Julius Evola: A rasszok és a tradíció (részlet)

Ez az írás Julius Evola A rasszok és a tradíció (Budapest, 2003, Nemzetek Európája Kiadó) című művének első fejezete. Julius Evola rasszkérdéssel kapcsolatos gondolatait egy konkrét történelmi esemény kapcsán fejtette ki, ugyanakkor meglátásai a világháborút követően, Itália határain túl és a fasizmus formai keretein kívül is változatlan érvénnyel bírnak. A fejezet kedvcsinálóként szolgálhat a műhöz, amely a rasszgondolat nem sejtett távlataival ismerteti meg az olvasót.

A RASSZGONDOLAT MINT ANTIUNIVERZALIZMUS

Tévedés lenne a rasszgondolatot valamilyen idegen, a fasiszta ideológiához pusztán célszerűségi okokból hozzáfűzött elemnek tekinteni. Ha a kérdéses gondolatot igazán megértjük, akkor felismerhetjük, hogy ez a fasizmusnak – mint egy új antiuniverzalisztikus, antiracionalista, antiindividualista kultúra megteremtőjének – felfokozása és további fegyvere. A fasiszta forradalom új szakaszát jelenti, amely az előző szakaszokkal logikusan összefügg.

Általánosabb, közismert politikai aspektusa szerint a rassz-gondolat képviselete arra törekszik, hogy az adott népközösségben uralkodó embertípust meghatározza, azt minden változástól és elfajzástól megóvja, megerősítse, bizonyos tudattal és bizonyos büszkeséggel ruházza fel, amely a közönséges nemzeti érzést továbbfejleszti, megeleveníti, s egy konkrétabb és organikusabb va­lósághoz vezeti. Így főként annak a folytatásáról van szó, amit a fasizmus már a rasszgondolathoz való fordulása előtt a szociálpolitika és néphigiéné területén, továbbá a férfiasság és az erő iskolájaként az itáliai nép és főként annak új nemzedékei számára nyújtott. Az afrikai császárság meghódításának természetes következménye volt, hogy óvó és megelőző rendszabályok sorát kellett bevezetni, amelyek hasonló követelményekből fakadtak – kiváltképpen abból a nyilvánvaló célszerűségi követelményből, hogy az itáliai nép, amikor érintkezésbe lép egy alacsonyabb értékű emberi rasszal, teljes egyértelműséggel megőrizze különbözőségének, méltóságának és erejének érzését.

A rasszgondolat egy másik, belső aspektusa a nacionalizmus további „hatványát” jelenti, amennyiben az az érzés, hogy ugyanahhoz a „rasszhoz” tartozunk – még akkor is, ha ez a kifejezés inkább egy mítoszra, mint egy világosan körülhatárolt ideára utal – erkölcsileg többet jelent, mint az az érzés, hogy ugyanahhoz a „nemzethez” tartozunk. Politikai mítoszként a „rassz” az eleven nemzet, amely nem absztrakt, jogi vagy területi határok közé van beszorítva, és nem merül ki a pusztán kulturális, nyelvi vagy „történelmi” egységben. A rassz érzése mélyebbre hatol, mint a fentiek; mindennek a gyökeréig hatol; elválaszthatatlan a megszakítatlanság és a fennmaradás érzésétől; az emberi lényeg benső húrjait szólaltatja meg. Ezen az úton az új tan azt az érzést élteti, amelynek eredeti és ősi alakja a közösség voltaképpen nemzetelőtti formáihoz, a nemzetség, a törzs, a gens, a patriarchális vagy nemesi család közösségéhez tartozik, ahol ennek a vér valódi közössége felel meg. A jelenkori felfogás szerint a nemzet már más típusú egység, olyan, amelyet más tényezők határoznak meg, mint azt, amely pusztán közvetett és közvetlen vérközösség által meghatározott. Már ebből a gondolatmenetből következően is világos: ha a nemzeti érzéstől a „rassz” elevenebb érzéséhez való átmenet nem akar egy „mítoszra” korlátozódni, vagy egy olyan ideára, amely nem annyira igazságtartalma és objektív megalapozottsága, hanem inkább szuggesztív ereje által hat, akkor egyrészt felül kell vizsgálnunk a nemzet és a nép szokásos, főként „ideálisan” és „történetileg” meghatározott felfogását, másrészt a rasszbeli átfogóbb fogalmához kell eljutnunk, amelyben nemcsak a vért és általában a biológiai elemet kell mértékadónak tekintenünk.

A későbbiekben ezt a gondolatot részletesebben kifejtjük. Egyelőre a fentebb kifejtettek alapján csak azt emeljük ki, hogy a rasszgondolatnak mint politikai eszmének ugyanazok az előnyei, mint a józan és hagyományőrző nacionalizmusnak, de a veszélyei is ugyanazok, mint a demagóg és partikularista típusú nacionalizmusnak.

Az előnyök minden egyenlősítő és „haladó” mítosz egyértelmű elutasításával függnek össze; annak a demokrata-szabadkőműves és felvilágosodott tévtannak az elutasításával, amely azt hirdeti, hogy mindenkit, akinek emberi arca van, ugyanaz az alapvető egyenlőség és méltóság illet meg. A rasszelmélet szerint az „emberiség” vagy absztrakt fikció, vagy valami, ami jelentéktelen, vagy pedig a visszaképződés, a szétesés, a felbomlás folyamatának végső, csupán határfogalomként elképzelhető, de teljesen sohasem megvalósuló fázisa. Ezzel szemben normálisan az emberi természet tagolt, és ez a tagoltság többek között éppen a vér és a rassz különbözőségében tükröződik vissza. Ez a különbözőség az elsőleges. Nem csupán az ember természetes állapotát jelenti, hanem ethikai érvénye is van: léteznie kell, védeni és óvni kell azt. Senki sem gondolhat komolyan arra, hogy vitassa azoknak az aspektusoknak a létét, amelyek az emberi lények nagy tömegeiben közösek; azonban azok az aspektusok is éppen ilyen valóságosak, amelyek szerint a különbözőség nyilvánvaló és vitathatatlan. Mindkét értékelést illetően állást kell foglalnunk; ez egyben a belső elhivatottság próbája is. A rasszelmélet elfogadója a klasszikus szellemnek megfelelően dönt: a „forma” klasszikus akarása, az elhatárolás, az alakítás mellett foglal állást. Arra figyelmeztet, hogy tekintsünk jelentéktelennek mindent, ami közönséges, formátlan, még nem tagolt, alapjában véve „kevesebb”: a még meg nem munkált anyag állapotában van. A demokrata-szabadkőműves ideológia mitikus „emberiségében” puszta közös nevezőt, meghatározatlan anyagot pillantunk meg, amelyhez csak eleven, konkrét, jól megformált, artikulált alakjában van közünk. És a most tárgyalt síkon ezek a formák pontosan a rasszok mint a vér, az ösztön és a szellem egységei. Különbözőnek lenni, mindenkinek saját magának lenni – jó; ez nemcsak az, ami „van”, hanem az, aminek „lennie kell”. Valójában mikor létezik a hírhedett „emberiség”? Amikor egy jól tagolt világból egy kaotikus, kollektivista keverékvilágba lépünk vissza, amely csak a felbomlás és a társadalmi és szellemi nivellálódás folyamatának végzetes végstádiumaként képzelhető el. Ha ilyenkor a testek valamilyen különbözősége fenn is marad, ezeket véletlenszerű­nek, lényegtelennek, jelentéktelennek, figyelembe nem veendő­nek kell tekintenünk. Ez rejtőzik tehát az emberiséget boldogító mítosz és a demokrata-szabadkőműves ideológia mögött. Ebben az összefüggésben az „univerzalizmust” – amely a helytelen, de sajnos közkeletűvé vált szóhasználat szerint internacionalizmust és világpolgárságot jelent – nem szabad úgy tekintenünk, mint egy nézetet a sok közül, hanem úgy kell felfognunk, mint egy barométert, amely a népkáosz és a típuselfajzás klímáját tükrözi vissza. Csak egy ilyen klímában „igaz”, csak itt a valóság leképezése.

A rasszok által meghatározott életszemlélet szerint viszont minden – akár csak testi – különbözőség szimbolikus: a külsőben a belső nyilatkozik meg, a külső valami belsőnek a jelképe, jele vagy tünete – ezek, amint látni fogjuk, egy átfogó rasszelmélet legfőbb princípiumai. Római-fasiszta szempontból nagyon fontos, hogy hangsúlyozzuk a rasszelméletnek ezt a klasszikus szellemét: a forma akarását, a keverék elutasítását, az oltárbölcseség alapelveinek újjáélesztését –  „Ismerd meg tenmagad” és „Légy tenmagad” –, a saját természethez, tehát a saját vérhez és a saját rasszhoz való hűséget. Ez a belső, ethikai és szellemi kiegészítője azoknak az ismereteknek, amelyeket a tudományos rasszelmélet a genetikából, az őskutatási elméletből és a biológiából merít.

Nyilvánvaló, hogy a rasszgondolat ebben a vonatkozásban a nacionalizmus pozitív aspektusait erősíti. Mindkettő (mármint a rasszgondolat és a nacionalizmus) pozitív válasz a demokratikus és kollektivista mítoszra, a hazátlan és arctalan proletártömegek mítoszára; mindkettő a minőség védelme a mennyiséggel szemben, a kozmosz védelme a káosszal szemben, és – ahogyan mondottuk – a forma védelme a formátlansággal szemben. A rasszgondolat minden további – a következőkben bemutatandó – aspektusában ugyanezeket a jelentéstartalmakat tükrözi, és ennek alapján olyan tan és olyan „mítosz”, amely tradicionális szempontból „rendben-lévő”. Ami a politikai szempontot illeti, a nemzet és a rassz iránti érzés felébredése elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy egy jól tagolt szervezetben ismét megjelenjenek mindazok az erők, amelyek a modern világ válsága következtében elkezdtek szétszóródni és egy mechanikus-kollektivista és internacionalista differenciálatlanság mocsarába süllyedni. És ez a feladat az egész európai kultúra jövője számára a megmaradás vagy pusztulás kérdése.

Read more »