4/11/2012
Az állam és az egyház kapcsolatának problematikáját Eliot műve csak érintőlegesen tárgyalja, de néhány lényeges elvi megállapítást azért megfogalmaz. Meg vagyok győződve arról – fejtette ki –, hogy egy vallási és nemzeti közösség nem alapulhat különféle felekezetek és szekták konglomerátumára: „a nemzeti hitet az államnak hivatalosan is el kell ismernie, és elfogadott státussal kell rendelkeznie a közösségen belül.[18] A dogmák, a hit és az erkölcsök kérdéseiben végső autoritásként az államegyháznak kellene megszólalnia. Ehhez az antipluralista állásfoglaláshoz a következő érdekes megjegyzést fűzi hozzá: nem állítja, mindig és mindenütt az államegyház a legjobb megoldás; ha Angliában nem lenne például államegyház, el lehetne tűnődni azon, érdemes-e ilyet létrehozni. Mivel azonban van (s a konzervatívok szeretnek a létező realitásokból kiindulni), úgy gondolja, az „állami státus elvétele a legnagyobb egyháztól sokkal több kárt okozna a nemzet életében, mint ha sohasem intézményesítették volna. Ez utóbbi esetben az államegyház felszámolása valójában nem egy természetes módon kialakult helyzet tudomásulvétele, elismerése lenne, hanem, ellenkezőleg, egy olyan alapvetően új helyzet létrehozása, amelynek beláthatatlanok a hosszabb távú következményei.
Az államegyháznak tehát a „nemzeti egyház szerepkörét is be kell töltenie, azt viszont igen veszélyesnek tartotta volna Eliot, ha egyúttal „nacionalista (nationalistic) egyházzá is válna. (Ne felejtsük, a munka a II. világháború kirobbanásának évében született…) Ez a veszély – mutatott rá – a korábbi történelmi időszakokban nem merült fel, mert a nemzeti öntudat gyengébb volt, a keresztény hagyományok pedig jóval erősebbek. Ha a nemzeti egyház „nacionalista irányban mozdulna el, ez óhatatlanul azzal járna, hogy pusztán egy nemzet „előítéleteinek, szenvedélyeinek és érdekeinek a szócsövévé válna![19] Márpedig nem szabad arról elfeledkezni, hogy a nemzeti egyház mindig szükségképp része az Egyetemes Egyháznak (Universal Church), melyet nem lehet egy szupranacionális szervezet, mondjuk a Népszövetség analógiájára felfogni. Míg ugyanis egy keresztény ember előbb tartozik lojalitással az Egyetemes Egyház iránt, mint saját egyháza iránt, addig senki sem gondolhatja józanul, hogy a Népszövetség iránti lojalitás megelőzhetné a saját nemzet irántit! Kézenfekvő a következtetés: még a legjobb keresztény társadalomban sem tűzhető ki célként annál több, mint hogy az e világi és a transzcendens szempontok ne álljanak egymással ellentétben, teljes azonosságról azonban nem lehet szó. Emiatt viszont a köztük levő látens feszültség sem iktatható ki. Ennek elismeréséből azonban nem következik, hogy a keresztény ember beérhetné pusztán azzal, hogy békében hagyják, és biztosítják számára vallásának szabad gyakorlását. „Akármilyen bigott állításnak hangozzék is – szögezte le nyomatékkal Eliot –, a keresztény nem elégedhet meg kevesebbel, mint társadalmának keresztény módra való megszervezésével.[20] Más kérdés – nem rajta múlt –, hogy a II. világháború után még a brit keresztények többsége is a szekularizált társadalom és a világnézetileg „semleges, a „pluralizmus mellett elkötelezett állam mellett döntött, s a liberális D. Mumby 1963-ban „A szekuláris társadalom eszméje címmel tarthatott előadás-sorozatot, a „semleges társadalmak életképességét bizonygatva…
A vallás meghatározó szerepének hangsúlyozása és az „elit feladatkörének keresése hatotta át Eliot másik nagyszabású elméleti művét is, amely már a II. világháború után, 1948-ban jelent meg A kultúra meghatározása (Notes Towards the Definition of Culture) címmel. E munka – túlzás nélkül állítható – mindmáig a kultúra mibenlétének és funkcióinak egyik legérdekesebb és legalaposabb konzervatív szemléletű elemzését nyújtja, így feltétlenül számot tarthat az eszmetörténészek érdeklődésére – s napjainkra is jó néhány tanulsággal szolgál. „Törekvésem abban áll – írta vállalt feladatáról maga a szerző – hogy segítsek meghatározni egy szót: a kultúrát. E célkitűzés időszerűségét azzal indokolta Eliot, hogy a kultúra vészes hanyatlásnak indult: a kultúra mércéi alacsonyabbak, mint voltak ötven évvel ezelőtt, és e hanyatlás bizonyítékai megtapasztalhatók az emberi élet minden területén.[21]
Hogy a vallás és a kultúra között eltéphetetlen kapcsolat áll fenn, az Eliot számára magától értetődőnek számított, ezért már műve bevezetésében tényként rögzítette: „minden egyes kultúra a vallással együtt jelent meg és bontakozott ki. Vitatkozni csak arról lehet, hogy vajon a kultúra volt-e a vallás terméke, avagy fordítva, a vallás a kultúráé… Bizonyos tekintetben ugyanis kultúra és vallás ugyanannak a jelenségnek két különböző aspektusa! A kultúra nem fejlődhet vallás nélkül, de a vallásnak is szüksége van a kultúra fennmaradására. A kettő összefüggését azonban felettébb árnyaltan kell megközelíteni, s ennek során két gyakori tévedést mindenképp el kell kerülni. Az egyik szerint a vallás és a kultúra két teljesen különböző jelenség, melyek között egy sajátos viszony áll fenn, míg a másik szerint a kettő azonosítható egymással. Ha azt mondjuk, egy nép kultúrája nem más, mint vallásának megtestesülése („incarnation), azzal a viszony és az azonosítás fogalmát egyaránt el akarjuk kerülni – hangsúlyozta Eliot. S ennek kapcsán figyelmeztet: ha a vallás és a kultúra között teljes az azonosság, az óhatatlanul azzal jár, hogy „az adott társadalomnak mind kultúrája, mind pedig vallása alsóbbrendű. Miért? Azért, mert egy univerzális vallás magasabb rendű, mint egy olyan, amelyet egy nemzet különít el magának, az a kultúra pedig, amely képes fölismerni egy más kultúrák által is elismert vallást, magasabb szintű kultúra, mint az, „amelyhez kizárólag rá jellemző vallás tartozik.[22]
Ha tehát a vallás és a kultúra körvonalait együttesen rajzoljuk meg, akkor mindkét szó tartalma módosul: együtt nem egészen azt jelentik, mint külön-külön. Eliot hozzáfűzi e gondolatmenethez: a kultúrának és a vallásnak ez az „egységben látása nem jelenti természetesen, hogy minden műalkotást kritikátlanul el kell fogadnunk: „az esztétikai érzékenységet ki kell terjeszteni a spirituális tapasztalatra, a spirituális tapasztalatot pedig ki kell terjeszteni az esztétikai érzékenységre.[23]
De hát mi is akkor a kultúra? Első megközelítésben olyasvalami, ami „érdemessé teszi az életet arra, hogy megéljük. De Eliot nem marad adós egy ennél részletesebb és konkrétabb, egyúttal pedig konzervatív szellemiségű fogalommagyarázattal sem. Eszerint a kultúra olyan – egymással többé-kevésbé összefüggő – tevékenységek eredménye, „amelyeket önmaguk kedvéért űznek. (… a festőnek a vásznára kell összpontosítania, a költőnek az írógépére, a köztisztviselőnek az íróasztalára kerülő mindennapi ügyek igazságos elintézésére…) E megállapításban implicit módon már benne van az, amit külön is kiemel, nevezetesen, hogy a kultúra „olyan dolog, amire nem törekedhetünk tudatosan. (Az absztrakt elvekből levezetett, „tervezett tevékenységek általában idegenek a konzervativizmus szellemétől…) A kultúra igazából a spontán módon kialakult életformában, életmódban ölt testet, és minden olyat magában foglal, ami összefügg a társadalom szokványos tevékenységeivel. Eliot gyakran idézett szavai szerint a brit kultúra így egyaránt felöleli „az epsomi derbit, a henleyi regattát, Cowest, augusztus tizenkettedikét, egy kupadöntőt, kutyafuttató és célba dobó versenyt, tivolijátékot, a Wensleydale sajtot, az apróra vágott főtt káposztát, az ecetes céklát, 19. századi gótikus templomokat és Elgar muzsikáját.[24] A kultúrának e sajátos konzervatív felfogása egyértelműen a kultúra identitásteremtő és fenntartó szerepét állítja középpontba: a konzervatívok szerint a politikai és nemzeti alapon szervezett társadalmak számára mindig is a kultúra biztosította a meghatározó azonosulási kereteket. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az identitás alapjaként a kultúra nem csak az önmeghatározást teszi lehetővé, hanem a másoktól való elhatárolódást is. Egy kultúra attól az, ami, hogy a többitől különbözik, csak önmagával azonos. Valószínűleg e gondolattal is összefügg, hogy Eliot a kultúrát a „határok megvonásával kapcsolta össze az Oxford English Dictionary szócikkére utalva. A könyv magyar fordításához fűzött utószóban ennek kapcsán Horkay Hörcher Ferenc arra is felhívja a figyelmet, hogy a kultúra korlát-voltának kiemelésével Eliot eleve elutasítja a kultúra azon liberális értelmezését, mely „e fogalmat a szabadsággal és a demokráciával próbálja összekapcsolni; a kultúra nem a korlátlan szabadság játéktereként képzelhető el.[25]
Amiként azonban a kultúra – az identitás biztosításával – a társadalmi integráció kulcstényezője lehet, úgy széttöredezése – Eliot terminológiájával a kultúra „szakosodása – dezintegrációhoz vezethet. S a kultúra dezintegrációja a legsúlyosabb dezintegráció, amelyet egy társadalomnak el kell viselnie! E kedvezőtlen folyamatra akkor kerülhet sor, ha az egyes társadalmi rétegek egymástól teljesen eltérő s egymástól elszakadó kultúrákat alakítanak ki, aminek a hátterében természetesen az egymástól való nagyfokú szociológiai elkülönülésük húzódik meg. Ugyanezzel a következménnyel járhat az is, ha a domináns réteg kultúrája részekre esik szét, s „mindenik rész csupán egyetlen kulturális tevékenységet képvisel.
A kultúrának az egyes rétegekhez való kapcsolódása fölveti a kultúra szintjeinek a kérdését is. E tekintetben Eliot három szintet különböztetett meg, az egyénit, a csoportszintet és a makrotársadalmi szintet. Sarkalatos megállapítása, hogy az egyén kulturális szintje a csoport (osztály) kultúrájától függ, az utóbbié pedig azon társadalométól, amelyhez tartozik. Ebből pedig logikusan adódik a konklúzió: az elsődleges jelentőségű a társadalom kultúrája![26] Matthew Arnold, a hasonló kérdésekkel foglalkozó neves 19. századi költő és gondolkodó ott hibázott a Kultúra és anarchia című művében – mutatott rá Eliot –, hogy liberális szemléletéből fakadóan figyelmen kívül hagyta a társadalmi kontextust, kizárólag az individuális szintre összpontosítva figyelmét. Irreális dolog tehát „hiánytalanul kulturált egyénekre számítani, a mégoly kulturált egyén sem birtokolhatja a társadalom rendelkezésére álló kultúra teljességét. A kultúrát tehát nem az egyén szintjén kell keresnünk, még csak a csoportokén sem, hanem „egyre tágabb körben; s végül a társadalomnak mint egésznek a modelljében fogjuk azt megtalálni. Mindez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk teljes joggal az egyén vagy egy osztály kultúrájáról, csak arról van szó, hogy az individuális szintet nem lehet izolálni a csoportétól, annak kultúráját pedig nem lehet elvonatkoztatni a társadalométól. A három szint szervesen összefügg, s kultúrafogalmunknak mind a hármat figyelembe kell vennie.
Milyen feltételei vannak a kultúra létének? Igazi konzervatív módon Eliot első feltételként az organikus, vagyis nem mesterségesen kialakított társadalmi struktúrát jelölte meg, mert szerinte az segíti a legjobban a kultúra örökíthetőségét. Ehhez persze szükség van a társadalmi osztályok folytonosságára is – s e gondolat kapcsán igen érdekes elemzést ad az osztályok és elitek egymáshoz való viszonyáról, s a kultúra továbbhagyományozásában játszott szerepéről. Művének ezzel foglalkozó részében Eliot mindenekelőtt a tekintélyes szociológus, Karl Mannheim elitelméletével vitatkozik. Konzervatív gondolkodóként Eliot elfogadja az elit kiemelkedő jelentőségét, de nem tekinti kívánatosnak, hogy a társadalmi kötöttségektől mentes, „szabadon lebegő értelmiség uralkodó helyzetbe kerüljön. Abból indul ugyanis ki, hogy ha a pozíció és a befolyás kizárólag az egyéni tehetség és teljesítmény elvén nyugodna, az hosszabb távon a társadalom szerves módon kialakult szövetének károsodását eredményezné, maga után vonva a tradíciók felszámolását is.
„Az osztály és az elit című fejezet elején Eliot egyetértését jelzi azok vélekedésével, akik szerint „az egyének között azért el kell ismerni bizonyos minőségi különbségeket, s a magasabb rendű egyéneknek megfelelő csoportokba kell tagozódniuk, akiket azután felruházhatunk hozzájuk illő hatalommal…[27] Ők alkotják majd azon csoportokat, melyek az országot irányítani fogják. „Lesznek művészettel, tudománnyal, filozófiával foglalkozó csoportok, s olyanok is, melyek a tettek embereit foglalják magukba: ezeket a csoportokat nevezzük eliteknek. Az igazi kérdés azonban az, hogy vajon az elitek az osztályok helyébe léphetnek-e. Sokan az osztálytagolódást tűrhetetlennek tartják, és amellett állnak ki, hogy a társadalmat a teljesítményelv által kiválasztott elit kormányozza. De milyen következményei lehetnek ezen első pillanatra kétségtelenül rokonszenvesnek látszó elképzelésnek? Bármily óvatosan fogalmazzuk is meg, mondja Eliot, az elit ilyen szerepkörbe juttatása magával vonja a társadalom gyökeres átalakulását. Az „elitek doktrínája látszólag ugyan annak megvalósítására törekszik, amit a legtöbb ember szeretne, nevezetesen, hogy minden posztra a legalkalmasabb személy kerüljön, ám ez valójában nemcsak bizonyos méltánytalanságokat orvosolna, hanem – s itt a lényeg! – „a társadalom atomizálódásának a nézetét posztulálja.[28] S ez konzervatív nézőpontból aligha kívánatos…
A kultúra letéteményese – efelől nem táplált semmiféle kétséget Eliot – mindig is az elit volt, de úgy, hogy eközben szorosan kapcsolódott a domináns osztályhoz. („Ezért az elitnek valamilyen osztályhoz kapcsolódnia kell, legyen az alsóbb vagy magasabb: de amíg léteznek osztályok egyáltalán, valószínűleg a domináns osztály az, amely ezt az elitet magához vonzza.) A sokak által kívánt osztály nélküli társadalomban az eliteket olyan emberek alkotnák, akiket csupán „a hivatásbeli érdeklődés kapcsol össze, társadalmi kohézió és társadalmi kontinuitás nélkül. Más kérdés, hogy az elit, ha módja van rá, maga is igyekszik osztállyá alakulni, ám ennek során elveszíti elitként teljesített hivatását, mivel eredeti képességeit nem tudja maradéktalanul továbbadni leszármazottainak. „Életerős társadalomban éppúgy létezik osztály, mint elit – fogalmazódik meg a következtetés, a kettő „átfedi egymást, és kölcsönhatásban van.[29] Vagyis osztályra és elitre egyaránt szükség van a kultúra fennmaradásához. Konzervatívként Eliot tehát megvédi a „szintekre tagolt társadalmat, azt, amelyben „felülről lefelé szakadatlan fokozatok vannak. És elfogadja, hogy a kultúra szintjei a hatalom szintjeiként is felfoghatók, abban az értelemben, hogy „egy magasabb szint szűkebb csoportja ugyanakkora hatalmat birtokol, mint az első szint terjedelmesebb csoportja. A lényeg, hogy minden osztálynak megvan a maga kultúrája és még a „felsőbb szinteket sem úgy kell elképzelni – mutat rá –, hogy több kultúrával rendelkeznek az alsóknál, hanem úgy, hogy a kultúrát „tudatosabban és gazdagabb tagoltsággal képviselik.[30] Ez nem jelenti az elit szerepének a lebecsülését: az általa létrehozott magaskultúra gazdagítja az alsóbb szinteket is, „így a kultúra mozgása egyfajta körforgássá alakul, amelyben mindegyik osztály táplálja a többit.
Az osztályokhoz hasonlítható szerepet és jelentőséget tulajdonított Eliot a kultúra fejlődésében a különféle régióknak is, amelyeket az „egység és sokféleség elválaszthatatlan kapcsolatának fókuszába állított. „Az emberi közösségek sokfélesége nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ösztönzést és anyagot adjon az emberi szellem odisszeájához – idézte magyarázatképp A. Whiteheadet, s ezzel összefüggésben azt az állítást fogalmazta meg, hogy „a társadalom számára létfontosságú a részei között fellépő súrlódás. Ebből fakadóan pedig „…mind az osztály, mind a régió – miközben két különböző csoportra bontja az ország lakosságát – olyan konfliktust idéz elő, amely kedvez az alkotókészségnek és a haladásnak.[31] A nemzeti kultúra mindig meghatározhatatlan számú helyi kultúra eredménye, s ez utóbbiak, ha tovább elemezzük őket, még kisebb helyi kultúrákból tevődnek össze. („Eszményi esetben minden falunak, s persze még szembetűnőbben minden nagyobb városnak sajátos jelleggel kell rendelkeznie. Abszolút értéknek tekinthetjük tehát, hangsúlyozza Eliot, ha az egyes térségek saját jellegzetes kultúrával rendelkeznek – ezért szabható meg a kultúra létének második alapfeltételeként az, hogy egy kultúra (földrajzi értelemben vett) régiókra legyen bontható. Fontos ugyanis, hogy ne csak egy bizonyos nemzet polgárának érezzük magunkat, hanem egy országrész hűséges polgárának is! („Az ilyen »helyi hűség«, akárcsak az osztályhoz való hűség, a család iránti hűségből fakad – fűzte hozzá.) Emiatt azután Angliának tulajdonképpen érdekében áll – fejtette ki a konzervatív gondolkodás érdekes illusztrációjaképp –, hogy a walesiek maradjanak meg walesinek, a skótok skótnak, az írek pedig írnek. Ha az angol kultúra a brit szigetek többi kultúráját teljesen felszámolná, akkor saját maga is elenyészne… Más népek számára viszont annak is van előnye, ha az angolok megmaradnak angolnak. Eliot szerint a történelem is aszerint ítél meg egy népet, hogy milyen mértékben járul hozzá más nemzetek kultúrájához. S ennek kapcsán elvi éllel mondja ki: egy másik kultúrának mint egésznek szándékos elpusztítása jóvátehetetlen igazságtalanság.
A kultúra helyi gyökereinek, partikuláris tényezőinek a konzervatív tiszteletével függ össze, hogy Eliot felettébb szkeptikusan viszonyult az egységes világkultúráról szőtt ábrándokhoz: ezeket nem tartotta realisztikusnak. Abból, amit a helyi kultúrák értékéről elmondtam – írta –, logikusan következik, hogy „egy olyan világkultúrának, amely egyszerűen uniformizált kultúra, semmi köze nem lenne a kultúrához. Olyan emberiség állna előttünk, amelyben nincs semmi emberi. Akár egy rémálom.[32] E gondolatok különösen aktuálisnak tűnnek a globalizáció szorításában vergődő korunkban…
Az egység és sokféleség termékeny együttesét, „egyensúlyát a vallás vonatkozásában is kívánatosnak látta Eliot, ebben jelölve meg a kultúra létének harmadik alapfeltételét. E kérdéskört e helyütt nem dogmatikai, hanem kifejezetten szociológiai nézőpontból vizsgálta, vagyis arra keresett feleletet, hogy a különböző vallási struktúrák milyen hatással vannak a kultúrára. Abból indult ki, hogy: „a doktrína egyetemességének a „kultusz és imádás sajátszerűségeivel kell ötvöződnie – vagyis a keresztény világ szellemi és lelki egysége semmiképp sem a teljes uniformizáltság jegyében képzelendő el. A kereszténység egységének helyreállását vonzó célnak tekintette, de olyannak, amelyet nem lehet mesterségesen véghezvinni, s amely nem járhat a partikuláris és lokális tényezők teljes kiiktatásával. „A kereszténység eszményi újraegyesülése természetesen nem jelenti azt, hogy kultúrája világszerte egyforma lenne: egyszerűen olyan „keresztény kultúrát jelent, amelyben minden helyi kultúra egy-egy variáció…[33] (Történelmi visszatekintésben még azt is elismerte, hogy Európa vallási egységének a reformációt követő megszűnése serkentőleg hathatott a kulturális életre.) Meggyőződése volt, hogy amiként az osztályok közötti viszonyok, valamint a régiók és a központ egymáshoz való viszonyának tekintetében, itt is „a centrifugális és a centripetális erők állandó küzdelme a kívánatos. Mert küzdelem hiányában egyensúlyt sem lehet teremteni, „s ha bármelyik erő felülkerekednék, az eredmény siralmas lenne. Ennek fényében vonta le azt a következtetést, hogy egyrészt a keresztény világnak egységessé kellene válnia, másrészt „ezen az egységen belül azonban nélkülözhetetlen az eszmék szakadatlan konfliktusa. A kultúra hanyatlása ellen önmagukban semmiféle biztosítékot nem nyújtanak a vallási szerveződés alapformái: sem a központilag kormányzott nemzetközi egyház, sem pedig a nemzeti egyház, vagy az elkülönült szekta. Az előbbi veszélye a szigorú rendé, a „megcsontosodás, az utóbbié, a túlzott szabadságé a „felolvadás… Eszményi modell a keresztény nemzetek s az őket alkotó rétegek egységének és sokféleségének összehangolására tehát nincs, konzervatív szemszögből csak annyi állítható bizonyosan, hogy „semmiféle dogmatikus és megváltoztathatatlan rendszer sem lehet megoldás. Léteznie kell viszont egy olyan erőnek, amely az osztályokat, a régiókat és a nemzeteket mégis bizonyos egységbe fogja, s ez a közös hit. Ennek az alapján illeszkedhetnek a nemzetek egy olyan „tágabb kultúrába is, amely „a „világkultúra végső, bár megvalósíthatatlan eszményét követi. Enélkül „minden arra irányuló törekvés, hogy kultúrájukban a nemzeteket közelebb hozza egymáshoz, csupán az egység illúzióját képes létrehozni.[34]
JEGYZETEK
[18] Eliot: i. m. 74. („The national faith must have an official recognition by the State, as well as an accepted status in the community)
[19] Eliot: i. m. 76.
[20] Eliot: i. m. 62.
[21] Eliot: A kultúra meghatározása, ford. Lukácsi Huba, Szent István Társulat, Bp., 2003., 17.
[22] Eliot: i. m. 31–32.
[23] Eliot: i. m. 31.
[24] Eliot: i. m. 32.
[25] Horkay Hörcher Ferenc: Utószó, in: Eliot: A kultúra…, 155. A kultúra és identitás közötti kapcsolat részletesebb elemzéséhez ld. Egedy Gergely: (Multi)kultúra – konzervatív olvasatban, in: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle Könyvek, Bp., 2001, 222–239.
[26] Eliot: i. m. 19.
[27] Eliot: i. m. 37.
[28] Eliot: i. m. 38.
[29] Eliot: i. m. 47.
[30] Eliot: i. m. 52.
[31] Eliot: i. m. 64–65.
[32] Eliot: i. m. 68.
[33] Eliot: i. m. 88.
[34] Eliot: i. m. 93.
Egedy Gergely
Magyar Szemle 11-12., 81-92..
http://www.magyarszemle.hu/cikk/vallas_es_kultura_t_s_eliot_tarsadalomfilozofiajaban_ii
Posted in: Egedy Gergely,keresztény,magyar,philosophia,politeia,T. S. Eliot
