormontelítődése, melyet egyesek a szexuális
izgatottság előidézőjének vélnek, csak a koitusz pillanatában jön létre. Vő. A.
Hesnard, Manuel de Sexologie, Párizs, 1951.
[17] L. Pin, Psicologia dell'amore, Milano,
19Vt, 145. oldal. „Idővel az érzés olyan erővel lép fel, hogy fájdalmassá
válik, és tulajdonképpen a szexuális folyamatokat gátló hatása van.”
[18] H. Ellis, Studies in the
Psychology of Sex, III, Phyladelphia, 1908, 7. oldal. Vő. Hesnard, 13 oldal: „Elmondhatjuk,
hogy az emberben a szexualitás fő, vagyis lelki arculatában
tekintélyesen kibontakozhat a nemző szerv együttműködésétől majdnem teljesen
függetlenül is.
[19] Nemcsak nevetséges, amikor egy
amerikai lány azt kérdi partnerétől a közösülés után: „Jobban vagy már,
drágám?”
