László András: Carl Gustav Jungról

Az alábbi írás Dr. László András előszava Carl Gustav Jung egyik művének, a Mysterium Coniunctionis 6. fejezetének (Az alkímiai konjunkció) magyar megjelenéséhez (Nyíregyháza, 1994, Kötet Kiadó).

Carl Gustav Jung (1875-1961) német-svájci neurológus, pszichiáter és pszichológus a 20. század – elsősorban klinikai – pszichológiájának kardinális jelentőségű alakja, s e diszciplína alkotó művelőinek legnagyobbjai közé tartozik.

Jung az elsők között csatlakozott Sigmund Freud pszichoanalitikai iskolájához. Az idők folyamán azonban kezdtek bizonyos fenntartásai lenni az ortodox pszichoanalízissel kapcsolatban, különösen akkor, amikor különböző új irányzatok jöttek létre, mintegy leválva a pszichoanalízis Freud-féle vonaláról. Jung ugyanis felfigyelt arra, hogy Freudnak és követőinek, valamint Adlernek és követőinek – egyazon konkrét személy neurózisát illetően – egészen más, egymástól jelentősen különböző diagnózis-indoklásuk van, s mindkettő logikus és koherens. E felismerés nyomán arra jött rá, hogy az egyes neurotikus személyek jellemzése, betegségük oknyomozásának a kifejtése sokkal inkább jellemző egyfelől magára Freudra és a freudiánus pszichoanalitikusokra, másfelől pedig magára Adlerre és az adleriánus individuálpszichológusokra, mint a páciensre.

Carl Gustav Jung fenntartásai az idők során egyre inkább szaporodtak a freudi felfogást illetően, míg végül eltávolodott mind a pszichoanalízistől, mind személy szerint Freudtól. Fokozatosan kialakította saját irányzatát, amelyet előbb analitikus pszichológiának, majd komplex pszichológiának nevezett, s amely – általában – komplex analitikus pszichológia néven vált közismertté.

Egy-két irányvonal kivételével az összes „mélypszichológiai” irányzat eminens jellemzője a tudatalatti és/vagy a tudattalan jelentőségének hipertrofízált túlhangsúlyozása. Messzemenően ez jellemzi a Freudféle pszichoanalízist, a Stekel- és Rank-féle analitikai irányzatokat, részben pedig az Adler-féle individuál-pszichológiát; s ugyanígy elsőrendű jellemvonása a „mindentudó” tudattalan mindent megelőzőként való beállítása Jung komplex analitikus pszichológiájának is.

Sigmund Freud kétségtelenül materialista volt, a Darwin-Huxley-Haeckel-féle evolucionizmus híve, akinek szemléletét – a lelki feszültségek fokozódását, csökkenését és kiegyenlítődését illetően – még korának hidrodinamikai koncepciói is befolyásolni tudták. Vele szemben Carl Gustav Jung nyilvánvalóan nem volt materialista (például erőteljesen vonzódott a spiritualitás felé) noha szemléletétől nem voltak teljesen idegenek a materialista vonások sem. Az evolucionisztikus fílogenezis-elméletek pedig kifejezetten elfogadhatóak voltak számára.

Jung pszichológiájára jellemző a tudattalan szintjeinek megkülönböztetése: a tudat alatt az egyéni tudattalan van, ennél mélyebben a családi, ennél is mélyebben a törzsi, majd a nemzeti, az etnikai, az összemberi és az állati ősökkel kapcsolatos tudattalan-szintek következnek, végül a sort a központi erőt képviselő tudattalan zárja. Az egyéni tudattalan alatti rétegek gyűjtőneve a „kollektív tudattalan”.

Jung pszichológiájának fontos vonása a kollektív archetípusok tana, és az archetípusok jelentőségének rendkívül erős hangsúlyozása.

Jung pszichológiájában – nagyon helyesen – jelentős szerepe van a „Selbst”-nek (a „self”-nek, a „soi”-nak), vagyis az önvalónak, noha ez mégsem azonosítható minden további nélkül a szanszkrit „ātmā”-val.

Figyelemre méltó Jung elmélete az „árnyékról’’, a nyíltan vállalt és viselt tudatos és aktuális vonások rejtett kiegészítőjéről, mely alapvetően különbözik a manifeszt vonások együttesétől, sőt többnyire kifejezetten ellentétes azzal.

Carl Gustav Jung elméletei közül kifejezetten érdekes az a teória is, amely szerint a férfiaknak elsődlegesen női lelkük – animájuk –, a nőknek viszont elsődlegesen férfiúi lelkük – animusuk – van.

A Jung-féle típustan szerint a világot illetően két döntő tendencia működik az emberben: a kifelé fordulás (extraverzió) és a befelé fordulás (introverzió). Noha mindkettő megvan mindenkiben, és előtérbe helyeződésük is mindenkiben váltakozik, mégis az egyik emberben az egyik, a másik emberben a másik tendencia dominál, olyannyira, hogy ezeknek megfelelően két alaptípus különböztethető meg.

A tudat vonatkozásában négy funkcionális alapelemet különböztet meg a Jung-féle pszichológia: a gondolkodást és az érzést, valamint az érzékelést és a sejtést (intuíciót); ezek közül a gondolkozás a leginkább, az érzés pedig a legkevésbé tudatos, az érzékelés és a sejtés pedig ezek közé esik. Mindegyik képesség megvan mindenkiben, de előtérbe helyeződésük ezúttal is váltakozik, vagyis e tekintetben is beszélhetünk dominanciákról, s ezek is meghatároznak bizonyos alaptípusokat az extra- és introvertált típusok mellett.

Jung szerint különböző ösztönök, ösztönkörök vannak, ám az ember nem kizárólag természethez kötött céllal (Naturzweck-kel) rendelkezik, hanem annak is jelentősége van, ami a szellemi (das Geistige), – vagyis a kulturális, vallási és más ezekhez hasonló törekvések is alapvetően hozzátartoznak az emberi lényhez.

Nyilvánvaló, hogy a Jung-féle komplex analitikus lélektan egyértelműen spirituálisabb a Freud-féle pszichoanalízisnél és a pszichoanalízis különféle elágazásainál (például a Fromm-féle irányvonalnál).

Carl Gustav Jung döntő jelentőségűnek tekintette a szellemi tradíciókat és e tradíciók szimbolisztikáját, rokonszenvvel és behatóan foglalkozott ezekkel, bár – s ez is kétségtelen – egyáltalán nem a metafizikai tradicionalitás elvei szerint.

Sajnos Jung sem kerülte el azt – ami egyébként a mélypszichológiai iskolák mindegyikére jellemző – hogy a tudattal szemben a tudattalant tekintse időbelileg is, de lényegileg is elsődlegesnek.

Jung szerint a tudat egy sziget, amely a tudattalan óceánjából kései és felszíni képződményként merül a felszínre. E tekintetben nem jutott túlságosan távolra a Freud-fele pszichoanalízishez képest.

Jung kétségtelenül rendkívül erős hatást gyakorolt a pszichológia további alakulására, főként a fiatalabb – és a mélypszichológia iránt nyitott – kortársaira. E tekintetben három nevet és három, e nevekhez kapcsolódó irányzatot kell említeni: Viktor E. Franklt és az általa megalkotott logoszterápiai analitikát. Roberto Assagiolit és „pszichoszintezisnek” nevezett irányzatát (Assagioli vezette be az extra- és introverzió mellé az infra- és szupraverzió fogalmát), valamint Fritz Künkelt és a „sokfejű alany” elméletet. E három pszichológusnál – ha a doktrinális hangsúlyozás nem is kap jelentősebb szerepet – a tudatnak, a tudatosnak és a tudatosságnak sokkal nagyobb szerepe, jelentősege van.

Jung spirituális orientációjára figyelemmel a keleti tradícióval kapcsolatos könyvek szerzői, szent szövegek fordítói őt kérték fel arra, hogy pszichológiai bevezetést vagy kommentárt írjon e szakrális szövegfordításokhoz.

Ezek az egyébként igen érdekes kommentárok váltottak ki a metafizikai tradicionalitás létszemléleti bázisát kialakító szerzők meglehetősen éles kritikáját. René Guénon és Julius Evola „hatáskörtúllépésnek” tekintette Jungnak a tradíciókkal és a tradicionális tanításokkal kapcsolatos értelmezéseit. Szerintük a szakrális-tardicionális tanítások szövegei pszichológiailag nem ragadhatók meg és nem értelmezhetők érvényesen; s ha ezt valaki mégis megteszi, akkor az „falsificatio”-nak, hamisításnak és félrevezetésnek minősül. Például igen rossz néven vették, amikor a koncentráció-meditáció-kontempláció kiindulópontjának tekinthető „mandalá”-kat Jung egybevetette az elmebetegek – külsőleg és felületileg „mandala”-szerűnek tűnő – képzetalkotásaival, figyelmeztetve arra, hogy ezek éppen „ellenképei” az igazi mandaláknak.

A Mysterium Coniunctionis Jung egyik igen nagy jelentőségű műve, amely az alkímia (alchymia, alchemia) egyik operáció-körét mutatja be vonatkozó szövegek alapján, kifejezetten a komplex analitikus pszichológia szempontjai szerint értelmezve.

Azok, akik előtt ez a tematika csak egy kicsit is ismert, jól tudják, hogy az alkímia voltaképpen és elsősorban beavatás és metafizikai megvalósítási út volt. Ennek megfelelően az alkímiai tárgyú szövegek pszichológiai interpretációja csakis kétes érvényű lehet.

Jung alkímia-értelmezése – pszichológiailag – feltétlenül helytálló, s ha valaki így, ekként olvassa, akkor egy nagyértékű könyvet olvas, önnön szellemi épülését elősegítve. Ha azonban úgy véli, hogy az alkímia elsősorban pszichológiailag értelmezhető – nem is beszélve arról, ha úgy vélekednék netán, hogy csakis pszichológiailag fogható fel –, akkor súlyosan téved, megtévesztés áldozata lesz, és – ha ezzel kapcsolatos „tudását” másokkal is „meg kívánja osztani” – maga is megtévesztővé, félrevezetővé válik. Mindenesetre Jung hatalmas alkímia-értelmezési műve mellőzhetetlen mindazok számára, akik komolyan érdeklődnek egyfelől a pszichológia, másfelől pedig a tradicionális tanítások iránt.

A Jung-féle komplex analitikus pszichológia freudiánus kritikája nem állja meg a helyét, s e kritikák sutasága szinte azonnal megmutatkozik; különösen szembeötlő ez, ha a kritika a vallások és spirituális szimbolisztikák vagy tanítások értelmezése kapcsán merül fel. Ugyanekkor ismételten fel kell hívnunk az olvasók figyelmét arra is, hogy a Jung-féle szimbólum- és doktrínaértelmezések is csak egy határozottan limitált körön belül érvényesek, s ezen a körön túllépve már semmi esetre sem fogadhatók el. Ezzel összefüggésben arra is rá kell mutatnunk, hogy azok a törekvések, amelyek az Eranos-előadások és az Eranos-évkönyvek – egyébként kiváló – előadóit illetve alkotóit jellemzik, s amelyek szerint a mitologémák, a vallások, a vallásos szimbólumok és a tradicionális tanítások mind a valóságot fejezik ki, azt a valóságot, amely egy jungi értelemben felfogott pszichikai-pszichológiai valóság, a tradicionális létszemlélet szempontjából veszedelmes eltévelyedések és eltévelyítések, bármennyire is előkelőbb hely illeti meg ezeket, mint azokat a nézeteket, amelyek csak alaptalan meséknek tekintik a szellemi hagyomány alkotásait.

Carl Gustav Jung komplex analitikai vonala valójában kritikus tiszteletet erdemei: tiszteletet, de erős és határozott kritikát is, mindenekelőtt az Én-tudat alulról származtatott volta miatt, amely spirituális-tradicionális nézőpontból abszolúte elfogadhatatlan.

Ha egyszer valaki létrehozná a tradicionalitással valóban harmóniában lévő – pneumatológiai – pszichológiát, akkor Jung lenne az, akit – Assagioli, Franki és Künkel mellett – nagyon erősen figyelembe kellene venni a meghaladásra méltó irányzatok képviselői közül.

Az alkímia – lényege szerint – beavatási és metafizikai megvalósítási út. A fém- transzmutáció egyfelől szimbólum, másfelől a tudattranszmutáció kísérő rítusa. Az alkímiai műveletek száma iskolánként különböző lehetett, a legkülönbözőbb – olykor a kívülállók megtévesztésére szolgáló félrevezető – megnevezések mellett. Többnyire 3x7 műveletről lehetett beszélni, ezek körében pedig három „coniunctio”-ról, amelyek – egyebek között – az „androgynos”- állapot realizációjával is szorosan összefüggtek.

Általában hét művelet ment végbe a nigredóban (görög megnevezése szerint a melanōsisban), vagyis a feketeségben, a feketítésben és a feketedésben; hét művelet az albedóban (a leykōsisban), tehát a fehérségben, a fehérítésben és a fehéredésben; hét művelet pedig a rubedóban (görögül az iōsisban), a vörösségben, a vörösítésben és a vörösödésben. Mindhárom operáció-kör csúcsán megjelent a három operáció-kör mint önálló művelet. A nigredo a halál túlélésének a megvalósítására irányult, az albedo az aióni halhatatlanságra, a rubedo pedig az abszolút halhatatlanságra. A betetőződés a Sol (Nap) vagy az Aurum (Arany) volt, amelyet Cauda Pavonisnak (Pávafaroknak) is neveztek.

Carl Gustav Jung – hangsúlyozzuk ismét – pszichológiailag helyesen világította meg az alkímiát, de tudatában kell lennünk annak is, hogy a pszichológiai megvilágítás elégtelen, ugyanis az alkímia pszichológia feletti, mint ahogyan a beavatás és a metafizikai megvalósítás is az.

Carl Gustav Jung életművének már réges-rég meg kellett volna jelennie magyarul. Ez, sajnos, nem történt meg, de megindult egy folyamat, amelynek egy része éppen a Mysterium Coniunctionis mostani – nem teljes – közreadása. Remélhetjük és reméljük, hogy ez a folyamat folytatódni fog, s a nagy jelentőségű Jung-életmű magyarul is mindenki számára hozzáférhető lesz.

In C. G. Jung: Az alkímiai konjunkció. Nyíregyháza, 1994, Könyvjelző Kiadó.

Read more »

Hamvas Béla: Gyakorlati tanács a meditációs objektum használatához

Az Anthológia Humana-val kapcsolatban ez a különös fogalom, hogy meditációs objektum, a nagy nyilvánosság előtt itt nálunk először merült fel. Úgyszólván senki sem volt, aki a fogalmat azonnal ne értette volna meg. A pszichológiai műveltség, ha lassan is, de mélyül és terjed. Annál kérdésszerűbb volt azonban az, hogy az Anthológia Humana előszavában felvázolt meditációs eljárást hogyan kell alkalmazni. Hogyan használjam a gyakorlatban minden nap, állandóan és reálisan ezt a bizonyos meditációs objektumot?

Egészen természetes, hogy ebben a pillanatban, bármilyen érdekes lenne is, a legújabb meditációs módszerekre kitérni még csak vázlatosan sem lehet. Mindössze utalni kell Coué és Baudouin eljárásaira, a nancy-i pszichiatherápia rendkívüli jelentőségére, C. G. Jung tanácsaira (főként a Tai I Gin előszavában a mandalákról írt részre), a darmstadti Bölcsesség iskolájára, ahol E. Rousselle ért el számottevő eredményeket és Swami Vitekananda műveire. Nem lehet kitérni az európai megelőző kísérletekre sem, Molinos spanyol szerzetes soledad-szabályaira, Loyola Ignác exercitiumaira (legújabban Przywara igen kitűnő kiadásában) és a XVIII. század több angol és német kezdeményezésére. Tény az, hogy Európában igen sok meditációs módszert próbáltak ki, de általános egyik sem lett.

A keleti módszerek közül pedig egyet sem vehetünk át, mert a keleti ember pszichológiai alkata a mienktől alapvető módon különbözik. A legközelebb hozzánk a dhyana (a japán „zen”) áll és ezt még a görögök is haszonnal alkalmazták, de később elfelejtették.

Ma a pszichológia legnagyobb problémája a meditációs módszer kidolgozása. Ebből a szempontból Freud hatása volt számottevő.

Freud az Oedipus-komplexussal olyan meditációs objektumot teremtett, amely minden látható és érzékelhető materiális alaktól független, természete tisztán pszichológiai s így olyan belső realitás-centrum, amelynek segítségével az emberi élet számtalan feloldhatatlannak látszó problémáját (legalábbis a felületen) megoldozza és meglazítja, ha nem is oldja meg. A Freud-féle módszer persze kissé durván általánosítható jellegével félrevezető és ebből a szempontból inkább tudományos feltevés, mint olyan meditációs objektum, amilyet keleten, vagy a görögök használtak.

A leghelyesebb példából kiindulva. A példa pedig legyen Rudolf Kassner gondolata az „indiszkrét ember”-ről („Az emberi nagyság elemei” című essay egyik kimagasló része). Kassner azt mondja, hogy a modern ember nem nagy ember és képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, nyugodt. Ezért nincsenek éles határai. Nincs formája. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy indiszkrét. Indiszkrét a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Indiszkrét a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizennégyéves kislányának naplóját elolvassa. Az indiszkréció a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben.

Ezért a jellegzetes indiszkrét jelenség a pletyka s ezért ma, az indiszkréció jellegzetes korszakában életünk fontos tényezője az elpletykásított sajtó s ezért mainapság egyik főszavunk a „leleplezés”. Ez a jó falat!

Amikor leleplezik a színésznőt, a bankigazgatót, a rendőrkapitányt és az államtitkárt. Kiderül mindenkiről, hogy nem nagy. Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő.

Arra, hogy az indiszkréció mennyire tisztátalanság, jellemző a következő: az indiszkrét ember mindig szurtosnak érzi magát, rossz szagúnak és ezért ez az ember eszelős tisztaságőrületbe esik. Képes lenne egész nap mosakodni. Félórákig súrolja tenyerét, tízpercekig a száját öblögeti, reggel a fürdőszobában hosszas szertartást végez saját tisztálkodása körül, fecskendez, keneget, vakar, piszkál, forró és hideg vizet váltogat hússzor, kitépdesi szőrszálait, vagyis minden úton-módon igyekszik megszabadulni saját tisztátalanságától. Mit tesz az ember ilyenkor? – indiszkréciót követ el önmaga ellen. A freudistáknak erre a jelenségre sokkal súlyosabb kifejezésük van. Ezek az emberek, főként nők, a megvadult higénikusok, akik nem tudják, hogy orrukat először önmaguktól kellene fintorgatniok, a tisztátalanság mindössze kivetítése saját belső zavarosságuknak és szégyentelen életmohóságuknak, amely minden ember dolgába beleturkál.

De az indiszkréció nem egyszerű tapintatlanság vagy tolakodás. Diszkrét országokban, mint Franciaországban vagy Angliában az ember azonnal látja a tízéves fiún, mit jelent diszkréten élni, lelki inzultusoktól mentesen. Mit jelent nem kiszolgáltatva lenni a hallgatózó szomszédoknak – esetleg mamáknak. A diszkrét ember önkéntelen tisztelettel van mindenki autonóm lénye iránt. Az indiszkréció más ember életébe való illetéktelen beavatkozás. Tudomásul kell venni, hogy egyetlenegy lehetőség van más ember életébe beleavatkozni, és ez az, ha az illető ember engem erre felszólít. Engedély nélkül még férj, feleség, szülő, tanító, tanár, barát sem teheti meg és nem szabad, hogy megtegye. Tilos. Aki megteszi, az megsérti a másik ember önrendelkezését, méltóságát, emberségét, tisztaságát, nyugalmát. Az visszaél tiltott dolgokkal. Az az ember indiszkrét.

Kassner gondolata az indiszkrét emberről állandó meditációs objektum lehet éspedig bíráló és önbíráló jelleggel. Az ember merje a gondolatot önmagára is alkalmazni.

Merje kimondani fontos mozzanatoknál, hogy: indiszkréciót követtem el. Csak így nyer felhatalmazást arra, hogy ítélhessen más fölött is. Amíg valaki a kritikát önmagára nem alkalmazta, addig nincs joga beszélni. Aki szereti az exaktnak látszó módszereket, vegye például Franklin Benjamin eljárását, fektessen le írott tabellát és számoljon el magának esténkint, hogy hányszor követett el hibát, hányszor szennyezte be magát az indiszkrécióval. Franklin módszere diákos, de ezekben a dolgokban mi európaiak még mind diákok vagyunk.

Egyébként is mindenki állandóan egész sereg meditációs objektummal él – egész sereg belső centrummal, amelyeknek realizálásán dolgozik. Ilyen belső energia-centrumok az üzlet, a karrier, a jó öltözködés, a politikai siker. Az ember ezeket a centrumokat kivetíti és úgy hívja őket, hogy „cél”. Célról persze szó sincs. Ez a valami nem kint van, elérhető helyen, hanem bent, mint állandó ösztönzés. Nem cél ez, hanem éppen az alap. Nem efelé megy, hanem ebből indul ki. Becsvágy, siker, öltözködés, mind belső kondíció, pszichológiai objektum, belső realitás, a külső világtól teljesen független lelki valóság, amit az ember nem ér el, hanem: él.

A meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye. (Hérakleitos mondja: soha senki még a lélek országát fel sem mérte, mert az határtalan.) A lélekerő minél több objektumban él, az ember annál felszabadultabb, világosabb, komolyabb, elégedettebb. Az absztrakt embereknek nagyon kevés centrumuk van, ezek a belső szegénységben élő száraz, élettelen emberek. Ezért absztraktak. A fanatikusoknak alig egy-két középpontjuk van. Az őrülteknek csak egy – ez a fixa idea. Az idióták ezért elmebetegek. Normális embernek húsz-harminc centrum is kevés. Az ember pedig igen könnyen él többszáz belső középponttal, illetve kristallizációs maggal. Ez a belső egészség egyik feltétele. És e centrumok között feltétlenül szükség van úgynevezett spirituális magokra, moralitásra, kiemelő, nemesítő, ízlésjavító értékekre.

Az indiszkrét emberről szóló rész igen alkalmas arra, hogy az ember ezt legalábbis egy időre, különösen a mai időkben, a centrumba helyezze, mértéknek használja: vajon ez az ember most indiszkrét volt-e? – Vajon indiszkrét voltam-e? – ezt a kérdést kell feltenni, mialatt az ember a lépcsőn valahonnan lejön. Az első két-három napon a gondolatot szándékosan fel kell idézni. Később önmagától és kellő pillanatban mindig meg fog jelenni. Fontos mindig az, hogy az ember a játékból önmagát ne vegye ki. Minden ilyen gyakorlat azon áll vagy bukik, hogy az ember önmagára miképpen tudja alkalmazni. Mást elítélni könnyű. De ha csak mást ítélek el és önmagamat kiveszem, máris indiszkrét vagyok.

Egy idő múlva aztán már az ember alkalmas lesz az ilyen könnyű és rövid meditációkra is: Van öt percem. Várni kell. Leülök. Mit tegyek? Unatkozzak? Hallgassam a hivatalnokot, hogy mit mond a legújabb panamáról? Ostobaság! Ha megtenném, máris indiszkrét lennék. Félig behunyom a szemem és gondolataimat összpontosítom a mag köré. Kimondom magamban tisztán, tagoltan, élesen ezt a szót: indiszkrét ember. A fogalom megjelenik és a tudatot betölti. Eszembe jut, hogy ilyen és ilyen vonásai vannak. Én magam ilyen és ilyen újabb vonásait fedeztem fel. Kassnernek igaza van. Az indiszkrét ember nem lehet nagy. Ez a kis mocskos. Ez a szatócs, aki felbontja a leveleket. Ez a hisztérikus mama, vagy leányintézeti tanárnő, aki a kislány fiókját feldúlja és szerelmes levelekre vadászik. Kassnernek tényleg igaza van. Az indiszkrét ember szobra a chimaira, a lófejű, tücsöktestű, halfarkú, harcsabajszú, kidülledt szemű csúf szörnyeteg.

Ha már idáig jutottam, akkor csaknem nyertem. Otthon ha este leülök a kályha mellé, a gondolatot ismét előveszem. Ma indiszkrét voltam, gondolom, amikor ezt és azt mondtam. Pletyka. Olyan vagyok, mint egy riporter. Pfuj.

Ekkor már megkezdhetem az indiszkréció ellenpólusának fixálását. Új dinamikus centrumot konstruálok magamban. Elfogadom Kassner kifejezését. Az indiszkréció ellenpólusa a klasszikus nagyság. Megkeresem vonásait. Gyönyörködöm benne. Ha a szobrát látom, el vagyok bűvölve. Ez aztán az ember! Praxitelés Hermése! Az olympiai Apollón! Zeus! A bambergi dóm lovagja! Laotse a bivalyom! Buddha mosolyog! Ha e vonások valamelyikét élő ember arcán fölfedezem, szívem megdobban. Milyen nagyság van ebben a vörös rózsában! Milyen nagyság van a hegyek árnyvonalában! Apropos nagyság: múltkor hallottam azt a Beethovent, abban is megvolt. Emlékszem egy képre, már nem tudom, ki festette, Raffael vagy Picasso, de ott is látszott. Az indiszkréció ellentéte, ha az ember tisztán és derűsen él. Olyan az atmoszférája belül, mint a csillagos ég télen, amikor a legsötétebb kék és tündöklik a mélységtől.

Most két erőközpontom van már: az indiszkrét ember és a nagy ember. Ki az, aki a kettő közül nem a nagyot választja? Olyan ember nincs. De vigyázni kell. Sohasem szabad azt mondani, hogy én nagy ember vagyok. Ez hiba. (Indiszkréció!) Vannak nagy pillanataim – de milyen ritkán! Milyen kár. Olyan jó lenne tisztán és élesen megfogalmazva élni, mint az igazi nagy ember.

A két erőközpont úgy viselkedik bennem, mint ellenkező pólusú árammal telített két centrális mag. Nagyszerű feszültségeket teremt. Mérték. Függetlenség. Biztosság.

És ha most hozzálátok ahhoz, hogy újabb centrumokat létesítsek, legyek figyelemmel a következőkre:

1. a meditációs objektumot válasszam meg saját lényem érzékeny pontjain (hibáim és tehetségeim pontjain);

2. minden nap legalább tizenöt percet szenteljek a meditációs objektum szemléletének;

3. meditációimról csak egészen kivételesen beszéljek más embernek (tilos az, hogy a menyasszony vőlegényének, a vőlegény menyasszonyának erről beszéljen);

4. a meditációs objektumot lehetőleg alakítsam át szemlélhető képpé, amit tudatomban bármikor felidézhetek (ahogy Kassner az indiszkrét embert a chimairában személyesítette meg);

5. gyakoroljam magamban azt, hogy az objektum döntő pillanatokban, pl. dühroham kitörésekor, megjelenjen;

6. mielőtt jelentékeny tetthez fogok, töltsek el öt percet az objektum szemléletével;

7. az objektumot először mindig magamra alkalmazzam és csak aztán másra;

8. keressek könyvekben, képek között, zenében, szobrok közt, emberi arcok között, tárgyak között egyre újabb és újabb objektumokat, mert minden új objektum gazdagodás és az emberi lélek annál egészségesebb, kimeríthetetlen erőit minél több gyújtópont köré csoportosíthatja.

Ez a rögtönzött tanács elég általános ahhoz, hogy alkalmazása a mai ember számára ne jelentsen különösebb nehézséget. A probléma minden esetben a kezdet. Az európai ember még nem ébredt annak tudatára, hogy ezt jó lenne intézményesen megoldani s az iskolában az egészségtan mellé felvenni azt a tantárgyat is, amely nagy vonalakban azt tanítaná, miképpen teremthetünk pszichológiai kérdéseink között rendet és mi a lelki higiéne feltétele.

(Diárium, 1945)

Read more »