Horváth Róbert: A „tradicionális szerzők” kifejezésről

Azon szerzők legkiválóbbjait, akiket Nyugaton „tradicionalistáknak” vagy „perennialistáknak” neveznek, Magyarországon „tradicionális szerzőknek” hívjuk. Az utóbbi kifejezést ebben az összefüggésben nyilvánvalóan jelenkori, huszadik vagy huszonegyedik századi tradicionális szerzőkként kell érteni.

Szellemi szempontból – minthogy a tradicionalitás itt ilyen értelemben vetődik fel – Plutarchos, Delphoi papja, Plótinos, Pico della Mirandola, Ibn-al-Arabî vagy például Śankara magától értetődően tradicionális szerzők. Nem tartozik azonban a triviális evidenciák körébe, hogy miért, milyen alapon nevezhetjük ugyanígy René Guénont és másokat.

Egyesek úgy vélhetik, hogy csupán a „tradicionalisták” kifejezés kerüléséről van szó, mert – mint mondani szokás – normális emberhez semmilyen „ista” és „izmus” nem állhat közel. Nem állítjuk, hogy ebben a kijelentésben semmi igazság nincsen, de ez a megközelítés egyáltalán nem ragadja meg a lényeget. A történelem folyamán valóban voltak olyan idők, amikor magunk is elzárkóztunk volna minden „izmustól”. Ma viszont fel kellene ismerni, hogy a jelenlegi, „-isták” és „-izmusok” utáni korban, amikor az általános szellemi közöny és restség miatt a gondolkodás már azok szintjét is alulmúlja, az „-istáktól” és az „-izmusoktól” való elzárkózás semmilyen egyértelműen pozitív dolgot nem takar. Nagyjából ugyanez a véleményünk, ha valaki nem gondolati, hanem stiláris és szépészeti alapon kerüli a különféle „-ista” és az „-izmus” megjelöléseket. Készséggel neveznénk magunkat akár tradicionalistáknak is, ha csupán ez és napjaink eszmék iránti közönye között lehetne választani. Másrészt már korábban megjegyeztük, hogy a „tradicionalizmus” bizonyos esetekben átmeneti fázist képezhet a tradicionális szellemiséghez való effektív eljutás folyamatában. Nem minden „tradicionalista” gondolkozó „tradicionális szerző”, de azzá lehet. Ez lényeges lehetőség. Egy gondolati és mentális elkötelezettség fontos emberi kiindulási pont, akkor is, ha pusztán kiindulási pont, és akkor is, ha a tradicionális szerzők jóval többet képviselnek. Nem csupán azért használjuk tehát a tradicionális szerzők kifejezést, hogy azzal a tradicionalisták megjelölést kerüljük. Nem is kizárólag arról van szó, hogy a magyar nyelvben az előbbi kifejezés nem annyira általános értelmű, mint más nyelvekben. Azért nevezzük így a dolgokat, mert a legkiválóbb huszadik–huszonegyedik századi szerzőket ténylegesen a korábbi tradicionális szellemi auktorok örököseinek és jelenkori megfelelőinek tekinthetjük. Itt nemcsak a platóni vonulat örököseiről van szó, mint azt néhányan vélik, hanem mutatis mutandis az aristotelési vonulat jelenkori, nehéz körülmények közötti örököseiről is, akik műveikben nemcsak az ezoterikus megközelítéseket, hanem az általában Aristoteléshez társított észbeli, logikai, dialektikus alapkvalitásokat is őrzik. Alább négy fő és öt további gondolatkör segítségével támasztjuk alá, hogy egyes többé-kevésbé mai szerzőkre éppúgy joggal alkalmazható a tradicionális szerzők kifejezés, mint a fentebb példaként említett korábbi szerzőkre.

A nagy szellemi tradíciók köreiből az utóbbi évszázadban hihetetlen mennyiségű irat fordítása látott napvilágot, hihetetlenül sok régi mester tanításának a megismerésére nyílt lehetőség. Mára olyan tanítások is hozzáférhetővé váltak valamelyest, amelyek ötven évvel ezelőtt még teljesen ismeretlenek voltak Nyugaton. Magyarországon az utóbbi években megjelentek például Patrul Rinpoche művei. Ma már olyan – a radikális spirituális autonómia hangsúlyozása tekintetében a vajrayânát is felülmúló – tradícióról is hallhatunk komolyabb tanulmányozás tárgyává tehető dolgokat, mint amilyen a dzogchen. Mindennek mégis alig vannak közvetlen szellemi eredményei. Nemcsak a dolgok ezen arányának megfelelő általános szellemi eredmények nincsenek, de személyes spirituális eredmények is alig mutatkoznak. Világosan látszik, hogy a tanítások olykor egészen korrekt fordításain kívül több minden hiányzik.

A spirituális eredmények tekintetében nem sokkal jobb a helyzet, ha azokat vesszük tekintetbe, akik a tanítások hiteles kommentátorai, élő képviselői és mesterei felé próbáltak fordulni, a szóbeli hagyományokkal is kapcsolatot keresve. Egyrészt meg kell állapítani, hogy ma már a hiteles kommentátorok száma is szélsőségesen kevés. Az autentikus képviselők, a legalább is kevéssé hanyatló közösségek és a mester fokon álló személyek száma még kevesebb. Figyelembe kellene venni a tradicionális organizációk hanyatlását – ezoterikus jellegből exoterikusba való átmenetét – vagy spirituális intenzitásának stagnálását. Ezen kívül azt is, hogy a személyes, döntően fizikai utazások révén megvalósult találkozások nem feltétlenül jelentenek szellemi találkozásokat. Másrészt, ha sikerül is rátalálni a tanítások többé-kevésbé hiteles közvetítőire, képviselőire vagy mestereire, tény, hogy ők nem a mai nyugati ember hiányosságait és sajátosságait figyelembe véve interpretálják azokat. A nyugati sajátosságok részletekbe menő figyelembevétele korábban semmiképpen nem lehetett a keleti képviselők kötelessége – akkor sem, ha a nyugati embereknek épp erre lett volna szüksége. Mégis meg kell állapítani, hogy ma a tiszteletre méltó Dilgo Khjence szavai – aki többek között a már említett Patrul Rinpoche műveit is kommentálta – például további kommentárokat igényelnek, hogy a nyugatiak ne értsék félre azokat. A szavak jelentésének leromlása és a mentalitás szélsőséges megváltozása miatt a kommentátorok számtalan kifejezése is pusztán morális értelművé vált. Hogy egyetlen példát vegyünk, amikor egy régi szerző vagy egy viszonylag zárt közegben élő keleti kommentátor azt mondta, „Légy jó szívű”, itt a „jó” a szövegösszefüggés mélységétől függően egyáltalán nem erkölcsi értelmű, nem „jószívűséget” jelent, hanem adott esetben azt, hogy a tanítvány az általa megismert legmagasabb szellemi állapotot tekintse önnön centrumának, lényegének, önmagának. Kell-e ennél jellemzőbb példa a régi vagy a mai keleti interpretátorok félreérthetőségére?

A szellemi tradíciók hiteles képviselői az utóbbi időkben kétségtelenül nagyobb figyelmet szentelnek a mai nyugatiaknak szánt megfelelő tanításra, hiszen a kvalifikált keleti tanítványok száma is rohamosan csökken. Vitathatatlan, hogy ennek a jövőben még inkább így kell lennie – minél hitelesebb egy keleti képviselő, annál inkább. Kérdés azonban, hogy ez eléri-e a szükséges fokot és módot. Például a tiszteletre méltó Sogyal Rinpoche vagy Namkhai Norbu kommentárjainak és tanításainak az esetében ma is ugyanazt állapíthatjuk meg sok esetben, mint fentebb Dilgo Khjence kapcsán. Ha az ember valóban birtokában van a tanítás képességének, kevéssé használhat olyan kifejezéseket, mint az „előítéletektől való mentesség” vagy az „egyenlőség”, melyek a nyugati világban nem szellemi értelemmel rendelkeznek, és a „együttérzéshez” vagy a „non-diszkriminációhoz” hasonlóan egyszerűen mást jelentenek és antispirituális konnotációkkal bírnak. Szorosan a tanítás hitelességéhez tartozik a körülmények ismerete, továbbá a lehetséges megközelítési módok feletti uralom, vagyis azok megfelelő alkalmazása. Ez az I. fő pont, ami miatt a múlt és a jelen legkiválóbb „perennialistái” valóban joggal tradicionális szerzőknek, a korábbi tradicionális szellemi auktorok bölcsessége örököseinek nevezhetők. Olyan időket élünk, amikor már a kommentátorok kommentárjaira is szükség van.

A nagyon ritka autentikus képviselőkkel való személyes találkozások sem válnak effektív szellemi találkozásokká, ha az ember nem folytat lehető legszélesebb körű doktrinális előkészületeket. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők jelentősége egyfelől éppen a doktrinális előkészületek adekvát elvégzésében, elvégeztetésében áll. Ez a II. fő pont. Nem azt akarjuk mondani, hogy szerepük a kommentátorok kommentátorainak szerepére redukálódna. A szellemi előkészületek köre ennél jóval szélesebb. Itt a tradicionális tanítások mai ember számára megfelelően artikulált magyarázatai mellett (1.) a tradicionális kultúrák sajátosságainak átfogó megértéséről, átérzéséről, mentalitásának átvételéről is szó van. Hasonlóképpen (2.) a szellemi tradíciók összességéből kivont, alapvetően valamennyinek megfelelő létszemlélet kialakításáról, arról, hogy tanításaiknak megfelelően szemléljük a világot, éljük élethelyzeteinket, lássuk önmagunkat. Ezen kívül (3.) a legjelentősebb tradicionális szerzők mindig kitüntetett, központi figyelmet szenteltek a legmagasabb rendű szellemi, ezoterikus, metafizikai tanításoknak.

Nagyon fontos, hogy a többé-kevésbé jelenkori tradicionális szerzők műveinek esetében az előbb említett négy irány mellett – a régi tradicionális szerzőkhöz hasonlóan – szinte kézzel fogható a szellemi autonómia, a szellemi szuverenitásprincípiumának jelenléte, amely a szellemi tekintélyek tiszteletének elve mellett a legnagyobb tradicionális alkotásokból mindig is kidomborodott. Ez a III. fő pont. Ezt az autonómiát, amelyet mély átélés, azonosulás, eleven értés és intellektuális babonáktól, sztereotípiáktól való mentesség kísér, az ostoba tudósok és a szektariánus – csupán egy hagyomány irányába elkötelezett – tradicionalisták gyakran inautentikusságnak és egyéni miszticizmusnak tekintik. Ezzel azonban nem kell törődnünk. Olyan emberek véleménye ez, akik a szóban forgó személyek életművének teljességét nem is ismerik.

A doktrinális és szellemi előkészületek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy azokhoz számos kvalitás személyes megszerzése tartozik (4.). A jelenkori tradicionális szerzők műveiben alapvető fontosságú kvalitások köre, birtoklása mutatkozik meg. Egyértelmű a művésziség, a logika, a racionális követhetőség, az egzakt megnyilvánítás – a pontos artikulálás – minőségének a jelenléte, továbbá az intuícióé és a magasrendű valóságokkal való azonosulásra képes spirituális intellektualitásé. Mindez olyan magyarázatokban, olyan kifejtésekben, olyan megfogalmazásokban jelenik meg, amelyek – a széles körű, nem csupán doktrinális szellemi előkészületek szempontjából – összességében véve a lehető legmegfelelőbbek a mai ember számára.

Köztudott, hogy a modern ember elmeműködése – nem minőségi módon – hihetetlenül felfokozott és zaklatott. Annyira felfokozott, hogy minőségivé tétele nélkül – általában véve és gyakorlatilag – nem lehet egyszerűen átlépni, meghaladni az elme szintjét. Olyan gondolatai vannak, olyan amorf a gondolkozása, hogy azokat és azt előbb rendbe kell raknia, minőségivé kell tennie, mielőtt túllépne az elmén (mentesítve magát egy hasonlóképpen profán, értéktelen és következetlen gondolatokat produkáló modern civilizáció szuggesztióitól is). Itt – még mindig a doktrinális és szellemi előkészületek körénél maradva – újabb érv mutatkozik meg a jelenkori tradicionális szerzők mellett (5.).

A magunk részéről egészen nevetségesnek tekintjük azoknak az iskolázott nyugatiaknak az eseteit, akik ma minimális doktrinális és szellemi előkészületekkel, úgy keresnek személyes beavatási kapcsolatokat, hogy közben nem képesek egy könyv sorainak folyamatos, kitartóan értelmezett végigolvasására. Természetesen az olvasni tudás nem minden esetben volt szükséges feltétele a magasabb tudás megszerzésének, ám egy mai ember számára, aki egyébként olvasni szokott, akinek gondolatai vannak például a „helyes” politikai nézetekről, nos az ő esetében a tudatos olvasás és gondolkozás hiánya abszurd. Ma már nemhogy a széles körű doktrinális előkészületek fontosságáról, de a legújabb kori tradicionális szerzők műveinek részletekbe menő, értő olvasásásának a fontosságáról is beszélni kell. Gyakorlatilag cikkeket kellene írni világosan értő és elmélyült olvasás kvalitásának megszerzéséről. Az utóbbi megléte nélkül a mai nyugati ember részéről gyakorlatilag frivol dolog beavatási kapcsolatokra vágyakozni.

Gyakran felvetik a mai tradicionális szellemiségű szerzőkkel kapcsolatban, hogy munkásságuk túlságosan „filozofikus”, elméleti jellegű. Olyanok is vannak, akik szerint „nehezen érthetőek” – számukra fentebb javasoltuk bizonyos képességek megszerzését. Nos, ami az elméletiséggel kapcsolatos vádat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy e szerzők végül éppen azért nevezhetők teljes joggal tradicionális szerzőknek, mert valamennyien „szellemi gyakorlók” is voltak, autentikus sâdhanákkal, szellemi módszerekkel és ösvényekkel rendelkezve, amelyeket gyakoroltak és jártak. Ez a IV. fő pont. Hitelességük és tradicionalitásuk végső, ám kevésbé részletezhető gondolatkörét éppen az adja, hogy életművükben meghatározó jelentőségű a szellemi megvalósítás ideája. Eltekintünk most attól a fontos kérdéstől, hogy pontosan milyen fokú – mennyiben metafizikai, mennyiben exoterikus vagy ezoterikus – ez a realizáció. A szellemi és metafizikai megvalósítás eszméje nélkül végső soron az összes magasabb rendű tradicionális tanítás érthetetlen. De nemcsak érthetetlen, hanem értelmetlen is. Érthetetlenek a teológia kezdetei vagy az ember transzcendencia iránti vágyának mély alapja. Azért szomjazunk, mert inni tudunk, és mert ismerjük, mert lényünk magasabb rétegeiben birtokoljuk a vizet. Azért vágyunk, mert vágyainkat valóra válthatjuk, akkor is, ha azok nem közönséges emberi értelemben lesznek valósággá.

Végezetül lássuk a legújabb kori tradicionális szerzők egy név és időrend szerinti felsorolását, pontosabban azon tradicionalistákét, akik tradicionális szerzőkké értek vagy érhetnek. A szóban forgó szerzők sorát elindító René Guénont a huszadik század elején több olyan személy előzte meg, akinek munkássága tradicionális szellemiségűnek mondható, ám még áthatotta azt vagy a tizenkilencedik századi okkultizmus, vagy az egyes tradíciók iránti kizárólagos elkötelezettség, avagy olyan szerzők voltak, akik nem hagytak maguk mögött nagyobb írásos életművet. Paul Vulliaud, Louis Charbonneau-Lassay, Albert Puyou, Pouvourville grófja (Matgioi), Léon Champrenaud (Abdul-Haqq), Ivan Gustaf Aguéli (Abdul-Hâdî), John Woodroffe (Arthur Avalon), Arturo Reghini, Patrice Genty, Georges Thomas (Tamos) és Paul Chacornac közül többen Guénon munkatársai is voltak. Az írott életmű terjedelmességét nyilvánvalóan nem lehet a spirituális nagyság kritériumává tenni – maga a tanítás is csupán harmadrészét képezi a benső guru megnyilvánult arculatának –, itt azonban magától értetődően figyelembe kell venni. A kronológiailag Guénonnal többé-kevésbé párhuzamosan jelentkező szerzők tekintetében Ananda Kentish Coomaraswamyt, és bizonyos tekintetben Leopold Zieglert kell megemlíteni. Guénon első követői között egyaránt találunk kevésbé terjedelmes és terjedelmes életművű személyeket. Az előbbiek közé tartoznak: Marcel Clavelle (Jean Reyor), René Allar, André Préau, John Levy, Arthur Osborne, Michel Vâlsan, Jacques-Albert Cuttat (Jean Thamar), Elie Lebasquais (Luc Benoist). Az utóbbiak közé: Marco Pallis, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Vasile Lovinescu, Leo Schaya, Martin Lings. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők e „második generációjába” tartozik a több tekintetben kiemelkedő Julius Evola is. Velük párhuzamosan – Ziegler nyomán vagy mellett – az 1930-as években német nyelvterületen is megjelenik egy jelentős, más tradíciók irányában nyitott, mély gondolkozású, nagy kifejezőerővel rendelkező, alapjaiban véve katolikus szerzői gárda, amely hangsúlyt helyez a tradicionális elvek politikai és társadalmi vonatkozásainak érvényesítésére: Othmar Spann, Taras von Borodajkewycz, Walter Heinrich és mások. Guénon és Coomaraswamy első követői, nem formális értelemben vett tanítványai után megjelennek az első Schuon hatása alatt álló szerzők is (amely hatás már Pallis, Burckhardt, Lings és Cuttat munkásságában is megmutatkozott): Whitall Perry, Seyyed Hossein Nasr, Kurt Almqvist (valamennyien Guénon tisztelői is). Megjelennek Guénon későbbi követői is: Guido de Giorgio, Roger Maridort, Franco Musso (Giovanni Ponte), Abdul-Wahid Pallavicini vagy Gaston Georgel.

Napjaink felé közeledve – Istennek legyen érte hála – még számos szerzőt említhetünk. Egy hosszú felsorolás ismét felveti az írásos életmű terjedelmének problémáját, itt mégis a következő személyekre hivatkozunk: Rama Coomaraswamy, Charles Le Gai Eaton, Lord Northbourne, Joseph Epes Brown, Huston Smith, William Stoddart, James Cutsinger, Chales-André Gilis, Jean-Louis Michon, Keith Critchlow, Victor Danner, Ernst Küry, Henri Hartung, Jean Borella, Jean-Léon Granger (Jean Tourniac), Jean Robin, Christophe Levalois, Philippe Baillet, Bruno Hapel, Renato Del Ponte, Gianfranco de Turris, Claudio Mutti, Nuccio D'Anna, Tage Lindbom, Antonio Medrano, Federico González, Marcos Ghio, Ernesto Milá, Gejdar Dzsemal, Alekszandr Dugin, Florin Mihăescu, Dan Stanca és külön kiemelve László András. Mivel e sorban egyetlen hagyománnyal foglalkozó személyek is szerepelnek, igazságtalan volna említés nélkül hagyni olyan szerzőket, mint Daisetz Teitaro Suzuki, Eugen Herrigel, Philip Sherrard vagy William Chittick stb.

Kétségtelen, hogy a hatalmas különbségek dacára egyazon szellemi áramlat tagjai bontakoznak ki a szemünk előtt. Szándékosan kerültük az irányzat kifejezést, hiszen maguk sem „irányzatot” kívántak létrehozni. Többről van szó: szellemi tradicionalitásról – és annak különböző formáiról.

Forrás: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/tradicionalisszerzok.html

Posted in: Horváth Róbert,magyar,metafizika,philosophia,spiritualitás,tradíció,tradicionális létszemlélet,tradicionális szerzők