László András: A Metafizika mibenléte és jelenkori problémái (videó)

Horváth Róbert beszélgetése László Andrással a metafizikáról, a tradícióról, a szellemi út mibenlétéről, a gnózisról, a nemiség kérdéséről, a barátságról, Hamvas Béláról és más szellemi kérdésekről.

Read more »

Horváth Róbert: A „tradicionális szerzők” kifejezésről

Azon szerzők legkiválóbbjait, akiket Nyugaton „tradicionalistáknak” vagy „perennialistáknak” neveznek, Magyarországon „tradicionális szerzőknek” hívjuk. Az utóbbi kifejezést ebben az összefüggésben nyilvánvalóan jelenkori, huszadik vagy huszonegyedik századi tradicionális szerzőkként kell érteni.

Szellemi szempontból – minthogy a tradicionalitás itt ilyen értelemben vetődik fel – Plutarchos, Delphoi papja, Plótinos, Pico della Mirandola, Ibn-al-Arabî vagy például Śankara magától értetődően tradicionális szerzők. Nem tartozik azonban a triviális evidenciák körébe, hogy miért, milyen alapon nevezhetjük ugyanígy René Guénont és másokat.

Egyesek úgy vélhetik, hogy csupán a „tradicionalisták” kifejezés kerüléséről van szó, mert – mint mondani szokás – normális emberhez semmilyen „ista” és „izmus” nem állhat közel. Nem állítjuk, hogy ebben a kijelentésben semmi igazság nincsen, de ez a megközelítés egyáltalán nem ragadja meg a lényeget. A történelem folyamán valóban voltak olyan idők, amikor magunk is elzárkóztunk volna minden „izmustól”. Ma viszont fel kellene ismerni, hogy a jelenlegi, „-isták” és „-izmusok” utáni korban, amikor az általános szellemi közöny és restség miatt a gondolkodás már azok szintjét is alulmúlja, az „-istáktól” és az „-izmusoktól” való elzárkózás semmilyen egyértelműen pozitív dolgot nem takar. Nagyjából ugyanez a véleményünk, ha valaki nem gondolati, hanem stiláris és szépészeti alapon kerüli a különféle „-ista” és az „-izmus” megjelöléseket. Készséggel neveznénk magunkat akár tradicionalistáknak is, ha csupán ez és napjaink eszmék iránti közönye között lehetne választani. Másrészt már korábban megjegyeztük, hogy a „tradicionalizmus” bizonyos esetekben átmeneti fázist képezhet a tradicionális szellemiséghez való effektív eljutás folyamatában. Nem minden „tradicionalista” gondolkozó „tradicionális szerző”, de azzá lehet. Ez lényeges lehetőség. Egy gondolati és mentális elkötelezettség fontos emberi kiindulási pont, akkor is, ha pusztán kiindulási pont, és akkor is, ha a tradicionális szerzők jóval többet képviselnek. Nem csupán azért használjuk tehát a tradicionális szerzők kifejezést, hogy azzal a tradicionalisták megjelölést kerüljük. Nem is kizárólag arról van szó, hogy a magyar nyelvben az előbbi kifejezés nem annyira általános értelmű, mint más nyelvekben. Azért nevezzük így a dolgokat, mert a legkiválóbb huszadik–huszonegyedik századi szerzőket ténylegesen a korábbi tradicionális szellemi auktorok örököseinek és jelenkori megfelelőinek tekinthetjük. Itt nemcsak a platóni vonulat örököseiről van szó, mint azt néhányan vélik, hanem mutatis mutandis az aristotelési vonulat jelenkori, nehéz körülmények közötti örököseiről is, akik műveikben nemcsak az ezoterikus megközelítéseket, hanem az általában Aristoteléshez társított észbeli, logikai, dialektikus alapkvalitásokat is őrzik. Alább négy fő és öt további gondolatkör segítségével támasztjuk alá, hogy egyes többé-kevésbé mai szerzőkre éppúgy joggal alkalmazható a tradicionális szerzők kifejezés, mint a fentebb példaként említett korábbi szerzőkre.

A nagy szellemi tradíciók köreiből az utóbbi évszázadban hihetetlen mennyiségű irat fordítása látott napvilágot, hihetetlenül sok régi mester tanításának a megismerésére nyílt lehetőség. Mára olyan tanítások is hozzáférhetővé váltak valamelyest, amelyek ötven évvel ezelőtt még teljesen ismeretlenek voltak Nyugaton. Magyarországon az utóbbi években megjelentek például Patrul Rinpoche művei. Ma már olyan – a radikális spirituális autonómia hangsúlyozása tekintetében a vajrayânát is felülmúló – tradícióról is hallhatunk komolyabb tanulmányozás tárgyává tehető dolgokat, mint amilyen a dzogchen. Mindennek mégis alig vannak közvetlen szellemi eredményei. Nemcsak a dolgok ezen arányának megfelelő általános szellemi eredmények nincsenek, de személyes spirituális eredmények is alig mutatkoznak. Világosan látszik, hogy a tanítások olykor egészen korrekt fordításain kívül több minden hiányzik.

A spirituális eredmények tekintetében nem sokkal jobb a helyzet, ha azokat vesszük tekintetbe, akik a tanítások hiteles kommentátorai, élő képviselői és mesterei felé próbáltak fordulni, a szóbeli hagyományokkal is kapcsolatot keresve. Egyrészt meg kell állapítani, hogy ma már a hiteles kommentátorok száma is szélsőségesen kevés. Az autentikus képviselők, a legalább is kevéssé hanyatló közösségek és a mester fokon álló személyek száma még kevesebb. Figyelembe kellene venni a tradicionális organizációk hanyatlását – ezoterikus jellegből exoterikusba való átmenetét – vagy spirituális intenzitásának stagnálását. Ezen kívül azt is, hogy a személyes, döntően fizikai utazások révén megvalósult találkozások nem feltétlenül jelentenek szellemi találkozásokat. Másrészt, ha sikerül is rátalálni a tanítások többé-kevésbé hiteles közvetítőire, képviselőire vagy mestereire, tény, hogy ők nem a mai nyugati ember hiányosságait és sajátosságait figyelembe véve interpretálják azokat. A nyugati sajátosságok részletekbe menő figyelembevétele korábban semmiképpen nem lehetett a keleti képviselők kötelessége – akkor sem, ha a nyugati embereknek épp erre lett volna szüksége. Mégis meg kell állapítani, hogy ma a tiszteletre méltó Dilgo Khjence szavai – aki többek között a már említett Patrul Rinpoche műveit is kommentálta – például további kommentárokat igényelnek, hogy a nyugatiak ne értsék félre azokat. A szavak jelentésének leromlása és a mentalitás szélsőséges megváltozása miatt a kommentátorok számtalan kifejezése is pusztán morális értelművé vált. Hogy egyetlen példát vegyünk, amikor egy régi szerző vagy egy viszonylag zárt közegben élő keleti kommentátor azt mondta, „Légy jó szívű”, itt a „jó” a szövegösszefüggés mélységétől függően egyáltalán nem erkölcsi értelmű, nem „jószívűséget” jelent, hanem adott esetben azt, hogy a tanítvány az általa megismert legmagasabb szellemi állapotot tekintse önnön centrumának, lényegének, önmagának. Kell-e ennél jellemzőbb példa a régi vagy a mai keleti interpretátorok félreérthetőségére?

A szellemi tradíciók hiteles képviselői az utóbbi időkben kétségtelenül nagyobb figyelmet szentelnek a mai nyugatiaknak szánt megfelelő tanításra, hiszen a kvalifikált keleti tanítványok száma is rohamosan csökken. Vitathatatlan, hogy ennek a jövőben még inkább így kell lennie – minél hitelesebb egy keleti képviselő, annál inkább. Kérdés azonban, hogy ez eléri-e a szükséges fokot és módot. Például a tiszteletre méltó Sogyal Rinpoche vagy Namkhai Norbu kommentárjainak és tanításainak az esetében ma is ugyanazt állapíthatjuk meg sok esetben, mint fentebb Dilgo Khjence kapcsán. Ha az ember valóban birtokában van a tanítás képességének, kevéssé használhat olyan kifejezéseket, mint az „előítéletektől való mentesség” vagy az „egyenlőség”, melyek a nyugati világban nem szellemi értelemmel rendelkeznek, és a „együttérzéshez” vagy a „non-diszkriminációhoz” hasonlóan egyszerűen mást jelentenek és antispirituális konnotációkkal bírnak. Szorosan a tanítás hitelességéhez tartozik a körülmények ismerete, továbbá a lehetséges megközelítési módok feletti uralom, vagyis azok megfelelő alkalmazása. Ez az I. fő pont, ami miatt a múlt és a jelen legkiválóbb „perennialistái” valóban joggal tradicionális szerzőknek, a korábbi tradicionális szellemi auktorok bölcsessége örököseinek nevezhetők. Olyan időket élünk, amikor már a kommentátorok kommentárjaira is szükség van.

A nagyon ritka autentikus képviselőkkel való személyes találkozások sem válnak effektív szellemi találkozásokká, ha az ember nem folytat lehető legszélesebb körű doktrinális előkészületeket. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők jelentősége egyfelől éppen a doktrinális előkészületek adekvát elvégzésében, elvégeztetésében áll. Ez a II. fő pont. Nem azt akarjuk mondani, hogy szerepük a kommentátorok kommentátorainak szerepére redukálódna. A szellemi előkészületek köre ennél jóval szélesebb. Itt a tradicionális tanítások mai ember számára megfelelően artikulált magyarázatai mellett (1.) a tradicionális kultúrák sajátosságainak átfogó megértéséről, átérzéséről, mentalitásának átvételéről is szó van. Hasonlóképpen (2.) a szellemi tradíciók összességéből kivont, alapvetően valamennyinek megfelelő létszemlélet kialakításáról, arról, hogy tanításaiknak megfelelően szemléljük a világot, éljük élethelyzeteinket, lássuk önmagunkat. Ezen kívül (3.) a legjelentősebb tradicionális szerzők mindig kitüntetett, központi figyelmet szenteltek a legmagasabb rendű szellemi, ezoterikus, metafizikai tanításoknak.

Nagyon fontos, hogy a többé-kevésbé jelenkori tradicionális szerzők műveinek esetében az előbb említett négy irány mellett – a régi tradicionális szerzőkhöz hasonlóan – szinte kézzel fogható a szellemi autonómia, a szellemi szuverenitásprincípiumának jelenléte, amely a szellemi tekintélyek tiszteletének elve mellett a legnagyobb tradicionális alkotásokból mindig is kidomborodott. Ez a III. fő pont. Ezt az autonómiát, amelyet mély átélés, azonosulás, eleven értés és intellektuális babonáktól, sztereotípiáktól való mentesség kísér, az ostoba tudósok és a szektariánus – csupán egy hagyomány irányába elkötelezett – tradicionalisták gyakran inautentikusságnak és egyéni miszticizmusnak tekintik. Ezzel azonban nem kell törődnünk. Olyan emberek véleménye ez, akik a szóban forgó személyek életművének teljességét nem is ismerik.

A doktrinális és szellemi előkészületek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy azokhoz számos kvalitás személyes megszerzése tartozik (4.). A jelenkori tradicionális szerzők műveiben alapvető fontosságú kvalitások köre, birtoklása mutatkozik meg. Egyértelmű a művésziség, a logika, a racionális követhetőség, az egzakt megnyilvánítás – a pontos artikulálás – minőségének a jelenléte, továbbá az intuícióé és a magasrendű valóságokkal való azonosulásra képes spirituális intellektualitásé. Mindez olyan magyarázatokban, olyan kifejtésekben, olyan megfogalmazásokban jelenik meg, amelyek – a széles körű, nem csupán doktrinális szellemi előkészületek szempontjából – összességében véve a lehető legmegfelelőbbek a mai ember számára.

Köztudott, hogy a modern ember elmeműködése – nem minőségi módon – hihetetlenül felfokozott és zaklatott. Annyira felfokozott, hogy minőségivé tétele nélkül – általában véve és gyakorlatilag – nem lehet egyszerűen átlépni, meghaladni az elme szintjét. Olyan gondolatai vannak, olyan amorf a gondolkozása, hogy azokat és azt előbb rendbe kell raknia, minőségivé kell tennie, mielőtt túllépne az elmén (mentesítve magát egy hasonlóképpen profán, értéktelen és következetlen gondolatokat produkáló modern civilizáció szuggesztióitól is). Itt – még mindig a doktrinális és szellemi előkészületek körénél maradva – újabb érv mutatkozik meg a jelenkori tradicionális szerzők mellett (5.).

A magunk részéről egészen nevetségesnek tekintjük azoknak az iskolázott nyugatiaknak az eseteit, akik ma minimális doktrinális és szellemi előkészületekkel, úgy keresnek személyes beavatási kapcsolatokat, hogy közben nem képesek egy könyv sorainak folyamatos, kitartóan értelmezett végigolvasására. Természetesen az olvasni tudás nem minden esetben volt szükséges feltétele a magasabb tudás megszerzésének, ám egy mai ember számára, aki egyébként olvasni szokott, akinek gondolatai vannak például a „helyes” politikai nézetekről, nos az ő esetében a tudatos olvasás és gondolkozás hiánya abszurd. Ma már nemhogy a széles körű doktrinális előkészületek fontosságáról, de a legújabb kori tradicionális szerzők műveinek részletekbe menő, értő olvasásásának a fontosságáról is beszélni kell. Gyakorlatilag cikkeket kellene írni világosan értő és elmélyült olvasás kvalitásának megszerzéséről. Az utóbbi megléte nélkül a mai nyugati ember részéről gyakorlatilag frivol dolog beavatási kapcsolatokra vágyakozni.

Gyakran felvetik a mai tradicionális szellemiségű szerzőkkel kapcsolatban, hogy munkásságuk túlságosan „filozofikus”, elméleti jellegű. Olyanok is vannak, akik szerint „nehezen érthetőek” – számukra fentebb javasoltuk bizonyos képességek megszerzését. Nos, ami az elméletiséggel kapcsolatos vádat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy e szerzők végül éppen azért nevezhetők teljes joggal tradicionális szerzőknek, mert valamennyien „szellemi gyakorlók” is voltak, autentikus sâdhanákkal, szellemi módszerekkel és ösvényekkel rendelkezve, amelyeket gyakoroltak és jártak. Ez a IV. fő pont. Hitelességük és tradicionalitásuk végső, ám kevésbé részletezhető gondolatkörét éppen az adja, hogy életművükben meghatározó jelentőségű a szellemi megvalósítás ideája. Eltekintünk most attól a fontos kérdéstől, hogy pontosan milyen fokú – mennyiben metafizikai, mennyiben exoterikus vagy ezoterikus – ez a realizáció. A szellemi és metafizikai megvalósítás eszméje nélkül végső soron az összes magasabb rendű tradicionális tanítás érthetetlen. De nemcsak érthetetlen, hanem értelmetlen is. Érthetetlenek a teológia kezdetei vagy az ember transzcendencia iránti vágyának mély alapja. Azért szomjazunk, mert inni tudunk, és mert ismerjük, mert lényünk magasabb rétegeiben birtokoljuk a vizet. Azért vágyunk, mert vágyainkat valóra válthatjuk, akkor is, ha azok nem közönséges emberi értelemben lesznek valósággá.

Végezetül lássuk a legújabb kori tradicionális szerzők egy név és időrend szerinti felsorolását, pontosabban azon tradicionalistákét, akik tradicionális szerzőkké értek vagy érhetnek. A szóban forgó szerzők sorát elindító René Guénont a huszadik század elején több olyan személy előzte meg, akinek munkássága tradicionális szellemiségűnek mondható, ám még áthatotta azt vagy a tizenkilencedik századi okkultizmus, vagy az egyes tradíciók iránti kizárólagos elkötelezettség, avagy olyan szerzők voltak, akik nem hagytak maguk mögött nagyobb írásos életművet. Paul Vulliaud, Louis Charbonneau-Lassay, Albert Puyou, Pouvourville grófja (Matgioi), Léon Champrenaud (Abdul-Haqq), Ivan Gustaf Aguéli (Abdul-Hâdî), John Woodroffe (Arthur Avalon), Arturo Reghini, Patrice Genty, Georges Thomas (Tamos) és Paul Chacornac közül többen Guénon munkatársai is voltak. Az írott életmű terjedelmességét nyilvánvalóan nem lehet a spirituális nagyság kritériumává tenni – maga a tanítás is csupán harmadrészét képezi a benső guru megnyilvánult arculatának –, itt azonban magától értetődően figyelembe kell venni. A kronológiailag Guénonnal többé-kevésbé párhuzamosan jelentkező szerzők tekintetében Ananda Kentish Coomaraswamyt, és bizonyos tekintetben Leopold Zieglert kell megemlíteni. Guénon első követői között egyaránt találunk kevésbé terjedelmes és terjedelmes életművű személyeket. Az előbbiek közé tartoznak: Marcel Clavelle (Jean Reyor), René Allar, André Préau, John Levy, Arthur Osborne, Michel Vâlsan, Jacques-Albert Cuttat (Jean Thamar), Elie Lebasquais (Luc Benoist). Az utóbbiak közé: Marco Pallis, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Vasile Lovinescu, Leo Schaya, Martin Lings. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők e „második generációjába” tartozik a több tekintetben kiemelkedő Julius Evola is. Velük párhuzamosan – Ziegler nyomán vagy mellett – az 1930-as években német nyelvterületen is megjelenik egy jelentős, más tradíciók irányában nyitott, mély gondolkozású, nagy kifejezőerővel rendelkező, alapjaiban véve katolikus szerzői gárda, amely hangsúlyt helyez a tradicionális elvek politikai és társadalmi vonatkozásainak érvényesítésére: Othmar Spann, Taras von Borodajkewycz, Walter Heinrich és mások. Guénon és Coomaraswamy első követői, nem formális értelemben vett tanítványai után megjelennek az első Schuon hatása alatt álló szerzők is (amely hatás már Pallis, Burckhardt, Lings és Cuttat munkásságában is megmutatkozott): Whitall Perry, Seyyed Hossein Nasr, Kurt Almqvist (valamennyien Guénon tisztelői is). Megjelennek Guénon későbbi követői is: Guido de Giorgio, Roger Maridort, Franco Musso (Giovanni Ponte), Abdul-Wahid Pallavicini vagy Gaston Georgel.

Napjaink felé közeledve – Istennek legyen érte hála – még számos szerzőt említhetünk. Egy hosszú felsorolás ismét felveti az írásos életmű terjedelmének problémáját, itt mégis a következő személyekre hivatkozunk: Rama Coomaraswamy, Charles Le Gai Eaton, Lord Northbourne, Joseph Epes Brown, Huston Smith, William Stoddart, James Cutsinger, Chales-André Gilis, Jean-Louis Michon, Keith Critchlow, Victor Danner, Ernst Küry, Henri Hartung, Jean Borella, Jean-Léon Granger (Jean Tourniac), Jean Robin, Christophe Levalois, Philippe Baillet, Bruno Hapel, Renato Del Ponte, Gianfranco de Turris, Claudio Mutti, Nuccio D'Anna, Tage Lindbom, Antonio Medrano, Federico González, Marcos Ghio, Ernesto Milá, Gejdar Dzsemal, Alekszandr Dugin, Florin Mihăescu, Dan Stanca és külön kiemelve László András. Mivel e sorban egyetlen hagyománnyal foglalkozó személyek is szerepelnek, igazságtalan volna említés nélkül hagyni olyan szerzőket, mint Daisetz Teitaro Suzuki, Eugen Herrigel, Philip Sherrard vagy William Chittick stb.

Kétségtelen, hogy a hatalmas különbségek dacára egyazon szellemi áramlat tagjai bontakoznak ki a szemünk előtt. Szándékosan kerültük az irányzat kifejezést, hiszen maguk sem „irányzatot” kívántak létrehozni. Többről van szó: szellemi tradicionalitásról – és annak különböző formáiról.

Forrás: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/tradicionalisszerzok.html

Read more »

Horváth Róbert: Megjegyzések a „jobboldali anarchista” típusához

„A társadalom és környezetünk kompromisszummentes kritikájából indulunk ki, a számunkra jelenleg legaktívabb cselekvést és gondolkozást kínáló lehetőségből, tettünk azonban nem áll meg itt, hanem az Ég legmagasabb csúcsaiig hatol.”

Julius Evola

A „jobboldali anarchista” típusának gondolata nem tölt be elsőrendű és középponti szerepet Julius Evola életművében. Relatív jelentőséggel rendelkezik, amennyiben a Szerző   utolsó műveiben   az „ifjúság”, az új generációk problémáival foglalkozik, elsődlegesen azokat a megnyilvánulási formákat kutatva, amelyekben a tradicionális karakterek továbbélésére és kibontakoztatására még nyílik valamiféle lehetőség.[1] Más megközelítésekkel együtt, e megjelölés egy speciális szerepet hivatott betölteni, bizonyos módon domborítani ki azt a gondolatot, hogy amit Hagyománynak nevezhetünk, az valójában nem korrumpálódik a polgári világ értékrendjeinek folyamatos kríziseitől. A támadások, amelyeket különféle oldalakról a konvenciókra és polgári értékekre épülő jelenkori civilizáció ellen intéztek, nem érintik a Tradíció világát, hiszen azt egy, a polgári értékrendtől gyökeresen eltérő, nonkonform s autonóm értékrend jellemezte. Organizációiban alapvetően ez, és nem egy polgári konformizmus jutott kifejezésre. E valóságnak megfelelő gondolat hangsúlyozásának a funkciója különösen láthatóvá válik Evola élete utolsó negyedében írt munkáiban (Cavalcare la tigre, L'arco e la clava, illetve Ultimi scritti, Ricognizioni és mások), természetesen nem minden előzmény nélkül (művészi, művészeti, művészetfilozófiai művei, levelezései).

A „jobboldali anarchista” megjelölés viszonylagos jelentősége, alkalmazásának cum grano salis való volta kitűnik abból a tényből, hogy Evola egy újságíró kritikai meghatározását transzponálja tovább; valamint a fiatalság rétegződésének kapcsán használja, amely – mint a La gioventu, i Beats e gli anarchici di destra (in: L'arco e la clava) megmutatja – inkább egy negatív jelentéstartalommal bírt számára. Világos, hogy egy nagyobbára negatív jelenséggel szemben alkalmazott értékmegjelölés nem bír tehát olyan tiszta és abszolút érvénnyel, mint más esetben alkalmazottak. Ezúttal azonban egy problematikusabb útmutatás is határozott előbbrelépést képviselt. Mégis, a beatnikek pusztán a „gondok nélküli”, „olaszos”, „gigolo” típushoz[2] képest képviseltek bizonyos értékeket, s jól tudjuk, hogy aki nem tartozik a „gondok nélküli” fiatal típusához, az még semmi esetre sem tett feltétlenül eleget szellemi elvárásoknak   megannyi depresszív fiatal élet-tragédiája is rámutat erre. Ugyanígy, aki nem „beat-nik” vagy „hipszter” abban az értelemben, hogy nem „cél nélküli” vagy „zászló nélküli” lázadó, vagyis, aki nem sorol be az „új konvenciónak” és „divatnak” ebbe a két megnyilvánulási formájába – avagy más mai, ezekkel már csak távoli rokonságot mutató „divatirányzatokba” –, nos, természetesen még az sem biztos, hogy lényegi, létét meghatározó módon múlta volna felül akár a „gondok nélküli”, akár az „cél nélkül lázadó” fiatalt. Így van ez azzal is, aki valamilyen szempontból „jobboldali anarchistának” tekinthető, s ez az, amiért mi ezt a megjelölést   értékét látva   viszonylagos jelentőségűnek nevezzük.

A „jobboldali anarchista” gondolatát semmilyen szinten nem lehet szó szerint venni. Ebben az esetben egy ellentmondást igenelnénk, amely mint ilyen, ellentmondana Julius Evola életműve szellemének, nem beszélve arról az úgyszólván teljes anakronizmusról, amely a jobboldaliság és a politikai anarchizmus között tátong, lévén az utóbbi baloldali erők révén ütötte fel fejét és azok sajátja is maradt. A jobboldali és az anarchista kifejezések között általános értelemben tehát nincs és nem is lehet korreláció. A paradoxon, amelynek korrepetív szerepét Evola ezzel a megjelöléssel igenelte, az is csak akkor jelenik meg a kifejezésben, ha a politikai anarchizmust meghaladjuk s kiküszöböljük. Az egyébként pontatlan „anarchizmus” így a következő értelemben lehet jelentős: különböző formái, megvalósulási szintjei léteznek a lázadásnak vagy nonkonformizmusnak; amennyiben átlépjük az emberi szintet, ezek alapvetően bukásra ítélt „titániak”, vagy legitim „olymposiak” lehetnek. Legitim röviden az, amelynek   mint Evola írja   „van alapja NEM!-et mondani”. Olyan „értékrenddel” és főként státusszal rendelkezik, ahonnan nézve értelme s joga van a fennálló rendszert támadni, vagyis ahonnan nézve tagadása és NEM!-et mondása valójában a NEM! tagadása, a „tagadás tagadása”, hiszen az, amit tagad nem más, mint saját eredeti „értékrendjének”, a normálisnak és a primordialitásnak a tagadása, egyszóval mindazé, ami csakis a modern világban létezik. A „jobboldali” jelenti így azt, hogy „van alapja NEM!-et mondani”, van, aminek állítása révén jogosan lehet NEM!-et mondani. A „jobboldali” ugyanekkor mára   mondhatjuk   elveszítette centrális, principiális jelentéstartalmát, elveszítette ennek érvényesítési képességét, s itt lép be   Evola szerint   az egyébként pontatlan „anarchista” lehetséges többletjelentése. Jobbára egy „értékizmussá” lett a „jobboldaliság”, ahol az „értékek” s az „értékrend” igenlése „üres és merő heterodoxia”, szemben annak igazságával, hogy értékeket és meghatározó értékrendet csakis úgy lehetne képviselni, hogy azok jóformán „önmagunkként exisztálnak”, „önmagunkból fakadnak”, létük feltétele azonos a tőlük való szabadság, felettük való fensőbbség transzcendentális kvalitásával   nem másból születnek. Csak olyan emberek képesek így helyes és perspektivikus értékrendet képviselni, akik a maguk számára tartják érvényesnek azt; nem válnak „értékítéletek rabjaivá”, mivel inkább az értékfeletti értékteremtő státusza határozza meg őket. Ennek egyik előfeltétele az, amire az „anarchizmus” átvitt értelmével Julius Evola utalt: támadni az álértékeket, s teljesen elszakadni azoktól, csakúgy mint az értékítéletek bilincseitől, amelyeket egy általános és állítólagos „jobboldali” nem ismer. Olyan állapot ez, amelyre egy versében Borges úgy utalt, mint egy öngyilkos utolsó szavaira, akit egy cseppet sem zavar, hogy megválik a világtól s annak valójában nem örök „értékeitől”, noha ismerte, sőt szerette, és élete folyamán igenelte is azokat.[3]  Lényegében ez az, ami miatt szerencsétlen és félreérthető volta ellenére meghagyta Julius Evola az „anarchista” megjelölést. Azt mondhatjuk, hogy a jobboldali jelző „pontosítja” ezt, s elhagyva így a politikai és baloldali anarchizmust, a kettő közötti paradoxon immár valóban transzcendálhat.

Speciálisnak és áttételesnek kell tehát venni a gli anarchici di destra megjelölésben használt „anarchisták” kifejezést. Evola teljes életműve joggal fogható fel úgy, mint ami nem más, mint „rendteremtés a káoszban” (Imperialismo pagano, Gli uomini e le rovine, Orientamenti, etc.), azonban pontosan abból a mindent meghatározó értékfeletti abszolút értékből, amely „káosz-feletti és örök”, mert „soha nem nyeli el a Semmi”. A legnagyobb fokú ostobaság volna együttműködni az anarchistákkal   bármilyen szinten   annak a hamis, mondvacsinált, megtévesztő, „feloldó és felforgató” megfordított gondolatnak a reményében, hogy az anarchiában vagy anarchizmusban megjelenne   akárhogy is   az abszolút szabadság és a teljességgel kondícionálatlan, mint minden érték feletti, végső érték. Azt lehet mondani, a kondícionálhatatlan nem kondícionálatlan, a „forma-feletti” formaként és nem forma-alattiként manifesztálódik, s kell, hogy manifesztálódjék a földi világban. Ez a Hagyomány keretei között mindig így valósult meg, akkor is, ha a Hagyomány nem „formalizmus”, s a „forma” valójában a „forma-felettit” fejezte ki. Az anarchistában   közönségesen és általában   semmi nem jelenik meg tehát „az ideálok demitizálásának, a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő – transzcendentális – képességéből”. Sem tudatosan, sem „tudatalattian” semmiféle Siva-i vonás nem reprezentálódik benne igazán.[4] Szinte távlatilag sem áll kapcsolatban az uralom-felettiség abszolút szabadságának szuprastátuszával, annak tradicionális ideáljával sem. Ez, megvalósulva, ugyanis a „minden kezdetek feletti Kezdet” vagy „Kezdettelen” volna, az, amely úgy tűnik még Szent Pálnál is többé-kevésbé zavaros keretek között nyert kifejezést: „Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is”. Az uralom-felettiség tartam nélküli metafizikai „állapota” tehát nem a káosz vagy a semmi felé gravitáló uralom-alattiság. Nem „hiánya” a képességeknek és minőségeknek, hanem „beteljesülése” azoknak. Az „ideálok demitizálása” és saját birtokbavétele, vagyis a megszokott „értékek” felszámolása pedig lefelé és nem felfelé megy végbe az anarchistáknál. Ösztön, felfokozott érzületek, uralatlan önkívület, póriasság és „szociális érzékenység” (ami valójában „melegedni” és „egyesülni” vágyás, éppen a minőségtelenség minőségalattiság következtében, elmenve egészen az exisztenciális és társadalmi realitás megszállottsághoz vezető tudatosításáig)   mindez a tudatalatti felé és nem a magasfokú, „tudatosság feletti tudatosság” felé vezeti az anarchistát, s azt az állítólagos jobboldali értékrenddel rendelkező személyt, akiben a hangsúly az anarchizmusra és az anarchizmussal való kollaborációra tevődik át. Igazság szerint, „jobboldali”, tradicionális radikalitással vizsgálva a kérdést, az anarchista nem nonkonformista, mert mint idézett írásában Evola is kimutatta, alá van vetve lázadása szélsőséges formái visszahatásainak, behódol, megalkuszik és minduntalan kiszolgálja ezeket a nekik való szolgai alávetettség értelmében. Akciói, lázadása, agressziója formáinak lefutása után, élete üres; mint a drogos az új méreg adagot, mint közönséges férfi a nőt, úgy szomjazza artikulálatlan „akcióinak” újabb formáját. Nem igazi lázadó (Rivolta contro il mondo moderno) és nem nonkonformista, mert mélyebb szinten meghatározó tendenciáknak alávetett és azoknak behódoló, ezek pedig az „idők uralmának” minden szintet elárasztó, karakter nélkülivé és arctalanná tevő nagy feloldó tendenciái. Ezek „kényelmese”, csakúgy mint az összes többi, általa megvetett ember.

Mindezek az Evola-életművet tekintetbe vevő pontosítások több szempontból váltak fontossá és válnak egyre fontosabbá. A „feloldódás korában” (vagy ami ugyanaz, a „csaknem minden szinten való megmerevedés korában”; mivel ez a „megmerevedés” csaknem minden szinten végbemegy, ezért lesz ez egyszersmind „feloldódás” is) Evola életművéből   széles horizontalitásának egyfajta kiforgatott visszahatásaként   sokan ösztönös céljaik „jóváhagyását” keresik. Félreértik az „utak pluralitása” elengedhetetlen tiszteletben tartásának evolai törekvését, s olyan műből, mint amilyen a La gioventu, i Beats e gli anarchici di destra, többnyire a következőt ragadják ki: „A szóban forgó típus [a »jobboldali anarchista«] számára viszont néhány tapasztalat, amelyeknek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.” Nagyobb igazság van ezzel szemben abban, hogy akinek az efféle jóváhagyásokra szüksége van, az nem fogja megoldani a feladatot. Julius Evola „tág horizontjai”, az „utak pluralitásának tiszteletben tartása”, nála éppen nem egy „liberalizmusból”, hanem a legszigorúbb „centrális orthodoxiából” származtak. Ennek látása elengedhetetlen. Néhány itáliai, angolszász, amerikai, sőt osztrák jelenség, Evola tisztelete ellenére, mutatja számunkra, hogy a jobboldaliságról és a tradicionalitásról az „anarchizmusra” tevődött át a hangsúly. Ez megegyezik a „centrális orthodoxia” hiányával és ellentmond Evola életművének. Nemcsak dominánsan formalista, hanem egyre több irracionalista, anarchista, forma-alatti jellegzetesség uralmát tapasztaltuk előzetesen nem várt irányokból is. Bizonyos értékeik mellett, a Laibach (Neue Slovenische Kunst) „parodisztikus” formalizmusa és populizmusa után, ezt az utat jelzik a művészetek világában: Michael Moynihan (Blood Axis), Douglas Pierce (Death In June), Boyd Rice, a Strenght Through Joy, Kadmon. Jelzett értékeik ellenére, az úgymond „legmélyebb törekvések” keverednek náluk egy nagyfokú dilettantizmussal, az élet- és világszemléletet korrigáló tanulmányok mellőzésével, a hagyományos doktrínák legalábbis filozófiai nívójú ismeretének és értésének a hiányával, direkt homályossággal, a modern művész álarca mögé bújással, túlértékelt emblematizmussal és egyebekkel.[5] Nyilvánvaló hazugság ezen „jobboldali” anarchisták eseteiben az „abszolút transzcendencia” és „forma-felettiség” álláspontjára való alkalmi hivatkozás, hiszen ez   abszurd módon   náluk gyakran az elesettség exisztencialista, keresztényi, vagy éppenséggel neopogány hangsúlyozásával jár együtt.

Mindezekkel szemben annak kellene érvényesülnie, amely eszményekkel Evola pontosította a „jobboldali anarchista” megközelítőleges, hozzávetőleges és átvitt megnevezését. Annál, aki abszolút álláspontra és célra hivatkozna, ezek mindenképpen, minden tekintetben és spontán módon érvényesülnének:

1) Gyanakvással élni mindazon dolgokkal szemben, amely inkább „a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis   inkább   életkorunkból kifolyólag kelthetnek bennünk érdeklődést és lelkesedést”.

2) „lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső önvizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való foglalkozás nem csupán egy energiák levezetésére szolgáló ürügy-e, olyannyira, hogy más körülmények között még ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelnének e célnak, tehát, hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e a szóban forgó   általános meggyőződésnek ellentmondó   nézetekkel, amely a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető.”

3) „Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is.”

4) Semmiféle kapcsolat nem lehet a „jobboldali anarchista” és a közönséges anarchista (vagy éppen egy beatnik) között, amennyiben ennek az előbbi típusnak transzcendentális értéket kívánunk tulajdonítani, olyat, miszerint „Siva vonásaival” rendelkezik, mégpedig azért, mert az utóbbi típus valójában nem más, mint az, akit Siva megsemmisít és átalakít.[6]

Ezen kritériumoknak való megfelelés és nem-megfelelés húzza meg a határt egy spirituálisan „képzetlen fiatal” és azon „fiatal” között, aki számára „eredetéhez való visszatérése”   és nem életkora   biztosítja fiatalságát és szabadságát.[7]

A „jobboldali anarchista” megjelölésnél, így mindent egybevetve megfelelőbbnek tartjuk egy rokon gondolat, az „aktív nihilizmus” (nichilismo attivo) eszményét, amelyet Nietzsche általánosan „nihilistának” tartott jellegzetességeiből kiindulva, Evola Cavalcare la tigre című már említett munkájában mutatott be.[8] Ez az aktív „nihilizmus”, a maga lehetséges és valós tradicionális korrespondenciáinak alárendelve, például Siva istenre irányuló kiterjedt tanulmányokkal felülbírálva, világosabban magában foglalja annak a transzcendens távlatnak a mibenlétét, amelyet   részben és homályosabban   a „jobboldali anarchista” típusának gondolata is visszatükrözött.

JEGYZETEK

[1] „Vannak tehát erőink, amelyek potenciálisan a »rendelkezésünkre állnak«. A kérdés az, hogy kaphatnak-e kellő útbaigazítást, amely a helyes irányba terelhetné működésüket.” A tradicionális doktrínák centrális és tiszta kifejtésének elsődlegessége mellett (La Yoga della potenza, La tradizione ermetica, Rivolta contro il mondo moderno, Il mistero del Graal, La dottrina del risveglio, Metafisica del sesso), ezek globális, „politikai” és „állami” alkalmazása jelentőségének említése után (Imperialismo pagano, Rivolta contro il mondo moderno,Il mito del sangue, Gli nomini e le rovine, Il Fascismo, és mások), arra nyílik itt alkalmunk, hogy felhívjuk a figyelmet, Evola egy harmadik, nem kevésbé fontos funkció elvárásait is betöltötte, mindenki másénál kivételesebb „jelenlétről” téve tanúbizonyságot, nevezetesen az „új” és „részlegesebb” jelenségek vizsgálatát vagy szemmel tartását, amelynek azonban az „organikusság” és a „jövő” szempontjaiból tradicionális oldalról is nagy jelentősége kellene, hogy legyen.

[2] „Nevetségességük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, ennélfogva nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban.”

[3] „Egy csillag sem marad meg itt az éjben. / Nem marad meg az éj sem. / Meghalok és velem hal ez az egész tűrhetetlen világ. / Eltörlöm a piramisokat és érmeket, a világrészeket és az arcokat. / Eltörlöm a múltakat mindenestül. / Porrá zúzom a történelmet, porrá a port. / Én nézem az utolsó naplementét. / Én hallgatom az utolsó madárdalt. / A semmit hagyom senkire.”   J. L. Borges: Az öngyilkos.

[4] Noha Siva, Isvara-Trimurti, a hindu „Szentháromság” harmadik arca, vagyis Saguna-Brahmá-é, a „teremtő”, „kvalifikált” istenségé; a három kvalifikált funkció közül, Siva mégis áttörést képvisel a „nem-kvalifikált” (Nirguna-Brahma) és a „minőségek-feletti” (Atiguna-Brahma) felé.

[5] Egy Scorpion Wind: „Heaven Sent” címet viselő CD-lemezen (Nero, England, 1996) „Douglas P.” és „Boyd Rice”, Eckhart Mesternek és Gobineaunak (és Savitri Devinek) Junggal és De Sade-dal együtt mondanak köszönetet.

[6] Ebben a tekintetben, a vizsgálódó és értéktekintő beállítottság mellett, ugyanolyan határozottsággal kell rendelkezni, mint amilyenről Evola tesz bizonyságot akkor, mikor elítélőleg nyilatkozik a beatnikekről, mert azok elnézőek voltak „fehér leányzókkal” szemben, akik előzőleg „feketéknek” adták oda magukat szexuálisan (vagyis könnyen lehet, hogy mindannak, amit a feketék a fehérekkel szemben képviselnek).

[7]  „Valójában az eredethez való periodikus visszatérés az, ami »fiatalságot« ad”. (Evola, másutt.)

[8]  Természetesen itt sem „politikai, érzületi anarchizmusról” van szó. Legmélyebb értelemben megragadva, a „forma-nélküli” tartományának birtokbavételére történik itt finom utalás. Ez egyik legalapvetőbb oldala minden spirituális Tradíciónak, nemcsak az indiai „Bal Kéz” útja, hanem például a Kabbala és a Hermetika is tekintetbe vette, mint valami olyat, ami nélkül a lehetséges legvégső cél nem érthető meg, előzetes értelemben se. Mint minden nem felforgató életmű, Evola életműve is alapvetően a legmagasabb rendű minőségek megmutatásának a jegyében áll, minthogy egy írásos életműnek, lévén, hogy a „forma” világához tartozik, csak ez lehet a közvetlen feladata. Evola nem utasította azonban el, hogy a „Jobb Kéz” útja mellett, a legtöbb könyvében legalább legalább egy-egy fejezetet szenteljen a „Bal Kéz” útja megmutatásának is. A két alapvető szellemi aspektus ezen egyidejű jelenléte mutatja leginkább életműve metafizikai rendeltetését   azon lehető legmagasabb rendű arany „középutat”, amely a „Jobb  és Bal Kéz” útja egyidejű birtoklásának finom „határvonalára” alapít. Az olyan megjelölésekben, mint a „jobboldali anarchista”, vagy az „aktív nihilizmus” a két alapvető „út” egyidejű birtoklásának lehetősége vált vissza-tükrözötté. Természetesen e két „oldal” távol van attól, hogy a két politikai törekvésű oldallal lehessen megfeleltetni: Evola úgy tartotta, hogy a „Bal Kéz” spirituális útja is kizárólagosan jobboldali alapbeállítottsággal és mibenléttel járható végig.

Horváth Róbert

Köszönettel átvettük a Tradíció évkönyv 1998-as kötetéből.

Read more »

Horváth Róbert: A szentség érzékelése (videó)

Horváth Róbert előadása a szentségről Rudolf Otto szentséggel kapcsolatos műve, az abban található kritériumok és a tradicionális létszemlélet alapján.

Read more »