Kórleónisz Miklós: Az ördög hét tornya és a négy okkult rend

Valamennyi e helyütt korábban közölt írásunk célja az volt, hogy hozzájáruljunk velük a szélsőjobboldaliság eszméjéhez. Ennek a feladatnak három módon igyekeztünk eleget tenni: történelmi-eszmetörténeti oldalról (Adalékok a Hungarista Mozgalom és Szálasi Ferenc valósabb megítéléséhez; Egy recenzió: Nagytér, élettér, vezetőnép), teoretikus-ideológiai szempontból (A historicizmus materializmusa és a mágikus idealizmus; Művészetpolitikai alapvetés; Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus), valamint az okkultizmus és az úgynevezett összeesküvéselméletek vizsgálatának oldaláról (Sion bölcseinek jegyzőkönyvei; Okkultizmus és nácizmus; Európa okkult földrajza; Pontosítások„Az ördög hét tornya” témájához). (1)

Általánosságban az a véleményünk, hogy a szélsőjobboldali radikalitás és szigorúság helyes és indokolt lehet, és nagyon érdekes spirituális vonatkozásai vannak. Mindemellett a szélsőjobboldaliság fogalma (és így bizonyos értelemben az eszménye is) azonban egy különös jelentésmódosuláson és változáson ment keresztül mialatt a XIX. századból a XX. századba – Metternichtől Adolf Hitlerig – jutott. (2) Ezért a következőket írtuk: „[Mai képviselői leggyakrabban] Beteg oroszlánok, akikben a »király«, az »uralkodó« örökre, ám eltitkoltan elaludt. Szívüket anélkül, hogy erről tudnának betegség, kór foglalta el. »Ismeretlen« betegség; neve: mindenre kiterjedő – s mint ilyen nem ismert – »baloldaliság«. …A feladat: tudni a betegségről, tudni az »alvó királyról«…” (3) E gondolat értelmében mindvégig arra törekedtünk, hogy a szélsőjobboldaliság eszméjének fenntartása mellett az olvasó ilyetén vonatkozású korrekciós támpontokra bukkanhasson cikkeinkben.

Mivel a jelen tanulmány írásaink harmadik említett típusába tartozik, először vizsgáljuk meg közelebbről ezt a csoportot.

Nem csupán azért foglalkozunk az okkult összefüggések és az összeesküvéselméletek témáival, mert a szélsőjobb számos képviselőjének figyelemre méltó spiritualitása, vagy legalábbis okkult kultúrája volt, s nem csak azért, mert az összesküvéselméletek egyesek szerint elidegeníthetetlenek a szélsőjobboldaliságtól. Ami miatt e nézőpont bennünket közelebbről érdekel, az két további okban keresendő. Egyrészt, bizonyos személyiségek „manicheus eretnekséggel” vádolták a szélsőjobbot, ami számunkra elgondolkoztató volt. Ez nem azt jelenti, hogy a szélsőjobboldaliak avagy a szélsőjobboldal prominens alakjai konkrétan a manicheizmus követői és hívői lettek volna, hanem azt, hogy – legalábbis a XX. századtól kezdődően – több szélsőjobboldali egy a manicheusokéhoz hasonló eretnek dualizmust képvisel szemléletmódjában. A manicheusok (pontosabban talán az „eretnek” manicheusok) azt a hibát követték el, hogy az istenivel és az Istenséggel szembeszegülő eseményeknek és princípiumoknak már-már ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak, mint az isteninek, sőt mint magának az Istenségnek.

A másik ok, ami miatt okkultisztikus és konspirológiai nézőpontokkal foglalkozunk, másutt ilyen megfogalmazást nyert: „A dekadencia és a válság számtalan dologban nyilvánul meg, számos oldala van, különböző »okkult« teóriái stb. léteznek.” „…nem csupán egyetlen antitétikus vagy indirekt szimbólumot kell ismernünk, és azokat a negatívumokat, amelyeket [például] a »zsidóság« megtestesít, nemcsak a rasszok vonatkozásában, hanem más módokon, más szimbólumokon keresztül is meg kell tudni nevezni.” (4) „…rendkívül ébernek kell lennünk…, hogy a világ-összeesküvés dimenzióit véletlenül se szűkítsük le csupán a fent említett erők által képviselt hatókörre…” (5)

AZ ÖRDÖG HÉT TORNYÁNAK MÍTOSZA AZ ISZLÁM HAGYOMÁNYBAN

Az ördög hét tornyának vagy tornyainak iszlám mítosza al-Qutb, a Pólus, pontosabban al-Qutb al-Gaws, a legfelső Pólus metafizikai ideájára vezethető vissza. Ez a legmagasabb „központ” az Istenség világ felé forduló arculatának felel meg, és a világ normális és eredeti értelemben vett szellemi életét és spirituális hierarchiáját irányítja.

Az iszlám hagyomány szerint eme teljességgel láthatatlan Pólus általában hét vagy tizenkét további „beavatási központ” feje, ezekben fejeződik ki és ezeken keresztül érhető el. A kozmológiai hagyomány hét – legfelső Pólusnak alárendelt, szintén láthatatlan – Aqtábról beszél, hét további kisebb pólusról, amelyek a hét égi bolygóprincípiumot irányítják, illetve tizenkét Burúdzsról, az állatövi jegyek archetípusait képező tizenkét toronyról (6). A láthatatlan beavatási központ és a torony ideája ily módon szoros összefüggésben áll egymással, mégpedig azon az alapon, hogy a tornyot mint olyat – pozitív értelemben – „napsugárnak” és a legfelső Pólus hatásának és megnyilvánulásának tekintették. Kapcsolatba hozták még az ‘aynnal, a szemmel, a mindent látó szemtanúval, s általában a tanúkkal, továbbá az ítélettel, a szétválasztással is. A tornyok összefüggésben állnak továbbá a Qur’án 7. szúrája által említett a‘ráffal, a magaslatokkal is, amelyek egyfajta purgatóriumi helyeknek felelnek meg. (7)

A legfelső Pólusnak alárendelt, szemmel nem látható, de már a megnyilvánulás körébe tartozó hét archetipikus Aqtáb (vagy Qutb) – hasonlóan Al-Bírúni, Al-Dzsílí és Ibn Színá hét földrészéhez (keshvar) – olyan nekik megfelelő földi helyekben vagy központokban fejeződnek ki (Abdál), amelyek jótékony szellemi influenciákat és inspirációkat közvetítenek az emberi világ számára.

Ennek fordított mintájára azonban nemcsak spirituális inspirációkat hordozó szakrális területek és központok léteznek, hanem a hagyomány szerint bizonyos erőknek érdekében áll, hogy a beavatási pólusok és centrumok (Aqtáb) ellenében hatva olyan központokat hozzanak létre, amelyek sötét, ártó, „sátáni” influenciákat közvetítenek.

William Buckler Seabrook amerikai utazó Nadzsar Terek bej török utazóval, D‘wali Fadan arab gyapotkereskedővel, Mehmed Hamdi arab tudóssal és Nadír-Lugh yezid pappal folytatott beszélgetései nyomán a következőket írta: „[Nadzsar Terek bej] Látta a mesés Héttorony vagyis a »Hatalom Házai« közül az egyiket: magas, fehér, kúpalakú épület, csúcsáról csillogó sugarak szállnak szerte… – de itt már a szavába vágtam. A szavába vágtam, mert erről a Héttoronyról már én is hallottam és azt gondoltam, ez is éppen olyan mesebeszéd, mint a kínai »földalatti királyság« vagy Szinbád pincéi. Keleten mindenfelé sok történek kereng róluk, én is hallottam sokat; röviden az alábbiakban foglalhatom össze őket: Egész Ázsián át Észak-Mandzsúriától Tibeten, nyugatra Perzsián keresztül Kurdisztánig hét toronyból álló lánc húzódik végig, magános hegyfokokon. Mindegyik várban örökké a Sátán egyik papja ül, aki titkos rezgéseket »sugározva szét« vezeti a világ sorsát rosszról-rosszra. (…) a fekete kígyó udvara, a sátán tornya, ahonnan gonosz titkos rezgéseket sugároztatnak szét, hogy a világ sorsát balra döntsék, a kemény sziklából kivágott templom, ahonnan lépcső hatalmas földalatti boltozatba vezet, amelyet emberáldozatok vére mocskol be. (…) A templom mögött és fölött magasabb hegygerincen karcsú fehér torony emelkedett föl, mint a ceruza élesre kihegyezett vége, csúcsáról csakugyan ragyogó, szemkápráztató sugarak villogtak felénk, mint a heliográfjelek. Megrázkódtam: tudtam, hogy akármi is ennek az épületnek a való célja, kétségkívül a Shaytán egyik tornya emelkedik előttem, a mesés »Hatalom Háza«, amelyről Arábia, Perzsia és Turkesztán mítoszaiban és elbeszéléseiben annyiszor szó esik.” (8)

Nadzsar Terek és D‘wali Fadan a yezid szekta seik-adi-beli templomát, illetve az annak közvetlen közelében található üreges, síremlékként szolgáló tornyot az ördög hét tornya egyiknek tekintették. Ehhez az azonosításhoz valójában a yezidek iszlám nézőpontból heterodox vallása szolgáltatot alapot, amely különös elegye a mazdaista, gnosztikus, nesztoriánus, zsidó és muszlim elemeknek, és valamikor a XII. és XIV. század között alapíttatott.

Kétségtelen, hogy a yezidek nem igazán „sátánisták”, avagy nem a legaktívabbak ezen a fronton. Vallásukban számtalan pozitív, kifogástalanul tradicionális elem is található. Mindazonáltal nem tartható merő iszlám babonának a tőlük való félelem és az imént említett asszociáció sem. Lehet, hogy templomuk és/vagy a közelében található torony valaha valóban az ördög – fenti értelemben vett – hét tornyának egyik földrajzi megfelelését képezte.

A yezidek vallásának számtalan olyan összetevője van, amiből következtetéseket vonhatunk le azokra nézve, akik a voltaképpeni sátánisták: azokra, akik a „beavatási központokkal” ellentétes értelmű, a hét Aqtáb és az ember ellen irányuló „ellenbeavatási centrumokat” létesítenek, és akiknek legmagasabb vezetőit az iszlám hagyomány awliyá as-Shaytánnak, a sátán szentjeinek nevezi.

A yezidek szent könyve, a Ghitáb al-Aswad (Fekete Könyv) például tiltja a sátán nevének (as-Shaytán) kiejtését, odáig elmenően, hogy a közelükben minden olyan szó használatát is kerülni kell, amely bármilyen nyelven hasonlít arra. Észervehetjük, hogy a mai világ általános klímája ezzel megegyező. Azok is őrülteknek minősíttetnek, akik mindennemű szektarianizmustól függetlenül sátánról vagy antikrisztusról beszélnek, s az ilyen fogalmak gondolkozásuk velejáróit képezik. „A Feket Könyvben a Shaytán pedig így szól: »Ne ejtsétek ki nevemet, és ne említsétek tulajdonságaimat…«”(9)

Egészen általánosnak tekinthető manapság az öreg yezid pap által kifejtett yezid hitvallás is: „…mi is hiszünk Istenben… de a mi vallásunk abban különbözik minden más vallástól, hogy a mi hitünk szerint Isten olyan messzire van tőlünk, hogy semmiféle kapcsolatunk nem lehet vele [vajon korunk „vezető értelmiségiei” nem ezt állítják-e?], viszont ő se tud az emberek dolgairól semmit, de nem is érdeklik. Hozzá könyörögni vagy imádni őt haszontalan dolog. Nem törődik velünk.” (10) A következő – ugyanezen gondolatkörhöz tartozó – ismertetésből nyilvánvalóan kitűnik a hét Aqtáb vagy Qutb deformációjára irányuló törekvés is: „A yezid vallás alapja, amint Mehmed Hamdi vázlatosan ismertette, röviden a következő: Isten hét szellemet teremtett, »mint ahogy az ember az egyik lámpát meggyújtja a másik után«. E szellemek közt első volt a sátán [íme a deformáció], akit tízezer évre a föld korlátlan urává tett. És minthogy a föld legfőbb ura a sátán, minden teremtmény, amely a földön él, csak akkor lehet boldog, ha neki hódol és őt imádja. Minthogy a sátán igazi nevét nem szabad kiejteni, magyarázta Mehmed Hamdi, mindig csak Malak Tawus (Páva Angyal) néven említik és rézpáva képében tisztelik.” (11)

Hogy mit takar eme rézpáva, ami Malak Tawus szimbólumaként a yezidek rejtélyes kultuszának (12) tárgya? Tudjuk, hogy a páva világszerte mindenütt a teljesség szimbóluma, a mindenség ciklikus megújulásáé, ami a középkori európai hagyományban a Birodalom jelképévé vált. Ebben az utóbbi értelemben a páva azonban aranypáva, nem a világi-földi, nem a múló, hanem a transzcendentális szépség és büszkeség szimbóluma. Ezzel ellentétben a rézpáva utánzat; a hiúság, a gőg, a fennhéjázás, a puszta világi hatalom, a szakralitás nélkül szervezett „ellen-birodalom”, a Contra-Imperium Profanum jelképe, amely utóbbi az Imperium Sacrum ellentéte. Tehát mindazok „birodalmának” szimbóluma, akik a világ sorsát – értelmetlen, „véres” ember- és értékáldozatok révén – egy szakralitás nélküli ellen-birodalom felé terelik.

Míg a yezidek nem ejtik ki a sátán nevét, és a mai ember is hallgat közelgő eljöveteléről, addig Malak Tawusról, a sátán követéről az előbbiek oly bátran beszélhetnek, ahogy az utóbbiak hisznek mindabban, ami a Birodalom-ellenes „ellen-birodalmat” előkészíti.

Ártalmas befolyások, láthatatlan, földalatti gyilkosságok, a sátán szentjeinek síremlékei a tornyokban, a „hatalom házai”…

René Guénon mondta a yezidekről (13): „mint sok heterodox szektát, felhasználhatják őket, hogy olyan erők akcióit könnyítsék meg, amelyeket nem ismernek.” Vagyis a yezidek bizonyos erők számára mintákat szolgáltathattak.

AZ ÖRDÖG TORNYAI LOKALIZÁLÁSÁNAK PROBLÉMÁJA

A Ninive romjaitól nem túlságosan messzire, a kurdisztáni Baadri faluhoz közeli Láles-hegyre, Seik Adiba lokalizált ördög tornya kapcsán Seabrook a következőket írta: „Hamdi állhatatosan kitartott a véleménye mellett, hogy bizonyos ceremóniákat mégis csak tarthattak itt valaha [a yezidek templomában], de ez csak vélemény maradt. Nem láttunk semmit, ami megerősítette volna. A másik rejtelem a karcsú, kúpalakú torony volt, szikrát szóró csúcsával fenn a hegytetőn. Miután felmásztunk a kriptából és kijöttünk a templomból is, most már azt akartuk meglátni.

A torony fehérre meszelt, hatalmas bolthajtás lapos tetején emelkedett, úgyhogy a tető széles talapzatot alkotott a torony lába körül. Maga a torony szintén fehérre meszelt kőből épült, és csillogó csúcsa, amely lángoló fénysugarakat lövelt mindenfelé, nem volt egyéb, mint ragyogó fényesre csiszolt arany- vagy rézgolyó. Ha a nap merőlegesen tűzött a földre, bármely irányból nézett valaki a völgybe, keletről, nyugatról, észak vagy dél felől, akarva, nem akarva meg kellett látni a torony csúcsáról szétlövellő sugarakat. Ez volt a legegyszerűbb magyarázata annak a hitnek, amely a »Hatalom Házaihoz« fűződött, ahonnan titkos rezgéseket vagy emanációkat sugároztatnak szerte-szét és vetnek sátáni igézetet az egész világra.

Beléptünk a torony alatti bolthajtás alá. Ebben is régi ördögimádó szentnek a turbáját [síremlékét] találtuk a torony üres, kupolaszerű ürege alatt. De egyébként üres volt. Szétnéztem, hol lehet ugyan a végzetes alak, aki a közhit szerint éjjel-nappal itt ül a toronyban és szórja szerte a világba ellenállhatatlan varázsigéit. Egyenesen, csak a legártatlanabb formában tettem fel a kérdést: jár-e ide pap könyörögni? Nagyot néztem, amikor kísérőnk azt felelte, hogy rendes papok nem szoktak idejárni, hanem kolcsakok, vagyis mint később megtudtam, a yezidek fakírjai, csodatévői [afféle kóbor mágusok] gyakran eljönnek ehhez a turbához és napokon keresztül itt maradnak és varázslatot űznek! Tehát a sok mesés történetnek van egy szemernyi igaz magja, de abból még nem következik, hogy akármit hisznek is ezek a kolcsakok a maguk ördögi hatalmáról, az ő varázslásuk volna felelős a világháborúért, az orosz forradalomért, a new yorki tőzsdekrachért – pedig az angol titkos kémszolgálat egyik kapitánya azt erősítgette előttem, hogy mindezt azoknak az »emanációknak kell tulajdonítani, amelyeket ennek a pokoli vallásnak a papjai bocsátanak világgá«. Az igaz, hogy szegény embert azóta elbocsátották és szanatóriumba zárták, mert úgy hallottam okkultista miszticizmusában és mágiás töprengéseiben meghibbant az esze.” (14)

Ebből az idézetből világosan kitűnik, hogy Seabrook félreértette az iszlám mítoszt. Naturalisztikusan, szó szerint értelmezte azt, holott minden tradicionális mítosz távol áll a naiv realizmustól és szimbolikus érvényű. (Ezt nem cáfolja az a tény, hogy a nép egy jó része is babonás szószerintiséggel értelmezi azokat.) Másrészt, mivel minden eredeti mítosz szimbolizmusa illeszkedik a fizikai realitáshoz (felöleli azt), Seabrook mindemellett menekült a mítosz „valóságalapjából” származó feszültségek elől. Örült neki, hogy „nem látott semmit”, holott az, hogy valami szabad szemmel nem látható, nem bizonyíték arra, hogy nincs is. Guénon a következőket írta: „figyelemre méltó, hogy a yezidek rendes papjai tratózkodtak attól, hogy odamenjenek valamilyen rítust végezni a toronyhoz, míg egyfajta kóbor mágusok gyakran mennek oda, hogy több napot ott töltsenek. Mit képviselnek pontosan ez utóbbiak? Semmi esetre nem szükséges, hogy a torony állandóan lakott legyen, hiszen nem más az, mint az »ellenbeavatás« egyik tapintható és »lokalizált« támasza, amit az awliyá as-Shaytán irányítanak”. (15)

Mivel az ördögtornyok olyan központok vagy pólusok ellen kerülnek „bevetésre”, amelyek – minthogy szellemi centrumok – felölelik a testi-lelki realitást is, nekik szükségképpen szintén ilyenné kell próbálni válniuk. Vagyis a mitikus, szimbolikus és tudásbéli alapjelleg mellett lokalizálhatók – területekhez, „helyekhez” kapcsolhatók – is.

Földrajzi lokalizálhatóságukat megerősíti, amit korábban írtunk: „Milyen módon szerveződnek ma, a XX. század végén a vezető szerepet játszó »rendek« vagy »irányzatok«? Milyen módon érik el… a mindenre kiterjedő hatást…?” „Míg a »titkos társaságok« okkult befolyása főként a politikai intézményeket és fennálló világnézeteket formálta át, addig a »titkos társaságok« dominanciája utáni kor »felforgató rendjei« – még ha léteznek is tovább bizonyos korábbi típusú »társaságok« – immár olyan módszerekkel dolgoznak, amelyek az »okkult« felforgatásnak és hatásnak egy sokkal hathatósabb szintjéhez, nevezetesen a természetes és mesterséges környezeten keresztüli befolyás eszközéhez fordultak…” „…a »szabadkőműves típusú titkos társaságok« felforgatása utáni mai kort úgy tekinthetjük, mint ahol a »szabadkőművesként« jellemezhető mentalitás és értékrend oly mértékben és módon el van már terjesztve, mintha az egész Föld ezt lehelné már magából…” „…mintha az egész Föld is meg lenne mérgezve; a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyeket nem is olyan régen – babonás félelemmel éppúgy, mint anélkül is – mindenképpen »sátáninak« neveztek.” (16)

Seabrookétól eltérő a véleménye Jean-Marc Allemandnak is, aki René Guénon és az ördög hét tornya című különös stílusú, enigmatikus megfogalmazásmódú művében (17) mind a hét tornyot lokalizálhatónak tekintette. „…bizonyos népcsoportok és kultuszok jellemzőit megadva, azokat egyes tornyokhoz kapcsolva próbálja megértetni »mik is a tornyok«.” (18) Könyvében Allemand a XX. századi tradicionális szerzők által figyelmen kívül hagyott mítoszokat is elemez (Egyiptom történelme, babiloniai mítoszok stb.), amelyekből – az egyes népcsoportok és azok kultuszainak mibenléte mellett – szerinte következtetni lehet azokra az influenciákra, jellemzőkre, tendenciákra, amelyek egy-egy ördögtorony sajátjai.

A lényegüket tekintve nem földrajzi ördögtornyokat – hozzávetőleges, országnyi pontossággal – Allemand a következőképpen lokalizálja geográfiailag: 1) Szudán, 2) Niger (Csád, Nigéria), 3) az ősi Szíria, 4) Irak (Irán), 5) Turkesztán-Kazahsztán, 6) Urál, 7) Északnyugat-Szibéria. (19)

Allemand eredményei, földrajzi megfeleltetései számos problémát vetnek fel. A rendelkezésünkre álló, fentebb megadott tradicionális adatok alapján kérdéses például, hogy pontosan hány toronyról kell beszélnünk. Az iszlám hagyomány azt is lehetővé teszi, hogy több toronyra gondoljunk. Ha tehát az ördögtornyok számát az Abdálok vagy Qutbok száma alapján el is kell fogadnunk hétben, ezeknek alárendelt al-tornyokról (20) is beszélnünk kell. Az al-tornyok pedig könnyen összetéveszthetők a hét toronnyal.

A francia szerző munkájának alapvető gyakorlati hiányossága, hogy pusztán „Európát körülölelő” tornyokat vesz tekintetbe, holott a vonatkozó mítoszok egyértelműen az egész földi világra, de legalábbis egy nagyobb régióra terjesztik ki a tornyok helyét. Az amerikai földrész például semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül a földrajzi lokalizálásnál. (21)

A lokalizáció fő problémája azonban a következő kérdésben összegezhető. Az, hogy bizonyos kultuszú, bizonyos történelemmel bíró, beszédes jellegzetességű népcsoportokat, hogy „néhány országot, illetve azok bizonyos tájegységeit”, „többnyire homokos vagy iszapos-lápos”, „körülbelül Dunántúl nagyságú” földrajzi területeteket (22) megadunk, vajon elégséges-e ahhoz, hogy az olvasó többé-kevésbé pontos képet nyerjen magukról az ördög tornyairól? Nem másról, mint az ártó és ellenbeavatási influenciák központjairól?

E kérdésre a lokalizálás kritériumainak megállapításával válaszolhatunk.

A LOKALIZÁLÁS KRITÉRIUMAI

Általános alapelvként állapítjuk meg, hogy egy olyan komoly téma esetében, amilyen az ellenbeavatási centrumoknak megfelelő ördögtornyoké, a földrajzi, tárgyi, személyi megfeleltetésekkel igen nagyon vigyázni kell. A fizikai analógiák feltárása a spirituális misztériumok magasrendű beavatottjai számára sem könnyű és veszélytelen, hiszen – e vonatkozásban – azt kell tenniük, amit a „sátán” nagyon nem akar (és amit olykor például jelentéktelen dolgok „érdekessé” tételével fátyoloz el [23]).

Most nyolc pontban határozott kritériumokat állapítunk meg, amelyeket azok az olvasók, akiknek a lokalizálás nem céljuk, könnyedén átugorhatnak.

1. A földi-emberi világ hét ellenbeavatási központjának megismerését csak olyan személyiségek hajthatják végre helyesen, akik már maguk is átmentek valamely magas beavatáson.

2. Az ellenbeavatási központok megismerésének – amely „leleplezési” szándékú abból a célból, hogy a tényleges beavatásban ezek semmiféle szerepet ne játszhassanak; valamint hogy a földi-emberi világra gyakorolt hatásuk némileg csökkenjen – egyetlen logikai segítsége a jelentős tradicionális „hetességek” (24) ellenbeavatási erők által való diszharmónikussá tétele módszerének a felismerése.

Az ellenbeavatási hetességek ellenhierarchiáiban a tradicionális hetességek minden egyes tagja kizárólag a maga kakodaemonikus aspektusában jelenik meg.

3. Az ellenbeavatási központok feltárása csak szimbolizmus használata révén, utalásokon keresztül mehet végbe.

4. A feltáráskor alkalmazott utalások és szimbólumok egzakt tradicionális tudáson és a megfelelések tudományán kell, hogy alapuljanak.

5. A rosszul megválasztott, vagy nem kellően demonstratív utalás, szimbólum és lokalizálás nem az ellenbeavatási centrumokra utal. Lehet, hogy még csak nem is pszeudo-iniciatikus al-centrumokra, hanem egyszerűen valamely emberileg nem kívánatos dologra, jelenségre, összefüggésre.

6. Az előbbiek komoly ellenbeavatási tényezőként való szerepeltetése maga is az ellenbeavatási erők játékának következménye lehet.

7. A legfelső beavatási centrum (Pólus) teljesen mentes az ellenbeavatási erők és központok bárminemű hatásától (25) – aktuális szellemi tapasztalatként ez az ellenbeavatási központok megismerésének metafizikai értelme és célja.

8. Az ellenbeavatási központok jellemzőinek megismerése ezenkívül bír bizonyos másodlagos, praktikus következményekkel is, amilyen például a szakralitás biztos felismerése stb.

A NÉGY OKKULT REND TEÓRIÁJA

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az ellenbeavatási központok földrajzi megfelelései nem a maguk lényegében vett ördögtornyok, hanem azoknak csupán a geográfiai analógiái; csak akkor volnának teljesen és maradéktalanul azonosak az ördögtornyokkal, ha az ellenbeavatási centrumok teljesen és kizárólag földrajziak volnának, ami viszont korántsem igaz. (Mindez természetszerűleg nem jelenti azt, hogy az ördög tornyainak ne volnának többé-kevésbé pontos földrajzi megfelelései.)

A szóban forgó tévedést és összetévesztést a négy okkult rend esetében jóval nehezebb elkövetni, hiszen – mint Európa okkult földrajza című írásunkban elmondtuk – ez a nem „titkos társaságokként” értelmezendő négy felforgató rend okkult módon magukban az egyénekben hat és éri el céljait. „…éppúgy beférkőznek a »pihenés«, mint az »aktivitás« formáiba. Lefedik úgy a szemlélődés, mint a harcos szembeszállás ciklusait, úgy a felszabadító harmónia, mint az autonóm kezdeményezés felszabadító önérvényesítésének lehetőségeit.” (26)

A négy okkult rend és az ördög hét tornya (illetve al-tornyai) között magától értetődően kapcsolatnak kell lennie. A négy okkult rend az ördög tornyai által közvetített – szimbolikusan szólva „sugárzott” – ártó influenciák közül azokat foglalja magába, amelyeket kifejezetten Európának, vagy általánosabban szólva a Nyugatnak szántak. Vagyis a négy okkult rend az ördög hét tornya ártalmas befolyásainak európai specifikumait jelenti, noha a négy okkult rend teóriája az ördög hét tornya mítoszától függetlenül is alkalmazható.

I. okkult rend. Az ez idő szerinti első számú felforgató „rend” feladata a konfrontálódásra való képtelenség minden eszközzel való terjesztése. A harc és a küzdelem minden formájával való szembenállás meghonosítása és meggyökeresítése (vagyis az önvizsgálat, az önépítés benső harcainak és küzdelmeinek az eltörlése is). A rendet korábban a harmonicizmus terjesztőjeként definiáltuk. Célja „a szellemi szembehelyeződés képességének eltörlése és a hamis és illuzórius »harmonicizmusra« való beállítódás legkülönfélébb eszközökön keresztüli elterjesztése”. (27) A harmónia maga a világ szellemi létének egyik legfontosabb feltétele, az ellentétek egyesítője. Itt azonban egy hamis harmóniára, egy lapos nyugalomra és jólétre való törekvés terjesztéséről van szó (harmonicizmus), ráadásul fokozott, forszírozott, mindenáron való terjesztésről, ami nem feloldja vagy megoldja, hanem elkerüli és tagadja a feszültségeket, a kettősségeket és a különbségeket. A szóban forgó rendbe tartoznak azok, akiket Jean Parvulesco a „nemlétezés ágenseinek” nevezett. (28)

II. okkult rend. A további rendek bizonyos értelemben egymás „specializálódásai”. A második felforgató rend a harmonicizmust vitalizmussal, indulatisággal, emocionalizmussal, szentimentalizmussal, extatizmussal, enthuziazmussal toldja meg vagy leplezi el. (29) Elegendő itt ama érzelmiségre és érzékiségre gondulnunk, amely a mai világ harmonicizmusát egy-egy tévésorozat, egy-egy koncert, egy-egy kábítószeres utazás erejéig ideiglenesen megtöri, hogy az emberek „kivegyék részüket az életből”. A rend feladata ennek a vitalizmusnak, érzelmiségnek és indulatiságnak a terjesztése. Mint azt megjegyezték, (30) Parvulesco és Alekszandr Dugin sokkal helyesebben jártak volna el, ha a „nemlétezés ügynökei” mellett negatív értelemben beszélnek a „a létezés (vagy létesülés) ágenseiről” is, és pozitívumként egy a lét–nemlét kettős feletti törekvést jelölnek meg. A második okkult rend hatása alatt állók a „létesülés ügynökeiként” definiálhatók.

III. okkult rend. A harmadik okkult rend az általános modern viszonylatokkal konfrontálódó és szembeszálló egyének „lázadási” formáinak a megrontására specializálódott. Tudomásunk van például a rend egyik ’80-as évekbeli akciójáról, amikor is a helyi ősi hagyományok iránt érdeklődő skandináviai (főként norvég) fiatalok több tekintetben érvényes orientációit a sátánizmus, a virulens antikrisztianizmus és a modern neopaganizmus formáival terelték vakvágányra. Itt egyébként afféle „történelmi előzmény” számos író és művész életműve is.

IV. okkult rend. Lévén, hogy a negyedik okkult rend közvetlenül a harmadik specializálódása révén jön létre, Matgioi bizonyos utalásai nyomán az oppozicionalizmus terjesztőjeként definiáltuk. Sikeres behatásainak alapvonása a teljes önállóságra és függetlenségre nem törekvő cselekvés, a mindig csak valamire reagáló, valami ellenében való, reaktív cselekvés. A negyedik okkult rend egyik fő feladata hamis és nem autonóm módon kialakított ellenségképek elterjesztése. Általában az általános elismeréstől függetlenül legpozitívabbnak tekinthető személyes és csoport törekvéseket mérgezi meg. Ennek az okkult rendnek köszönhető a tanulmányunk elején említett manicheus illetve kathar eretnekséggel való analógiák XX. századi felbukkanása.

E négy „okkult rend” léte és jelenkori dominanciája alig tagadható.

„Ha figyelünk ezen okkult rendek törekvéseire – írtuk korábban –, s kifejezetten ártóként fogjuk fel őket, akkor ily módon a ma emberét mélyen meghatározó titkos befolyásoktól szabadulunk meg – amennyiben ezektől valóban mentesülni akarunk.” (31)

Minél inkább előre haladunk az időben, a beavatottság elérésében egyre nagyobb szerepe lesz annak, amit a fordított beavatás (ellenbeavatás) megfordításának nevezhetnénk. Ez az e tanulmányban többször idézett René Guénon életművének egyik nagy tanulsága, különös tekintettel A mennyiség uralma és az idő jelei című könyvére. (32) Bár ez a módszer a legmagasabb beavatás biztosítására önmagában nem lehet képes, arra utalunk, hogy a romló időben egyre inkább úgy nyerünk képet a beavatottságról, hogy fel- és megismerjük az ellenbeavatás erőit.

NÉHÁNY ORSZÁGOK SZERINTI VONATKOZTATÁS

Noha az ellenbeavatási központok és a négy okkult rend létéhez és lényegi mibenlétéhez képest minden lokalizáció szigorúan másodlagos, végezetül néhány lehetséges országok szerinti megfelelésre mutatunk rá.

Nyilvánvaló képtelenség volna, hogy a szóban forgó országok egésze mindig és mindenkor az ördög egy-egy tornya vagy az egyik okkult rend maga volna; azonban az is bizonyosnak tűnik, hogy ha bírnak országok szintjén való megfelelésekkel, akkor ezek az analógiák az alábbiak lehetnek.

Miként már említettük, Jean-Marc Allemand földrajzilag a következőképpen lokalizálta az ördög hét tornyát: Szudán, Niger (Csád, Nigéria), az ősi Szíria, Irak (Irán), Turkesztán-Kazahsztán, Urál és Északnyugat-Szibéria. Mi úgy látjuk, hogy földrajzi megfelelést állíthatunk fel az Amerikai Egyesült Államok, Brazília és Japán (avagy Mandzsúria vagy Kamcsatka) (33) bizonyos területeivel. Szudán és Niger viszonylatában jelen pillanatban úgy véljük, hogy a Szudánhoz kapcsolható influenciák meghatározóbbak a Nigerhez (Csád, Nigéria) köthető befolyásoknál, amelyek inkább később gyakorolnak majd hatást. Az ősi Szíria területét elfogadjuk irányadóként, de hozzátesszük, hogy ebbe ma Szíria mellett Izrael és Libanon területét is bele kell érteni. Mindenképpen legalább egy torony valóban a volt Szovjetúnió területére lokalizálható. És továbbra is helyesnek tűnik az az általunk korábban megadott elv, hogy „legalább egy torony a lokalizálás tekintetében mindig ismeretlen”. (34)

Az I. okkult rendet Franciaországgal és Nagy-Britanniával állíthatjuk földrajzi analógiába. A II. okkult rendet főként Spanyolországgal, Olaszországgal és Magyarországgal. A III. okkult rendet Oroszországgal, Németországgal és Norvégiával. A IV. okkult rendet Olaszországgal, Magyarországgal és Romániával.

Ezek az országok szerinti megfelelések körülbelül száz esztendeig lehetnek érvényesek.

Kék: I. okkult rend. Lila: II. okkult rend. Zöld: III. okkult rend. Narancs: IV. okkult rend. Bordó: az ördögtornyoknak a szerző által feltételezett helyei. (Az USA-n belül Kalifornia, a volt Szovjetunión belül talán Türkmenisztán nevezhető meg, egy pedig nem lokalizálható.)

Jegyzetek:

(1) Az első illetve a harmadik nézőponthoz néhány fordítás elvégzésével is hozzájárultunk (Guido Stucco: Julius Evola lázadása a modern világ ellen, Mario Aprile: Miért pont Evola?, illetve J. Evola: Hitler és a titkos társaságok, Alekszandr Dugin: Egy Láthatatlan Birodalom csillaga).

(2) Vö. Horváth Róbert: Machiavellitől Cortésig és Paretóig (A jobboldaliság lényegéről). Pannon Front 18. sz. 16. o. A fent említett változást László András az ellenbaloldaliság (vagy szélsőellenbaloldaliság) megjelenésének nevezte.

(3) Kórleónisz M.: Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus. Pannon Front 11. sz. 19. o.

(4) Horváth R.: A zsidóság és a technika. Uo. 23. sz. 22. o.

(5) Baranyi Tibor Imre: A harc metafizikája. Uo. 15. o.

(6) Ld. Titus Burckhardt: Muszlim asztrológia. Budapest, 1994, Stella Maris, 18–20. o.

(7) Qur’án, 7: 46–48. (A T. Burckhardt által tárgyalt „állatövi tornyok” kapcsán lásd még a 85. szúrát.) Más tradiciókat illetően, a „torony” negatív értelme tekintetében itt említhetjük meg az ószövetségi Bábel tornya mítoszát (1Móz, 11:1–9), a Grál-mítoszok és a középkori hermetika „hamis tornyát”, a Tarot 16. nagy arkánumát, vagy Dante Nagy Kútból kinövő tornyait (Pokol, XXXI. ének, 40–57.).

(8) W. B. Seabrook: Harcos beduinok között. Budapest, 1932, Dante, 178, 194. és 195. o.

(9) Uo. 191. o.

(10) Uo. 201. o.

(11) Uo. 191. o. [Kiemelés tőlünk]

(12) Ld. uo. 178, 192. és 203. o. Továbbá Ráth-Végh István: A sátán és cimborái. H. n., é. n., Fővárosi Könyvkiadó, 26–28. o. (Az utóbbi könyvre csupán azért hivatkozunk, mert a New York Herald azon munkatársának beszemolójára támaszkodik, aki részt vett a rézpáva egyik ünnepén.)

(13) Seabrook idézett könyvéről írt recenziójában. Ld. R. Guénon: Két recenzió. Pannon Front 15. sz. 24. o.

(14) W. B. Seabrook: I. m.. 198–199. o. [Kiemelések tőlünk.]

(15) R. Guénon: Id. cikk. Uo.

(16) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza (Titkos „okkult rendek” a XX. század végének Európájában). Pannon Front 13. sz. 17. és 18. o. elszórtan.

(17) Jean-Marc Allemand: René Guénon et les Sept Tours du Diable. Paris, 1990, Guy Trédaniel. 227 pp.

(18) Kórleónisz M.: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. Pannon Front 14. sz. 35–36. o.

(19) Az e területekkel a jelen vonatkozásban analóg népcsoportok (és főbb jelentésrétegeik) a következők: 1) hükszószok (egyiptom ellenségei; az egyiptomi mágia visszájára fordult primitív továbbélése), 2) a Leopárd-társaság populációi (lycanthrópia, totemizmus) 3) főníciaiak (kereskedelmi deviáció), asszírok (a nimródi szellem), szkíták (visszájára fordult, feloldó arculatú sámánizmus) 4) asszírok, yezidek, szkíták (nimródi deviáció, a sumér birodalom elpusztítása, feloldó arculatú sámánizmus) 5–6–7) nomadizmus (feloldó arculatú sámánizmus).

(20) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza. 19. o.

(21) Ld. uo. 19–20. o. Anélkül, hogy véleményét cikkünk megírásakor ismertük volna, e vonatkozásban René Guénon is utalt Californiára egy levelében, amelyet 1936. május 19-én Vasile Lovinescunak írt.

(22) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza. 18. o. És uő: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. 36. o.

(23) A névleges és látszólagos megfelelések létére egy tipikus példa lehet a magyarországi Pilisszentiván határában található „Ördögtoronynak” nevezett kőkomplexum, ami környékével együtt inkább „szakrális” természeti környezetnek tűnik, s valószínűleg csupán fallikus alakja miatt neveztetett „ördöginek” a népesség alsóbb rétegeinek körében.

(Itt csak mellékesen jegyezhetjük meg azt, ami viszont már sokkal inkább baljós, de további pontosabb kutatásokat igényelne: Az említett környéken észak-északnyugat–dél-délkelet irányban három „természeti képződmény” található: „Ördögoltár”, „Ördögtorony”, „Ördöglyuk”. Precíz térképeken meg kellene próbálni egy egyenessel összekötni ezeket, s megnézni, hogy nem az Országházra mutat-e az egyenes?)

(24) Ilyen jelentős „hetesség” például a bolygóprincípiumok és bolygószférák vagy a mahácakrák indiai rendszere.

(25) Guénon ezt így fogalmazta meg: „[A sátán szentjei] hét központ megalkotása révén próbálnak szembeszegülni a legfelsőbb »Pólus« alá rendelt hét földi Aqtábbal vagy »pólussal«, bár ez a szembeszegülés különben csak illuzórius lehet, lévén, hogy a spirituális tartomány szükségszerűen zárva van az »ellenbeavatás« erői előtt.” R. Guénon: Két recenzió. Uo.

(26) Kórleónisz M.: Európa okkult földrajza. 20. o.

(27) Uo. – Az első okkult rend erőit „nem politikai, vagy nem csupán politikai értelemben vett nem-forradalmi szélsőbaloldaliságnak” is nevezhetnénk.

(28) Ld. A. Dugin: Egy Láthatatlan Birodalom csillaga (Jean Parvulescóról). Pannon Front 24. sz. 34–36. o.

(29) A második okkult rend erőit „nem politikai, vagy nem csupán politikai értelemben vett forradalmi szélsőbaloldaliságnak” is nevezhetnénk.

(30) Horváth R.: Érdemek és végzetes tévedések: A. Dugin. Pannon Front 24. sz. 33. o.

(31) Kórleónisz M.: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. 35. o.

(32) R. Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. H. n., é. n., Szigeti /Az őshagyomány könyvei I./. Az olyan fogalmak tekintetében, mint az „ál-beavatás”, az „ellen-beavatás” stb. ezt a művet kell alapul venni.

(33) Japán kapcsán itt a volt szellemi centrumok időveli „átfordulhatóságának” jelenségére hívnánk fel a figyelmet. Egyre többet hallani bizonyos otakukról, akik fanatikus japán rajongói a militarizmusnak, a videójátékoknak, a nyugati zenéknek, a kabalababáknak, vagy a pornó- ill. az erőszak-rajzfilmeknek. Ebben a jelenségben a harcias japán éthosz modern irányba történő átváltását figyelhetjük meg: néhány eredeti sajátosság megmarad, továbbgördül, ám a korábbiaktól gyökeresen eltérő célokért aktiváltatik.

(34) Kórleónisz M.: Pontosítások „Az ördög hét tornya” témájához. 36. o.

Pannon Front 27.

Read more »

Kórleónisz Miklós: Európa okkult földrajza

Az olvasó az alábbi cikkben nem találkozik majd olyan kifejezésekkel, mint amilyen a „szabadkőművesség”, a „zsidó világkormány”, vagy a „cionista” típusú politikai törekvések szolgálatába állított „titkos társaságok” – felszínesen és gyakran már-már „jókedvvel” emlegetett – megszokott kifejezései. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a történelem feltartóztathatatlanul halad előre a maga útján: amire a század elején még külön fel lehetett hívni a figyelmet, az mára teljesen általánossá vált; a maga képére formálva az általános értékrendet, a korábbi „társasági” formák a történelem számára immár feleslegessé váltak. A kollektívum többé-kevésbé maga végzi már el azt a tudati és történelmi regressziót, többé-kevésbé magától megy már végbe benne az a felforgatás, amit korábban – a kulisszák mögül – még külön kiemelhető csoportok végeztek. Nincs már semmiféle „részleges” összeesküvés; világ-összeesküvésről beszélhetünk, egészen fizikai szinten ható, azt megmásító és onnan visszatükröződő „okkult” világ-összeesküvésről.

A történelmi túlhaladottság melletti másik – ám azt nagyban elősegítő – ok: az említett fogalmakkal való visszaélések töméntelenségének ténye. Történt egyszer, hogy kivételes jelenlét-tudatról tanúbizonyságot tévő, vizsgálódó-szemlélődő emberek megállapították, hogy a „zsidó típusú szabadkőművesség” által visszatükrözött jelentéstartalmak és a történelmi, történelem mögötti felforgatás-alászállás között nemcsak konkrét, hanem mélyebb, azt alátámasztó tipológiai-morfológiai egybeesés van. Az e témában született művek szerzői e tényt a XIX. században és e század elején azonban még építő jelleggel kutatták: mindez egy eszköz arra, hogy konkrétan is előttünk álljon az, amit magunkban meg kell haladni, amit magunkból ki kell iktatni, amit magunkban teljesen le kell győzni ahhoz, hogy ne váljunk a történelmi alászállás és lecsökkenés kiszolgálóivá – elfeledve magasabb rendű és ennél fogva sokkalta inkább valós értékeket, magát a dekadencia illúzióitól távoli Realitást. Igen ám, de ez az így szemlélő, naivitástól, naiv realizmustól távol álló, konstruktív, kontemplatív, magasrendű ember – megfogyatkozott: megszületett viszont az „antiszemita”, aki a komolynál is komolyabb kutatások és összefüggések eredményeit könnyed, hazárd, lapos és múló individuális önigazolássá változtatta. Ha azt vesszük, hogy a felforgatás erőinek célja éppen az, hogy senki, de senki ne legyen képes kivonni magát – különféle eszközök révén – a „történelmi dekadencia” és „kollektivizáció” alól, akkor megállapítható, hogy a felforgatás korábbi típusú módon szerveződő „társasági” erőinek utolsó lépése éppen az volt, hogy „megalkotta az antiszemitizmust” – az ellenfelek jobboldali csoportját azáltal fegyverezve le, hogy a tartalmatlan, komolyabb jelentés nélküli „zsidózás” és „szabadkőművesezés” szimplicista, materialista, biologicista, pragmatista sztereotípiáinak szemléleti játékai közé taszítsa. Ha megállapítjuk azt, hogy valaha a zsidóságban a saját „nomád” és „nacionális” jelleg, tehát a partikuláris felfokozását és illegitim kiterjesztését (cionizmus) támadták, s ha mindezt az állítólagosan „jobboldali” nacionalizmussal vetjük össze – amely nacionalizmus a Francia Forradalom köztudomásúan nem akármilyen „titkos társaságok” által inspirált időszakától ered – egészen megdöbbentő kép tárul elénk.

Ezeknél az összefüggéseknél azonban most nem időzhetünk tovább, lévén a jelen írás feladata az, hogy röviden összegezve az elmúlt évek alatt végzett nemzetközi kutatásaink alkalmaikor birtokunkba jutott információkat, a felforgatás napjainkban fennálló azon új „irányzatait” „rendjeit” és európai felbukkanási helyeiket adjuk meg, amelyek a kollektív felforgatás mögött ma még kimutathatóak. Talán annyit érdemes még az előbbiekhez hozzátennünk, hogy az ostoba „szabadkőművesezés” mögött például olyan alapvető spiritualitás-ellenességet is felfedezhetünk, amely már csak azért sem lehet sajátja az állam, az uralkodó oldalát képviselő személyeknek, mert nyilvánvalóan ezen jobboldal feladata volna a spiritualitás hamis vagy alacsony formáinak kiszűrése is, amely feladatott egy eleve okkultizmus-ellenességgel például egy általán nem lehet betölteni.[1]

Az eddigiekben nyilvánvalóan nem a filoszemitizmust állítottuk példaként olvasóink elé: a „szabadkőművességgel” és a „zsidósággal” kapcsolatos tipológiai és történelmi ismereteket érdemes jól megjegyezni és minél mélyebb jelentéstartalmaikban, összefüggéseikben megérteni – ezeket azonban talán majd egy másik tanulmányunkban érinthetjük részletesebben. Amivel tehát itt foglalkozunk, az a „szabadkőműves és zsidó” típusú – történelmi involúcióban és felforgatásban szerepet játszó – „titkos társaságok” kora utáni időszak. Milyen módon szerveződnek ma, a XX. század végén a vezető szerepet játszó „rendek” vagy „irányzatok”? Milyen módon érik el azt a mindenre kiterjedő hatást, aminek példáját az iméntiekben is láttuk? Továbbá hogyan, miként lehetséges még meghatározni azokat a célokat, amelyeket elrejtett zászlaikra tűztek?

J. Evola – A fasizmus jobboldali kritikája című munkája után – A Grál misztériuma 1972-es kiadásában már így vall: „a szabadkőművesség forradalmi tevékenysége a Harmadik Rend [a polgárság] korának előkészítésére és megszilárdítására korlátozódott (ami a kapitalizmus, a demokrácia, a civilizáció és a polgári társadalmak világának elindítója volt). A világfelforgatás utolsó fázisa, amely a Negyedik Rend [a proletariátus és poszt-proletariátus] eljövetelének felel meg, más erőkhöz kapcsolódik, olyanokhoz, amelyek szükségképpen túllépnek a szabadkőművességen és magán a júdaizmuson, még akkor is, ha gyakran az előbbi vagy utóbbi által magévá tett destrukciókkal is élnek.”[2]

A destruktív vagy „zsidó típusú” szabadkőművesség[3] vezetői a tömegek mozgatása révén Európa és a világ vezető politikai és ideológiai pozícióiba férkőztek, 1946-ra gyakorlatilag minden meghatározó pozíciót elfoglalva – személyesen vagy embereik révén. Itt teljes joggal férkőzésről és „trónbitorlásról” lehet beszélni, hiszen ezeknek az embereknek és „irányzatoknak”, „rendeknek” egyáltalán nem volt célja az emberek boldogulása, szellemi előrehaladása – egy építő-vezető hozzáállás ahhoz, hogy az emberek különféle identitásukat megtalálják. Az emberek „gazdasági jólétének” biztosítása is csak annyiban érdekes a számukra, amennyiben az mindenekelőtt a lelki és szellemi igények redukálását, tompítását hozza magával, mindenkiét lehetőség szerint legteljesebb mértékben egy szintre hozva. Hogy ez a pozícióba jutás ilyen világot átfogó szinten milyen módon ment végbe – kérdés. Minden bizonnyal és mindenekelőtt egy olyan ideológia kikísérletezésével és kidolgozásával, amely az igazi uralomra, az emberek feletti – azok számára is megfelelő – igazi vezetésre teljesen alkalmatlan, ám mivel a fölső szintek kiküszöbölésének illúzióját hordozza, könnyen elterjeszthető.[4] Racionalizmus, merkantilizmus, modernizmus, demokratizmus – mindez pontosan tükrözi azt, hogy a „liberál-internacionalista” politikai-szabadkőművességnek egyáltalán nem volt célja az ember boldogulása, mindenki tudja ugyanis, hogy a racionalizmus nem tud mindenütt és mindig uralkodni; mint ahogy azt is tudja mindenki, hogy a modernizmus azon állítása, hogy minden, ami a mai napig történt, az merő „rossz” lett volna, egy hazugságnál sokkal „több”. Ahol mindezen ideológiák ilyen vagy olyan kidolgozásaival pedig mégsem volt lehetőség pozícióba jutni, ott nagyon valószínű, hogy a politikai-szabadkőműves „rendeknek”, „vezetőknek” (ál-mestereknek) és „irányzatoknak” egyfajta spiritualitáson és okkultizmuson keresztüli zsarolással sikerült megnyerniük azokat a személyeket, akiknek – valamilyen szinten meghatározó világi vezető szerepük ellenére – ez állt érdeklődésük, életük középpontjában (és magától értetődő okokból ez nem volt ritka korábban, az alapvetően gazdasági érdeklődésű polgárság „kultúrája” és „tudománya” előtti korokban, sőt, még ami „modem polgárságunk” korát közvetlenül megelőző évtizedekben sem). A politiko-szabadkőműves „rendek” e háttér-tevékenysége teljesen világos és bizonyított onnan nézve, hogy azok az eszmények, amelyeket néhány száz éve még csak a szabadkőművesség legtitkosabb társaságai dédelgettek, ma már csaknem mindenki által vallottak.

Nagyobb kérdés, hogy ma, az információs korlátok áttörésének és a liberalizmusnak a korszakában, a „titkos társaságok” és „tényleges konspirációk” korszaka legnagyobb részének letűnte után, hogyan lehetséges, hogy az eszmények ezen sötét eredetének ismerése, köztudott volta ellenére, mégis szabadkőműves eszményeket vall a világ? Mintha nemcsak a hírközlés, a pénzügyi intézmények immár egyenesen óhajtott személyes „zsarolásai” és maga a felfokozott „kommunikáció”, de az egész Föld is meg lenne mérgezve; a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyeket nem is olyan régen – babonás félelemmel éppúgy, mint anélkül is – mindenképpen „sátáninak” neveztek.

Jean-Marc Allemand egy 1990-ben megjelent érdekes könyvében,[5] René Guénon nyomán[6] elővette az iszlám hagyomány egyik momentumát, amely szerint „a világot az Ördög Hét Tornya övezi, és amelynek a középkori Európában is megtalálhatóak voltak bizonyos megfelelései[7]. Ezek „sugározzák” a világba „a Sátán gonosz influenciáit”, amelyek egészen a „Világ Végéig” egyre fokozódóbb mértékben lesznek tapasztalhatókká és hatókká. A „jók” számára csak „tapasztalhatók” ezen erők, mert a „jók” – az iszlám hagyomány szerint – harcot indítottak önmagukban az ellen, hogy ezen influenciák rájuk hatni is tudjanak, hogy bennük is megjelenjenek, legalábbis őket formáló, őket meghatározó értelemben. A „jók” számára így – a „Világ Vége” után – eljő Krisztus, a Próféta, vagy Al-Khidr, a titkos Mester, a rejtőző Imám, míg a „rosszak” nem fogják túlélni a „Világ Végét”, amikorra is a Világ, immár kizárólag az „Ördög Hét Tornya” által „sugárzott” influenciák mozgatottjává válik; egyfajta „sötét veremmé”, – amit azonban a „rosszak” nem tudnak, csak hatásaiban éreznek. S ily módon további elsötétüléséhez járulhatnak csak hozzá. Nem tudják „túlélni a Világ Végét” – Al-Khidr számukra nem jő el.

Allemand „lokalizálja” könyvében a „Hét Tornyot”: hét Európát körülölelő, Afrikában, a Közel-Keleten, Türkmenisztánban és az Ural mentén, Nyugat- és Északnyugat-Szibériában található földrajzi egységek formájában. Ezek körülbelül Dunántúl-nagyságú – többnyire homokos vagy iszapos-lapos –, geográfiai vonatkozású „területek” volnának, amelyekhez bizonyos sajátos, behatárolható kifejező erővel bíró, alacsonyrendű „kultúrájú” népcsoportok is tartoznak. Olyan népcsoportok, amelyeknek mind „kultúrájuk”, mind ők maguk, valamely régi, magasrendű és nagy kultúra maradványainak tekinthető. Maradványainak a szó azon értelmében, hogy a nagy kultúrák letűnte után, ezen kultúrák „démoni” rétegei fennmaradtak, mert nem járultak hozzá azon kultúrák „megistenüléséhez” és „Égbe költözéséhez”, melyeknek korábban csekély részét képezték. Mint említettük, a szerző iszlám koncepciót követ. A „lokalizációk” – a szerző egynémely nem kellően megalapozott „individuális” elgondolása mellett – magukon viselik annak a rendelkezési szférának a korlátait, amellyel az iszlám világ – lett légyen bármilyen kiterjedt is hatása a maga fénykorában – bírt. Teljesen érthető módon, az „Ördög Hét Tornya” úgyszólván metafizikai, lokalizációk feletti koncepcióját a muszlim világ olyan geográfiai megfelelésekben látta valóságosan megjelenni, amely saját világának, magasrendű civilizációjának és „birodalmának” kereteit ténylegesen fenyegette.

Kétségtelen, hogy korunk sötétsége – egyik fő irányelve, a „materializáció” következtében – valószínűsíti az „Ördög Tornyainak” manifesztációját és ebből következőleg lokalizálhatóságát. Az is kétségtelen, hogy a fent említett módon többé-kevésbé megalapozottan lokalizált „Tornyok” kapcsolatban állnak Európával: hatást és befolyást gyakorolnak annak úgy individuális, mint – még inkább – kollektív történetére; a „titkos társaságok” letűnte, szerepük betöltése után egyre nagyobb szerepet játszanak Európa kultúrájának hanyatlásában. Mint elmondtuk, ezt a „szabadkőműves típusú titkos társaságok” felforgatása utáni mai kort úgy tekinthetjük, mint ahol a „szabadkőműves”-ként jellemezhető mentalitás és értékrend oly mértékben és módon el van már terjesztve, mintha az egész Föld ezt lehelné már magából, mintha az egész Föld meg lenne mérgezve: a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyek egy magasrendű kultúrához – amilyen a kifejezetten »indoeurópai«-nak nevezhető volt – való hűségen keresztüli Égbe emelkedés helyett, a kollektív elanyagiasodás, majd a kollektívumban való megsemmisülés felé vezetnek, immár minden egyes személynek szinte külön-külön személyreszabott programmal. Míg a „titkos társaságok” okkult befolyása főként a politikai intézményeket és a fennálló világnézeteket formálta át, addig a „titkos társaságok” dominanciája utáni kor „felforgató rendjei” – még ha létezhetnek is tovább bizonyos korábbi típusú „társaságok” – immár olyan „módszerekkel” dolgoznak, amely az „okkult” felforgatásnak és hatásnak egy sokkal hathatósabb szintjéhez, nevezetesen a természetes és mesterséges környezeten keresztüli befolyásolás eszközeihez fordultak, melyek közül természetesen a kiterjedtebb szint, a természetes környezeté az elsőbbség és a vezető szerep számukra. Ezek közül azokat kell választaniuk, amelyek nem szakrális, hanem „démoni” jellegzetességeket továbbítanak és „sugároznak” – s a képes afrikai „beszámolók” és politikai „tudósítások”, ausztráliai és eszkimó „hírösszefoglalók” a televízióban ennek a „koncepciónak” csak egészen kis és „szépített” hányadát mutathatják meg.

Allemand könyvének egyik nagy hiányossága azonban, hogy nem veszi tekintetbe azokat a földrajzi egységeket, amelyek az említett, iszlám hatásra általa elvégzett lokalizációkon kívül hordozzák az „Ördög Hét Tornya” hatásainak egy-egy további mentális-világnézeti, sőt még kiterjedtebb hatását. Valószínű, hogy valóban hét ilyen – földrajzi megfeleléssel bíró – „Torony” van a világban, ám az egész Földbolygón elszórva hét, amelyek közül csak három esik egybe az Allemand által lokalizáltakkal (úgy tűnik Nigéria, Szíria, Türkmenisztán). Allemand további „Tornyai” a teljes Föld vonatkozásában, az „Ördög Hét Tornyának” „altornyai” lehetnek. Valóban „ördögiek” ezek is; a funkciók, amelyeket betöltenek, az influenciák – amelyeket a világba bocsájtanak (például a szerző által említett „nomádista anarchizmus”-sal és „sámánizmus”-sal összefüggők), ténylegesen kapcsolatban vannak azzal, ami „ártó”, de világszerte számos más ilyen „altorony”-nyal is találkozhatunk. Ezen kívül léteznek továbbá egyszerűen országnyi földrajzi egységek is, amelyek egy-egy ilyen „altorony”, vagy éppen – mint azt alább látni fogjuk – Főtorony által reprezentált „démoni” törekvések szolgálatába vannak állítva.

Európa vonatkozásában, a Földbolygón szétszórtan meghúzódó hét „Ördögi Torony” közül, egy az Amerikai Egyesült Államok területén található – pontosan nem lokalizált, talán északnyugat-kaliforniai – „Torony” (felforgatási ellen-központ) gyakorolja ma a legnagyobb hatást. Fizikai, kauzális, mechanikus, pontosan-részletesen, racionálisan levezetett módokon nem lehet kimutatni, hogy ez milyen módon történik. A „titkos társaságok” eseteiben még fennálló, olykor-olykor leleplezett befolyások, olykor direkt, olykor indirekt „nyomásgyakorlások” és „összefonódások” itt, ma már csaknem teljesen indirektekké, „láthatatlanokká”, hatásaikban érzékelhetőkké válnak, azonban annál széleskörűbbekké és általánosabbakká.

Talán azt lehet még mondani, hogy ez az „ellen-központ” („Torony”) olyan mentális, lapos és felületes „érzelmi” atmoszférát teremt, amelyben bizonyos ideológiák – immár kevéssé kifejtett ideológiai nívón – egyes konkrét „életvezetési”, gondolati, cselekvésbeli vonatkozásukban jelenhetnek meg, és ezen az „atmoszféra-teremtés” révén szükségképpen meg is jelennek. Aki olvasta A Dugin említett tanulmányát és ismeri az általánosan USA-nak tulajdonítható viselkedésbeli és nézetekbeli modern dogmákat, eszményeket, az nagyjából sejtheti, hogy e „Torony” hatásának milyen következményei érvényesülnek immár Európában is. Mindenesetre biztos, hogy ennek a „Toronynak” a hatása a legszámottevőbb ma Európában, s attól, hogy a dolog túlságosan is általános, még nem szabadott volna, hogy egy efféle „Torony” beazonosítása Allemand figyelmét elkerülje.

Létezik egy másik – feltehetően dél-amerikai, brazíliai lokalizálhatóságú – „Ördög Tornya”, amely „kiegészíti” a lapos, határozottan ál-hűvös „amerikai” érintkezési formákban és vehemensen képviselt modern közhelyeszményekben megmutatkozó „sátáni” influenciákat, noha ez kevéssé bír „ideológiai” vonatkozásokkal. Az ösztönök fellángolásában, a felfokozott, felkorbácsoltatott „érzelmekben”, pillanatnyi indulatokban, gyűlöletben és érzelmi felindulásokban mutatkozik meg hatása, s annak ellenére, hogy „pillanatnyi” indulatról, vagy éppenséggel lenyűgözöttségről van szó, e „hatás” folytonosan meg-megismétlődve élet-meghatározó lehet, s akár a legmagasabb tárgyú eszmék kialakításába is beleszólhat. Számottevő befolyása van ennek a „Toronynak” Európára nézve Portugálián, Spanyolországon és – kisebb részt – Olaszországon keresztül. A „híres” dél-amerikai vérmérsékletre, vad táncokra és egyebekre itt úgy kell tekintenünk, mint amik ez esetben pusztán egy nagy jéghegy kis csúcsát teszik ki.

Allemand a szudáni és nigeri „Tornyok” kapcsán valami hasonlóról ír: naturális vallási elgondolások és ceremóniák – szemben egy nyugodt és bensőséges, indoeurópai vallási beállítottsággal, karakterrel. A szudáni és nigeri „Tornyok” esetében egyszersmind azonban valami „vadabbról” is szó van, nem egyszerűen „vad”, hanem a „legvadabb”, legelementárisabb, a leginkább „elemi”, a legsötétebb, a legdémonibb indulatokban nyilatkozik meg – egyfajta „monotóniával” és redukált külsőségekkel övezve. Európában e két „Torony” meghatározó befolyása egyelőre még várat magára. Az állítólagos „európaiak” jelenlegi generációi még megelégszenek a dél-amerikai lokalizálhatóságú befolyásokra való határozott és tudatos irányultsággal, az említett országokkal jelzett kártékony „közvetítő munka” szerepének segítségén keresztül. A nigeri és szudáni „Tornyok” hatásának egyelőre gátat szab a polgári konszolidáltság. – Az Európában elmúlt években megjelenő modern „zenék”, az ezek és Afrika irányában teljesen „nyitott” polgárság-alatti szintet képviselő „ifjúság” felbukkanása a látótér horizontján azonban már világosan jelzik a sötét „jövőt”, nem beszélve bizonyos egyáltalán nem kívánatos afrikai politikai változások által jelzett események hasonló jelentéseiről.

Mindezek után, fordítsuk azonban figyelmünket közvetlenül a kifejezettebben európainak mondható okkult „rendekre”, noha – mint mondtuk – végül is nyilvánvalóan ezek is a Hét Főtorony valamelyikeitől merítik erejüket.

Mindenekelőtt, európai szellemiségről – arról, ami meghatározó módon és jelentősen európai – nem beszélhetünk másként, mint: indoeurópai. Európa nem technikája, nem az egyre inkább erre berendezkedő polgárság „civilizációja” révén lett Európa. Sokkal inkább olyan szintjei révén, amire azt mondhatjuk, hogy indoeurópaiak. Több, egyaránt nagy kultúra jelenléte, gyakran egyidejű érvénye és értékei révén volt Európa Európa, amelyeket egy közös, felsőbb rendű szellemiség kötött össze és fűzött egybe – az, ami indoeurópainak mondható. Ez az eredeti egység hasonló ahhoz, ahogy az indoázsiai régiókat azok közős metafizikai irányultsága tette egységessé. Európa tehát annyiban maradandó, amennyiben indoeurópai, amennyiben számol Ázsia, India és a Távol-Kelet egykori értékeivel, és amennyiben nem a benne megvalósult – állítólagosan – magasan civilizatórius „materiális” és „technikai” vívmányokra, hanem arra épít, ami Ázsiában, különösképpen is Indiában és a valamikori Távol-Keleten egyöntetű volt. Ez pedig azok szellemisége és alapvetően metafizikai irányultsága, melynek következtében az ottani kulturális és civilizációs értékek, mintegy másodlagosan, következésképpen és a legnagyobb – a mai „Európában” csaknem teljesen elképzelhetetlen – könnyedséggel valósultak meg.

Európainak lenni ilyen értelemben azt jelentené – eurázsiainak lenni; átfogó, univerzális értelemben, és kitartani emellett az univerzalitás mellett, mindazzal szemben, ami:

1. ezen területen „belülről” felbukkanva, a maga rész-érvényénél nagyobb érvényt követel magának (ilyenek bizonyos – Magyarországon túlságosan is jól ismert – közép- és nyugat-ázsiai orientációk).

2. kitartani mindazzal szemben, amely e – mindennél magasabb értékeket megvalósító – indoeurópaiságon mintegy „kívül” esve követel magának a számára megengedett periférikus érvénynél több jogot (Amerikáról van szó).

Európa, ezt megtartva – szellemi értelemben –, nagyobb lehetne Ázsiánál – különösen mert tiszta metafizikai orientációját a „Kelet” már elhagyta, s még azért is, mert ez – Európával szemben – egy másik világ értékeit nem tudta a magáéi mellett kitartva egyidejűleg igenelni.[8]

Mindehhez képest Európa, európai ember ma csaknem pusztán névleg létezik már. Valószínűleg mindaz, amit az „Amerikai Egyesült Államok” takar, mindaz – a Közel-Keleten keresztül – Ázsia ellen akarja fordítani Európát, miután egy maga kreálta minimális különbséget csinál aközött, ami „európai” és aközött, ami „amerikai” – annak dacára, hogy ezek egyszerűen összevethetetlen típusokat takarnak, legalábbis annak szemszögéből, aki „európai” vagy „indoeurópai”.

A periférikussal szemben mindenáron kitartó indoeurópai jellem felszámolásának eszközéül a mai Európa határain belül négy „okkult rend” lett felállítva, amelyek szétszórtan, a fent említett alapfelállásnak megfelelően szerveződnek és állnak fenn: az „Ördög Tornyaihoz” és „altornyaihoz” indirekt módon kapcsolódva.

Nagy-Britannia és Franciaország területén jelenik meg az az „okkult rend”, amelynek „feladata” az USA-beli „Ördög Tornya” influenciáinak európai közvetítése és „szétsugárzása”; legveszedelmesebb, ugyanakkor a legáltalánosabbnak tűnő dolgokban jelentkező sajátosságoké: a konfrontációra való képtelenség, az önálló, megszerzett értékek mellett való kitartás, a szellemi szembehelyeződés képességének eltörlése és a hamis és illuzórikus „harmonicizmusra” való beállítódás legkülönfélébb eszközökön keresztüli elterjesztése.

Portugálián, Spanyolországon, kisebb részt Olaszországon, a balkáni országokon és Magyarországon keresztül válik láthatóvá annak az „okkult rendnek” a törekvése, amely az úgynevezett „életigenlésen” és „érzékiségen”, az ezekben jelentkező indulatiságon keresztül, s – ami szempontunkból sokkalta érdekesebb – mindennemű lelki-szellemi „extatikus felszabadultságra” való beállításon keresztül igyekszik megmérgezni azt, ami valaha Európa volt – nemcsak „dionysosi” vagy „keresztény”, hanem „apollói” szellemiséggel, felszabadulási formákkal is rendelkezvén. A harmadik, Európában ez idő szerint jelenlévő és mindennemű „emberi szervezettségtől” függetlenül is munkálkodó „okkult rend” központjait és nyomait fedeztük fel Norvégiában, Svédországban, Finnországban és Oroszországban. Ennek az „okkult rendnek” az a teljesen nyílt színen folyó feladata (nem olyan nyilvánvaló eszközökkel), hogy mindazon lázadások formáit megrontsa és hamis mederbe terelje, amelyek – legalábbis az Egyesült Államok és a képmutató „polgári Európa” által kínált – „kollektív értékek” kiterjedt politikai-morális-ideológiai terrorjával, vagy annak bizonyos aspektusaival szemben ki szeretnének tartani, ennél többet legitimnek tartva. Ennek a „rendnek” feladata az említett lázadások formáinak olyan mód megvalósuló korrumpálása, hogy a fent említett első és második „okkult rend” eszközeit és módszereit az „ellenforradalmi lázadás” különféle formáihoz igazítják, vagyis olyan formákba bújtatják az első és második „okkult rend” módszereit és céljait, amelyek a „lázadáshoz” még valamilyen módon illeszkednek, ám sokkal inkább éppen ahhoz tartoznak, ami ellen a „lázadás” irányulna, ha az kellően megfontolt és kiterjesztett lenne.

A negyedik, Európában megjelenő és hatást gyakorló „okkult rend” feladatát meglehetősen nehéz megadni. Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Romániában és Magyarországon tapasztaltuk felbukkanni. Két módszerükről van tudomásunk: számos félelmetes formában jeleníti meg magát az „európaiak maradéka” előtt, megbénítva azokat; másrészt pedig – különös módon az előbbihez kapcsolódva – a legpozitívabbaknak tekinthető személyes és csoport törekvések mérgezésének a munkájáról, sőt, azok egymás ellen fordításáról van szó ezen „rend” esetében. Nagyon is lehetséges, hogy valamely korábbi európai kathar vagy manicheus kör maradványainak mesterséges újjáélesztéséről is szó van, és ennek erőit veti be e „rend” megfélemlítéseinek alkalmaikor. Tudjuk, hogy ezek a valamikori csoportok nagy hangsúlyt fektettek az ellenség és a „Sátán” legyőzésére is, amihez bizonyos értelemben azok erői megidézései is szükségesek voltak – ám mindennemű „sátánizmus” nélkül, sőt a „sátánizmus” céljaival pontosan ellentétes célok értelmében. Úgy tűnik, mintha ez a negyedik „okkult rend” ezeket a „megidéző képességeket” mozgósítaná felforgatásának legfőbb eszközéül, hogy az indoeurópai szellemiséget végleg elhallgattassa, különösképpen olyan esetekben, ahol ez valószínűsíthető volna – többnyire egy olyan abszurd „ellenfél”-képpel, amely „az Istennél is nagyobb volna”. Végül is egy olyan „szembenállás” elterjesztéséről is szó van, ahol az ellenfél nagyobb lesz annál, mint akit le lehetne győzni. Az „ellenségtől való meghatározó értelemben fennálló függés” kialakításának ezen módszere pedig – útja a legfőbb érték, a valós, személyfeletti szuverenitásba és autonómiába való áttörés lehetőségei megszüntetésének, ahonnan is minden igazi érték látható és képviselhető volna, ha nem gátolná meg azt a valamire reagáló, valami ellenében való cselekvés szükségének az érzete, és az arra való beállítottság, amelyet az említett negyedik „okkult rend” kíván állandósítani, okkult módon magában az egyénekben érve el azt. Így ha lesznek is, akik tevékenységét bizonyos ideig túlélik, ezek már olyan nem radikális, ál-szélsőjobboldaliságot takarnak, amely „ellenség nélkül” nem tudna exisztálni.

Ezen „rendek” munkáján keresztül végső, totális pusztítás megy végbe Európában. Nem ismerve fel a „rendek” munkáját éppúgy beférkőznek a „pihenés”, mint az „aktivitás” formáiba. Lefedik úgy a szemlélődés, mint a harcos szembeszállás ciklusait, úgy felszabadító harmónia, mint az autonóm kezdeményezés felszabadító önérvényesítésének lehetőségeit.

Röviden így fest a XX. század Európájának „okkult földrajza”. Érdekes, hogy, míg a „szakrális geográfia” tárgykörében rengeteg mű született, addig egy itt csak vázlatosan és nagy léptékben mutatott „okkult geográfiával” kapcsolatos érdeklődés teljesen a háttérbe szorult. Ez azért figyelemreméltó, mert ahhoz ugyanis, hogy valóban bizonyosan el tudjuk választani a „szakrálist”, a tisztán „angyalit”, a „segítőt” és a valóban „égit” attól, amiben meghatározó még a „földi” és az „ártó”, ahhoz mindenekelőtt – ellenpéldaként – az „ártó influenciák” ismeretéről kellett volna bizonyságot adni, miután az utóbbiak már nem árthatnak – mert objektíve megismertek –, akkor volna csak lehetséges pontosan megmutatni azokat a földrajzi helyeket, amelyek még talán valóban a „szentről” és „égiről” adhatnak akár egész emberi életeket meghatározó tapasztalatokat.[9]

Ide tartozik még az elmúlt években különös módon elszaporodó – a Vatikán által számos esetben merőben konjunkturális szempontokból jóváhagyott – „hiteles szent jelenés” több esete is.[10] Úgy véljük, joggal csodálkozhatunk azon, hogy senki sem volt a „hívők” között, aki feltette volna a kérdést: vajon biztos-e, hogy nem a múlt század végi kísértet-mizéria folytatódik itt egy olyan változatban, ahol a rokonok és mások alakjait felvett „okkult tetemek”-nek az eseteit ma vallásos képzeteknek megfelelő formákat felvevő „okkult tetemek”-nek az esetei váltják fel – esetleg éppen valamely felforgató „rend” sajátos feladatának téve eleget? Nem hihetjük ugyanis komolyan, hogy Isten a „Világ Végére” vonatkozó tervét és próbaköveit megváltoztatta volna, avagy hogy az involúció hirtelen „haladásba” csapott volna át, mégha a legtöbb hitéről valójában letért „keresztény” ma így is gondolja.

Sokkal inkább itt is csak amolyan közömbösítő és elaltató „amerikai módszerről” lehel szó – hatástalanítva a hagyományosan ellenforradalmi vallásosságot. Az „Isteni Terv” természetesen az efféle módszereknek is helyet hagyott, de „Isten követői” egészen a „Világ Végéig”, „Krisztus második eljöveteléig”, az „Utolsó ítéletig” szemmel fogják ezeket tartani, és tudnak róluk – éppen az önmagukhoz, az Istenhez való, Örökléthez való hűségben kitartva.

Jegyzetek:

[1] Az okkultizmus-ellenesség bár talán elkerüli a deviáns „populista okkultizmust”, mégis rokon például a ma hatalomra jutott „baloldali” gondolkozók-filozófusok jellemző – ilyesféle dolgokkal szemben teljesen tudatlan pozíciójával, könnyen belátható a „rejtett”, az „okkult” viszonylagosan pozitív értelme abból a szempontból, hogy minden, ami anyagi, tömeges és kollektív szinten determinált és meghaladhatatlan, mindaz feloldást és meghaladást kaphat azon tudatos orientáció vagy képesség révén, ami figyelmét a „finoman meghatározottal” és a „rejtettel” kapcsolatos megismerés felé, az azoktól való szabadság értelmében tudja fordítani. „Okkultizmus és nácizmus” címü cikkünkben (Pannon Front. nr. 8.) arra hívtuk fel a figyelmet, hogy 1945 előtt még létezett olyan állam, amely azzal együtt, hogy nazi volt, valamelyest kidomborította az „okkult” tartomány látásának pozitív lehetőségeit is. Noha a Harmadik Birodalomra érdemes úgy tekinteni, mint ami az ilyen jellegű vállalkozásokba végül is belebukott, a mai helyzet – mindennemű törekvés híján az „ártó influenciák” leleplezésének a tekintetében – sokkalta determináltabb.

A „rejtett influenciák” iránti felelősségteljes érdeklődés hiánya azonban pontosan annak jelét szolgáltatja, hogy a negatív értelemben vett „okkult” – a sötét, a homályos, a „latens” – létezik, és teljesen eluralkodott, olyannyira, hogy észlelésére már hajlandóság is alig mutatkozik. A jelen cikk „okkult földrajza” is az „okkult” e negatív jelenlétét mutatja, ám azon „okkultizmus”, amely mindezt helyesen tudja kutatni, az „okkultizmus” pozitív, spirituális aspektusát mutatja meg.

Úgy véljük, nagyjából ilyen egy pontos kritika, amellyel a radikális jobboldaliságnak az „okkult” és az „okkultizmus” vonatkozásában rendelkeznie kell, értékelve úgy az általánosabb értelemben vett szélsőjobb okkuluzmus-ellenességét, mint az okkultizmusban rejlő bizonyos lehetősegeket.

Lásd még. László András: Tradicionalitás és létszemlélet: Kötet, Nyíregyháza, 1995, „Okkultizmus és metafizika” c.fej.

[2] Julius Evola: II mistero del Graal, Ed Mediterrane, Roma, 1972, 29. fej.

[3] Minthogy létezett pozitív, spirituális orientáltságú „eredeti” szabadkőművesség is.

[4] Lásd, Alekszandr Dugin: A Világkormány ideológiája; Pannon Front, nr, 12.

[5] Jean-Marc Allemand: René Guénon et Les Sept Tours du Diable; Guy Trédaniel. Paris. 1990.

[6] René Guénon: Apercus sur l ésotérisme islamique ét le Taoisme: Gallimard. Paris. 1973, lásd a Függelék recenzióját William Buchler Seabrook ..Harcos beduinok között” (Aventures en Arabie)c könyvéről.

[7] A Grál-mítoszok, a hermetika „hamis tornya” a Tarot 16. Nagy Arkánumának „sötét” aspektusai mellett Dante is megemlékezik a Nagy Kutat övező „nagy tornyokról” (Pokol, XXXI. ének. 40-57. sorok).

[8] Ez a szempont az. amely René Guénon kiváló „Kelet-Nyugat” tipológiájából sajnálatos módon kimaradt.

[9] A „szakrális” egy olyan tapasztalási formához kapcsolódik, amiben a testi, a lelki és szellemi tényezők tökéletes egységet alkotnak, s a „szent” így átjárhatóságot biztosít a tiszta metafizikai tartományba. A testi oldal dominanciáját a materializmus, a lelki oldalét a pszichizmus, okkultizmus és miszticizmus, a szellemiét a spiritualitás, maga a spirituálisan megközelített misztérium és legvégül metafizikalitás képezi.

Látható, hogy az „okkult” a pszichikussal, majd a misztikussal együtt egy olyan „közbülső” tartományhoz tartozik, amelynek még túlzott kapcsolata van a „materializmussal”, a „földivel”, ami által, a „szakrális” teljes hármas egyensúlya nem jöhet még létre. Az „okkult” ezen különféle kapcsolódásokat mutató világáról tudni, ezért elengedhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy a „testi” és „sötét” felé már nem gravitáló „szent” valóban helyesen és bizonyosan legyen felismerhető.

[10] Csomor Lajos is számos efféle jelenségre hivatkozott a P.F. 11-12. számában közölt írásában. A bizonyításoknak számos olyan tradicionálisan megfelelőbb módja van, amelyek nem veszik igénybe az erősen „érzelmi” kötelékek jegyében álló, ellenőrizhetetlen eredetű támasztékokat, ráadásul oly módon teszik ezt, hogy az érzelminek mondható tényező bizonyos esetekben való fontosságát, redukált érvényességi körrel egyébként nem tagadják meg; „ingázásról” és más efféle, mások által szokásos merőben esetleges „bizonyításokról” viszont ugyanez már nem mondható el, minthogy – az eszköz régi eredete ellenére – merőben modern, materialista, vagy pusztán okkultista módszereket lepleznek. Arról, hogy az „irracionális” miért nem feltétlenül kívánatos, továbbá, hogy ennek miért nem lehel semmi köze ahhoz, ami ténylegesen „jobboldali”, lásd ,,Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus” című cikkünket (Pannon Front, nr. 11).

Pannon Front 13.

Read more »