3/10/2012
„A társadalom és környezetünk kompromisszummentes kritikájából indulunk ki, a számunkra jelenleg legaktívabb cselekvést és gondolkozást kínáló lehetőségből, tettünk azonban nem áll meg itt, hanem az Ég legmagasabb csúcsaiig hatol.”
Julius Evola
A „jobboldali anarchista” típusának gondolata nem tölt be elsőrendű és középponti szerepet Julius Evola életművében. Relatív jelentőséggel rendelkezik, amennyiben a Szerző utolsó műveiben az „ifjúság”, az új generációk problémáival foglalkozik, elsődlegesen azokat a megnyilvánulási formákat kutatva, amelyekben a tradicionális karakterek továbbélésére és kibontakoztatására még nyílik valamiféle lehetőség.[1] Más megközelítésekkel együtt, e megjelölés egy speciális szerepet hivatott betölteni, bizonyos módon domborítani ki azt a gondolatot, hogy amit Hagyománynak nevezhetünk, az valójában nem korrumpálódik a polgári világ értékrendjeinek folyamatos kríziseitől. A támadások, amelyeket különféle oldalakról a konvenciókra és polgári értékekre épülő jelenkori civilizáció ellen intéztek, nem érintik a Tradíció világát, hiszen azt egy, a polgári értékrendtől gyökeresen eltérő, nonkonform s autonóm értékrend jellemezte. Organizációiban alapvetően ez, és nem egy polgári konformizmus jutott kifejezésre. E valóságnak megfelelő gondolat hangsúlyozásának a funkciója különösen láthatóvá válik Evola élete utolsó negyedében írt munkáiban (Cavalcare la tigre, L'arco e la clava, illetve Ultimi scritti, Ricognizioni és mások), természetesen nem minden előzmény nélkül (művészi, művészeti, művészetfilozófiai művei, levelezései).
A „jobboldali anarchista” megjelölés viszonylagos jelentősége, alkalmazásának cum grano salis való volta kitűnik abból a tényből, hogy Evola egy újságíró kritikai meghatározását transzponálja tovább; valamint a fiatalság rétegződésének kapcsán használja, amely – mint a La gioventu, i Beats e gli anarchici di destra (in: L'arco e la clava) megmutatja – inkább egy negatív jelentéstartalommal bírt számára. Világos, hogy egy nagyobbára negatív jelenséggel szemben alkalmazott értékmegjelölés nem bír tehát olyan tiszta és abszolút érvénnyel, mint más esetben alkalmazottak. Ezúttal azonban egy problematikusabb útmutatás is határozott előbbrelépést képviselt. Mégis, a beatnikek pusztán a „gondok nélküli”, „olaszos”, „gigolo” típushoz[2] képest képviseltek bizonyos értékeket, s jól tudjuk, hogy aki nem tartozik a „gondok nélküli” fiatal típusához, az még semmi esetre sem tett feltétlenül eleget szellemi elvárásoknak megannyi depresszív fiatal élet-tragédiája is rámutat erre. Ugyanígy, aki nem „beat-nik” vagy „hipszter” abban az értelemben, hogy nem „cél nélküli” vagy „zászló nélküli” lázadó, vagyis, aki nem sorol be az „új konvenciónak” és „divatnak” ebbe a két megnyilvánulási formájába – avagy más mai, ezekkel már csak távoli rokonságot mutató „divatirányzatokba” –, nos, természetesen még az sem biztos, hogy lényegi, létét meghatározó módon múlta volna felül akár a „gondok nélküli”, akár az „cél nélkül lázadó” fiatalt. Így van ez azzal is, aki valamilyen szempontból „jobboldali anarchistának” tekinthető, s ez az, amiért mi ezt a megjelölést értékét látva viszonylagos jelentőségűnek nevezzük.
A „jobboldali anarchista” gondolatát semmilyen szinten nem lehet szó szerint venni. Ebben az esetben egy ellentmondást igenelnénk, amely mint ilyen, ellentmondana Julius Evola életműve szellemének, nem beszélve arról az úgyszólván teljes anakronizmusról, amely a jobboldaliság és a politikai anarchizmus között tátong, lévén az utóbbi baloldali erők révén ütötte fel fejét és azok sajátja is maradt. A jobboldali és az anarchista kifejezések között általános értelemben tehát nincs és nem is lehet korreláció. A paradoxon, amelynek korrepetív szerepét Evola ezzel a megjelöléssel igenelte, az is csak akkor jelenik meg a kifejezésben, ha a politikai anarchizmust meghaladjuk s kiküszöböljük. Az egyébként pontatlan „anarchizmus” így a következő értelemben lehet jelentős: különböző formái, megvalósulási szintjei léteznek a lázadásnak vagy nonkonformizmusnak; amennyiben átlépjük az emberi szintet, ezek alapvetően bukásra ítélt „titániak”, vagy legitim „olymposiak” lehetnek. Legitim röviden az, amelynek mint Evola írja „van alapja NEM!-et mondani”. Olyan „értékrenddel” és főként státusszal rendelkezik, ahonnan nézve értelme s joga van a fennálló rendszert támadni, vagyis ahonnan nézve tagadása és NEM!-et mondása valójában a NEM! tagadása, a „tagadás tagadása”, hiszen az, amit tagad nem más, mint saját eredeti „értékrendjének”, a normálisnak és a primordialitásnak a tagadása, egyszóval mindazé, ami csakis a modern világban létezik. A „jobboldali” jelenti így azt, hogy „van alapja NEM!-et mondani”, van, aminek állítása révén jogosan lehet NEM!-et mondani. A „jobboldali” ugyanekkor mára mondhatjuk elveszítette centrális, principiális jelentéstartalmát, elveszítette ennek érvényesítési képességét, s itt lép be Evola szerint az egyébként pontatlan „anarchista” lehetséges többletjelentése. Jobbára egy „értékizmussá” lett a „jobboldaliság”, ahol az „értékek” s az „értékrend” igenlése „üres és merő heterodoxia”, szemben annak igazságával, hogy értékeket és meghatározó értékrendet csakis úgy lehetne képviselni, hogy azok jóformán „önmagunkként exisztálnak”, „önmagunkból fakadnak”, létük feltétele azonos a tőlük való szabadság, felettük való fensőbbség transzcendentális kvalitásával nem másból születnek. Csak olyan emberek képesek így helyes és perspektivikus értékrendet képviselni, akik a maguk számára tartják érvényesnek azt; nem válnak „értékítéletek rabjaivá”, mivel inkább az értékfeletti értékteremtő státusza határozza meg őket. Ennek egyik előfeltétele az, amire az „anarchizmus” átvitt értelmével Julius Evola utalt: támadni az álértékeket, s teljesen elszakadni azoktól, csakúgy mint az értékítéletek bilincseitől, amelyeket egy általános és állítólagos „jobboldali” nem ismer. Olyan állapot ez, amelyre egy versében Borges úgy utalt, mint egy öngyilkos utolsó szavaira, akit egy cseppet sem zavar, hogy megválik a világtól s annak valójában nem örök „értékeitől”, noha ismerte, sőt szerette, és élete folyamán igenelte is azokat.[3] Lényegében ez az, ami miatt szerencsétlen és félreérthető volta ellenére meghagyta Julius Evola az „anarchista” megjelölést. Azt mondhatjuk, hogy a jobboldali jelző „pontosítja” ezt, s elhagyva így a politikai és baloldali anarchizmust, a kettő közötti paradoxon immár valóban transzcendálhat.
Speciálisnak és áttételesnek kell tehát venni a gli anarchici di destra megjelölésben használt „anarchisták” kifejezést. Evola teljes életműve joggal fogható fel úgy, mint ami nem más, mint „rendteremtés a káoszban” (Imperialismo pagano, Gli uomini e le rovine, Orientamenti, etc.), azonban pontosan abból a mindent meghatározó értékfeletti abszolút értékből, amely „káosz-feletti és örök”, mert „soha nem nyeli el a Semmi”. A legnagyobb fokú ostobaság volna együttműködni az anarchistákkal bármilyen szinten annak a hamis, mondvacsinált, megtévesztő, „feloldó és felforgató” megfordított gondolatnak a reményében, hogy az anarchiában vagy anarchizmusban megjelenne akárhogy is az abszolút szabadság és a teljességgel kondícionálatlan, mint minden érték feletti, végső érték. Azt lehet mondani, a kondícionálhatatlan nem kondícionálatlan, a „forma-feletti” formaként és nem forma-alattiként manifesztálódik, s kell, hogy manifesztálódjék a földi világban. Ez a Hagyomány keretei között mindig így valósult meg, akkor is, ha a Hagyomány nem „formalizmus”, s a „forma” valójában a „forma-felettit” fejezte ki. Az anarchistában közönségesen és általában semmi nem jelenik meg tehát „az ideálok demitizálásának, a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő – transzcendentális – képességéből”. Sem tudatosan, sem „tudatalattian” semmiféle Siva-i vonás nem reprezentálódik benne igazán.[4] Szinte távlatilag sem áll kapcsolatban az uralom-felettiség abszolút szabadságának szuprastátuszával, annak tradicionális ideáljával sem. Ez, megvalósulva, ugyanis a „minden kezdetek feletti Kezdet” vagy „Kezdettelen” volna, az, amely úgy tűnik még Szent Pálnál is többé-kevésbé zavaros keretek között nyert kifejezést: „Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is”. Az uralom-felettiség tartam nélküli metafizikai „állapota” tehát nem a káosz vagy a semmi felé gravitáló uralom-alattiság. Nem „hiánya” a képességeknek és minőségeknek, hanem „beteljesülése” azoknak. Az „ideálok demitizálása” és saját birtokbavétele, vagyis a megszokott „értékek” felszámolása pedig lefelé és nem felfelé megy végbe az anarchistáknál. Ösztön, felfokozott érzületek, uralatlan önkívület, póriasság és „szociális érzékenység” (ami valójában „melegedni” és „egyesülni” vágyás, éppen a minőségtelenség minőségalattiság következtében, elmenve egészen az exisztenciális és társadalmi realitás megszállottsághoz vezető tudatosításáig) mindez a tudatalatti felé és nem a magasfokú, „tudatosság feletti tudatosság” felé vezeti az anarchistát, s azt az állítólagos jobboldali értékrenddel rendelkező személyt, akiben a hangsúly az anarchizmusra és az anarchizmussal való kollaborációra tevődik át. Igazság szerint, „jobboldali”, tradicionális radikalitással vizsgálva a kérdést, az anarchista nem nonkonformista, mert mint idézett írásában Evola is kimutatta, alá van vetve lázadása szélsőséges formái visszahatásainak, behódol, megalkuszik és minduntalan kiszolgálja ezeket a nekik való szolgai alávetettség értelmében. Akciói, lázadása, agressziója formáinak lefutása után, élete üres; mint a drogos az új méreg adagot, mint közönséges férfi a nőt, úgy szomjazza artikulálatlan „akcióinak” újabb formáját. Nem igazi lázadó (Rivolta contro il mondo moderno) és nem nonkonformista, mert mélyebb szinten meghatározó tendenciáknak alávetett és azoknak behódoló, ezek pedig az „idők uralmának” minden szintet elárasztó, karakter nélkülivé és arctalanná tevő nagy feloldó tendenciái. Ezek „kényelmese”, csakúgy mint az összes többi, általa megvetett ember.
Mindezek az Evola-életművet tekintetbe vevő pontosítások több szempontból váltak fontossá és válnak egyre fontosabbá. A „feloldódás korában” (vagy ami ugyanaz, a „csaknem minden szinten való megmerevedés korában”; mivel ez a „megmerevedés” csaknem minden szinten végbemegy, ezért lesz ez egyszersmind „feloldódás” is) Evola életművéből széles horizontalitásának egyfajta kiforgatott visszahatásaként sokan ösztönös céljaik „jóváhagyását” keresik. Félreértik az „utak pluralitása” elengedhetetlen tiszteletben tartásának evolai törekvését, s olyan műből, mint amilyen a La gioventu, i Beats e gli anarchici di destra, többnyire a következőt ragadják ki: „A szóban forgó típus [a »jobboldali anarchista«] számára viszont néhány tapasztalat, amelyeknek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.” Nagyobb igazság van ezzel szemben abban, hogy akinek az efféle jóváhagyásokra szüksége van, az nem fogja megoldani a feladatot. Julius Evola „tág horizontjai”, az „utak pluralitásának tiszteletben tartása”, nála éppen nem egy „liberalizmusból”, hanem a legszigorúbb „centrális orthodoxiából” származtak. Ennek látása elengedhetetlen. Néhány itáliai, angolszász, amerikai, sőt osztrák jelenség, Evola tisztelete ellenére, mutatja számunkra, hogy a jobboldaliságról és a tradicionalitásról az „anarchizmusra” tevődött át a hangsúly. Ez megegyezik a „centrális orthodoxia” hiányával és ellentmond Evola életművének. Nemcsak dominánsan formalista, hanem egyre több irracionalista, anarchista, forma-alatti jellegzetesség uralmát tapasztaltuk előzetesen nem várt irányokból is. Bizonyos értékeik mellett, a Laibach (Neue Slovenische Kunst) „parodisztikus” formalizmusa és populizmusa után, ezt az utat jelzik a művészetek világában: Michael Moynihan (Blood Axis), Douglas Pierce (Death In June), Boyd Rice, a Strenght Through Joy, Kadmon. Jelzett értékeik ellenére, az úgymond „legmélyebb törekvések” keverednek náluk egy nagyfokú dilettantizmussal, az élet- és világszemléletet korrigáló tanulmányok mellőzésével, a hagyományos doktrínák legalábbis filozófiai nívójú ismeretének és értésének a hiányával, direkt homályossággal, a modern művész álarca mögé bújással, túlértékelt emblematizmussal és egyebekkel.[5] Nyilvánvaló hazugság ezen „jobboldali” anarchisták eseteiben az „abszolút transzcendencia” és „forma-felettiség” álláspontjára való alkalmi hivatkozás, hiszen ez abszurd módon náluk gyakran az elesettség exisztencialista, keresztényi, vagy éppenséggel neopogány hangsúlyozásával jár együtt.
Mindezekkel szemben annak kellene érvényesülnie, amely eszményekkel Evola pontosította a „jobboldali anarchista” megközelítőleges, hozzávetőleges és átvitt megnevezését. Annál, aki abszolút álláspontra és célra hivatkozna, ezek mindenképpen, minden tekintetben és spontán módon érvényesülnének:
1) Gyanakvással élni mindazon dolgokkal szemben, amely inkább „a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis inkább életkorunkból kifolyólag kelthetnek bennünk érdeklődést és lelkesedést”.
2) „lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső önvizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való foglalkozás nem csupán egy energiák levezetésére szolgáló ürügy-e, olyannyira, hogy más körülmények között még ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelnének e célnak, tehát, hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e a szóban forgó általános meggyőződésnek ellentmondó nézetekkel, amely a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető.”
3) „Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is.”
4) Semmiféle kapcsolat nem lehet a „jobboldali anarchista” és a közönséges anarchista (vagy éppen egy beatnik) között, amennyiben ennek az előbbi típusnak transzcendentális értéket kívánunk tulajdonítani, olyat, miszerint „Siva vonásaival” rendelkezik, mégpedig azért, mert az utóbbi típus valójában nem más, mint az, akit Siva megsemmisít és átalakít.[6]
Ezen kritériumoknak való megfelelés és nem-megfelelés húzza meg a határt egy spirituálisan „képzetlen fiatal” és azon „fiatal” között, aki számára „eredetéhez való visszatérése” és nem életkora biztosítja fiatalságát és szabadságát.[7]
A „jobboldali anarchista” megjelölésnél, így mindent egybevetve megfelelőbbnek tartjuk egy rokon gondolat, az „aktív nihilizmus” (nichilismo attivo) eszményét, amelyet Nietzsche általánosan „nihilistának” tartott jellegzetességeiből kiindulva, Evola Cavalcare la tigre című már említett munkájában mutatott be.[8] Ez az aktív „nihilizmus”, a maga lehetséges és valós tradicionális korrespondenciáinak alárendelve, például Siva istenre irányuló kiterjedt tanulmányokkal felülbírálva, világosabban magában foglalja annak a transzcendens távlatnak a mibenlétét, amelyet részben és homályosabban a „jobboldali anarchista” típusának gondolata is visszatükrözött.
JEGYZETEK
[1] „Vannak tehát erőink, amelyek potenciálisan a »rendelkezésünkre állnak«. A kérdés az, hogy kaphatnak-e kellő útbaigazítást, amely a helyes irányba terelhetné működésüket.” A tradicionális doktrínák centrális és tiszta kifejtésének elsődlegessége mellett (La Yoga della potenza, La tradizione ermetica, Rivolta contro il mondo moderno, Il mistero del Graal, La dottrina del risveglio, Metafisica del sesso), ezek globális, „politikai” és „állami” alkalmazása jelentőségének említése után (Imperialismo pagano, Rivolta contro il mondo moderno,Il mito del sangue, Gli nomini e le rovine, Il Fascismo, és mások), arra nyílik itt alkalmunk, hogy felhívjuk a figyelmet, Evola egy harmadik, nem kevésbé fontos funkció elvárásait is betöltötte, mindenki másénál kivételesebb „jelenlétről” téve tanúbizonyságot, nevezetesen az „új” és „részlegesebb” jelenségek vizsgálatát vagy szemmel tartását, amelynek azonban az „organikusság” és a „jövő” szempontjaiból tradicionális oldalról is nagy jelentősége kellene, hogy legyen.
[2] „Nevetségességük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, ennélfogva nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban.”
[3] „Egy csillag sem marad meg itt az éjben. / Nem marad meg az éj sem. / Meghalok és velem hal ez az egész tűrhetetlen világ. / Eltörlöm a piramisokat és érmeket, a világrészeket és az arcokat. / Eltörlöm a múltakat mindenestül. / Porrá zúzom a történelmet, porrá a port. / Én nézem az utolsó naplementét. / Én hallgatom az utolsó madárdalt. / A semmit hagyom senkire.” J. L. Borges: Az öngyilkos.
[4] Noha Siva, Isvara-Trimurti, a hindu „Szentháromság” harmadik arca, vagyis Saguna-Brahmá-é, a „teremtő”, „kvalifikált” istenségé; a három kvalifikált funkció közül, Siva mégis áttörést képvisel a „nem-kvalifikált” (Nirguna-Brahma) és a „minőségek-feletti” (Atiguna-Brahma) felé.
[5] Egy Scorpion Wind: „Heaven Sent” címet viselő CD-lemezen (Nero, England, 1996) „Douglas P.” és „Boyd Rice”, Eckhart Mesternek és Gobineaunak (és Savitri Devinek) Junggal és De Sade-dal együtt mondanak köszönetet.
[6] Ebben a tekintetben, a vizsgálódó és értéktekintő beállítottság mellett, ugyanolyan határozottsággal kell rendelkezni, mint amilyenről Evola tesz bizonyságot akkor, mikor elítélőleg nyilatkozik a beatnikekről, mert azok elnézőek voltak „fehér leányzókkal” szemben, akik előzőleg „feketéknek” adták oda magukat szexuálisan (vagyis könnyen lehet, hogy mindannak, amit a feketék a fehérekkel szemben képviselnek).
[7] „Valójában az eredethez való periodikus visszatérés az, ami »fiatalságot« ad”. (Evola, másutt.)
[8] Természetesen itt sem „politikai, érzületi anarchizmusról” van szó. Legmélyebb értelemben megragadva, a „forma-nélküli” tartományának birtokbavételére történik itt finom utalás. Ez egyik legalapvetőbb oldala minden spirituális Tradíciónak, nemcsak az indiai „Bal Kéz” útja, hanem például a Kabbala és a Hermetika is tekintetbe vette, mint valami olyat, ami nélkül a lehetséges legvégső cél nem érthető meg, előzetes értelemben se. Mint minden nem felforgató életmű, Evola életműve is alapvetően a legmagasabb rendű minőségek megmutatásának a jegyében áll, minthogy egy írásos életműnek, lévén, hogy a „forma” világához tartozik, csak ez lehet a közvetlen feladata. Evola nem utasította azonban el, hogy a „Jobb Kéz” útja mellett, a legtöbb könyvében legalább legalább egy-egy fejezetet szenteljen a „Bal Kéz” útja megmutatásának is. A két alapvető szellemi aspektus ezen egyidejű jelenléte mutatja leginkább életműve metafizikai rendeltetését azon lehető legmagasabb rendű arany „középutat”, amely a „Jobb és Bal Kéz” útja egyidejű birtoklásának finom „határvonalára” alapít. Az olyan megjelölésekben, mint a „jobboldali anarchista”, vagy az „aktív nihilizmus” a két alapvető „út” egyidejű birtoklásának lehetősége vált vissza-tükrözötté. Természetesen e két „oldal” távol van attól, hogy a két politikai törekvésű oldallal lehessen megfeleltetni: Evola úgy tartotta, hogy a „Bal Kéz” spirituális útja is kizárólagosan jobboldali alapbeállítottsággal és mibenléttel járható végig.
Horváth Róbert
Köszönettel átvettük a Tradíció évkönyv 1998-as kötetéből.
Posted in: anarchizmus,Horváth Róbert,jobboldal,Julius Evola,lázadás,magyar,politeia,szabadság,tradíció,Tradíció Évkönyv
