Kórleónisz Miklós: Európa okkult földrajza

Az olvasó az alábbi cikkben nem találkozik majd olyan kifejezésekkel, mint amilyen a „szabadkőművesség”, a „zsidó világkormány”, vagy a „cionista” típusú politikai törekvések szolgálatába állított „titkos társaságok” – felszínesen és gyakran már-már „jókedvvel” emlegetett – megszokott kifejezései. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a történelem feltartóztathatatlanul halad előre a maga útján: amire a század elején még külön fel lehetett hívni a figyelmet, az mára teljesen általánossá vált; a maga képére formálva az általános értékrendet, a korábbi „társasági” formák a történelem számára immár feleslegessé váltak. A kollektívum többé-kevésbé maga végzi már el azt a tudati és történelmi regressziót, többé-kevésbé magától megy már végbe benne az a felforgatás, amit korábban – a kulisszák mögül – még külön kiemelhető csoportok végeztek. Nincs már semmiféle „részleges” összeesküvés; világ-összeesküvésről beszélhetünk, egészen fizikai szinten ható, azt megmásító és onnan visszatükröződő „okkult” világ-összeesküvésről.

A történelmi túlhaladottság melletti másik – ám azt nagyban elősegítő – ok: az említett fogalmakkal való visszaélések töméntelenségének ténye. Történt egyszer, hogy kivételes jelenlét-tudatról tanúbizonyságot tévő, vizsgálódó-szemlélődő emberek megállapították, hogy a „zsidó típusú szabadkőművesség” által visszatükrözött jelentéstartalmak és a történelmi, történelem mögötti felforgatás-alászállás között nemcsak konkrét, hanem mélyebb, azt alátámasztó tipológiai-morfológiai egybeesés van. Az e témában született művek szerzői e tényt a XIX. században és e század elején azonban még építő jelleggel kutatták: mindez egy eszköz arra, hogy konkrétan is előttünk álljon az, amit magunkban meg kell haladni, amit magunkból ki kell iktatni, amit magunkban teljesen le kell győzni ahhoz, hogy ne váljunk a történelmi alászállás és lecsökkenés kiszolgálóivá – elfeledve magasabb rendű és ennél fogva sokkalta inkább valós értékeket, magát a dekadencia illúzióitól távoli Realitást. Igen ám, de ez az így szemlélő, naivitástól, naiv realizmustól távol álló, konstruktív, kontemplatív, magasrendű ember – megfogyatkozott: megszületett viszont az „antiszemita”, aki a komolynál is komolyabb kutatások és összefüggések eredményeit könnyed, hazárd, lapos és múló individuális önigazolássá változtatta. Ha azt vesszük, hogy a felforgatás erőinek célja éppen az, hogy senki, de senki ne legyen képes kivonni magát – különféle eszközök révén – a „történelmi dekadencia” és „kollektivizáció” alól, akkor megállapítható, hogy a felforgatás korábbi típusú módon szerveződő „társasági” erőinek utolsó lépése éppen az volt, hogy „megalkotta az antiszemitizmust” – az ellenfelek jobboldali csoportját azáltal fegyverezve le, hogy a tartalmatlan, komolyabb jelentés nélküli „zsidózás” és „szabadkőművesezés” szimplicista, materialista, biologicista, pragmatista sztereotípiáinak szemléleti játékai közé taszítsa. Ha megállapítjuk azt, hogy valaha a zsidóságban a saját „nomád” és „nacionális” jelleg, tehát a partikuláris felfokozását és illegitim kiterjesztését (cionizmus) támadták, s ha mindezt az állítólagosan „jobboldali” nacionalizmussal vetjük össze – amely nacionalizmus a Francia Forradalom köztudomásúan nem akármilyen „titkos társaságok” által inspirált időszakától ered – egészen megdöbbentő kép tárul elénk.

Ezeknél az összefüggéseknél azonban most nem időzhetünk tovább, lévén a jelen írás feladata az, hogy röviden összegezve az elmúlt évek alatt végzett nemzetközi kutatásaink alkalmaikor birtokunkba jutott információkat, a felforgatás napjainkban fennálló azon új „irányzatait” „rendjeit” és európai felbukkanási helyeiket adjuk meg, amelyek a kollektív felforgatás mögött ma még kimutathatóak. Talán annyit érdemes még az előbbiekhez hozzátennünk, hogy az ostoba „szabadkőművesezés” mögött például olyan alapvető spiritualitás-ellenességet is felfedezhetünk, amely már csak azért sem lehet sajátja az állam, az uralkodó oldalát képviselő személyeknek, mert nyilvánvalóan ezen jobboldal feladata volna a spiritualitás hamis vagy alacsony formáinak kiszűrése is, amely feladatott egy eleve okkultizmus-ellenességgel például egy általán nem lehet betölteni.[1]

Az eddigiekben nyilvánvalóan nem a filoszemitizmust állítottuk példaként olvasóink elé: a „szabadkőművességgel” és a „zsidósággal” kapcsolatos tipológiai és történelmi ismereteket érdemes jól megjegyezni és minél mélyebb jelentéstartalmaikban, összefüggéseikben megérteni – ezeket azonban talán majd egy másik tanulmányunkban érinthetjük részletesebben. Amivel tehát itt foglalkozunk, az a „szabadkőműves és zsidó” típusú – történelmi involúcióban és felforgatásban szerepet játszó – „titkos társaságok” kora utáni időszak. Milyen módon szerveződnek ma, a XX. század végén a vezető szerepet játszó „rendek” vagy „irányzatok”? Milyen módon érik el azt a mindenre kiterjedő hatást, aminek példáját az iméntiekben is láttuk? Továbbá hogyan, miként lehetséges még meghatározni azokat a célokat, amelyeket elrejtett zászlaikra tűztek?

J. Evola – A fasizmus jobboldali kritikája című munkája után – A Grál misztériuma 1972-es kiadásában már így vall: „a szabadkőművesség forradalmi tevékenysége a Harmadik Rend [a polgárság] korának előkészítésére és megszilárdítására korlátozódott (ami a kapitalizmus, a demokrácia, a civilizáció és a polgári társadalmak világának elindítója volt). A világfelforgatás utolsó fázisa, amely a Negyedik Rend [a proletariátus és poszt-proletariátus] eljövetelének felel meg, más erőkhöz kapcsolódik, olyanokhoz, amelyek szükségképpen túllépnek a szabadkőművességen és magán a júdaizmuson, még akkor is, ha gyakran az előbbi vagy utóbbi által magévá tett destrukciókkal is élnek.”[2]

A destruktív vagy „zsidó típusú” szabadkőművesség[3] vezetői a tömegek mozgatása révén Európa és a világ vezető politikai és ideológiai pozícióiba férkőztek, 1946-ra gyakorlatilag minden meghatározó pozíciót elfoglalva – személyesen vagy embereik révén. Itt teljes joggal férkőzésről és „trónbitorlásról” lehet beszélni, hiszen ezeknek az embereknek és „irányzatoknak”, „rendeknek” egyáltalán nem volt célja az emberek boldogulása, szellemi előrehaladása – egy építő-vezető hozzáállás ahhoz, hogy az emberek különféle identitásukat megtalálják. Az emberek „gazdasági jólétének” biztosítása is csak annyiban érdekes a számukra, amennyiben az mindenekelőtt a lelki és szellemi igények redukálását, tompítását hozza magával, mindenkiét lehetőség szerint legteljesebb mértékben egy szintre hozva. Hogy ez a pozícióba jutás ilyen világot átfogó szinten milyen módon ment végbe – kérdés. Minden bizonnyal és mindenekelőtt egy olyan ideológia kikísérletezésével és kidolgozásával, amely az igazi uralomra, az emberek feletti – azok számára is megfelelő – igazi vezetésre teljesen alkalmatlan, ám mivel a fölső szintek kiküszöbölésének illúzióját hordozza, könnyen elterjeszthető.[4] Racionalizmus, merkantilizmus, modernizmus, demokratizmus – mindez pontosan tükrözi azt, hogy a „liberál-internacionalista” politikai-szabadkőművességnek egyáltalán nem volt célja az ember boldogulása, mindenki tudja ugyanis, hogy a racionalizmus nem tud mindenütt és mindig uralkodni; mint ahogy azt is tudja mindenki, hogy a modernizmus azon állítása, hogy minden, ami a mai napig történt, az merő „rossz” lett volna, egy hazugságnál sokkal „több”. Ahol mindezen ideológiák ilyen vagy olyan kidolgozásaival pedig mégsem volt lehetőség pozícióba jutni, ott nagyon valószínű, hogy a politikai-szabadkőműves „rendeknek”, „vezetőknek” (ál-mestereknek) és „irányzatoknak” egyfajta spiritualitáson és okkultizmuson keresztüli zsarolással sikerült megnyerniük azokat a személyeket, akiknek – valamilyen szinten meghatározó világi vezető szerepük ellenére – ez állt érdeklődésük, életük középpontjában (és magától értetődő okokból ez nem volt ritka korábban, az alapvetően gazdasági érdeklődésű polgárság „kultúrája” és „tudománya” előtti korokban, sőt, még ami „modem polgárságunk” korát közvetlenül megelőző évtizedekben sem). A politiko-szabadkőműves „rendek” e háttér-tevékenysége teljesen világos és bizonyított onnan nézve, hogy azok az eszmények, amelyeket néhány száz éve még csak a szabadkőművesség legtitkosabb társaságai dédelgettek, ma már csaknem mindenki által vallottak.

Nagyobb kérdés, hogy ma, az információs korlátok áttörésének és a liberalizmusnak a korszakában, a „titkos társaságok” és „tényleges konspirációk” korszaka legnagyobb részének letűnte után, hogyan lehetséges, hogy az eszmények ezen sötét eredetének ismerése, köztudott volta ellenére, mégis szabadkőműves eszményeket vall a világ? Mintha nemcsak a hírközlés, a pénzügyi intézmények immár egyenesen óhajtott személyes „zsarolásai” és maga a felfokozott „kommunikáció”, de az egész Föld is meg lenne mérgezve; a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyeket nem is olyan régen – babonás félelemmel éppúgy, mint anélkül is – mindenképpen „sátáninak” neveztek.

Jean-Marc Allemand egy 1990-ben megjelent érdekes könyvében,[5] René Guénon nyomán[6] elővette az iszlám hagyomány egyik momentumát, amely szerint „a világot az Ördög Hét Tornya övezi, és amelynek a középkori Európában is megtalálhatóak voltak bizonyos megfelelései[7]. Ezek „sugározzák” a világba „a Sátán gonosz influenciáit”, amelyek egészen a „Világ Végéig” egyre fokozódóbb mértékben lesznek tapasztalhatókká és hatókká. A „jók” számára csak „tapasztalhatók” ezen erők, mert a „jók” – az iszlám hagyomány szerint – harcot indítottak önmagukban az ellen, hogy ezen influenciák rájuk hatni is tudjanak, hogy bennük is megjelenjenek, legalábbis őket formáló, őket meghatározó értelemben. A „jók” számára így – a „Világ Vége” után – eljő Krisztus, a Próféta, vagy Al-Khidr, a titkos Mester, a rejtőző Imám, míg a „rosszak” nem fogják túlélni a „Világ Végét”, amikorra is a Világ, immár kizárólag az „Ördög Hét Tornya” által „sugárzott” influenciák mozgatottjává válik; egyfajta „sötét veremmé”, – amit azonban a „rosszak” nem tudnak, csak hatásaiban éreznek. S ily módon további elsötétüléséhez járulhatnak csak hozzá. Nem tudják „túlélni a Világ Végét” – Al-Khidr számukra nem jő el.

Allemand „lokalizálja” könyvében a „Hét Tornyot”: hét Európát körülölelő, Afrikában, a Közel-Keleten, Türkmenisztánban és az Ural mentén, Nyugat- és Északnyugat-Szibériában található földrajzi egységek formájában. Ezek körülbelül Dunántúl-nagyságú – többnyire homokos vagy iszapos-lapos –, geográfiai vonatkozású „területek” volnának, amelyekhez bizonyos sajátos, behatárolható kifejező erővel bíró, alacsonyrendű „kultúrájú” népcsoportok is tartoznak. Olyan népcsoportok, amelyeknek mind „kultúrájuk”, mind ők maguk, valamely régi, magasrendű és nagy kultúra maradványainak tekinthető. Maradványainak a szó azon értelmében, hogy a nagy kultúrák letűnte után, ezen kultúrák „démoni” rétegei fennmaradtak, mert nem járultak hozzá azon kultúrák „megistenüléséhez” és „Égbe költözéséhez”, melyeknek korábban csekély részét képezték. Mint említettük, a szerző iszlám koncepciót követ. A „lokalizációk” – a szerző egynémely nem kellően megalapozott „individuális” elgondolása mellett – magukon viselik annak a rendelkezési szférának a korlátait, amellyel az iszlám világ – lett légyen bármilyen kiterjedt is hatása a maga fénykorában – bírt. Teljesen érthető módon, az „Ördög Hét Tornya” úgyszólván metafizikai, lokalizációk feletti koncepcióját a muszlim világ olyan geográfiai megfelelésekben látta valóságosan megjelenni, amely saját világának, magasrendű civilizációjának és „birodalmának” kereteit ténylegesen fenyegette.

Kétségtelen, hogy korunk sötétsége – egyik fő irányelve, a „materializáció” következtében – valószínűsíti az „Ördög Tornyainak” manifesztációját és ebből következőleg lokalizálhatóságát. Az is kétségtelen, hogy a fent említett módon többé-kevésbé megalapozottan lokalizált „Tornyok” kapcsolatban állnak Európával: hatást és befolyást gyakorolnak annak úgy individuális, mint – még inkább – kollektív történetére; a „titkos társaságok” letűnte, szerepük betöltése után egyre nagyobb szerepet játszanak Európa kultúrájának hanyatlásában. Mint elmondtuk, ezt a „szabadkőműves típusú titkos társaságok” felforgatása utáni mai kort úgy tekinthetjük, mint ahol a „szabadkőműves”-ként jellemezhető mentalitás és értékrend oly mértékben és módon el van már terjesztve, mintha az egész Föld ezt lehelné már magából, mintha az egész Föld meg lenne mérgezve: a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyek egy magasrendű kultúrához – amilyen a kifejezetten »indoeurópai«-nak nevezhető volt – való hűségen keresztüli Égbe emelkedés helyett, a kollektív elanyagiasodás, majd a kollektívumban való megsemmisülés felé vezetnek, immár minden egyes személynek szinte külön-külön személyreszabott programmal. Míg a „titkos társaságok” okkult befolyása főként a politikai intézményeket és a fennálló világnézeteket formálta át, addig a „titkos társaságok” dominanciája utáni kor „felforgató rendjei” – még ha létezhetnek is tovább bizonyos korábbi típusú „társaságok” – immár olyan „módszerekkel” dolgoznak, amely az „okkult” felforgatásnak és hatásnak egy sokkal hathatósabb szintjéhez, nevezetesen a természetes és mesterséges környezeten keresztüli befolyásolás eszközeihez fordultak, melyek közül természetesen a kiterjedtebb szint, a természetes környezeté az elsőbbség és a vezető szerep számukra. Ezek közül azokat kell választaniuk, amelyek nem szakrális, hanem „démoni” jellegzetességeket továbbítanak és „sugároznak” – s a képes afrikai „beszámolók” és politikai „tudósítások”, ausztráliai és eszkimó „hírösszefoglalók” a televízióban ennek a „koncepciónak” csak egészen kis és „szépített” hányadát mutathatják meg.

Allemand könyvének egyik nagy hiányossága azonban, hogy nem veszi tekintetbe azokat a földrajzi egységeket, amelyek az említett, iszlám hatásra általa elvégzett lokalizációkon kívül hordozzák az „Ördög Hét Tornya” hatásainak egy-egy további mentális-világnézeti, sőt még kiterjedtebb hatását. Valószínű, hogy valóban hét ilyen – földrajzi megfeleléssel bíró – „Torony” van a világban, ám az egész Földbolygón elszórva hét, amelyek közül csak három esik egybe az Allemand által lokalizáltakkal (úgy tűnik Nigéria, Szíria, Türkmenisztán). Allemand további „Tornyai” a teljes Föld vonatkozásában, az „Ördög Hét Tornyának” „altornyai” lehetnek. Valóban „ördögiek” ezek is; a funkciók, amelyeket betöltenek, az influenciák – amelyeket a világba bocsájtanak (például a szerző által említett „nomádista anarchizmus”-sal és „sámánizmus”-sal összefüggők), ténylegesen kapcsolatban vannak azzal, ami „ártó”, de világszerte számos más ilyen „altorony”-nyal is találkozhatunk. Ezen kívül léteznek továbbá egyszerűen országnyi földrajzi egységek is, amelyek egy-egy ilyen „altorony”, vagy éppen – mint azt alább látni fogjuk – Főtorony által reprezentált „démoni” törekvések szolgálatába vannak állítva.

Európa vonatkozásában, a Földbolygón szétszórtan meghúzódó hét „Ördögi Torony” közül, egy az Amerikai Egyesült Államok területén található – pontosan nem lokalizált, talán északnyugat-kaliforniai – „Torony” (felforgatási ellen-központ) gyakorolja ma a legnagyobb hatást. Fizikai, kauzális, mechanikus, pontosan-részletesen, racionálisan levezetett módokon nem lehet kimutatni, hogy ez milyen módon történik. A „titkos társaságok” eseteiben még fennálló, olykor-olykor leleplezett befolyások, olykor direkt, olykor indirekt „nyomásgyakorlások” és „összefonódások” itt, ma már csaknem teljesen indirektekké, „láthatatlanokká”, hatásaikban érzékelhetőkké válnak, azonban annál széleskörűbbekké és általánosabbakká.

Talán azt lehet még mondani, hogy ez az „ellen-központ” („Torony”) olyan mentális, lapos és felületes „érzelmi” atmoszférát teremt, amelyben bizonyos ideológiák – immár kevéssé kifejtett ideológiai nívón – egyes konkrét „életvezetési”, gondolati, cselekvésbeli vonatkozásukban jelenhetnek meg, és ezen az „atmoszféra-teremtés” révén szükségképpen meg is jelennek. Aki olvasta A Dugin említett tanulmányát és ismeri az általánosan USA-nak tulajdonítható viselkedésbeli és nézetekbeli modern dogmákat, eszményeket, az nagyjából sejtheti, hogy e „Torony” hatásának milyen következményei érvényesülnek immár Európában is. Mindenesetre biztos, hogy ennek a „Toronynak” a hatása a legszámottevőbb ma Európában, s attól, hogy a dolog túlságosan is általános, még nem szabadott volna, hogy egy efféle „Torony” beazonosítása Allemand figyelmét elkerülje.

Létezik egy másik – feltehetően dél-amerikai, brazíliai lokalizálhatóságú – „Ördög Tornya”, amely „kiegészíti” a lapos, határozottan ál-hűvös „amerikai” érintkezési formákban és vehemensen képviselt modern közhelyeszményekben megmutatkozó „sátáni” influenciákat, noha ez kevéssé bír „ideológiai” vonatkozásokkal. Az ösztönök fellángolásában, a felfokozott, felkorbácsoltatott „érzelmekben”, pillanatnyi indulatokban, gyűlöletben és érzelmi felindulásokban mutatkozik meg hatása, s annak ellenére, hogy „pillanatnyi” indulatról, vagy éppenséggel lenyűgözöttségről van szó, e „hatás” folytonosan meg-megismétlődve élet-meghatározó lehet, s akár a legmagasabb tárgyú eszmék kialakításába is beleszólhat. Számottevő befolyása van ennek a „Toronynak” Európára nézve Portugálián, Spanyolországon és – kisebb részt – Olaszországon keresztül. A „híres” dél-amerikai vérmérsékletre, vad táncokra és egyebekre itt úgy kell tekintenünk, mint amik ez esetben pusztán egy nagy jéghegy kis csúcsát teszik ki.

Allemand a szudáni és nigeri „Tornyok” kapcsán valami hasonlóról ír: naturális vallási elgondolások és ceremóniák – szemben egy nyugodt és bensőséges, indoeurópai vallási beállítottsággal, karakterrel. A szudáni és nigeri „Tornyok” esetében egyszersmind azonban valami „vadabbról” is szó van, nem egyszerűen „vad”, hanem a „legvadabb”, legelementárisabb, a leginkább „elemi”, a legsötétebb, a legdémonibb indulatokban nyilatkozik meg – egyfajta „monotóniával” és redukált külsőségekkel övezve. Európában e két „Torony” meghatározó befolyása egyelőre még várat magára. Az állítólagos „európaiak” jelenlegi generációi még megelégszenek a dél-amerikai lokalizálhatóságú befolyásokra való határozott és tudatos irányultsággal, az említett országokkal jelzett kártékony „közvetítő munka” szerepének segítségén keresztül. A nigeri és szudáni „Tornyok” hatásának egyelőre gátat szab a polgári konszolidáltság. – Az Európában elmúlt években megjelenő modern „zenék”, az ezek és Afrika irányában teljesen „nyitott” polgárság-alatti szintet képviselő „ifjúság” felbukkanása a látótér horizontján azonban már világosan jelzik a sötét „jövőt”, nem beszélve bizonyos egyáltalán nem kívánatos afrikai politikai változások által jelzett események hasonló jelentéseiről.

Mindezek után, fordítsuk azonban figyelmünket közvetlenül a kifejezettebben európainak mondható okkult „rendekre”, noha – mint mondtuk – végül is nyilvánvalóan ezek is a Hét Főtorony valamelyikeitől merítik erejüket.

Mindenekelőtt, európai szellemiségről – arról, ami meghatározó módon és jelentősen európai – nem beszélhetünk másként, mint: indoeurópai. Európa nem technikája, nem az egyre inkább erre berendezkedő polgárság „civilizációja” révén lett Európa. Sokkal inkább olyan szintjei révén, amire azt mondhatjuk, hogy indoeurópaiak. Több, egyaránt nagy kultúra jelenléte, gyakran egyidejű érvénye és értékei révén volt Európa Európa, amelyeket egy közös, felsőbb rendű szellemiség kötött össze és fűzött egybe – az, ami indoeurópainak mondható. Ez az eredeti egység hasonló ahhoz, ahogy az indoázsiai régiókat azok közős metafizikai irányultsága tette egységessé. Európa tehát annyiban maradandó, amennyiben indoeurópai, amennyiben számol Ázsia, India és a Távol-Kelet egykori értékeivel, és amennyiben nem a benne megvalósult – állítólagosan – magasan civilizatórius „materiális” és „technikai” vívmányokra, hanem arra épít, ami Ázsiában, különösképpen is Indiában és a valamikori Távol-Keleten egyöntetű volt. Ez pedig azok szellemisége és alapvetően metafizikai irányultsága, melynek következtében az ottani kulturális és civilizációs értékek, mintegy másodlagosan, következésképpen és a legnagyobb – a mai „Európában” csaknem teljesen elképzelhetetlen – könnyedséggel valósultak meg.

Európainak lenni ilyen értelemben azt jelentené – eurázsiainak lenni; átfogó, univerzális értelemben, és kitartani emellett az univerzalitás mellett, mindazzal szemben, ami:

1. ezen területen „belülről” felbukkanva, a maga rész-érvényénél nagyobb érvényt követel magának (ilyenek bizonyos – Magyarországon túlságosan is jól ismert – közép- és nyugat-ázsiai orientációk).

2. kitartani mindazzal szemben, amely e – mindennél magasabb értékeket megvalósító – indoeurópaiságon mintegy „kívül” esve követel magának a számára megengedett periférikus érvénynél több jogot (Amerikáról van szó).

Európa, ezt megtartva – szellemi értelemben –, nagyobb lehetne Ázsiánál – különösen mert tiszta metafizikai orientációját a „Kelet” már elhagyta, s még azért is, mert ez – Európával szemben – egy másik világ értékeit nem tudta a magáéi mellett kitartva egyidejűleg igenelni.[8]

Mindehhez képest Európa, európai ember ma csaknem pusztán névleg létezik már. Valószínűleg mindaz, amit az „Amerikai Egyesült Államok” takar, mindaz – a Közel-Keleten keresztül – Ázsia ellen akarja fordítani Európát, miután egy maga kreálta minimális különbséget csinál aközött, ami „európai” és aközött, ami „amerikai” – annak dacára, hogy ezek egyszerűen összevethetetlen típusokat takarnak, legalábbis annak szemszögéből, aki „európai” vagy „indoeurópai”.

A periférikussal szemben mindenáron kitartó indoeurópai jellem felszámolásának eszközéül a mai Európa határain belül négy „okkult rend” lett felállítva, amelyek szétszórtan, a fent említett alapfelállásnak megfelelően szerveződnek és állnak fenn: az „Ördög Tornyaihoz” és „altornyaihoz” indirekt módon kapcsolódva.

Nagy-Britannia és Franciaország területén jelenik meg az az „okkult rend”, amelynek „feladata” az USA-beli „Ördög Tornya” influenciáinak európai közvetítése és „szétsugárzása”; legveszedelmesebb, ugyanakkor a legáltalánosabbnak tűnő dolgokban jelentkező sajátosságoké: a konfrontációra való képtelenség, az önálló, megszerzett értékek mellett való kitartás, a szellemi szembehelyeződés képességének eltörlése és a hamis és illuzórikus „harmonicizmusra” való beállítódás legkülönfélébb eszközökön keresztüli elterjesztése.

Portugálián, Spanyolországon, kisebb részt Olaszországon, a balkáni országokon és Magyarországon keresztül válik láthatóvá annak az „okkult rendnek” a törekvése, amely az úgynevezett „életigenlésen” és „érzékiségen”, az ezekben jelentkező indulatiságon keresztül, s – ami szempontunkból sokkalta érdekesebb – mindennemű lelki-szellemi „extatikus felszabadultságra” való beállításon keresztül igyekszik megmérgezni azt, ami valaha Európa volt – nemcsak „dionysosi” vagy „keresztény”, hanem „apollói” szellemiséggel, felszabadulási formákkal is rendelkezvén. A harmadik, Európában ez idő szerint jelenlévő és mindennemű „emberi szervezettségtől” függetlenül is munkálkodó „okkult rend” központjait és nyomait fedeztük fel Norvégiában, Svédországban, Finnországban és Oroszországban. Ennek az „okkult rendnek” az a teljesen nyílt színen folyó feladata (nem olyan nyilvánvaló eszközökkel), hogy mindazon lázadások formáit megrontsa és hamis mederbe terelje, amelyek – legalábbis az Egyesült Államok és a képmutató „polgári Európa” által kínált – „kollektív értékek” kiterjedt politikai-morális-ideológiai terrorjával, vagy annak bizonyos aspektusaival szemben ki szeretnének tartani, ennél többet legitimnek tartva. Ennek a „rendnek” feladata az említett lázadások formáinak olyan mód megvalósuló korrumpálása, hogy a fent említett első és második „okkult rend” eszközeit és módszereit az „ellenforradalmi lázadás” különféle formáihoz igazítják, vagyis olyan formákba bújtatják az első és második „okkult rend” módszereit és céljait, amelyek a „lázadáshoz” még valamilyen módon illeszkednek, ám sokkal inkább éppen ahhoz tartoznak, ami ellen a „lázadás” irányulna, ha az kellően megfontolt és kiterjesztett lenne.

A negyedik, Európában megjelenő és hatást gyakorló „okkult rend” feladatát meglehetősen nehéz megadni. Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Romániában és Magyarországon tapasztaltuk felbukkanni. Két módszerükről van tudomásunk: számos félelmetes formában jeleníti meg magát az „európaiak maradéka” előtt, megbénítva azokat; másrészt pedig – különös módon az előbbihez kapcsolódva – a legpozitívabbaknak tekinthető személyes és csoport törekvések mérgezésének a munkájáról, sőt, azok egymás ellen fordításáról van szó ezen „rend” esetében. Nagyon is lehetséges, hogy valamely korábbi európai kathar vagy manicheus kör maradványainak mesterséges újjáélesztéséről is szó van, és ennek erőit veti be e „rend” megfélemlítéseinek alkalmaikor. Tudjuk, hogy ezek a valamikori csoportok nagy hangsúlyt fektettek az ellenség és a „Sátán” legyőzésére is, amihez bizonyos értelemben azok erői megidézései is szükségesek voltak – ám mindennemű „sátánizmus” nélkül, sőt a „sátánizmus” céljaival pontosan ellentétes célok értelmében. Úgy tűnik, mintha ez a negyedik „okkult rend” ezeket a „megidéző képességeket” mozgósítaná felforgatásának legfőbb eszközéül, hogy az indoeurópai szellemiséget végleg elhallgattassa, különösképpen olyan esetekben, ahol ez valószínűsíthető volna – többnyire egy olyan abszurd „ellenfél”-képpel, amely „az Istennél is nagyobb volna”. Végül is egy olyan „szembenállás” elterjesztéséről is szó van, ahol az ellenfél nagyobb lesz annál, mint akit le lehetne győzni. Az „ellenségtől való meghatározó értelemben fennálló függés” kialakításának ezen módszere pedig – útja a legfőbb érték, a valós, személyfeletti szuverenitásba és autonómiába való áttörés lehetőségei megszüntetésének, ahonnan is minden igazi érték látható és képviselhető volna, ha nem gátolná meg azt a valamire reagáló, valami ellenében való cselekvés szükségének az érzete, és az arra való beállítottság, amelyet az említett negyedik „okkult rend” kíván állandósítani, okkult módon magában az egyénekben érve el azt. Így ha lesznek is, akik tevékenységét bizonyos ideig túlélik, ezek már olyan nem radikális, ál-szélsőjobboldaliságot takarnak, amely „ellenség nélkül” nem tudna exisztálni.

Ezen „rendek” munkáján keresztül végső, totális pusztítás megy végbe Európában. Nem ismerve fel a „rendek” munkáját éppúgy beférkőznek a „pihenés”, mint az „aktivitás” formáiba. Lefedik úgy a szemlélődés, mint a harcos szembeszállás ciklusait, úgy felszabadító harmónia, mint az autonóm kezdeményezés felszabadító önérvényesítésének lehetőségeit.

Röviden így fest a XX. század Európájának „okkult földrajza”. Érdekes, hogy, míg a „szakrális geográfia” tárgykörében rengeteg mű született, addig egy itt csak vázlatosan és nagy léptékben mutatott „okkult geográfiával” kapcsolatos érdeklődés teljesen a háttérbe szorult. Ez azért figyelemreméltó, mert ahhoz ugyanis, hogy valóban bizonyosan el tudjuk választani a „szakrálist”, a tisztán „angyalit”, a „segítőt” és a valóban „égit” attól, amiben meghatározó még a „földi” és az „ártó”, ahhoz mindenekelőtt – ellenpéldaként – az „ártó influenciák” ismeretéről kellett volna bizonyságot adni, miután az utóbbiak már nem árthatnak – mert objektíve megismertek –, akkor volna csak lehetséges pontosan megmutatni azokat a földrajzi helyeket, amelyek még talán valóban a „szentről” és „égiről” adhatnak akár egész emberi életeket meghatározó tapasztalatokat.[9]

Ide tartozik még az elmúlt években különös módon elszaporodó – a Vatikán által számos esetben merőben konjunkturális szempontokból jóváhagyott – „hiteles szent jelenés” több esete is.[10] Úgy véljük, joggal csodálkozhatunk azon, hogy senki sem volt a „hívők” között, aki feltette volna a kérdést: vajon biztos-e, hogy nem a múlt század végi kísértet-mizéria folytatódik itt egy olyan változatban, ahol a rokonok és mások alakjait felvett „okkult tetemek”-nek az eseteit ma vallásos képzeteknek megfelelő formákat felvevő „okkult tetemek”-nek az esetei váltják fel – esetleg éppen valamely felforgató „rend” sajátos feladatának téve eleget? Nem hihetjük ugyanis komolyan, hogy Isten a „Világ Végére” vonatkozó tervét és próbaköveit megváltoztatta volna, avagy hogy az involúció hirtelen „haladásba” csapott volna át, mégha a legtöbb hitéről valójában letért „keresztény” ma így is gondolja.

Sokkal inkább itt is csak amolyan közömbösítő és elaltató „amerikai módszerről” lehel szó – hatástalanítva a hagyományosan ellenforradalmi vallásosságot. Az „Isteni Terv” természetesen az efféle módszereknek is helyet hagyott, de „Isten követői” egészen a „Világ Végéig”, „Krisztus második eljöveteléig”, az „Utolsó ítéletig” szemmel fogják ezeket tartani, és tudnak róluk – éppen az önmagukhoz, az Istenhez való, Örökléthez való hűségben kitartva.

Jegyzetek:

[1] Az okkultizmus-ellenesség bár talán elkerüli a deviáns „populista okkultizmust”, mégis rokon például a ma hatalomra jutott „baloldali” gondolkozók-filozófusok jellemző – ilyesféle dolgokkal szemben teljesen tudatlan pozíciójával, könnyen belátható a „rejtett”, az „okkult” viszonylagosan pozitív értelme abból a szempontból, hogy minden, ami anyagi, tömeges és kollektív szinten determinált és meghaladhatatlan, mindaz feloldást és meghaladást kaphat azon tudatos orientáció vagy képesség révén, ami figyelmét a „finoman meghatározottal” és a „rejtettel” kapcsolatos megismerés felé, az azoktól való szabadság értelmében tudja fordítani. „Okkultizmus és nácizmus” címü cikkünkben (Pannon Front. nr. 8.) arra hívtuk fel a figyelmet, hogy 1945 előtt még létezett olyan állam, amely azzal együtt, hogy nazi volt, valamelyest kidomborította az „okkult” tartomány látásának pozitív lehetőségeit is. Noha a Harmadik Birodalomra érdemes úgy tekinteni, mint ami az ilyen jellegű vállalkozásokba végül is belebukott, a mai helyzet – mindennemű törekvés híján az „ártó influenciák” leleplezésének a tekintetében – sokkalta determináltabb.

A „rejtett influenciák” iránti felelősségteljes érdeklődés hiánya azonban pontosan annak jelét szolgáltatja, hogy a negatív értelemben vett „okkult” – a sötét, a homályos, a „latens” – létezik, és teljesen eluralkodott, olyannyira, hogy észlelésére már hajlandóság is alig mutatkozik. A jelen cikk „okkult földrajza” is az „okkult” e negatív jelenlétét mutatja, ám azon „okkultizmus”, amely mindezt helyesen tudja kutatni, az „okkultizmus” pozitív, spirituális aspektusát mutatja meg.

Úgy véljük, nagyjából ilyen egy pontos kritika, amellyel a radikális jobboldaliságnak az „okkult” és az „okkultizmus” vonatkozásában rendelkeznie kell, értékelve úgy az általánosabb értelemben vett szélsőjobb okkuluzmus-ellenességét, mint az okkultizmusban rejlő bizonyos lehetősegeket.

Lásd még. László András: Tradicionalitás és létszemlélet: Kötet, Nyíregyháza, 1995, „Okkultizmus és metafizika” c.fej.

[2] Julius Evola: II mistero del Graal, Ed Mediterrane, Roma, 1972, 29. fej.

[3] Minthogy létezett pozitív, spirituális orientáltságú „eredeti” szabadkőművesség is.

[4] Lásd, Alekszandr Dugin: A Világkormány ideológiája; Pannon Front, nr, 12.

[5] Jean-Marc Allemand: René Guénon et Les Sept Tours du Diable; Guy Trédaniel. Paris. 1990.

[6] René Guénon: Apercus sur l ésotérisme islamique ét le Taoisme: Gallimard. Paris. 1973, lásd a Függelék recenzióját William Buchler Seabrook ..Harcos beduinok között” (Aventures en Arabie)c könyvéről.

[7] A Grál-mítoszok, a hermetika „hamis tornya” a Tarot 16. Nagy Arkánumának „sötét” aspektusai mellett Dante is megemlékezik a Nagy Kutat övező „nagy tornyokról” (Pokol, XXXI. ének. 40-57. sorok).

[8] Ez a szempont az. amely René Guénon kiváló „Kelet-Nyugat” tipológiájából sajnálatos módon kimaradt.

[9] A „szakrális” egy olyan tapasztalási formához kapcsolódik, amiben a testi, a lelki és szellemi tényezők tökéletes egységet alkotnak, s a „szent” így átjárhatóságot biztosít a tiszta metafizikai tartományba. A testi oldal dominanciáját a materializmus, a lelki oldalét a pszichizmus, okkultizmus és miszticizmus, a szellemiét a spiritualitás, maga a spirituálisan megközelített misztérium és legvégül metafizikalitás képezi.

Látható, hogy az „okkult” a pszichikussal, majd a misztikussal együtt egy olyan „közbülső” tartományhoz tartozik, amelynek még túlzott kapcsolata van a „materializmussal”, a „földivel”, ami által, a „szakrális” teljes hármas egyensúlya nem jöhet még létre. Az „okkult” ezen különféle kapcsolódásokat mutató világáról tudni, ezért elengedhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy a „testi” és „sötét” felé már nem gravitáló „szent” valóban helyesen és bizonyosan legyen felismerhető.

[10] Csomor Lajos is számos efféle jelenségre hivatkozott a P.F. 11-12. számában közölt írásában. A bizonyításoknak számos olyan tradicionálisan megfelelőbb módja van, amelyek nem veszik igénybe az erősen „érzelmi” kötelékek jegyében álló, ellenőrizhetetlen eredetű támasztékokat, ráadásul oly módon teszik ezt, hogy az érzelminek mondható tényező bizonyos esetekben való fontosságát, redukált érvényességi körrel egyébként nem tagadják meg; „ingázásról” és más efféle, mások által szokásos merőben esetleges „bizonyításokról” viszont ugyanez már nem mondható el, minthogy – az eszköz régi eredete ellenére – merőben modern, materialista, vagy pusztán okkultista módszereket lepleznek. Arról, hogy az „irracionális” miért nem feltétlenül kívánatos, továbbá, hogy ennek miért nem lehel semmi köze ahhoz, ami ténylegesen „jobboldali”, lásd ,,Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus” című cikkünket (Pannon Front, nr. 11).

Pannon Front 13.

Read more »