12/06/2013
Az azonosítható filogenezis hiánya
Az idézetek eme blokkjában lényegében arról van szó, hogy a paleontológiai leletek között nem lehet átmeneti formákat találni. A köztes formák fogalma ugyanis egyrészt abból a prekoncepcióból indul ki, hogy az evolúciónak igaznak és létezőnek kell lennie, tehát a primitívtől a fejlettebb életformákig ívelő láncolatnak eleve és mintegy tudattól függetlenül meg kell lennie, így a tudósnak csak az a feladata, hogy beazonosítsa az egyes láncszemeket. Ennek a fogalomnak azonban egy másik logikai buktatója is van (amit a tudósok saját korlátaik miatt nem szoktak és nem is képesek érinteni), méghozzá a következő: az átmeneti forma a korlátok közé szorított emberi elme szüleménye, tehát átmeneti forma az, amit prekoncepcióikból fakadóan annak minősítenek. Ha egy lépéssel közelebb akarunk jutni az igaz-sághoz, akkor ki kell mondanunk, hogy átmeneti formák márpedig nincsenek, mert az élőlények minden egyes megnyilvánulási formája önálló megnyilvánulás, amely önmagában áll: nem tart semmifé- le tökéletesedés felé, egyszerűen csak „van”. Ezt az igazságot még az sem cáfolja, ha tényleg vannak a paleontológiai anyagban olyan maradványok, amelyek a ma élő élőlények bizonyos jól megkülönböztethető csoportjainak bizonyos jegyeit egyszerre hordozzák. (Ilyen például az Archeopteryx, a hüllőkre jellemző fejszerkezettel és a madarakra jellemző tollakkal.) Mindez csak annyit jelent, hogy valaha élt egy ilyen forma, méghozzá önállóan, életképesen, nem pedig „egyik lábával itt, a másikkal ott”. Az összes többi következtetés puszta mentális fikció, egy fiktív folyamat alátámasztása érdekében. Ugyanakkor az idézetekből az is kiderül, hogy a valóságban nagyon kevés olyan lelet van, amire az efféle mentális fikció egyáltalán „ráhúzható”.
Az idézetek a következők:
Tagadhatatlan, hogy az ősmaradvány-anyag kiábrándítóan kevés fokozatos sorozatot nyújtott. A legtöbb csoport eredete a mai napig bizonyítatlan.
(D. Futuyma: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, 1983, 190–191. o.)
Az az alapvető probléma a fokozatos törzsfejlődés elméletével, hogy az ősmaradvány-anyagok kevéssé támasztják alá. Csak nagyon ritkán vagyunk képesek nyomon követni egy teljes faj egy másik fajba való fokozatos átmenetét a köztes formák pontosan kategorizált sorozatán keresztül.
(S. J. Gould, S. E. Luria, S. Singer: A View of Life. Menlo Park, CA, 1981, 641. o.)
A legtöbb család, rend, osztály és törzs meglehetősen hirtelen jelenik meg az ősmaradvány-anyagban, gyakran olyan anatómiailag köztes formák nélkül, amelyek egyenletesen összekapcsolnák az evolúcióból származtatott utódtaxonokat a feltételezett elődeikkel.
(N. Eldredge: Macro-Evolutionary Dynamics: Species, Niches, and Adaptive Peaks. New York, 1989, 22. o.)
Egyáltalán nem kellene meglepődni azon, hogy rendkívül nehéz lenne egy olyan specifikus maradványfajt találni, ami egyrészt morfológiailag két másik taxon között helyezkedik el, ugyanakkor a megfelelő rétegtani szinten van.
(J. Cracraft: Systematics, Comparative Biology, and the Case Against Creationism. New York, 1983, 180. o.)
Azon fajokról, amelyekről úgy gondolták, hogy más fajokká alakultak át, kiderítették, hogy egy időben éltek az állítólagos elődeikkel. Valójában az ősmaradvány-anyag nem dokumentál meggyőzően egyetlen fajok közötti átmenetet sem.
(S. M. Stanley: The New Evolutionary Timetable: Fossils, Genes, and the Origin of Species. New York, 1981, 95. o.)
Sok maradványt gyűjtöttek össze 1859 óta, több tonnányit, ennek ellenére alig érzékelhető a hatásuk, amit az élő szervezetek közötti kapcsolatok megértésére gyakoroltak. Valójában nem tartom igazságtalannak azt mondani, hogy a maradványok, vagy legalábbis a maradványok hagyományos értelmezése inkább elhomályosította, mint megtisztította a kísérleteinket arra nézve, hogy feltérképezhessük a törzsfejlődést.
(P. L. Fortey: Neontological Analysis Versus Palaeontological Stores. 1982, 120–121. o.)
Az evolucionista biológusok által kiválogatott trendek a törzsfejlődés történetének ex post facto tolmácsolása: a biológusok egyszerűen kiválogatnak olyan fajokat a geológiai idő különböző pontjain, amelyek látszólag beleillenek az időben irányt mutató módosulás néhány vonalába. Más szóval a trendek inkább az elemzők elméiben léteznek, mint a törzsfejlődés történetében. Ez különösen olyan helyzetekben van így – a legjellemzőbben az 1970 előtt időkben – amikor a fajok közötti törzsfejlődési kapcsolatok elemzését hiányosan vagy szegényesen végezték el.
(Niles Eldredge: Macro-Evolutionary Dynamics: Species, Niches, and Adaptive Peaks. New York, 1989, 134. o.)
Véleményem szerint alig néhány paleontológus tételezi fel, hogy maguk a maradványok biztosítanak alapot arra a következtetésre, hogy evolúcióról beszélhetünk. Azon paleontológusok munkájának vizsgálata, akik kimondottan a paleontológia és az evolúciós elmélet közötti kapcsolattal foglalkoztak – például G. G. Simpson és S. J. Gould – arra a tényre hívják fel a figyelmet, hogy az evolúció maradványanyagát, mint bármely más történelmi dokumentumot, különös és általános prekoncepciók összességén belül kell elemezni, nem kizárólag azzal a hipotézissel, hogy beszélhetünk-e evolúcióról, vagy sem. […] Az ősmaadvány-anyagok semmilyen bizonyítékot nem nyújtanak a darwini elmélet védelmében, kivéve abban a gyenge értelemben, hogy a fosszilis maradványok összeegyeztethetőek vele, ahogy összeegyeztethetőek más evolucionista elméletekkel, és a revolucionista elméletekkel, a speciális kreacionista elméletekkel, sőt, még a történelmi elméletekkel is.
(David B. Kitts: Search for the Holy Transformation. Review of Evolution of Living Organisms by Pierre-P. Grassé, Paleobiology, 5. évf. 1979, 353–354. o.)
A nyugalmi állapot és a hirtelen megjelenés
Ez a blokk ama elvi igazság illusztrációjának jegyében áll, miszerint a fajok statikusak, tehát egy adott faj amíg megnyilvánul, addig megőrzi jellegzetességeit. A fajok hirtelen jelennek meg és tűnnek el a leletanyagban, és eltűnésükkor ugyanolyanok, mint amikor megjelentek. Tehát a faj nemcsak logikai, hanem szinte „fizikai” kategória is egyben. Azt fejezi ki, hogy egy adott élőlény hierarchikusan rendezett strukturális és funkcionális alegységei egyazon erőnyaláb megnyilvánulásai, egyazon természetfeletti „pecsét” jegyében állnak. Ha bármelyik komponens megváltozik, az adott élőlény vagy elveszíti harmonikus rendezettségét és ezáltal életképességét, vagy pedig egy másik fajról beszélünk, anélkül, hogy a lehetősége is felmerülne az egymásba való horizontális átalakulásnak. A lények princípiumok megnyilvánulásai, amely princípiumok létrendileg megelőzik az időbeli megnyilvánulásokat. Ez az igazság szintén „bizonyíthatatlan”, ám témánk esetében is nagyon erőteljesen megmutatkozik abból, hogy a tudományos kutatás eredményei nem tudják ezt cáfolni, vagyis a feltételezett evolúciós grádusokat egyszerűen nem lehet megtalálni a természetben, a leletanyagban. A fajok graduális egymásba alakulása nagyon jól hangozhat egy naiv elme számára, ám ez a hipotézis a tények figyelembe vétele nélkül született, tehát éppen a tudományos kritériumoknak nem felel meg. Legerőteljesebben ezt az úgynevezett „kambriumi robbanás” húzza alá, amely rétegben gyakorlatilag az összes ma élő állattörzsnek megfelelő egyedek fellelhetők anélkül, hogy ennek bármiféle „graduális előzménye” lett volna (az ezt időben megelőző rétegekben gyakorlatilag csak egysejtűek találhatók – lásd alább, a harmadik idézetben).
Az idézetek:
A paleontológusok Darwin óta keresik (javarészt hiábavalóan) az ősmaradványok alig észrevehetően fokozatos sorozatait, amelyek példaként szolgálnának a fajok olyan típusú nagybani átalakulásához, amit Darwin az evolúciós folyamat természetes következményének látott. Néhányan nem látnak okot az aggodalmaskodásra – ennek ellenére ijesztő az a tény, hogy […] a legtöbb faj láthatóan saját maga marad, a különböző korszakok geológiai üledékeiben való előfordulásukat tekintve gyakorlatilag változatlanul.
(Niles Eldredge: Progress in Evolution? New Scientist, 110. sz. 1986, 55. o.)
Fontos problémát jelent az (evolúciós) elmélet bizonyításakor az ősmaradvány-anyag; az eltűnt fajok lenyomatai megőrződtek a Föld geológiai képződményeiben. Ez a maradványanyag soha nem mutatta Darwin hipotetikus közbeeső variánsainak nyomait, helyette azt mutatta, hogy a fajok hirtelen jelennek meg és tűnnek el, és ez az anomália erősítette a kreacionista érvet, miszerint minden egyes fajt Isten teremtett.
(Mark Czarnecki: The Revival of the Creationist Crusade. MacLean’s, 1981. január 19. 56. o.)
A paleontológusok hatalmas árat fizettek Darwin érveléséért. Az élet történetének egyedül igaz tanulmányozóinak képzeljük magunkat, mégis megőrizzük a természetes szelekció által hajtott evolúció kedvező képét, pedig az adataink annyira rosszak, hogy mondhatni nem is látjuk magát a folyamatot, amit tanulmányozni vagyunk hivatottak. […] A legtöbb maradványfaj története két tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek felettébb inkonzisztensek a gradualizmussal: 1.) Nyugalmi állapot. A legtöbb faj nem mutat irányított változást, mialatt a földön tartózkodik. Mikor megjelennek az ősmaradvány-anyagokban, ugyanúgy néznek ki, mint amikor eltűnnek; a morfológiai változás általában korlátozott és irány nélküli. 2.) Hirtelen megjelenés. Bármely helyi területen egy faj nem az elődeinek folyamatos átalakulásából származik, fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra jelenik meg, és a végső alakjában.
(Stephen J. Gould: The Panda’s Thumb. New York, 1980, 181–182. o.)
A mai többsejtű állatok első vitathatatlan megjelenése az ősmaradvány-anyagban 570 millió évvel ezelőttre tehető – és a megjelenésük robbanásszerűen, nem pedig egy hosszúra nyúló crescendóval történt. Ez a „kambriumi robbanás” megjelöli (legalábbis közvetlen bizonyítékként) a mai állatok gyakorlatilag összes fő csoportjának megjelenését – és mindez geológiai léptékben nagyon rövid idő alatt történt, néhány millió év alatt.
(Stephen J. Gould: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History. New York, 1989, 23–24. o.)
A paleontológusok hagyományosan arról híresek (vagy arról rossz hírűek), hogy a halott törmelékekből teljes állatokat raknak össze. A legtöbbször csalnak. [...] Ha az élet történetében valamelyik esemény hasonlít az ember teremtésmítoszaira, akkor az a tengeri élet hirtelen diverzifikációja, amikor a többsejtű szervezetek átvették a domináns szerepet az ökológiában és az evolúcióban. Zavarba ejtő (és kínos) Darwin számára, hogy eme esemény még mindig elkápráztat minket, és a legnagyobb biológiai forradalmat jelenti, az önreplikáció megjelenésével, valamint az eukariota sejt eredetével teljesen egyenértékűen. Az állatok törzse a prekambriumi homályból tűnt fel, és a ma élő utódok legtöbb jellegzetes tulajdonságával rendelkezett.
(Stefan Bengtson: The Solution to a Jigsaw Puzzle. Nature, 345. sz. [1990. június 28.] 765–766. o.)
A legfőbb csoportok többsége hirtelen jelenik meg a kőzetekben, és gyakorlatilag nincs bizonyíték arra, hogy az elődök átalakulásának eredményeként.
(D. Futuyma: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, 1983, 82. o.)
Ugyanakkor a szakadások a maradványanyagban valóságosak. Bármely fontos elágazás maradványanyagának hiánya meglehetősen szembeötlő. A fajok általában statikusak, vagy majdnem azok, hosszú időszakon keresztül a fajok ritkán és a nemzetségek soha nem mutatnak evolúciót új fajokba vagy nemzetségekbe, hanem az egyik a másikat felváltja, és a változás többé-kevésbé hirtelen történik.
(R. Wesson: Beyond Natural Selection. Cumberland, RI, 1991, 45. o.)
A paleontológusok régóta tudatában vannak annak a látszólagos ellentmondásnak, ami Darwin kiindulási feltétele, a gradualizmus [...] valamint a paleontológia tényleges felfedezései között húzódik. A törzsfejlődési vonalakat végigkövetve az időben, úgy tűnik, azok csak nagyon kevés fokozatos változást mutatnak, azonban nem szolgálnak bizonyítékul egy faj egy másik nemzetséggé való alakulásához, vagy egy evolúciós újdonság fokozatos eredetéhez. Bármely valódi újdonság, úgy tűnik, minden esetben hirtelen jelent meg az ősmaradvány-anyagban.
(E. Mayr: Our Long Argument: Charles Darwin and the Genesis of Modern Evolutionary Thought. Cambridge, MA, 1991, 138. o.)
A maradványanyag minden bizonnyal nem mutatott az idő folyamán fokozatos szerkezet-átalakulást. Épp ellenkezőleg, azt mutatta meg, hogy a fajok általában állandóak maradtak a történetük folyamán, és meglehetősen hirtelen váltották fel őket a tőlük lényegesen különböző formák. Úgy tűnt, az új típusok vagy osztályok teljes formájukban jelentek meg, nem mutatva semmilyen evolúciós trendet, ami által egy korábbi típusból kialakulhattak volna.
(Bowler: Evolution: The History of an Idea. Berkeley, California, 1984, 187. o.)
Egyszerű, megkerülhetetlen igazság, hogy egy bióta gyakorlatilag minden tagja alapvetően stabil marad a fennállása ideje alatt, kismértékű ingadozásokkal.
(Niles Eldredge: The Pattern of Evolution. New York, 1998, 157. o.)
Más szóval, amikor a feltételezett evolúciós folyamatok nem illenek bele az ősmaradványok azon mintázatába, amelyet elvileg elő kellett volna idézniük, a mintázatra fogják, hogy az „rossz”. Egy körkörös érv merül fel: értelmezd az ősmaradvány-anyagot egy bizonyos evolúciós elmélet szempontjából, ellenőrizd a magyarázatot és azt, hogy az visszaigazolja-e az elméletet. Nos: igen vagy nem? […] Amint az ma köztudott, a legtöbb ősmaradvány-faj a maradványanyagban egyik pillanatról a másikra jelenik meg, néhány millió éven keresztül gyakorlatilag változatlan marad, csak azért, hogy hirtelen eltűnjön – ez Eldredge és Gould „szakaszos egyensúly” modelljének mintája.
(Tom S. Kemp: A Fresh Look at the Fossil Record. New Scientist, 108. sz. 1985, 66–67. o.)
A paleontológusok egyszerűen nem látták az ősmaradványokban a várt változásokat, miközben a kőzet maradványanyagában kutatták azokat. [...] Ezek az egyedi ősmaradványok észrevehetően ugyanolyanok maradtak az ősmaradvány-anyagban való előfordulásuk folyamán, és ez a paleontológusok számára jóval korábban ismert volt, mint amikor Darwin megjelentette A fajok eredetét. Maga Darwin [...] azt jövendölte, hogy a paleontológusok eljövendő generációi szorgalmas kutatómunkával betöltik ezeket a hézagokat. […] Százhúsz évnyi paleontológiai kutatás után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ősmaradvány-anyag nem igazolja Darwin eme jóslatait. Nem is a nyomorúságosan szegényes maradványanyag a probléma. Az ősmaradvány-anyag egyszerűen azt mutatja, hogy ez a jóslat nem helyes. […] Annak a megfigyelése, hogy a fajok meglepő módon konzervatív és statikus entitások, hosszú időszakokon keresztül a császár új ruhájának minden tulajdonságával rendelkezik: mindenki tudott róla, de jobbnak látta tudomást sem venni róla. A paleontológusok – szembesülve azzal a maradványanyaggal, amely makacsul nem szándékozta alátámasztani a Darwin által megjósolt mintákat – egyszerűen a másik irányba fordultak.
(N. Eldredge, I. Tattersall: The Myths of Human Evolution. New York, 1982, 45–46. o.)
Az idézeteket gyűjtötte Zólyomi Gusztáv
Virág László kommentárjaival
Északi Korona XXVI (34–37. o.)
