3/04/2012
Azt tanítja a hindu doktrína, hogy egy emberi világciklus, az úgynevezett Manvantara négy fő korszakra oszlik, megannyi állapotot jelölve ki így, amelyek során a primordiális spiritualitás fokozatosan, egyre jobban és jobban elhomályosodottá válik; pontosan megegyeznek ezek azokkal a világkorszakokkal, amelyeket Nyugat ókori tradíciói Arany-, Ezüst-, Bronz- és Vaskornak neveztek. A mi világunk, most már több mint hatezer éve, a negyedik világkorban, az úgynevezett Kali-Yugában, a Sötétség Korszakában jár, abban a korban, amelynek kezdete jóval túl van a „klasszikus” történelem számára valamilyen értelemben is ismert legkorábbi korszakok határán.* Ettől az időponttól kezdve az egykor minden ember számára könnyedén elérhető igazságok egyre rejtettebbekké, megközelíthetetlenebbekké válnak; fokozatosan egyre kevesebben ismerik azokat, s bár az előbbi korszakokban még élő „emberfeletti” bölcsesség kincse sohasem veszhet el, mégis egyre áthatolhatatlanabb fátyolba burkolózik, elrejtőzve, s rendkívül nehezen felfedezhetővé válva az ember számára. Pontosan ez az oka annak, hogy különböző szimbolikus megfogalmazásokban mindenütt ugyanannak a – legalábbis minden látszat szerint – elveszett „valaminek” a témájával találkozunk; eme elveszettség azonban csak a külső világra vonatkozik, ezért akik valódi tudásra törekednek, újra meg kell találniuk azt, ami elveszett. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy ami ily módon elveszett az a ciklus végénél – amely a dolgok összességét egymáshoz kötő folytonosság révén egyben egy új ciklus kezdete is lesz – újra meg fog jelenni.
Nyilván felvetődik a kérdés, hogy a ciklusok kibontakozásának miért ilyen módon, egy a magasabbtól az alacsonyabb rendű felé tartó alászálló mozgásban kell érvényesülnie, egy olyan folyamatban, amely láthatólag, a modern fejlődéselmélettel tökéletesen ellentétes. Valójában arról van szó, hogy bármely megnyilvánulás kibontakozása szükségszerűen egy fokozatosan gyorsuló mozgást rejt magában, ily módon távolodva saját princípiumától, amelyből kiindult; elindulva tehát a legmagasabb pontról, szükségképpen alászálló tendenciájú lesz e mozgás, és – a nehéz testekéhez hasonlóan – mozgási sebessége mindaddig növekedni fog, amíg el nem ér egy pontot, ahol aztán megáll. Maga az alászállás – a princípium tisztán spirituális kifejeződéséhez képest – egyre fokozódó materializálódásként írható le; kifejeződésről beszéltünk, s nem magáról a princípiumról, mert ez utóbbi túl van minden szembenálláson, s így helytelen lenne egy olyan kifejezéskörnyezetben említeni, amely valamiféle szembenállás látszatát keltheti. Mi több, az olyan szavak, mint a „spirituális”, vagy a „materiális”, amelyeket a nyugati terminológiából a könnyebb érthetőség végett vettünk kölcsön, számunkra pusztán szimbolikus érvénnyel bírnak; csak azzal a feltétellel alkalmazhatóak a szóban forgó kérdésben, ha kiiktatjuk a modern filozófia által ezekre aggatott speciális értelmezésüket, ugyanis a modern filozófusok „spiritualizmusa” és „materializmusa” szemünkben csak két komplementer forma, amelyek mindegyike magában rejti a másikat, s egyformán elhanyagolhatóak annak a számára, aki túl óhajt jutni ezeken a korlátolt és esetleges szempontokon. Mindazonáltal miután nem tisztán metafizikai az, amiről itt szólni kívánunk, ha a félreértések elkerülése végett minden óvintézkedést megteszünk, és ha az esszenciális princípiumokat egy pillanatra sem tévesztjük szem elől, elfogadhatjuk azoknak a kifejezéseknek a használatát, amelyek bár pontatlanok, mégis amennyiben nem járnak értelemzavaró torzításokkal, bizonyos problémák tisztázását megkönnyíthetik.
Amit a megnyilvánulás kibontakozásáról az imént elmondtunk, globálisan szemlélve helyes, egyszersmind azonban túlegyszerűsített és merev, amennyiben egyenes vonal mentén, kizárólag egyirányban, mindennemű oszcilláció nélkül végbemenő kibontakozást sejtet; az igazság valójában jóval összetettebb. Mint már elmondtuk, tulajdonképpen két ellentétes, egy alászálló és egy felemelkedő, vagy másként kifejezve, egy centrifugális és egy centripetális tendenciát kell nyomon követnünk mindenben; az egyik vagy a másik tendencia eluralkodása eredményezi a megnyilvánulás két komplementer fázisát, a princípiumtól való elindulást és az oda való visszatérést, amelyeket szimbolikusan gyakran a szívveréshez vagy a légzés két szakaszához hasonlítottak. Noha e két fázist többnyire egymásra következőként írják le, a nekik megfelelő két tendenciát valójában mindig egyidejűleg, jóllehet különböző arányban érvényesülőként kell elképzelni; és megtörténhet olykor, mégpedig azokban a pillanatokban, amikor a leszálló tendencia a kibontakozási világfolyamaton már teljesen eluralkodni látszik, hogy az ellentétes tendencia megerősítése, s ezáltal egy legalábbis viszonylagos, a pillanat feltételei által engedélyezett egyensúly helyreállítása végett egy különleges akció avatkozik be; mindez részleges újrarendeződést eredményez, amely érezhetően mérsékli, sőt, mi több, ideiglenesen meg is állíthatja a zuhanást. [1]
Egészen nyilvánvaló, hogy azok a tradicionális adalékok, amelyeket alább csak egészen szerény módon körvonalazhatunk, olyan sokkal nagyobb szabású, jóval megalapozottabb koncepciók előtt nyitják meg az utat, amelyek teljesen különböznek az összes olyan „történelemfilozófiai” eszmefuttatástól, amelyekben a modernek tetszelegnek. De nincs szándékunkban ezúttal a jelenlegi világciklus eredetéig, sőt még a Kali-Yuga kezdetéig sem visszamenni; legalábbis közvetlenül, csak egy jóval határoltabb időszakkal, nevezetesen a Kali-Yuga utolsó fázisaival fogunk foglalkozni. Valójában mindegyik említett nagy korszakba bele lehet menni mélyebben és meg lehet különböztetni bennük számos alidőszakot képező másodlagos fázist; és miután a maga módján minden rész megfelel az egésznek, ezek az időszakok sokkal kisebb skálán az őket felölelő nagy ciklus átlagmenetét reprodukálják; de azoknak a módszereknek a teljeskörű végigkövetése, amelyek révén e törvény a különböző egyedi esetekre alkalmazható lenne, ismételten messze túlmutatna a jelen tanulmány számára kijelölt kereteken. Mindössze egy-két olyan különösen kritikus korszak említésével fogjuk zárni a bevezető megjegyzéseket, amelyeket az emberiség a legutóbbi időkben élt át, vagyis amelyek a közönséges vagy „profán” történetírás számára tulajdonképpen az egyedüli elérhető, általában „történelemnek” nevezett időszakon belüliek; ez pedig közvetlenül tanulmányunk valódi tárgyához vezet majd, ugyanis e kritikus korszakok között a legutolsó nem más, mint amit egyöntetűen modern időkként emlegetnek.
Különös tény, de aminek mintha sohasem szenteltek volna megfelelő figyelmet, hogy a fenti értelemben vett szigorúan „történelmi” időszak csak keresztény időszámítás előtti VI. századig nyúlik vissza; és mintha itt egy olyan határ lenne az időben, amelyet a közönséges kutatás rendelkezésére álló vizsgálati módszerek segítségével legyőzni lehetetlen. Valójában csak ettől az időponttól kezdve létezik precíz és megbízható kronológia, míg ellenben minden előzetesen történtről rendszerint csak homályos megközelítések nyerhetőek, és egy-egy esemény feltételezett időpontja egymáshoz képest gyakran évszázados eltéréseket mutat. Ez még azoknak az országoknak a kapcsán is megfigyelhető, amelyek – mint például Egyiptom – történetéről nemcsak néhány szórványos nyom maradt fenn; de talán még meglepőbb egy olyan kiváltságos és kivételes esetben, mint amilyen például Kína, amely ennél sokkal régebbi korokról őriz csillagászati megfigyelések révén dátumozott évkönyveket, amelyeknek bár e korok kapcsán minden értetlenkedést ki kellene zárniuk, a modernek mégis „legendásokként” kezelik őket, mintha csak itt nem olyan területre léptek volna, ahol aztán végképp semmi okuk sincs magabiztosságra, arra, aminek megszerzését ráadásul lehetetlenné is teszik a maguk számára. Az úgynevezett „klasszikus” antikvitás ily módon egy nagyon is relatív antikvitás, ami valójában sokkal közelebb áll a modern időkhöz, mint a valódi antikvitáshoz, mivel még annak a Kali-Yugának a közepéig sem vezethető vissza, ** amelynek időtartama a hindu doktrína szerint mindössze egytized része a Manvantara egészének; ez pedig elegendő annak jelzésére, mennyire van joguk a moderneknek arra, hogy történelmi tudásuk széles látókörűségével kérkedjenek.
Nyilván azt válaszolva próbálják majd igazolni magukat, hogy mindezek csak „legendás” időszakok voltak, s ezért figyelmen kívül hagyhatók; egy efféle érv azonban pusztán beismerése a tudatlanságnak és az éretlenségnek, ami pedig rögtön magyarázatot ad hagyományellenességükre; a sajátos modern létszemlélet, mint később látni fogjuk, tulajdonképpen az antitradicionális szemléletmóddal esik egybe.
A keresztény időszámítás előtti VI. században bizonyos okokból kifolyólag nagyszabású változások történnek majdnem minden népcsoport körében, változások, amelyek azonban jellegükben területről területre eltérnek. Számos esetben ekkor megy végbe a tradíció readaptációja, a korábbiakhoz képest megváltozott feltételekhez való hozzáigazítás, amelyet szigorúan ortodox értelemben valósítottak meg. Ez történt például Kínában is, ahol az eredetileg egységes egészként megfogalmazott doktrínát ekkor osztják két világosan elkülönülő részre: az elit számára fenntartott tiszta metafizikát és szigorúan elméleti természetű tradicionális tudományokat átfogó taoizmusra, illetve a többiek számára elérhető, gyakorlati és főként társadalmi vonatkozásokat tartalmazó konfucianizmusra. Láthatóan a perzsáknál is megtörtént a mazdaizmus readaptációja, tudniillik ez volt az utolsó Zoroaster kora. [2] Indiában viszont ebben az időszakban látott napvilágot az úgyszólván minden tekintélyt elutasító buddhizmus, a „princípium távollétének” etimológiai értelemben valóságos anarchiát eredményezve mind intellektuális, mind társadalmi szinten. [3] Különös tény, hogy Indiának az ezt megelőző időkből nincsenek műemlékei, amit az orientalisták megpróbálnak a mindenek eredetét a buddhizmusban kereső irányzatuk igazolására felhozni, erőltetett módon eltúlozva ezáltal a buddhizmus jelentőségét. A dolog magyarázata mindazonáltal egészen egyszerű: minden korábbi építmény fából készült, és mint ilyen, természetesen nyomtalanul tűnt el. [4] Az építészeti eljárás ilyen jellegű megváltozásának viszont az illető nép életét irányító általános feltételek mélyreható megváltozásával kell összefüggenie.
Nyugat felé haladva láthatjuk, hogy ugyanez az időszak volt a zsidók babiloni fogságának ideje, és talán az egyik legmegdöbbentőbb említendő tény, hogy ez a rövid hetven éves időszak elég volt számukra, hogy még ábécéjüket is elfeledjék, úgyhogy a Szent Könyveket később az addig használtaktól teljesen eltérő írásjelekkel kellett rekonstruálni. Számos más eseményt is lehetne még idézni ugyanezzel a dátummal kapcsolatban: csak emlékekénk, hogy ekkor volt a római királyok „legendás” korát követő, úgynevezett „történelmi” Róma időbeli kezdete, és bár homályos módon, de az is ismeretes, hogy jelentős népvándorlások játszódtak ekkor a kelta népek körében; most azonban anélkül, hogy e pontokat elhanyagolnánk, térjünk át Görögország vizsgálatára.
Itt szintén a Krisztus előtti VI. század a „klasszikusnak” nevezett civilizáció kezdő ideje; a modernek kizárólag ennek ismerik el „történelmi” jellegét, lévén a korábbi civilizáció elég homályosan ismert ahhoz, hogy azt „legendásként” kezeljék, jóllehet még az újabb keletű archeológiai felfedezések is minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy civilizáció, mégpedig nem is akármilyen, korábban is létezett; minden okunk meg van feltételemi, hogy ez az első hellén civilizáció intellektuálisan jóval magasabb rendű volt, mint az azutáni, s kapcsolatuk a középkori és a modern Európa közötti viszonnyal mutat bizonyos analógiát. Hozzá kell azonban tenni, hogy akkor a törés nem volt olyan végletes, mint ez utóbbi esetben, mivel a görögök, legalábbis részben, végrehajtották a tradicionális rend readaptációját, mindenekelőtt a „misztériumok” területén; célozhatunk itt a pythagoreizmus esetére, amely elsősorban a korábbi orphikus tradíció új formába öltöztetett restaurációja volt, az orphikus tradíció kapcsolata a hyperboreai Apolló delphoi kultuszával viszont az emberiség egyik legősibb tradíciójából való szabályos, töretlenül egyenesági leszármazásról tanúskodik. De más részről nagyon hirtelenül felbukkan valami, amire előzőleg sohasem volt példa, s ami aztán halálos ütést mér az egész nyugati világra; a gondolkozásnak arra a sajátos módjára célzunk, amely „filozófia” néven vált ismertté; és ez a pont fontos annyira, hogy némileg hosszabban elidőzzünk itt.
Az igaz, hogy maga a „filozófia” szó teljesen legitim értelmében is. fel-fogható, és eredetileg kétségtelenül csak így értelmezték, különösen ha igaz, hogy maga Pythagoras használta először: etimológiailag semmi többet nem jelent a „bölcsesség szereteténél”; ily módon értelmileg mindenekelőtt a bölcsesség megszerzéséhez szükséges kezdeti diszpozíciót, illetve e jelentés természetes folyományaként azt a keresést jelöli, amely e diszpozícióból születik, és amelynek tudáshoz kell vezetnie. A filozófia tehát csak bevezető, előkészítő állomás, úgyszólván egy mozdulat a bölcsesség felé, s legfeljebb egy alacsonyabb szintű bölcsességnek megfelelő fokozat. [5] Az eltévelyedés akkor történt, amikor ezt az átmeneti állomást önmagában mintegy végsőnek vették, és elkezdték összetéveszteni a „bölcsesség szeretetét” magával a bölcsességgel, amely összetévesztés a bölcsesség igazi természetének elhomályosodását, nem ismerését jelenti. Ebből keletkezett aztán az, amit „profán filozófiának” nevezhetnénk, az a színlelt álbölcsesség, amely merőben emberi, és ezért teljesen racionális szintű, elfoglalva az igazi, tradicionális, szupraracionális és „emberfeletti” bölcsesség helyét. Mindazonáltal az egész antikvitásban megmaradt még valami az igazi bölcsességből, s erre elsősorban a „misztériumok” továbbélése a bizonyíték, amelyeknek esszenciálisan beavatási jellege vitathatatlan; ugyanakkor az is igaz, hogy maguknak a filozófusok tanításainak általában „exoterikus” és „ezoterikus” oldala is volt, ez utóbbi révén tárva ki a kaput egy magasabb szempont felé, ami nagyon világosan, legfeljebb ha bizonyos aspektusaiban hiányosan válik láthatóvá néhány évszázaddal később az alexandriaiaknál. Az úgynevezett „profán filozófia” végleges kialakulásához arra volt szükség, hogy csak az exoterizmus maradjon életben, és ezzel egyidőben minden ezoterizmus teljes nem értésre leljen, és pontosan ez tette lehetővé, hogy a görögök által létrehívott szellemi impulzus bejuthasson a modern világba. Csak a már a görögöknél kifejezésre jutó tendenciákat kellett elvinni végső következményükig, a racionális gondolkozásnak tulajdonított meg nem érdemelt jelentőséget kellett még jobban eltúlozni, hogy eljusson az ember a „racionalizmusig”, ehhez a tipikusan modern jelenségig, ami nem csak figyelmen kívül hagy, hanem kifejezetten tagad is mindent, ami racionalitáson túli. De engedtessék meg, hogy ne szaladjunk túlságosan előre, ugyanis a könyv második felében vissza kell majd térnünk ezekhez a következményekhez és végig kell követnünk kialakulásukat.
A fent elmondottakból különösen egy mozzanat függ össze az általunk képviselt állásponttal: a modern világ számos eredőjét a „klasszikus” antikvitásban kell keresnünk; némileg igaza van ezért a modern világnak, amikor a görög-latin civilizáció alapjára helyezi és ennek meghosszabbításaként értelmezi önmagát. Ugyanakkor tegyük hozzá, a folytatás meglehetősen távol esik, és hűtlen az eredetihez, mivel a klasszikus antikvitás még számos intellektuális és spirituális elemmel rendelkezett, amelyek megfelelőit hiába keressük a modern világban; a két civilizáció mindenképpen két teljesen eltérő szintet jelent az igazi tudás elsötétedésében. Ugyanakkor azt lehetne képzelni, hogy majd az antik civilizáció dekadenciája lépcsőzetesen, folytonossági hiány nélkül egy többé-kevésbé a maihoz hasonló állapothoz vezet; valójában azonban nem ez történt, hanem időközben még egy kritikus időszak zajlott le Nyugaton, az az időszak, amely egyszersmind egyike volt a már említett helyreigazításoknak.
Arra a korszakra kell gondolnunk, amelyben megszületett és elterjedt a kereszténység, egybeesve egyrészről a zsidó diaszpóra, másrészről a görög-latin civilizáció utolsó fázisának idejével; fontosságuk ellenére gyorsan átléphetünk az akkori eseményeken, mivel az eddig említetteknél jóval általánosabban ismertek, és mivel egyidejűségüket még a legfelületesebb nézeteket valló történészek is észrevették. A dekadens „klasszikus” világ és a jelenkor közös vonásaira szintén gyakorta felhívtuk a figyelmet, és anélkül, hogy a párhuzamot túlságosan eltúloznánk, el kell ismerni, tényleg szembeszökő a hasonlóság.
Tért hódított egy merőben „profán” filozófia: egyrészt a szkepticizmus megjelenése, másrészt a sztoikus és epikureus moralizmus elegendő annak bemutatására, milyen mélyre is süllyedt az intellektualitás. Ugyanakkor a már egyre kevésbé értett szakrális ősdoktrínák – az értés hiánya miatt – a szó szoros értelmében "paganizmussá" vagyis „pogánysággá” degenerálódtak, tehát nem egyebek, mint alapvető jelentésüket elveszített, pusztán öncélú, külsőséges megnyilvánulások, „babonák” lettek belőlük. Történnek azonban próbálkozások a dekadencia visszaszorítására is: maga a hellenizmus a vele éppen kapcsolatba kerülő keleti doktrínákból átvett elemek segítségével igyekszik új erőre kapni; ezek a próbálkozások azonban már nem életképesek; a görög-latin civilizációnak véget kellett érnie és a helyreigazításnak egészen más módon, kívülről kellett végbemennie. A transzformációt a kereszténység hajtotta végre; és ebben az összefüggésben hozzátehető, hogy az akkori és a mostani idők között vonható bizonyos hasonlóságok felelősek többek között a napjainkban megjelenő zavaros messianizmusért.
A világ régi rendjének teljes megsemmisítéséhez elengedhetetlen barbár betörések nyugtalan időszaka után néhány évszázadra újra helyreáll a rend; ez az időszak volt az a középkor, amelyről a moderneknek, képtelenek lévén megérteni intellektualitását, olyan hibás képük van, hogy talán még a klasszikus antikvitásnál is idegenebbnek, távolabbinak tűnik nekik.
A középkor tulajdonképpen Nagy Károly uralkodásától a XlV. század kezdetéig tart, amikor is egy különböző fázisokon keresztül, fokozódó lendülettel máig tartó újabb dekadencia kezdődik. Ez a dátum a szorosabban vett modern világ kezdőpontja: ez ama keresztény egyház szakadásának kezdete, amellyel a középkori nyugati civilizáció lényegére nézve azonos volt; ugyanakkor jelzi a „nemzetek” kialakulásának megkezdődését, illetve a kereszténység létéhez nagyon szorosan hozzátartozó feudális rendszer végét. A modern kor kezdetét tehát majdnem két évszázaddal korábbra kell tennünk annál, ahová a történészek általában – tévesen – helyezik; a „reneszánsz” és a „reformáció” elsősorban következmények voltak, amelyeket csak az előzetes dekadencia tett lehetővé; de távol a rend helyreállításától, egy jóval mélyebbre süllyedést jelentenek, véglegessé téve a szakítást a tradicionális szellemmel: a „reneszánsz” a művészet és a tudományok terén, a „reformáció” magán a valláson belül, jóllehet ezen a területen sokáig mintha elképzelhetetlen lett volna a szakítás.
Az, amit „reneszánsznak” hívnak, mint már máshol megmutattuk, valójában nem újjászületés, hanem nagyon is sok minden halála volt; a görög-római civilizációhoz való visszatérés ürügyén, a „reneszánsz” annak csak legkülső felszínét vette át, mivel csak ezt a részt lehetett világosan fellelni az írott szövegekben; e tökéletlen restauráció teljesen felületi és mondvacsinált volt, mert csak olyan formák újratalálását jelentette, amelyekből az igazi élet már századokkal előbb kiröppent. Ami a középkor tradicionális tudományait illeti, néhány ez idő tájt történt végmegnyilvánulásuk után, legalább olyan tökéletesen eltűntek, mint azoké a távoli civilizációkéi, amelyeket nagyon régi kataklizmák söpörtek el; csakhogy ezúttal semmi sem lépett a helyükbe. Ezután már csak „profán” filozófia és „profán” tudomány létezik, mondhatni az igazi intellektualitás tagadása, a tudás legalacsonyabb szintre korlátozása, a semmiféle princípiumhoz nem kapcsolódó puszta tények empirikus és analitikus tanulmányozása, szétszóródás a lényegtelen részletek meghatározhatatlan sokaságában, a szakadatlanul egymást megdöntő alaptalan és azokra a gyakorlati alkalmazásokra vezető fragmentális hipotézisek felhalmozása, amelyek a modern civilizáció egyetlen tényleges felsőbbrendűségét alkotják, ami azonban megfojtva minden más irányú vizsgálódást, olyan merőben materiális jelleget ad ennek a civilizációnak, amely valóságos szörnyeteggé teszi azt.
Egészen rendkívüli az a gyorsaság, amellyel a középkori civilizáció tökéletesen feledésbe ment; már a XVII. század emberének sincs a leghalványabb fogalma sem, és még a fennmaradt műemlékek sem juttatnak eszébe semmit, arról, hogy milyen is volt a középkor intellektuálisan, vagy akár csak esztétikailag: elegendő bizonyíték ez arra, hogy az általános mentalitás időközben milyen messzemenőkig megváltozott. Nincs szándékunkban itt mélyreható vizsgálat alá venni azokat a minden bizonnyal nagyon összetett tényezőket, amelyek közreműködtek ennek a rendkívüli gyorsaságú változásnak a kivitelezésében, amelyről lehetetlen feltételezni, hogy pusztán magától, mindenféle olyan irányító akarat beavatkozása nélkül ment végbe, amely igazi természetének enyhén szólva rejtélyesnek kellett maradnia; nagyon furcsa körülmények vannak az üggyel összefüggésben, mint például egy adott pillanatban – új felfedezések álarcában azoknak a tényeknek a nyilvánosságra hozatala, amelyek valójában mindig is ismertek voltak, csak éppen mind ez idáig nyilvánosság előtt nem hangoztatták őket, mivel jól tudták, hogy ennek veszélyei nagyobbak lennének, mint előnyei. [6] Megintcsak nagyon valószínűtlen, hogy az a hazugság, amely a középkorból, a műveletlenség és a barbárság korának állítva be azt, „sötét középkort” csinált, véletlenül lett kitalálva és elterjesztve, és hogy a modern „történelemtudomány” által igen kedvelt durva történelemhamisítás ne valamiféle előre kijelölt terv része lenne: de ne merüljünk jobban bele a részletekbe, mivel bármilyen módon játszódtak is le e folyamatok, minket pillanatnyilag főként következményeik érdekelnek.
Különös becsben tartott egy szót a „reneszánsz”, amely mintegy előre összegezte a modern civilizáció egész programját: e szó a „humanizmus”. Ez tulajdonképpen arra törekedett, hogy pusztán emberi léptékre alacsonyítson le mindent, hogy minden magasabb rendű princípiumot likvidáljon, és hogy – szimbolikusan szólva – a föld meghódítása ürügyén elforduljon az égtől; a görögök, akiknek állítólag példáját akarta követni, még legnagyobb intellektuális dekadenciájuk idején sem mentek soha ilyen messze ebbe az irányba, és náluk haszonelvi megfontolások soha nem kerültek fő helyre, nem úgy, mint a modern korban, amelyben rögtön ez történt. A humanizmus volt az első formája annak is, ami aztán a mai világiság lett; annak a humanista vágynak köszönhetően, hogy minden emberi szintre alacsonyodjon le – mintha csak az ember lenne a csúcsa mindennek – a modern civilizáció lépésről-lépésre haladt lefelé, amíg oda jutott, hogy az emberben lévő legalacsonyabb rendű elemek szintjére süllyedt, alig valamivel többet, mint az emberi természet puszta anyagi vonatkozású szükségleteinek kielégítését tűzve ki célul, azt a „célt”, amely – mivel ha esetleg elérik, rögtön újrateremti magát egy következő szinten – mindenképpen illuzórikus, sőt értelmetlen.
Végig követi-e a modern világ végzetes útját, vagy mint a görög- latin dekadencia idejében, történik még egyszer egy újabb helyreigazítás, még azelőtt, hogy elérné végcélját, a „pokol gödrének” legalját. Úgy tűnik félúton nincs többé megállás, és a tradicionális doktrínák összes idevágó jelzése szerint ténylegesen beléptünk a Kali-Yuga utolsó fázisába, a Sötétség Korszakának legsötétebb szakaszába, a végső feloldódás állapotába, ahonnan már csak kataklizma révén lehet kijutni, mivel ilyen állapotban már nem egyszerűen helyreigazításra, hanem teljes renovációra van szükség. Zavar és felforgatás érvényesül minden területen, és ez minden eddig látott méretet egyre jobban meghalad, úgyhogy – Nyugatról indulva – az egész világ megmételyezésével fenyeget; nagyon jól tudjuk, hogy sikerei nem lehetnek csak átmenetiek és látszólagosak, mindazonáltal olyan arányúak, hogy úgy látszik az emberiség összes olyan válsága közül, amelyen a jelenlegi ciklusban áthaladt, a legnagyobb van folyamatban. Nem értük-e el az indiai Szent Könyvek által előre jelzett szörnyű kort, „amikor a kasztok összekeverednek, amikor a családok megszűnnek”? Csak körül kell nézni ahhoz, hogy az ember meggyőződjön, ez az állapot manapság masszív realitás, és hogy észrevegye mindenben azt a mélyreható degenerálódást, amit az Evangéliumok a „pusztító utálatosságnak” hívnak. A helyzet súlyosságát természetesen nem elkendőzni kell, hanem – mint már elmondtuk – mind az optimizmust, mind a pesszimizmust mellőzve tudomásul kell venni, mindig szem előtt tartva, hogy egy régi világ vége egyben egy újnak is a kezdete.
Mindezek után felvetődhet a kérdés: miért létezhet egy olyan kor, mint amilyenben jelenleg élünk? Igazából bármennyire abnormálisak is legyenek a jelenlegi feltételek (amidőn önmagunkban szemléljük őket), mégis szükségképpen beletartoznak a világ átfogó rendjébe, abba a rendbe, amely egy távol-keleti megfogalmazás szerint, a rendetlenségek összessége. Bármennyire is lesújtó és nyomorúságos ez a kor, ugyanúgy mint az összes többinek, ennek is megvan a maga meghatározott helye az emberi kibontakozás folyamatának egészében; és valójában létének a tradicionális doktrínák által előre jelzett ténye, elégséges jelzés, hogy még ennek a kornak is van létjogosultsága. Az, amit elmondtunk, miszerint a ciklikus megnyilvánulás fő trendjében a fokozatos materializálódás irányába tart, közvetlen magyarázatot ad a jelenlegi állapotra, és megmutatja, hogy ami egy bizonyos partikuláris szempontból abnormális és kaotikus, az egyszersmind csak egy magasabb, átfogóbb szempontba foglalt törvény következménye. Tegyük ehhez hozzá, anélkül hogy a problémánál elidőznénk, hogy mint minden állapotváltozás, úgy az egyik ciklusból a másikba való átmenet is csak sötétben mehet végbe; ez megint egy nagyon lényeges törvény, számos folyománnyal; de pontosan ezek miatt részletes kifejtése témánktól messzire vezetne. [7]
Ez azonban még nem minden: a modern kornak szükségképpen összefüggésbenkell állnia bizonyos olyan posszibilitások kibontakozásával, amelyek potencialitásbanvárakoznak a jelenlegi ciklus kezdete óta, és amelyek a mindenség hierarchiájábanbármilyen alacsony rangúak is legyenek, ugyanúgy mint a többi, elkerülhetetlenülegy kijelölt rend szerint nyilvánulnak meg. Ily módon a tradíció fényébenjoggal mondható, hogy a ciklus utolsó fázisát mindannak az" üzembe" helyezése jellemzi, amit a korábbi fázisok során háttérbe szorítottak és elvetettek; a modern civilizációval pedig pontosan az a helyzet, hogy úgyszólván kizárólag az előző civilizációk által kiselejtezett és elutasított elemekből él. Ezt igazolandó, elég csak megnézni, hogy e korábbi civilizációk Keleten még életben maradt hiteles képviselői miként is vélekednek a nyugati tudományokról és azok ipari alkalmazásairól. Mindazonáltal a tudásnak ezekre az alacsonyrendű formáira, amelyek oly értéktelenek a magasabb rendű tudással rendelkezők számára, elkerülhetetlen volt, hogy rátaláljanak, ám ez kizárólag egy olyan kivételes stádiumban történhetett meg, amelyben az igazi intellektualitás feledésbe ment. Ezt a kizárólag a szó legszűkebb értelmében vett gyakorlati kutatást fel kellett vállalni, ám ezt csak a primordiális spiritualitással ellentétes póluson lévő korban lehetett megtenni, olyan emberek által, akik annyira belefeledkeztek az anyagi dolgokba, hogy mindannak az érzékelésére, ami ezeken túl van képtelenek lettek. Minél inkább törekednek az „anyag” legyőzésére, annál inkább annak rabszolgái lesznek, s ezáltal önmagukat egyre szabálytalanabb és céltalanabb zavarodottságra, a végső feloldódáshoz vezető végnélküli sokféleségben való szétszóródásra ítélik.
Valahogy így fest nagy vonalakban és csak a legfontosabbakra figyelve a modern világ, meg nem hamisított értelmezése; de engedtessék meg a leghatározottabban kijelentenünk, hogy ez az értelmezés semmilyen értelemben sem szolgálhat ennek mentségére. Egy végzetes betegség természetesen betegség; és még ha jól is végződik a rossz, mindez nem változtat a rossz rossz voltán (a „jó” és a „rossz” szavakat itt természetesen csak a jobb megértés végett, mindenféle sajátos „morális” színezettől mentesen használjuk). Részleges rendetlenségeknek okvetlenül létezniük kell, mivel a totális rend szükségszerű elemei, ugyanakkor egy rend nélküli időszak önmagában – bizonyos természeti tömények következményeként – a deviációk és tévelygések sorozataként jelentkező szörnyűséghez, egy olyan kataklizmához hasonlatos, amely bár az események normális menetéből következik, önmagában szemlélve anomália és felfordulás. A modern civilizációnak tehát szükségképpen van létjogosultsága, akárcsak minden másnak, és ha valóban ez képviseli a világciklus végállomását, elmondható, hogy ez az, aminek létre kellett jönnie, és ami létre is jött a számára kijelölt térben és időben, de amit felettébb érdemes az Evangéliumok oly gyakran félremagyarázott szavai szerint megítélni: „Szükség, hogy botránkozások essenek, de jaj annak az embernek, aki által a botránkozások esnek.”
JEGYZETEK
* A legáltalánosabb indiai szemlélet szerint a Kali-Yuga Kr. e. 3102-ben kezdődött, 6480 évig tart és Kr. u. 3379-ben ér véget, tehát 1080 évvel később, mint Guénon szerint. Szerinte Kr. e. 4182-ben kezdődött, és Kr. u. 2299-ben ér véget a Kali-Yuga (a szerkesztő).
** A Kali-Yuga közepe némelyek – köztük Guénon – szerint Kr. e. 942-ben volt (a szerkesztő).
[1] Ez kapcsolatos a hindu tradícióban Vishnu által prezentált „isteni fenntartás” funkciójával, egyszersmind az Avatărák világába való „alászállásainak” doktrínájával, amelyet azonban itt nem részletezhetünk.
[2] Meg kell jegyezni, hogy a Zoroaster [eredeti – nem görögösített – óiráni formában: Zaratusra (a szerkesztő megjegyzése)] elnevezés valójában nem egy bizonyos személyt, hanem egy egyszerre prófétai és törvényhozói méltóságot jelöl; számos Zoroaster élt, egymástól teljesen eltérő korokban; feltehetően közősségi jellegű méltóság volt, akárcsak a Vyása Indiában; vagy ősegyiptomi párhuzammal élve, az egész papi kasztműködését reprezentálta, azt, amit Egyiptomban Hermész vagy Toth.
[3] A buddhizmus esete persze semmi esetre sem olyan egyszerű mint azt e rövid összegzés sugallja; érdemes megjegyezni, hogy bár saját tradíciójuk viszonylatában a hinduk mindig elutasították a buddhizmust, nem így áll a helyzet magával a Buddhával, akinek közülük a legtöbb mélységes tisztelője, egészen odáig elmenően, hogy egyesek benne látják a IX. Avatarát. A buddhizmussal kapcsolatban általánosan körültekintőbbnek kellene lenni, különbséget téve például ennek Mahayana, illetve Hinayana formái, azaz a, Nagy Hordozó" és a „Kis Hordozó” között; mindent összevetve elmondható, hogy az Indián kívü1i buddhizmus különbözik az eredeti indiai formától, amely magán Indián belül Ashoka halála után elkezdett területet veszteni, hogy aztán végül teljesen kirekedjen innen.
[4] Nemcsak India esetében áll így a dolog, hiszen ugyanagy találkozunk ilyesmivel Nyugaton is; ugyanebből az okból kifolyólag nem maradtak nyomai a gallok városainak, de amelyek létezése vitán felül áll, mint azt a jelenkori bizonyítékok is tanúsítják; a műemlék hiányából a modern történészek persze azt a következtetést vonják 1e, hogy a gallok, mint holmi primitív barbárok, az erdőkben éltek.
[5] A kapcsolat majdnem ugyanaz, mint ami a taoista doktrínában van a „tehetséges ember” és a „transzcendens-” vagy „istenember” között.
[6] Csak két példát említenénk azoknak a tényeknek a sokaságából, amelyek közismertté válásának következményei talán a legsúlyosabbak lettek: a könyvnyomtatás állítólagos feltalálása, amit mellesleg Kínában már a keresztény időszámítás előtt is ismertek; vagy Amerika „hivatalos” felfedezése, holott a kontinenssel az egész középkor folyamán az általánosan feltételezetteknél jóval szélesebb körű kapcsolatok léteztek.
[7] Ezt a törvényt az eleuziszi misztériumokban a búzaszem szimbolikája adta vissza; az alkimisták a ,putrefactio"-val és a fekete színnel reprezentálták, amely az „Opus Magnum”, a „Nagy Mű” kezdetét jelöltek; amit a keresztény misztikusok a „lélek sötét éjszakájának” neveznek, az is ennek alkalmazása, mégpedig az ember magasabb állapotokba emelkedésével azonos szellemi fejlődésére; de könnyűszerrel sorolhatnánk számos más, ezekkel összehangzó alkalmazást.
René Guénon
A modern világ válsága
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Fordította: Baranyi Tibor Imre
A kötet megvásárolható a Kvintesszencia Kiadótól.
