Julius Evola: Királyság

Minden tradicionális civilizációt azon individuumok léte határozott meg, akik a természetes emberi kondíciók felett álló, velük született vagy megszerzett felsőbbségük által a világi renden belül egy fentről származó erő élő és hatékony jelenlétét testesítették meg. Ehhez kapcsolódik a pontifex ethimológiai jelentésének benső értelme és hivatalának eredeti értéke, amely szó szerint »híd-« vagy »útépítő« – pons archaikusan utat jelent a természet és a természetfeletti között. Ezen túl tradicionálisan a pontifex a rexszel volt azonos. »Elöljáróinknál szokás volt, hogy a király egyben pontifex és pap is legyen« – tudósít minket Servius[1], és megtaláljuk ezt a formulát az északi tra­dícióban is: »az, aki a vezér, legyen nekünk a híd.«[2] A valódi uralkodók tehát permanensen azt az életet testesítették meg, amely az »életen túl van«. Egy­szerű jelenlétük vagy »pontifexi« közvetítésük, rítusaik ereje – amely saját ha­talmuk által vagy ama intézmény hatalma révén, amelynek középpontját ké­pezték, vált hatékonnyá – spirituális hatásokat sugározott szét az emberek vi­lágába, áthatva a gondolatokat, szándékokat és cselekedeteket, gátat emelve az alsóbbrendű természet sötét erőinek; elrendezve az élet egészét – amely így a fény realizációjának szolgált lehetséges alapjául –, segítve a kibontako­zás, az »üdv« és a »szerencse« általános feltételeinek biztosítását.

A királyok és vezérek autoritásának és jogának elsőleges alapja – ami miatt a Tradíció világában engedelmeskedtek nekik, félték és tisztelték őket – lé­nyegében transzcendens, emberfeletti tulajdonságuk esszenciája volt, amely nemcsak üres szófordulat, hanem rettentő és súlyos valóság. Amilyen mér­tékben felismerték látható és időbeli alakjukban a mindent előző felsőbbség ontológiai kiváltságát, ismerték fel a maga közvetlenségében ezen lények velük született és abszolút felségjogát. Létezik egy koncepció, amelyet nem ta­lálunk meg egyetlen tradicionális civilizációban sem, minthogy az csak az el­következő dekadencia időszakaiban jelent meg: ez a legfelsőbb hatalom pusz­tán politikai felfogása, mintha ez minden további nélkül csak az erőn és az erőszakosságon, vagy olyan természetes és világi tulajdonságokon alapulna, mint az intelligencia, okosság, ügyesség, fizikai bátorság vagy a kollektív, anya­gi jólétről való gondoskodás. A legfelsőbb hatalom alapja ezzel szemben mindig metafizikai jellegű volt. A Tradíciótól teljesen idegen az az idea, amely szerint a vezér hatáskörét azok szabják meg, akiket kormányoz_; továbbá, hogy méltósága a kollektívum kifejeződése, és tekintélye a közösség politikai aka­ratának kell, hogy alárendelődjön. Zeus az, aki az isteni származású királyoknak a θέμιστες-t átadja, ahol a θέμισ – mint felülről jövő törvény- semmi meg­felelést nem mutat azzal, amivé később a υόμος vált: a közösség politikai tör­vényével.[3] Minden evilági képesség gyökerénél megtalálható tehát a spiritu­ális hatalom, mint »isteni természet emberi alakban«. Például indo-árja idea volt, hogy az uralkodó nem »egyszerű halandó«, hanem »hatalmas istenség emberi alakban«.[4] Az egyiptomi királyban kezdetben Ré^c vagy Hóros manifesztációját látták. Alba és Róma királyai Juppitert személyesítették meg, az asszír királyok Ba^calt_; az iráni királyok a Fényistent; a germán fejedelmek és Észak fejedelmei ugyanabból a nemzetségből származtak, mint Tyr, Ódinn és az ássok, a dór-égéi kultúrkör görög királyai διοτρεψέες-nek nevezték magukat, kifejezve isteni eredetüket. A mythikus és szak­rális formulák gazdag változatosságán kívül a királyság princípiuma állandó­an megerősíttetett, mint a világban jelenlévő és tevékeny »transzcendens immanencia«. A király – nem-emberi, hanem szakrális lény – puszta »léte«, je­lenléte által centrum és csúcspont. Ugyanakkor benne rejlik az az erő, amely az általa végrehajtandó rituális cselekményeket hathatóssá teszi; ezekben lát­ták a valódi »uralom« visszaigazolását, az élet egészének természetfeletti fenn­tartását a Tradíció foglalatában.[5] Ezért volt a királyság magától értetődő és ter­mészetes módon elfogadott. A materiális erőt csak mint kiegészítést használta;önmagát mindenekelőtt és ellenállhatatlanul szellemének segítségével érvé­nyesítette. »Mily tündöklő egy isten méltósága a földön« – mondja egy in­do-árja irat[6] – »de nehéz a gyengéknek elérni. Egyedül az méltó arra, hogy király legyen, akinek a lelke erre teremtetett.« Az uralkodók »azokhoz tartoznak«, »akik istenek az emberek között.«[7]

A Tradícióban a királyság gyakran a Nap symbolikájával kapcsolódik össze. A királyban ugyanazt a »dicsőséget« és »győzelmet« ismerték fel, ame­lyet a Napban és a fényben – a felsőbbrendű természet symbolumában –, amely minden reggel legyőzi a sötétséget. »Minden nap mint király emelkedik fel az élők Hórosának trónjára, miként atyja, Ré^c (a Nap).«[*] – »Elrendelem, hogy a Dél és az Észak királyaként emelkedj fel Hóros trónjára, mint a Nap, örökre« – ezek az ősi egyiptomi királyhagyomány szavai.[8] E kifejezések pon­tosan megegyeznek iráni megfelelőikkel, ahol a királyt az »istenekével azo­nos rasszból származónak« tekintik: »trónja ugyanaz, mint Mithrasé és együtt kel fel a Nappal«[9]_; és particeps siderumnak [csillagok részesének], a »béke urá­nak, az emberek üdvének, az örök embernek, a Nappal együtt felemelke­dő győztesnek«[10] nevezik. »Légy a hatalom, légy a győzelmi erő, légy hal­hatatlan. Ti ketten, akik aranyból vagytok, Indra és a Nap, emelkedjetek fel a hajnal fényébe.«[11] – hangzik a megszentelés formulája – és Rohitára, a »győzedelmes erőre«, a szolaritás és az isteni tűz (Agni) egyik aspektusának perszonifikációjára hivatkozva mondják az indo-árja tradícióban: »előnyomulva« ő (Agni) alapította meg ebben a világban a királyságot. Neked adta a királyságot és szétszórta ellenségeidet.«[12] Sol isten az, aki – bizonyos an­tik római ábrázolásokban – az Imperátornak egy gömböt ad át a világuralom jelképeként; erre a szolaritásra vonatkoznak azok a kifejezések is, amelyek Róma állandóságára és uralmára utalnak: sol conservator, sol dominus romai imperii [a Nap, mint a Római Birodalom megőrzője, a Nap, mint a Római Biro­dalom ura][13]. »Szoláris« volt az a római hitvallás is, amelyben az antik ró­mai tradíció utolsó képviselője, Julianus Imperátor dinasztiáját, születését és királyi méltóságát a szolaritásra mint a »világontúliságból« sugárzó szelle­mi erőre vezette vissza.[14] E koncepció visszfénye őriztetett meg a Ghibellin császárokig – mivel II. Hohenstauf Frigyesnél lehetett még a deitas solisról [Napistenségről] beszélni.[15]

Ez a királysággal összekapcsolt szoláris »dicsőség« vagy »győzelem« azon­ban nem egyszerű symbolum volt, hanem metafizikai realitás: olyan ember­feletti módon ható erő, amelyet a király éppen király-volta miatt birtokolt. Erre az ideára a tradicionális symbolumok kifejezésmódjai közül a mazdais-ta a legjellemzőbb: itt a χvarna (újabb formájában χvarrah vagy χvarr) – a ki­rály által birtokolt »dicsőség« – a természetfeletti és égi entitások sajátja, de mindenekelőtt a Naphoz tartozó tűz, amely a királyt halhatatlanságban részesíti és győzelmét igazolja[16]: ezt a győzelmet – miként majd látni fogjuk – úgy kell felfogni, hogy kettős értelme – a mystikus és a katonai (materiális) – nemhogy nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást.[17] A nem iráni népeknél a χvarnah később a »fortunával«, [szerencsével] fonódott össze; ily módon jelenik meg újra a római tradícióban mint »Fortuna regia« [királyi sze­rencse], amelyet a cézárok rituálisan örökítettek át és amelyen a város már az alapítás rítusa során kijelölt, megszemélyesített »sorsának« – »győzedelmes«, aktív felvállalását érthetjük. Ugyanezen összefüggésben – a rendkívüli virtus birtoklásaként – kell felidézni a rómaiaknál a felix [szeren­cse] királyi attribútumát. A védikus tradícióban pedig létezik egy ezzel egyen­értékű fogalom: Agni-vaisvanara, az a spirituális tűz, amely a hódító királyokat győzelemre vezeti.

Az ősi Egyiptomban a királyt nemcsak Hórosnak nevezték, hanem »harcos Hóros«-nak – Horos ^cAhá-nak – is, utalva a győzelem és a szoláris princí­pium dicsőségének azon jellemvonásaira, amelyek az uralkodóban testesültek meg: Egyiptomban a királyi méltóság nemcsak az isteni származás, hanem mindenekelőtt a rítusok által alapozódott meg és igazolódott időről időre; s e rítusok éppen a Napisten – Typhon-Seth, az alacsonyabb tartományok dé­mona felett aratott – győzelmét elevenítették fel.[18] Ezen hatalmuk révén, a rítusok azt az »erőt« és »életet« idézték meg, amely a király képességeit ter­mészetfeletti módon vette körül.[19] A was, az »erő« ideogrammája egyébként a jogar, amelyet az istenek és a királyok tartottak kezükben; és ez az ideogramma a legrégebbi szövegekben egy másik megtört vonalú jogarnak felel meg, amelyen a villám cikk-cakkja ismerhető fel. A királyi »erő« így mint villámló, égi erő manifesztálódik; az »élet« és az »erő« jelképének egyesítése – ^canh-was – azt a szót adja, amely a halhatatlanokat tápláló »lángtejet« is jelenti;s amely kétségtelenül kapcsolatban áll az uraeusszal, az isteni lánggal, amely egyszer életet ad, máskor félelmetesen rombolóvá válik és amelynek symboluma kígyóformában az egyiptomi király fejét övezte. E tradicionális kifeje­zésmódban különböző elemek konvergálnak ezen egyetlen ideába; a termé­szetfeletti erő vagy fluidum szenteli meg és tanúsítja a király napszerűen triumfáló természetét, s ez az, amely egyik királyról a másikra »bocsátja ki magát«, így alkotva meg a királyi nem azon töretlen »arany«-láncolatát, amely arra választatott ki, hogy legitim módon »uralkodjék«.[20] Érdekes megemlíte­ni azt, hogy a »dicsőséget« még a kereszténységben is isteni attribútumnak tekintették – gloria in excelsis Deo [dicsőség a magasságban Istennek] –, amely­ben – a mystikus theológia szerint – a színről színre látás beteljesedik. A ke­resztény ikonográfia általában fej körüli fényességként ábrázolja, amely nyil­vánvalóan az egyiptomi uraeus és a szoláris iráni-római királyság fénykoroná­jával áll analógiában.

A távol-keleti tradíció szerint a király, mint az »Ég Fia«, tian zi – a többi halandótól különböző, nem közönséges születése által – megkapta az égi meg­bízatást, a tian ming-et[21], amely magában foglalta a reális, természetfeletti erő gondolatát is. Lao-ce szavai szerint az »égből« származó erő megnyilvánu­lási módja a cselekvés-nélküli-cselekvés (wei wu wei), azaz a puszta jelenlét által ható, immateriális tett.[22] Ez az erő láthatatlan, mint a szél és mégis a természeti erők kikerülhetetlen hatásával rendelkezik: a közönséges embe­rek erői úgy hajlanak meg előtte – mondja Mengzi[23] –, miként fűcsomók a szélben. A cselekvés-nélküli-cselekvésről az egyik szövegben a következőket olvassuk: »A tökéletesen beteljesedett emberek erényük bősége és mélysége által a Földdel azonosak; erényük magassága és fénye által az Éggel azono­sak; erényük kiterjedése és állandósága által a határtalan térrel és az örök idővel azonosak. Az, aki a legnagyobb beteljesedettségben él, nem mutat­kozik, mégis megnyilatkozik – miként a Föld –jótéteményei által; mozdu­latlan és mégis – mint az Ég – számtalan átalakítást hajt végre; nem cselek­szik, és mégis – mint a tér és az idő – tökéletesen beteljesíti művét.« Csak az ilyen ember »méltó arra, hogy birtokolja a legmagasabb hatalmat és irá­nyítsa az embereket«[24].

Az ősi Kínában az uralkodónak – wangnak – szilárdan lehorgonyozva eb­be az erőbe vagy »erénybe« az volt legfőbb funkciója, hogy centrum legyen s a harmadik hatalom az Ég és a Föld között. Meg voltak róla győződve, hogy birodalmának szerencséje vagy szerencsétlensége rejtett módon – miként népének erkölcse is – az ő magatartásától függ (ez ama szilárd »erény«, amely az uralkodó »létéhez« kötött és nem a »cselekvése« az, amely népének jó vagy rossz kormányzását meghatározza)[25]. E középpont-funkció viszont elő­feltételezte szilárdságát a már említett benső, »triumfális« létmódban, amely­nek megfeleltethetjük itt a jól ismert kifejezés értelmét: »a középben való változatlanságét«, és ama doktrínát is, amely szerint »a közép változhatatlanságában az Ég erénye nyilvánul meg.«[26] Ha ez fennállt, akkor elvileg nem létezett olyan hatalom, amely az emberi dolgoknak, az államnak és magá­nak a természetnek rendezett menetét megváltoztathatta volna.[27]

Mindenesetre az a felfogás, amely szerint a király vagy az elöljáró első és leglényegesebb funkciója ama rituális és áldozati cselekmények végrehaj­tása, amelyek a tradicionális világ életének súlypontját alkották –, gyakran megjelenik a tradicionális civilizációk széles körében, a Columbus előtti Pe­rutól és a Távol-Kelettől kezdve egészen a görög városokig és Rómáig: meg­erősítve a királyi és »pontifikális« méltóság elválaszthatatlan jellegét, ami­ről már beszéltünk. »A királyok« – mondja Aristotelés[28] – »méltósága abból ered, hogy a közösség kultuszainak papjai.« Spárta királyának legfőbb fel­adata az áldozatok bemutatása volt, ugyanez mondható el Róma első kirá­lyairól, miképp gyakran a császárkor római uralkodóiról is. A természetfe­letti hatalommal rendelkező, az »életfelettiségben« gyökerező király egyér­telműen olyan lényként jelent meg, aki a leghatékonyabban tudta a rítusok erejét alkalmazni és a felsőbb világok felé az utat megnyitni. Ezért azon tra­dicionális formákban, ahol külön papi kaszt létezett, a király eredendő mél­tósága és funkciója alapján tartozott ehhez, mint voltaképpeni elöljárója. A korai Rómán kívül ugyanezzel találkozunk az ősi Egyiptomban (ahol ahhoz, hogy a rítusokat hatékonyan tudják alkalmazni, a fáraó naponta megismé­telte azt a rítust, amelynek az általa birtokolt isteni erő megújítását tulajdo­nították) és Iránban is, ahol – miként Firdusiusnál olvashatjuk és miként Xenophon tudósít erről[29] – a király, akit hivatása alapján a Fényisten földi tükör­képének tekintettek, a mágusok kasztjához tartozott és annak vezetője volt. Egyes népek ama szokását, hogy szerencsétlenség vagy katasztrófa esetén a vezért leváltják vagy megölik – hiszen ez számukra azt jelentette: a »szerencse« mystikus ereje, amely jogossá tette, hogy vezér legyen valaki[30], lecsök­kent – egy olyan felfogás visszatükröződésének kell tekinteni, amely – bár elfajult, babonás alakban – ugyanehhez a gondolathoz kapcsolódik. Az észa­ki törzseknél a gótok idejéig – annak ellenére, hogy a királyi istenség prin­cípiuma megmaradt (a királyt ássnak és félistennek tekintették – semideos id est ansis – aki »szerencséjének« ereje, virtusa által győzött – quorum quasi fortuna vincebat[31]) –, egy szerencsétlenséget jelentő esemény nem is annyira a ki­rályhoz kötött »szerencse« mystikus ereje, a »fortuna« eltűnésének volt következménye, hanem annak, amit a király halandó emberként követett el, és ami miatt a »fortuna« erejének tényleges hatékonysága megbénult.[32] Így például az antik iráni Yima király, aki megsértette és hazugsággal beszennyezte az igazság fundamentális árja erényét, a tradíció szerint elhagyta őt a »dicsőség«, a mystikus virtus hatóereje.[33] A frank-karoling középkorig püs­pöki koncíliumokat hívtak össze a kereszténységen belül, hogy kiderítsék: az evilági hatóság és az egyházi hatalom képviselőinek mely kisiklására ve­zethető vissza egy bizonyos szerencsétlenség oka. Ez még az említett idea utolsó maradványait reprezentálja.

Elvárták tehát a királytól, hogy megőrizze legyőzhetetlenségének (invictus) symbolikus és szoláris tulajdonságát – sol invictus, [legyőzhetet­len Nap] – és ezen keresztül rendíthetetlen, emberfeletti centralitását, amely­nek a »változhatatlan közép« távol-keleti ideája felel meg – máskülönben az erő – és vele a méltóság – arra száll át, aki bizonyította, hogy a funkciót job­ban el tudná látni. Utalhatunk egy esetre, ahol a »győzelem« fogalma külön­böző jelentések interferenciális pontjává válik. Annak számára, aki megérti mélyebb értelmét, ebben az összefüggésben érdekes lehet Neminek, az Er­dők Királyának mondája: ha valakinek sikerült őt meglepnie és megölnie, ar­ra azonnal átszállt királyi és papi méltósága; ismeretes emellett Frazer ama próbálkozása, hogy a világ minden tájának számos hasonló típusú tradíció­ját erre a legendára vezesse vissza.

A »bizonyíték« amit alapul veszünk a fizikai harc mint próba tekinteté­ben – függetlenül attól, hogy ténylegesen megtörtént-e vagy sem – egy ma­gasabb jelentéstartalom pusztán materiális lenyomata, amely visszavezethe­tő – a későbbiekben még említésre kerülő – »istenítéletek« általános felfogá­sára. Ahhoz, hogy a király-pap Nemi legendájában bennerejlő mélyebb ér­telmet megmutathassuk, utalnunk kell arra, hogy a tradíció szerint csak egy »szökött rabszolgának« (ezoterikus értelemben: az alacsonyabb természet kötelékei alól felszabadult lénynek) volt joga ahhoz, hogy megmérkőzzön Rex Nemorensis-szel, feltéve hogy a küzdelem előtt még a szent tölgy egy ágát is sikerül leszakítania. Ezt a tölgyet a »Világfával« kell azonosítanunk, amely sok tradícióban gyakran a primordiális életerőt és a győzelmi erőt symbolizálta[34]; ez azt jelenti: csak olyasvalaki remélhette, hogy Rex Nemorensist megfosztja méltóságától, akinek ebből az erőből sikerült részesednie. E különleges méltósággal kapcsolatban meg kell még említenünk azt, hogy mind a tölgy, mind az erdő – amelynek »rexe« Nemi királyi papja volt – Di­anával állt összefüggésben, s hogy Diana egyben az Erdők Királyának »felesége« is volt. Az élet nagy ázsiai istennőit a keleti Mediterrán térség primordiális tradícióiban gyakran szent fa symbolizálja: a Hesperisek hellén mythosától kezdve az északi Idunn istennőig, a gael Mag Mell mythosáig – Mag Mell a ragyogó szépségű istennők lakóhelye, ahol a »Győzelem fája« is található – újra és újra visszatér az asszonyok vagy istennők, az élet, a halhatatlanság és bölcsesség erői és a fák tradicionális symbológiai össze­kapcsolása.

Rex Nemorensis symboluma nyilvánvalóvá teszi, hogy a királyság az élet mystikus »erejét« »feleségül venni« vagy birtokolni ideájából származik; ez egyben a transzcendens tudás és a halhatatlanság ereje is, amelyet egy is­tennő vagy egy fa személyesít meg.[35] Ezért Nemi legendájának általános je­lentése (amely számos más tradicionális legendában vagy mythosban is meg­található), olyan hódítóról vagy hérósról szól, aki olyan nőt, vagy istennőt nyer el[36], aki más hagyományokban vagy a halhatatlanság gyümölcsének őrzőjét jelenti indirekt módon (ilyenek azok a nőalakok, akik a symbolikus fával állnak kapcsolatban [Héraklés, lasón, Gilgames etc. mythosában]),vagy a világ rejtett ereje és az élet, továbbá az emberfeletti tudás direkt megszemélyesítései. Ez a nő vagy istennő úgy is megjelenhet, mint magának a leg­főbb hatalomnak kifejeződése (a legendák ismeretlen lovagja vagy hőse ak­kor lesz király, amikor magáévá teszi a titokzatos hercegnőt[37]).

Némely, a királyi hatalom női eredetéről[38] szóló antik hagyomány hason­lóképpen interpretálható. E jelentéstartalom mindenesetre ellentétes a gynaikokratizmussal, amelyre a későbbiekben még visszatérünk. A Fa kapcsán meg kell még említenünk, hogy az bizonyos középkori legendákban a biro­dalmi ideával áll összefüggésben: az utolsó császár, halála előtt felakasztja jogarát, koronáját és pajzsát a »János pap«[39] symbolikus birodalmában álló »Kiszáradt Fára« – ugyanúgy, ahogy a haldokló Roland törhetetlen kardját a Fára akasztja fel. A symbolikus tartalmak további találkozása ez_. Frazer utal ama vonatkozásra, amely két faág között áll fenn: egyik az, amelyet a szö­késben lévő rabszolgának kell Nemiben a szent tölgyről letörnie, hogy megküzdhessen az Erdők Királyával; a másik aranyág Aeneas számára teszi lehe­tővé, hogy élőként szállhasson alá, vagyis élőként hatolhasson be általa az Alvilágba, a Láthatatlanság Birodalmába. Ehhez kapcsolódik az, hogy II. Fri­gyes számára a rejtélyes »János paptól« származó ajándékok egyike, a lát­hatatlanná tevő gyűrű (tehát ami elvisz a halhatatlanság és láthatatlanság bi­rodalmába: a görög tradícióban a hősök láthatatlansága gyakran egyenérté­kű halhatatlanná válásukkal) biztosítja a győzelmet[40]: ugyanúgy, ahogy Siegfried a Nibelung-énekekben (VI) a láthatatlanság ugyanezen symbolikus aján­dékával győzi le és vezeti oltárhoz az isteni Brünhildét [Brynhildurt]. Brünhilde, miként Siegfried a Sigrdrífomálban (4-6), úgy jelenik meg, mint aki átadja az őt felébresztő hősöknek a rúnákban megőrzött bölcsesség és győ­zelem formuláit.

Tradíciók maradványai, amelyekben az Erdők Királyáról szóló archaikus mondák e thémája megőrződött, a középkor végéig – vagy még tovább – fennmaradtak, mindig kapcsolódva ahhoz az antik ideához, amelyben a le­gitim királyság természetfeletti voltának jelei specifikus és konkrét módon, szinte »kísérletileg« megjelennek. Egyetlen példa: közvetlenül a százéves háború kitörése előtt Velence kéri Valois Fülöptől, hogy a következő próbák megtételével adja bizonyítékát a királyságra való tényleges jogának. Az első próba – legyőzni ellenfelét, akivel lezárt területen kell megküzdenie – visszautal Rex Nemorensisre és ama mystikus tanúságtételre, amely min­den »győzelemben« benne rejlik.[41] Ami a többi próbát illeti, azokról egy kortársánál a következőket olvassuk: »Ha Valois Fülöp tényleg Franciaor­szág királya – miként állítja –, akkor azt úgy kellene bizonyítania, hogy ki­áll éhes oroszlánok elé, mivel az oroszlánok soha nem sebeznek meg egy valódi királyt. Vagy pedig csodát kellene tennie betegek gyógyításával, mi­ként azt más igaz királyok is tették. Kudarc esetén el kellene ismernie, hogy méltatlan a királyságra.« A természetfeletti hatalom ideája, amely a győze­lemben vagy a thaumaturgikus erőben nyilvánult meg, még Valois Fülöp idejében is – amely már a modern érához tartozik – fennmaradt, elválasztha­tatlanul összekapcsolódva azzal az elképzeléssel, amelyet tradicionálisan az igazi és jogos királyságról alkottak.[42] Ha eltekintünk attól, hogy egyes sze­mélyek ténylegesen méltóak voltak-e erre a princípiumra és magas hivatás­ra, úgy megmarad az a szemlélet, hogy »a királyok által inspirált dicsőítés okait főként azon isteni erények és erők adták, amelyek egyedül őreájuk szálltak és nem más emberekre«[43]. »Isten szó szerint megalkotja a királyokat. Előkészíti és egy felhő közepén – amely eltakarja keletkezésüket – érleli a királyok nemzetségeit. Hogy azután dicsőséggel és tisztességgel megkoro­názva megjelenhessenek és elfoglalják helyüket; méltóságuk beteljesedik – íme, ez legitimitásuk legfőbb jele. Mintegy önmaguktól haladnak, egyrész­ről erőszak, másrészről minden eltökéltség nyoma nélkül. Ez egyfajta – sza­vakban nem könnyen kifejezhető – csodálatos nyugalom. A legitim usurpatio [legitim kisajátítás] lenne a megfelelő kifejezés számomra (ha nem lenne ennyire merész) az ilyen eredetek jellemzésére, amelyeket az idő szentesíte­ni igyekszik.«[44] – írja Joseph de Maistre.[45]

Fordította: Szongott Rudolf
Forrás: Lázadás a modern világ ellen

Jegyzetek:
[1] Cfr. Servius, Aeneid. III, 268.

[2] A Mabinogion-ban.

[3] Cfr. Handbuch der klassisch. Altertumwissemchaft, Berlin, 1887, IV. köt. 5-25. pp.

[4] Mánava Dharmasástra (Manu törvénykönyve), VII, 8_; VII, 4-5.

[5] Ha viszont Görögországban vagy Rómában a király méltatlannak bizonyult papi hivatalára, ahol mint rex sacrorum egyszerre világi uralkodó és a közösség rítusainak legfelsőbb végrehajtó­ja volt, úgy már nem lehetett király. Cfr. De Coulanges, La Cité antique, Paris¹⁷, 1902, 204. p.

[6] Nitisára, IV, 4.

[7] Ibid., I, 63.

[*] »Felragyog az élők Hóros trónján, mint atyja, Ré^c mindennap.« (in Ókori keleti történeti chres-tomathia, Budapest, 1964, 40. p., fordította Kákosy László)]

[8] A. Moret, Le rituel du culte divínen Egypti, Paris, 1902, 26-27. pp._:Du caractére religeux de la Royauté pharaonique , Paris, 1902, 11. p.

[9] F. Cumont, Textes et Mon. figures relatift aux mysteres de Mithra, II. köt., 27. p._; cfr. II. köt., 123. p., ahol az a magyarázat szerepel, miként jutott e symbolum a császári Rómába.

[10] F. Spiegel, Eranische Altertumskunde, Leipzig, 1871, III. köt., 608-609. pp.

[11] A.Weber, Rajasurya, 49. p.

[12] Atharva-Veda, XIII, 1,4-5.

[13] Saglio, Dict. des Antiquités grecques et romaines, IV. köt., 1384-1385. pp.

[14] Julianus Imperátor, Hélios, 131 b. és cfr. 134 a-b, 158 b-c.

[15] Cfr. E. Kantorowicz, Kaiser Friedrich II, Berlin, 1927, 629. p.

[16] Cfr. Spiegel, Op. cit., II. köt., 42-44. pp., III. köt., 654. p._; F. Cumont, Les Mysteres de Mithra, Bruxelles², 1913, 96. ff.

[17] A χvarna-ot illetően cfr. Yast, XIX passim és 9: »Áldozunk a legkiválóbb hódító, a nagyerejű, nagyszerű tetteket végrehajtó Mazda által teremtett félelmetes királyi dicsőségnek – havaem χvarah –, amelyhez társul az üdvösség, a dicsőség és a boldogság – és mindennél hatalmasabb a pusztításban.«

[18] Moret, Royauté Phar., cit., 21, 98, 232. pp. – E rítusok egyik fázisa a »körforgás« volt, annak megfelelően, ahogy a Nap mozog az égen A király útján egy typhoni állatot áldoztak fel, Hóros Typhon-Seth felett aratott győzelmének mágikus-rituális felidézéseként.

[19] Cfr. Ibid., 255. p., azok a hieroglifikus szavak, amelyeket a megszentelés alkalmá­val az isten a királynak mondott, a következőek voltak: »Testedet felruháztam az élettel és az erővel; a fluidum mögötted van, az életed, az egészséged és az erőd végett«. 108-109. pp.: »Gyere atyád, Amon-Ré^c templomába, hogy mint mindkét föld királya odaadja Neked az örökkéva­lóságot és testedet felruházza az élettel és az erővel.«

[20] Cfr. Moret, Ibid., 42-43, 45, 48, 293, 300. pp.

[21] Cfr. Maspéro, La Chine antique, Paris, 1925, 144-145. pp. [magyarul: H. Maspéro, Az ókori Kí­na, Budapest, 1978, 128-129. pp.]

[22] Cfr. Dao de jing, XXXVII,. és az LXXlII-vel, ahol a »harc-nélküli-győzelem«, az »utasítás-nélküli-parancsolás«, a »szólítás-nélküli-hívás« és a »cselekvés-nélküli-cselekvés« attribútumairól van szó.

[23] Lun yu XII. 18,19. Az uralkodó által birtokolt »erény« jellegével kapcsolatban lásd Zhong yong, XXXIII 6-ot, ahol azt mondják, hogy az »Ég« titkos tetteire jellemző az anyagtalanság legma­gasabb foka – »nincs hangjuk és illatuk« és olyan finomak, mint a »legkönnyebb toll«.

[24] Zhong yong, XXVI, 5-6., XXXI, 1. [Hatalmassága és mélysége egyenlővé teszi (birtokosát) a Földdel, magassága és ragyogása egyenlővé teszi (birtokosát) az Éggel. Messzire-érése és hosszan-tartása határtalan. Ezekkel a tulajdonságokkal pedig maga-mutogatás nélkül is ragyogni tud, egy mozdulat nélkül is megváltoztatja a dolgokat, s minden erőfeszítés nélkül (wu wei) is tökéletesíti őket. Fordította Tőkei Ferenc, in Kínai filozófia, Budapest, 1986³, I. köt., 204-205. pp.]

[25] A beteljesedett vagy transzcendens emberről Zhong yong-ban (XXII, 1; XXIII, 1) olvashatjuk, hogy képesek az Eget és a Földet segíteni abban, hogy átalakítsák és fenntartsák a létezőket, azért, hogy ezek elérjék teljes kibontakozásukat: így az ég és a Föld mellett egy harmadik hatalmat képeznek.

[26] Cfr. Lun yu, VI, 27.: »A közép mozdulatlanságának (zhong yong –nak) erénye a tökéletesség leg­magasabb foka. S már régóta igen kevés ember (érte csak el).« [Kínai fil., cit, I. köt., 81. p]

[27] Cfr. A. Réville, La religion chinoise, Paris, 1889, 58-60, 137. pp.: »A kínaiak teljesen egyértel­műen megkülönböztetik a császári funkciót a császár személyétől. A funkció az, ami isteni, átlényegíti és megisteníti a személyt, oly hosszan, míg e hivatalt birtokolja. Ha a császár felemel­kedik a trónra, akkor feladja személyes nevét és felvesz egy császári titulust, amelyet saját maga választ vagy számára választanak. Sokkal inkább egy elem, a nagy természeti erők egyike, mint például a Nap vagy a Sarkcsillag, mintsem személy. A szerencsétlenség, még akár a tömegek lá­zadása is azt jelenti, hogy „a személy elárulta a princípiumot, amely ettől még érvényben marad”: ez „égi” jele az uralkodó hanyatlásának (nem mint uralkodóénak, hanem mint egyénének).«

[28] Aristotelés, Pol., VI, 5_; cfr. II, 9.

[29] Cyrop, VIII, 26. vers, VI, 17. köt.

[30] Cfr. J.Frazer, The Golden Bough, olasz ford., Roma, 1925, II. köt., 11. pp._; Lévy-Bruhl (La men-talité primitive, Paris⁴, 1925, 318-377, 351. pp.) bemutatja az ú.n. »primitív« népek felfogását, amely szerint »minden szerencsétlenség mystikusan diszkvalifikál«, azokkal a felfogásokkal össze­függésben, amelyek szerint a siker soha nem csak természetes okokra vezethető vissza. Ugyan­ezen felfogással kapcsolatban – csak magasabb formában –, a χvarna-n vagy a mazdaista »di­csőségre« vonatkozóan cfr. Spiegel, Eran. Altert., cit., III. köt., 598, 654. pp.

[31] Jourdanes, XIII. W.Golthernél ,Handbuch der germanischen mithologie, Leipzig, 1895, 194. p.

[32] Cfr. M. Bloch, Les Rois thaumaturges, Strassbourg, 1924, 55-58. pp.

[33] Yaft, XIX, 34—35. Yima hármas méltóságával összefüggésben a χvarna három alkalommal vonatott vissza papi, harcosi és »földművelői« méltóságának megfelelően.

[34] A hindu tradíció asvattha fájának fent van a gyökere: az égben és a láthatatlanságban. (Cfr. Kathaka-upanisad VI, l-2._:Bhagavad-gíta, XV, 1-2.). Az első írás, amelyben a fát az életerővel (prána) és a »villámmal« hozzák kapcsolatba, többek között azon »erő« tulajdonságára utal, amely a fáraói jogarban ölt testet. A győzelem erejének egyik aspektusa kapcsán lásd az Atharva-Vedát (III, 6, 1-3, 4), amelyben asvattha mint Indrának, a Harc istenének szövetségese jelenik meg és amelyben megöli Vrtrát – imigyen invokálják: »Veled, aki győztesként nyomulsz, mint az el­lenállhatatlan bika, veled, ó asvattha, legyőzhetjük ellenségeinket.«

[35] Az egyiptomi tradícióban a király »nevét« istenek írják fel az isedre, a szent fára, hogy ezál­tal »örökké szilárdan álljon« ott. (cfr. Moret, Royaut. Phar., 103. p.) Az iráni tradícióban létezik egy összefüggés Zarathustra, a perzsák isteni királyságának primordiális alakja és a szent fa kö­zött, amely egy hegy csúcsán van elültetve, (cfr. Spiegel, Eran. Altert., I. köt., 688. p.) Általánosság­ban lásd a fákkal és az istennőkkel összekapcsolt megismerés, halhatatlanság és az élet értelmé­ről: Goblet d’Alviella, La Migration des Symboles, Paris, 1891, 151—206. p. Ami speciálisan az iráni Gaokéna fát illeti, amely halhatatlanságot kölcsönöz, cfr. Bundahísn, XIX, 19_; XLII, 14_; L1X, 5. Vé­gezetül megemlítjük azt a növényt, amely Gilgames heroikus ciklusában jelenik meg és amely­ről a következőket mondják: »Ime a növény, amely kioltja a kimeríthetetlen vágyat. Neve: Örök Ifjúság.«

[36] Cfr. Frazer, Gold.Bough, I.köt., 257-263. pp.

[37] Cfr. P. Wolff-Windegg Die Gekrönten, Stuttgart, 1958, 114. ff. Az isteni nő, a fa és a szent ki­rályság összefüggésével kapcsolatban lásd még a Zóhár (III, 50 b_; 51 a, – és még: II, 144 b, 145 a) szavait is. A Julianus ház római tradíciója, amely eredetét Venus genitrixre és Venus victrixre vezette vissza [teremtő Venus és győzedelmes Venus], részben ugyanerre az ideára utal. A japán tra­dícióban, amely a legutóbbi időkig változatlan maradt, a császári hatalom eredetét a Napisten­nőre – Amaterasu Omikami – vezették vissza és a hatalomátadás ceremóniájának – dajo-sai – csúcs­pontja az volt, amikor az uralkodó az »új étel áldozati adományán« keresztül az istennővel össze­köttetett.

[38] A régi Indiában például a királyság fényének lényegét egy isteni vagy félisteni női alakba sű­rítik-Sri, Laksimi, Padma, etc. – aki kiválasztja a királyt vagy »átöleli« őt és világi feleségei mellett szintén a király hitvesének számít. Cfr. The cultural heritage of India, Calcutta, s. d., III. köt., 252. ff.

[39] Cfr. A. Graf, Roma nelle memorie e nelle imagiazioni del Medioevo, Torino, 1883, V. köt., 488. p.; Evola, II mistero del Graal, Milano², 1952.

[40] Cfr. Graf, cit., 11. köt., 467. o.

[41] Ezt az ideát – amely itt, ahogy általánosabban a lovagi középkorban szokásos »bajvívásban« is, csak materializált alakban jelenik meg-, a későbbiekben fejtjük ki. Tradicionális felfogás sze­rint a győztes azért volt győzedelmes, mert emberfeletti erő testesült meg benne – de más ol­dalról, annyiban testesült meg benne emberfeletti energia, amennyiben győzedelmes volt: egyet­len aktus két momentuma, a »deszcenzió« és az »aszcenzió« összetalálkozása.

[42] Cfr. Bloch, Rois thaumat., cit., 16. p. A tradíció szerint thaumaturgikus erővel Hadrianus és Ves-pasianus császár is rendelkezett. (Tacitus, Hist., IV, 81, Suetonius, Vespas., VII) A Karolingok­nál megtaláljuk azon gondolat nyomát, hogy a gyógyító erő még a királyi ruházatot is kvázi ma­teriálisán áthatja; a francia királyok között Jámbor Róberttól, az angol királyok között Hitvalló Eduárdtól kezdve a forradalom időszakáig a természetfeletti gyógyító erő dinasztikus úton örök­lődik, amely először minden betegségre kiterjed, majd a későbbiekben csak bizonyosakra kor­látozódik. Oly sok ezer esetben nyilvánult meg, hogy ez, Pierre Mathieu szavai szerint, »a ke­resztény vallás egyedüli állandó csodája”, (cfr. Bloch, Op. cit, passim és 33, 40, 410. p.) Még C. Agrippa (Occ. phil., II, 35.) is azt írja: »Ha a királyok és főpapok igazak, akkor az istenséget testesítik meg a földön és annak hatalmából részesednek, így elég az, ha megérintik a betege­ket és azok bajaikból meggyógyulnak.

[43] C. d'Albon, De la Majesté royalle, Lyon, 1575, 29. p.

[44] Az iráni tradícióban is uralkodott az a felfogás, hogy egy királyi lény természete előbb vagy utóbb szükségszerűen érvényesül, (cfr. Spiegel, Eran. Altert., III. köt., 599. p.) De Maistre szöveg­részletében újból kifejeződést nyer a győzelem mystikus felfogása, amennyiben a »vállalkozni« szerepel itt, mint a királyok »Iegitimitásának« legfőbb »jele«.

[45] J. de Maistre, Essai's sur le principe générateur des constitutions politiques, Lyon, 1843, XII-XIII. p.

Read more »

László András: Hatalom és uralom

A metafizikai tradicionalitásnak – mint létszemléletnek – állást kell foglalnia azokban a kérdésekben is, amelyek körében felmerül a világban megnyilatkozó szellem problémája. Ahogyan a szellem a világban megnyilatkozik, ahogyan érvényesül, vagy háttérbe szorul, az szorosan összefügg azzal a ciklicitással, amelyben az ember, a természet, a világ, és elsősorban a tudatiság részt vesz. Ez áthatja az embert, meghatározza az ember külső és belső világát, kivéve azokat a terrénumokat, ahol az ember az autonómiáját metafizikai alapállásából kiindulva megőrzi. A szellem jelenléte a világban uralomként és hatalomként nyilvánul meg. Az uralom és a hatalom alapvetően tradicionális kategóriák, és ugyanakkor ki vannak téve annak, hogy az antitradicionális erők behatolva ezeket megmásítsák, és egy ál-formáját alakítsák ki a hatalomnak (ellenkező formáját), vagyis egy pseudo (hamisított) formáját és olyan irányt adjanak ennek, amely a hatalom és az uralom eredeti stabilitásával és eredeti mozgásával ellentétes.

Minden igazi uralom alapja a ‚suprēmātia’, a fensőbbség, ami csak reális (tényleges, igazi) szellemi fensőbbség lehet – a metafizikai eredet-tudat birtoklásából adódó fensőbbség. A leglényegesebb a ‚suprēmātia’ megléte ebben a kérdéskörben. Ha a ‚suprēmātia’ (a valóságos fensőbbség) nincs meg, akkor csak ál-uralom (pseudo-dominantia) valósulhat meg. Ha hiányzik a szellemi fensőbbség, akkor az uralom valójában nem uralom, és az ebből következő hatalom bitorolt hatalom. Az uralom a hatalomtól abban különbözik, hogy a hatalom felett áll és azt birtokolja. Ontológiai értelemben az indiai tradíciók bőven beszélnek erről, és a hatalmat śakti-nak nevezik (nőnemű szó), ami a világban működő mágikus hatalomnak felel meg. A śakta (hímnemű szó) a hatalom (a śakti) birtoklója. Az uralom a hatalom birtoklásából adódik. Az uralkodónak hatalma van, és uralkodói volta a valóságos fensőbbségen alapszik, vagyis azon, hogy szuprémáciája van. Kiemelkedik a létezők és az emberek köréből, és ebből a fensőbbségből adódó uralma a hatalmat teljes mértékben birtokba tudja venni, és meg is tudja tartani. Az ál-uralom (pseudo-dominantia) a hatalomból csak az erőszakot tudja megtartani, azaz a hatalomnak a legkülsőségesebb formáját. Bitorolja a hatalmat, de nem a hatalom teljességét, hanem csak a legalacsonyabb rendű részét, az erőszakot. Semmiféle hatalombitorlás nem képzelhető el, amely a hatalom teljes terjedelmére kiterjedhetne. A bitorlás mindig a hatalom legkülsőbb és legalacsonyabb rendű formájára, aspektusára és eszköztárára irányulhat.

A szellem jelenléte a világban a centrum jelenlétének a tudatosítását jelenti. Tehát, ha a centrum (a középpont) tudata nincs jelen a világban, akkor a világ szellem-nélküli. A szellem a centrumtudatot jelenti az ember és az ember világának körében. A centrum és az axis – a középpont és a tengely – az, amin az uralomnak és a hatalomnak, és mindent betetőzően a szupremáciának alapulnia kell. Az uralkodó – lényege szerint – mozdulatlan, olyan, mint a középpont és a tengely. Ezért a végrehajtó hatalom mindig alacsonyabb, mint az a hatalom, amelyet az uralkodó közvetlenül birtokol. A közvetlenül birtokolt hatalom az alapításra, a mozgatásra (mozgásra) és a megállításra irányul. Az ősi király (Jupiter Stator) azt jelenti, hogy a „megállító Jupiter”. Ez a megállító egyszersmind alapítót is jelent, de magában foglalja a mozgatót is: mozgat és megállít. Lefekteti az alapokat, megteremti a szilárd bázist, és uralkodik. A szellemnek – mint primer metafizikai kifejeződésnek – a világban való megfelelője a monarchia, amikor az állam élén király, császár vagy fejedelem áll, aki a hatalom teljességének korlátlan birtokosa. Mindaz, ami horizontálisan és vertikálisan szimbolizálható, és ezen területekre kiterjed, a kezében van, azt teljesen korlátlanul birtokolja. Ahogyan Isten a létet birtokolja (a létben a lét uraként van jelen), úgy van jelen a lét földi foglalatában, az államban a király, az uralkodó, a monarcha. A tradicionalitásnak ki kell terjednie az élet különféle területeire, és ott meg kell mutatnia azokat a paradigmákat (mintákat), amelyek szerint a tradicionális állam felépülhet vagy létrejöhet.

Tudni kell, hogy a jelenkorban – a jövendőről nem is beszélve – ennek a felépítésnek a lehetősége végtelenül csekély. A tradicionális birodalmak teljes szellemi áthatottsága már Kr. e. VII–VI–V. sz. táján megszűnőben volt. Szellemi fellobbanások még voltak az ókorban és a középkorban is, amikor a tradicionális állam (ha nem is tökéletesen) megvalósult. A Római Birodalom tradicionális birodalom volt, a későbbi Kelet- és Nyugat-Római Birodalom szintén. A Karolingok által újjáélesztett Nyugat-Római Birodalom – Nagy Károly Birodalma – is tradicionális volt, ugyanígy a Német-Római Császárság is. Tradicionális állam volt Magyarország is a Turul-dinasztia – Árpád-házi uralkodók idején – párhuzamosan a Szász-dinasztia, majd a Hohenstaufok Német-Római Birodalmával.

Keleten ezek sokkal inkább megőrződtek, ha e tekintetben a kínai, de még inkább a japán császárságra gondolunk, ahol az uralkodói jelenlét egészen a legutóbbi időkig megnyilvánult. A monarchia legmagasabb formája az Istenkirályság, amikor az istenség – mintegy Avatāra-ként (alászállóként) – megjelenik a világban és elfoglalja a Világkirály pozícióját. A Világkirályét, aminek a neve a szanszkritban Cakravarti, vagyis a „kerék forgatója”. A „kerék forgatója”, a „kerék ura” csak az lehet, aki a Centrumban van, és a Centrumból kiemelkedik. Az Istenkirályt felváltja a szakrális király, akinek a küldetése az Égből, az Égtől ered. Ezután jönnek létre azok a királyságok, amelyek Isten kegyelméből királyságok. Ez már lefokozódás, de ebben még jelen van a szellem, él és működik. Azután már azok a formációk következnek, amelyekből ezek az erők már hiányoznak, és létrejön az az államforma, amely demonstratíve a szellem ki-nem-fejeződését képviseli. Azt reprezentálja, hogy nem a szellem (az ég, a transzcendencia) reprezentánsa. A köztársaság ilyen államforma.

A tradicionalitás – bár elsősorban nem a földi területekkel foglalkozik – nagyon határozottan állást foglal a világgal kapcsolatos kérdésekben is. Ugyanis a világnak biztosítania kell az individuumok számára a szellemhez (az eredethez) való visszajutást, visszakapcsolódást. Az állam ezért a szellemi világ lenyomata, ugyanakkor paradigmája, amiben kifejeződik a szellemi világ belső rendje, s amely megadja a mintát ahhoz, hogy milyen világot építsen fel önmagában és önmaga körül az ember. Az uralom, amely szupremácián alapul, és amely a hatalmat birtokolja, csak arisztokratikus, autokratikus és theokratikus lehet. Az autokratikus azt jelenti, hogy az uralkodó önmagára alapozott korlátlan hatalommal rendelkezik. Az arisztokratikus azt jelenti, hogy a legjobbak uralma érvényesül. A theokratikus azt jelenti, hogy az arisztokrácia és a theokrácia az eredetét az Istenség létéből vezeti le, s hogy az autokratában az isteni princípium működik, s hogy az autokrata az isteni princípiumot fejezi ki minden tekintetben, s az arisztokrácia az isteni uralomtól áthatva jeleníti meg a legjobbak uralmát. A theos istent jelent, az aristos a jót, a legjobbat, az agathos felsőfokát jelenti, az auto önmagát. A theokrateia és theokratiā (theocratia) az aristokrateia és aristokratiā (aristocratia) s az autokrateia és autokratiā (autocratia) görög és greko-latin formák. Ezek jelentik azt a bázist, amely a szellemhez való visszaemelkedést lehetővé teszi. A dēmos-nak, a népnek az uralma a dēmokrateia vagy dēmokratiā (democratia). A „demokrácia” még abban az esetben is lefokozást és lefokozódást jelent az előbbiekhez képest, ha a dēmos-ban egy igazi szellemi méltóság nyilatkozik meg. De rendszerint nem nyilatkozik meg, és a dēmos rendesen nem több mint tömeg. Ma lépten-nyomon – minden politikai irányzat – a demokratizmus nevében akar beszélni, és ennek igenlését és fokozását jelöli meg céljaként. A szellemiség szempontjából a demokrácia és a demokratizmus elvetendő. A szellem, a tradicionalitás szempontjából a demokratizmusnak semmiféle létjogosultsága nincs. Az Uralkodónak egyetlen kötelessége van – ez is önmagából adódó, s nem egy elv követése – az, hogy ne a nép ellenében uralkodjék. De nem kell a nép nevében uralkodnia, mert a nép mérhetetlenül alatta áll az igazi Uralkodónak.

Meg kell határoznunk, hogy a tradicionális létszemlélet – amely a szellemi szférákra vonatkozik elsősorban – hogyan nyilvánul meg a politika és a társadalom síkján. A tradicionális létszemlélet elidegeníthetetlen politikai vonzata az a politikai világnézet, amelyet jobboldaliságnak (dextrizmusnak) nevezünk, s ebből a legradikálisabb jobboldaliság következik. A radikális jobboldaliságban nincs helye a demokratizmusnak. Amikor diktatúrákról beszélünk, tudnunk kell, hogy a diktatúra mit jelent. A diktatúra egy ideiglenes állapotot jelent, azt, hogy az autokrata (az uralkodó) a végrehajtó hatalmat közvetlen parancsok kiadása útján gyakorolja, pl. egy diktátoron keresztül. Az ideiglenesség szervesen hozzátartozik, ugyanakkor a diktatúra lehet negatív és pozitív. A proletárdiktatúra vagy a klikk-diktatúra bizonyos körök, embercsoportok diktatúrája, amelyben semmiféle magasabb rendű meghatározottság nincs, s ez nem is lehet elfogadható. A diktatúra, ha abban nem az igazán magasabb rendű nyilatkozik meg – hanem éppen a sötétség, és az alacsonyabb rendű –, akkor az a sötétség uralmát, a skotasmokratiā-t jelenti. A diktatúrát, amely terrort alkalmaz, s amelynek a hátterében a szkothazmokrácia érvényesül, el kell vetni. Ez éppúgy baloldali, mint a demokratizmus, a liberalizmus, a szocializmus. A terror és a liberalizmus is baloldali – a terrorisztikus diktatúra és a demokratizmus is az.

Társadalmi–gazdasági vonatkozásban nyilvánvaló, hogy a szocializmus és főképp a kommunizmus végletesen antitradicionálisak. A kommunizmus az a politikai világnézet, amelyet joggal nevezhetünk satanokratiā-nak, sátáni uralomnak. A kommunizmus (bolsevizmus) a sátáni uralom egyértelmű kifejeződése, de a sötétség világával van összefüggésben a polgári demokrácia is, és gazdasági síkon a kapitalizmus is. Ezek nem tradicionális képletek. Társadalmi síkon az utolsó tradicionális megnyilvánulás a feudalizmus volt. Az eredeti feudalizmus, amelyet nem rontott még meg a pénzgazdálkodás elhatalmasodása. A feudalizmus negatív kinövései minden esetben összefüggenek a pénzgazdálkodás erőteljes kibontakozásával, s ekkor jön létre az, hogy pl. a földművelő rétegek (a jobbágyok) egyre több munkát kénytelenek elvégezni, s nem annyit, mint amennyi feltétlenül szükséges. A feudum lényege az, hogy minden a királyé. Minden az ő tulajdonában van, de nem kapitalisztikus, hanem valóban királyi tulajdonában, és ő adományoz. Amit adományoz, az magántulajdonba kerül, de nem a kapitalisztikus magántulajdon értelmében. A feudumokként adott földbirtokot nem lehetett eladni, mert a tulajdonjogi hierarchiák értelmében végül is a királyhoz tartozott, az övé volt. Ez a folyamat tovább folytatódott lefelé (a feudumból újabb feudum született) végül eljutott a telkes jobbágyságig. A jobbágy szónak nem volt eredetileg semmiféle pejoratív értelme (a szó latin formája: jobbagus). Mindenki a király jobbágya volt. A jobbágy a telket birtokolta, magántulajdona volt, de nem kapitalisztikus értelemben, hanem a tulajdonjogi hierarchiák értelmében. Magántulajdona volt, de ezt a tulajdont hűbérbirtoklás formájában kapta, tehát az ő magántulajdona egyben az ő uráé is volt, emellett elsősorban a királyé. A feudalizmus tiszta formáival a IX–XIV. században lehetett találkozni; utána (a pénzgazdálkodás elhatalmasodása révén) a feudalizmus tiszta formái zavarosabbá váltak, és felvett olyan jegyeket is, amelyeket negatívan lehet és kell megítélni. De ez nem tartozik a feudalitás eredeti képéhez, és ennek megítélhetőségéhez. Míg a kapitalizmus antitradicionális (az államkapitalizmus még inkább), addig lényegileg a feudalizmus – ha az tiszta formában jelentkezik – tradicionális. A baloldaliság minden esetben antitradicionális és a jobboldaliság – ha az tényleges jobboldaliság – tradicionális jellegű. Meg kell jegyezni, hogy nem egy jobboldali irányzatba baloldali elemek keveredtek a történelem során. Erős baloldali – voltaképpen ellen-baloldali – átitatottságot lehet kimutatni akár szélsőjobboldali irányzatok esetében is, és ezek (ebben a vonatkozásban és értelemben) szintén antitradicionalitásként jelentkeznek. (Magyarországon a mai politikai spektrumban mindaz az 53 párt, amely megpróbált megnyilvánulni, kivétel nélkül baloldali párt. Akárhogy fogalmazzák is meg önmagukat, akkor is baloldaliak, mert minden esetben kapcsolódnak a demokratizmus valamilyen formájához, és minden demokratizmus baloldali. Azt, hogy az MSZMP szempontjából minden párt jobboldali, sőt szélsőjobboldali, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.)

A tradicionalitás két szempontot tart elengedhetetlennek. Az egyik az, hogy a feudalizmusnak kell érvényesülnie – függetlenül attól, hogy ennek az esélyei jelenleg milyenek. A másik pedig a birodalmi gondolat, ezt imperializmusnak lehetne nevezni, de miután ehhez már zavaros, negatív képzetek társulnak, nevezzük inkább imperiumizmusnak („birodalmizmusnak”). Ha a magyar történelmen végigtekintünk, azoktól az időktől kezdve, amikor Magyarországon kihalt az Árpád-ház, az Anjouk uralmát követően lényegileg a Habsburgok uralmára (a Jagellók és mások megnyilvánulásai itt csak epizódszerűek voltak) a következők voltak jellemzők: Magyarország perszonál-unióban volt a Német-Római Birodalommal. A Magyar Királyság sohasem volt a Német-Római Birodalom része, miután a magyar király császári jogú király volt (nem olyan, mint pl. a cseh király) s egy ‚unio personalis’ kötötte össze a Német-Római Birodalommal (a múlt század elejétől Ausztriával). Magyarországon, a magyar főurak körében a feudalicitást sokkal mélyebben érezték, mint a Német-Római Birodalomban. Ebből a szempontból a magyarság tradicionálisabb állást foglalt el, mint a perszonálunióban részt vevő másik birodalom különböző részei. A Német-Római Birodalmon belül azonban (később Ausztrián belül) sokkal mélyebben átélték a birodalmi gondolatot, tehát e tekintetben ez volt tradicionálisabb. Ennek a két feltételnek (feudalicitás és birodalmiság) tökéletes szintézisben kellett volna lennie. Magyarország és a Német-Római Birodalom szimbiózisa – visszamenőleg – ugyan nem tekinthető abszolút egyértelműséggel pozitívnak, de az a szokásos hozzáállás, amely elveti a Habsburg Birodalom lényegileg pozitív voltát, teljesen téves. Ez a perszonálunió – bár nem volt teljesen tökéletes – olyan formáció volt Európában, amelyet nem szabad elutasítanunk.

Az uralom és a hatalom szellemi megnyilatkozásával összefüggésben beszélnünk kell a nacionalizmusról is. A nacionalizmus – nem minden előzmény nélkül – a reformáció idején volt megszületőben és az 1789-es francia forradalom kapcsán bontakozott ki erőteljesen. A nacionalizmusnak ez a formája antitradicionális és baloldali, ugyanis nivellatizmuson alapszik, a nivelláció pedig a kiegyenlítést jelenti, és ez minden esetben lefelé ható kiegyenlítődést eredményez. A nacionalizmus lényege az, hogy aki a ‚nātiō’-hoz, a nemzethez tartozik, az lényegileg egyenrangú, és ez adja meg a nemzet kohézióját. A ‚nātiō’ történetileg különböző dolgokat jelentett; pl. Magyarországon hosszú ideig kizárólag a nemeseket jelentette. Mindenki a királyság lakosa volt, alattvaló (rēgnicola), de nem volt a ‚nātiō’ része, csak a nemesség. A francia forradalomban kibontakozó nivellatív nacionalizmusra vezethető vissza az internacionalizmus is, amely szintén nivellatív. Az egyik abból indult ki, hogy mindenki francia, német vagy magyar, a többi nem számít, s ez adja meg a kohéziót, a szellemi és minden egyéb alapot, ez foglalja össze a nemzetet. Ugyanezt tovább lehet gondolni úgy, hogy ezt kiterjesztjük az össz-emberiségre. A nacionalizmusnak van azonban egy pozitív és jobboldali formája is. Ez a nacionalizmus bensőleg tagozott nemzetet tételez fel; horizontálisan és vertikálisan tagolt nemzetet. Differenciált, integrációra képes, nivellációban részt-nem-vevő nemzetet, szellemileg felülről lefelé hatóan vezetett és szellemileg felfelé irányuló nemzetet tételez fel. Ez megfelel a jobboldali nacionalizmusnak. A nemzetköziség (az internacionalizmus) esetében ugyan elvileg nem lehet kizárni a jobboldali internacionalizmust, de az internacionalizmust a legsötétebb szellemellenes és ellen-szellemi erők oly mértékben használják és használták fel a világ ellen, hogy az evvel való együttműködés szellemi szempontból lehetetlen. A beszűkült nacionalizmus alapján sem lehet a szellem felé törekedni. Van egy olyan szellemi transz-nacionalizmus (vagy szupranacionalizmus), amely nemzeteket felülmúló princípiumok alapján egységesít. Ez partikuláris formában megnyilatkozik, hiszen ilyenek pl. a nemzetek felett álló egyházak, szerzetesrendek stb. (Magyarországon is működik egy olyan radikális párt, amely transznacionálisnak nevezi magát, azonban ennek a transznacionalizmushoz semmi köze nincs, mert tipikusan internacionalista, kozmopolita jellegű pártalakulás.) Az igazi transznacionalizmust és a pozitív értelemben vett nacionalizmust a konnacionalizmus (a nemzetközösség mellett való állásfoglalás) köti össze. A konnacionalizmus az, amely a nemzetköziség eszméjével szemben a nemzetközösségi eszmén alapul, és az együttes nacionalizmust is jelenti, vagyis a nacionalizmusok és a nemzetek összefogását.

A jobb- és baloldaliság a XVIII. század végére visszavezethető kifejezések. A parlamenti képviselői elhelyezkedést fejezték ki. Az egykori konzervatív kormánypártok képviselői a jobb oldalon, míg a felforgatást szorgalmazó képviselők a bal oldalon helyezkedtek el. A kifejezés nem a legszerencsésebb, de nincs erre megfelelőbb szó. Éppen ezért ezt a kifejezést lehet évezredekkel visszamenően is alkalmazni, de lehet a mai napra, vagy a jövőre is vonatkoztatni.

Ha az utóbbi 250 évben egy igazán jobboldali politikust meg akarunk jelölni és nevezni, akiben a legtisztábban érvényesült a politika síkján ez a szellemiség, akkor ez Metternich volt, sokkal inkább, mint – mondjuk – Hitler vagy Mussolini. Metternich olyan jobboldaliságot képviselt, amibe semmiféle ellen-baloldali beszüremlés nem kapott helyet. A manipulatórius nevelés és oktatás hatására természetesen a magyarok 99,9%-ánál Metternich neve olyan ellenszenvesen cseng, mint a legelvetemültebb politikai gonosztevőé. Ez a felfogás azonban alapvetően téves, sőt, ostoba. Metternich a csaknem tiszta tradicionális állameszmét képviselte, és soha életében nem volt egyetlen magyarellenes megnyilvánulása sem. (A gondos és mélyre hatoló történeti vizsgálatok ezt egyértelműen kimutatták.)

Valamikor a középkorban vagy annál régebben mindenki és minden áramlat ‚jobboldali’ volt, mert minden áramlat tradicionális volt a lényegét tekintve. Az antitradíció csak a perifériákon tudott megnyilatkozni, marginális erőként. Különbségeket visszamenőleg is lehet tenni, ilyen volt a középkorban a Guelfek és Ghibellinek ellentéte. A Guelf egy dinasztiát jelentett, amelynek eredeti német neve: Welf, a Ghibellin német megfelelője a Hohenstaufen. A két dinasztiának az álláspontja alapvetően különbözött. A Guelf-dinasztia teljes mértékben elismerte a pápa mindenek felett álló primátusát, és szuprémáciáját. Az volt az álláspontjuk, hogy a pápa – ha akarna – császár is lehetne, de ha nem császár, akkor is a császár felett áll. A Ghibellin álláspont szerint viszont a szupremácia a császárt illeti meg, és a császár – ha akarná – átvehetné a pápai hatalmat, de ha nem veszi is át, akkor is a pápa felett áll. Ez nagyon is megalapozott volt valamikor, hiszen a német-római császárt nevezték Krisztus helytartójának – Vicārius Christī-nek – és a pápát csak Vicārius Petrī-nek, Szt. Péter helytartójának. Ez sokáig (hosszú évszázadokon keresztül) így volt. Ha a mai kifejezésekkel akarjuk megjelölni, nyilvánvaló, hogy a Guelfek is és a Ghibellinek is ‚jobboldali’ irányzatok voltak. Függetlenül ettől: a Ghibellin-irányzat ‚jobboldalibb’ volt, mert az uralkodó a tradicionális felfogás szerint fölötte áll a főpapnak. Minden papiságban van valami lunáris (Hold-szerű), tehát közvetítő jelleg. Például az aztékoknál a király mellett ott volt a legfőbb főpap, akiknek az volt a neve, hogy „Kígyó-Asszony”, s bár férfi volt, úgy jelent meg, mint a király felesége. Indiában a király – a Rāja – mellett ott volt a Purōhita, a főpap, egy brahmana, aki a szertartások ideje alatt – noha férfi volt – úgy viszonyult a királyhoz, mintha a felesége lenne. Ennek nem volt szexuális vonatkozása, itt egyszerűen a belső rangbeliség külső megnyilatkozásáról volt szó. Noha az uralkodó maga is főpapi személy, mindenképpen a legfőbb főpap felett állt. Még így, visszamenőleg is meg lehet erősebben és gyengébben ‚jobboldali’ irányokat különböztetni, s ugyanakkor a mai, illetve a múlt századi kifejezéssel élve – a Guelf és Ghibellin álláspont – mint megjegyeztük – együttesen is, külön-külön is ‚jobboldali’ volt. Magyarországon, Koppány és Szent István ellentéte esetében is mindketten tradicionális szemléletet képviseltek.

Valamikor az antitradíció erőinek (bár léteztek) a jelentősége perifériális volt. Még nem tudtak behatolni, még nem tudták áthatni az ember világát, de már működtek belülről, láthatatlanul, a tudat dekompozíciója révén s igen nagy eredményeket értek el, de a rend felzilálását még nem tudták elvégezni. A középkori államokat (bár már messze nem voltak tökéletesek) még mindig éltette és fenntartotta azoknak a maradványoknak az átható ereje, amelyek valóban a tradíció képviseletét jelentették. Ezek még maradvány állapotukban is domináltak és (még ezen állapotukban is) marginális vagy extramarginális síkra tudták szorítani azokat az offenzív erőket, amelyek bomlasztani próbáltak. A forradalmak alapvetően baloldaliak. Az 1648-as angol, az 1789-es és 1830-as francia, az 1848-as francia és európai, 1870/71-es francia, az 1917-es orosz, az 1918–19-es európai forradalmak mind – alapvetően és szélsőségesen, és egyre szélsőségesebben – az antitradíció (szkotazmokratikus, sötétséget képviselő) uralmi erőknek a kezében voltak, és teljes mértékben azt fejezték ki. 1956 azonban más, nem is nevezhető forradalomnak, hanem Szabadság-felkelésnek és Szabadságharcnak. 1956-ban Magyarországon nem baloldali megmozdulás volt. Nem lehet összekötni sem 1848-cal, sem 1918-cal, 1956 végtelenül azok fölött áll rangban, méltóságban és irányultságban. Ez nem azt jelenti, hogy 1956-ban effektív tradicionális erők nyilatkoztak volna meg – mivel ilyen erők csak szórványosan vannak a világban –, az irányultság viszont megfelelt annak az irányultságnak, ami felé a tradíció is irányította volna ezt a megmozdulást. Amikor ezt a bolsevisták ellenforradalomnak nevezték, akkor meg akarták bélyegezni ezt a Szabadság-felkelést. Ha ezt nem a bolsevisták találták volna ki, akár el is fogadhatnók az ‚ellenforradalom’ megjelölést, ugyanis az ellenforradalom – mint tény, mint lehetőség, mint fogalom – általában mindig hordoz magában valami pozitivitást. Mindent egybevetve azonban helyesebb, ha a Szabadság-felkelés vagy Szabadságharc kifejezéseknél maradunk. Semmiképpen ne keverjük össze azokkal a sötét erők által történt megnyilvánulásokkal, amelyek a forradalmakban koncentrálódtak.

Ha a tradicionális politológia értelmében figyeljük a múlt tényeit, eseményeit, történéseit és a tendenciákat, akkor joggal mondhatjuk ki, hogy Magyarország ma is Királyság. 46 év alatt csak jogtalanságok történtek a hatalom irányából Magyarországon. Az Ország 46 évig ellenséges megszállás alatt állt, és az ellenséges megszállás nem kreálhat nemzetgyűléseket, kormányokat, országgyűléseket. Jogi értelemben (dē iūre) Magyarország voltaképpen ma is Királyság, ahol interregnum áll fenn 46 éve, tehát nincs törvényes államfő, sem országgyűlés, sem kormány. Dē factō (a tények szempontjából) Magyarországon a hatalmat a magyarság elemi érdekeivel ellenséges viszonyban álló hatalom bitorolta, amelyben bábfigurák asszisztáltak. Ezen lényegében nem változtatott az 1990-es „választás” sem, hiszen a jelenleg „megválasztott” hatalom az előző hatalom szukcesszióján alapul, abból vezeti le magát. Hasonlóképpen teljesen érdektelen az, hogy mit fogadtak el címerként: a koronás vagy a nem-koronás címert. Magyarország címere a koronás címer, és ezt semmiféle legitim szerv nem törölte el, mert azóta – vagyis a szovjet megszállás kezdete óta – ilyen szerv nem működött. (A címer a koronás kiscímer, és lehet használni a koronás középcímert is, és ha majd egyszer megalkotják, a koronás nagycímert is. Ennek azonban csak a tervezetei voltak meg, több évszázad óta tervezik, de még nem alakult ki, hiszen olyan területek is benne voltak, mint Szerbia vagy Jeruzsálem. Miután a magyar király Jeruzsálem és Szerbia királya is egyúttal. A korona nélküli címer – nem címer, az egy pajzs. Még a vármegyék címerpajzsa fölött is korona állt valamikor, általában kilencágú korona.)

Jelenleg mérhetetlenül csekély annak a lehetősége, hogy akár itt Magyarországon, akár a világ bármely más részében ténylegesen tradicionális struktúra létrejöhessen. Annak is igen csekély a lehetősége, hogy ilyen struktúrára emlékeztető formáció kialakulhasson. Annak azonban, hogy a restaurációnak milyen esélyei vannak, az elveket, a princípiumokat nem lenne szabad érintenie. Itt elvi állásfoglalásra van szükség, ugyanakkor fel lehet tételezni azt, hogy az egyre inkább elsötétedő világ életében vannak viszonylag fényteljes időszakok, ún. lucidum intervallumok. Ezekben ugyan nem az eredeti tradicionális fény ébred fel, de ezek mégis egy relatíve világosabb rövid időszakok, amelyekben a helyreállítást meg kell kísérelni, még abban az esetben is, ha ez a restauráció csupán 24 óráig állhatna fenn. Ha csak egy napra, és csak részlegesen valósulna meg, akkor is ennek a megtételnek a jegyében kellene élni, cselekedni, működni, gondolkozni és érezni.

A politikai orientáció a szellemi orientációhoz képest legfeljebb másodlagos, de ez nem jelenti azt, hogy ez ne lenne igen mélyen, átható módon fontos például az egyén szempontjából is. Még a magas színvonalú embereket is nagyon gyakran az jellemzi, hogy jelentős princípiumzavart hordoznak magukban, tehát nincs meg a belső koherenciájuk. Az általunk egyébként kevéssé tisztelt Kerényi Károlynak volt az a szellemes megjegyzése, hogy a jelenkor emberét és nézeteit – még a tudományos vagy magasabb szinten működő embereket és nézeteiket is – az ‚inkoherencia’, az ‚inkompetencia’ és az ‚inkonzekvencia’ jellemzi, a princípiumzavarból adódóan. Aki a szellem mellett foglal állást, de ugyanakkor a politikai baloldallal rokonszenvez, abban elkerülhetetlen belső tartásbeli zavarok jönnek létre. Minden hierarchikus berendezkedés elfogadása döntően szükséges a tradicionalitáshoz. Aki azt mondja, hogy az a célja: meditáljon, és ugyanakkor tagadja a hierarchia létjogosultságát, annak tagadnia kell a tudatfokozatok rangsorát is. Hiszen minden hierarchia a tudatfokozatok rangsorából ered, s annak a lenyomata a világ. Aki azt mondja, hogy minden ember alapjában véve egyenlő, az nem is gondolhatja ezt komolyan, s valószínű, hogy még soha nem gondolta át komolyan. Ez nagyon sajátos álláspont, és valaki akár az életét is ráteheti egy ilyen eszmére és nem hiszi el, hogy amit mond, az igaz lenne. Valami olyat sejt, hogy ennek igaznak kell lennie, bár nem tudja, hogy miért kellene egyenlőeknek lenniük az embereknek. Az élet ugyanis állandóan megcáfolja ezt az égalitárianizmust. Az emberek jellege és szellemi fokozatai ugyanis nagy mértékben különböznek. Vannak hozzávetőlegesen azonos szellemi fokon álló emberek, de ettől függetlenül az égalitarianizmusnak semmiféle tényleges alapja nincs. Továbbmenően: az egyenlőségi elv semmiféle morális jót nem képvisel, semmi olyat, aminek valami normatív rend szerint úgy kellene lennie, mert ha úgy lenne, jobb lenne. Éppen azért, mert ez nincs így, az következik, hogy minden nivellálás lefelé való nivellálás, s minden kiegyenlítés süllyesztésen alapszik. Aki teljes mértékben jogegyenlőséget akar, az legfeljebb csak a jogfosztottságban való egyenlőséget tudja végrehajtani.

Az uralomnak és a hatalomnak organikusan kell megnyilvánulnia. Ha egy állam csak totális állam, akkor nem áll a tradicionalitás jegyében. A totalitáshoz feltétlen hozzá kell járulnia az organicitásnak, a benső élet rendezettségének, amely erőit a szellemből és az életfelettiből kapja. Centrálisan és szellemileg áthatottnak kell lennie ennek a rendnek, és ez a centrum (amelyből az áthatottság ered) egyszersmind a célnak is a centruma, amely felé a kollektívum és az egyes ember is törekedhet. Minden egyes emberi individuum magában hordja a status, vagyis az állam képét, esetleg úgy hordja magában, hogy nincs ilyen képe: összezavarodott és elsötétült minden. Egy ilyen ember csak ilyen állameszme felé tud törekedni, vagyis a nem-állam felé. A jelenlegi államok ugyanis nagyon nagy mértékben nem-államok, és a társadalmak nem-társadalmak, ha az államokat és a társadalmakat eredeti, originális szemléletből megítélve nevezzük annak (vagy fosztjuk meg az ilyen megnevezés jogosultságától). Az igazi állam- és társadalom-eszme szempontjából a mai államok és társadalmak inkább tömegeknek, halmazoknak, apparátusoknak, az erőszak gyakorlásának eszközeiként működő szervetlen szervezeteknek nevezhetők. A tradicionalitás egy igazi állam- és társadalom-eszmén alapul. Olyanon, ami él, ami életét magasabb rendű erőktől kapja, amely szervesen és hierarchikusan tagolt, amelyben az individuum és a kollektívum között nincs és nem is lehet ellentét és ellentmondás, ahol mindenki a helyén van, és ahol mindenki az Ég felé törekszik, vagyis mélyebb és magasabb, s főként teljesebb önmaga felé halad.

László András

A szerző 1990. április 25-én, Nyíregyházán megtartott előadása nyomán.

Köszönettel átvettük az Őshagyomány könyveinek IV. (1991) kötetéből.

Read more »