Idézetek híres evolucionista tudósoktól (rövid kommentárokkal)

„Gyakran hideg reszketés futott rajtam keresztül, és megkérdeztem magamtól, hogy vajon nem egy káprázatnak szenteltem-e az egész életem.” (Charles Darwin: The Life and Letters of Charles Darwin. 1887, 2. köt., 229. o.) A fenti idézet elég pontos utalás arra, hogy az evolucionizmusnak – és azon belül a darwinizmusnak – milyen a valódi természete és az igazsághoz, valamint a valósághoz való viszonya. Ennek értelmében lesz alább is olvasható néhány idézet – nem az evolucionizmus bírálóitól, hanem olyan tudósoktól, akik eme „szemlélet” keretein belül szereztek maguknak hírnevet és szakmai elismertséget. Az idézetek közlésével a magunk részéről nem kívánunk bizonyítani semmit, és annak az ellenkezőjét sem. Csupán azt szeretnénk illusztrálni, hogy milyen komoly racionális problémái is vannak ennek a munkahipotézisnek. Az idézetek nyilvánvalóan szövegösszefüggésükből kiragadottak, ám ennek ódiumát vállaljuk, mivel szándékunk pusztán a felmutatás. Két logikai blokkban közöljük azokat, a szükséges rövid magyarázatokkal.

Az azonosítható filogenezis hiánya

Az idézetek eme blokkjában lényegében arról van szó, hogy a paleontológiai leletek között nem lehet átmeneti formákat találni. A köztes formák fogalma ugyanis egyrészt abból a prekoncepcióból indul ki, hogy az evolúciónak igaznak és létezőnek kell lennie, tehát a primitívtől a fejlettebb életformákig ívelő láncolatnak eleve és mintegy tudattól függetlenül meg kell lennie, így a tudósnak csak az a feladata, hogy beazonosítsa az egyes láncszemeket. Ennek a fogalomnak azonban egy másik logikai buktatója is van (amit a tudósok saját korlátaik miatt nem szoktak és nem is képesek érinteni), méghozzá a következő: az átmeneti forma a korlátok közé szorított emberi elme szüleménye, tehát átmeneti forma az, amit prekoncepcióikból fakadóan annak minősítenek. Ha egy lépéssel közelebb akarunk jutni az igaz-sághoz, akkor ki kell mondanunk, hogy átmeneti formák márpedig nincsenek, mert az élőlények minden egyes megnyilvánulási formája önálló megnyilvánulás, amely önmagában áll: nem tart semmifé- le tökéletesedés felé, egyszerűen csak „van”. Ezt az igazságot még az sem cáfolja, ha tényleg vannak a paleontológiai anyagban olyan maradványok, amelyek a ma élő élőlények bizonyos jól megkülönböztethető csoportjainak bizonyos jegyeit egyszerre hordozzák. (Ilyen például az Archeopteryx, a hüllőkre jellemző fejszerkezettel és a madarakra jellemző tollakkal.) Mindez csak annyit jelent, hogy valaha élt egy ilyen forma, méghozzá önállóan, életképesen, nem pedig „egyik lábával itt, a másikkal ott”. Az összes többi következtetés puszta mentális fikció, egy fiktív folyamat alátámasztása érdekében. Ugyanakkor az idézetekből az is kiderül, hogy a valóságban nagyon kevés olyan lelet van, amire az efféle mentális fikció egyáltalán „ráhúzható”.

Az idézetek a következők:

Tagadhatatlan, hogy az ősmaradvány-anyag kiábrándítóan kevés fokozatos sorozatot nyújtott. A legtöbb csoport eredete a mai napig bizonyítatlan.

(D. Futuyma: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, 1983, 190–191. o.)

Az az alapvető probléma a fokozatos törzsfejlődés elméletével, hogy az ősmaradvány-anyagok kevéssé támasztják alá. Csak nagyon ritkán vagyunk képesek nyomon követni egy teljes faj egy másik fajba való fokozatos átmenetét a köztes formák pontosan kategorizált sorozatán keresztül.

(S. J. Gould, S. E. Luria, S. Singer: A View of Life. Menlo Park, CA, 1981, 641. o.)

A legtöbb család, rend, osztály és törzs meglehetősen hirtelen jelenik meg az ősmaradvány-anyagban, gyakran olyan anatómiailag köztes formák nélkül, amelyek egyenletesen összekapcsolnák az evolúcióból származtatott utódtaxonokat a feltételezett elődeikkel.

(N. Eldredge: Macro-Evolutionary Dynamics: Species, Niches, and Adaptive Peaks. New York, 1989, 22. o.)

Egyáltalán nem kellene meglepődni azon, hogy rendkívül nehéz lenne egy olyan specifikus maradványfajt találni, ami egyrészt morfológiailag két másik taxon között helyezkedik el, ugyanakkor a megfelelő rétegtani szinten van.

(J. Cracraft: Systematics, Comparative Biology, and the Case Against Creationism. New York, 1983, 180. o.)

Azon fajokról, amelyekről úgy gondolták, hogy más fajokká alakultak át, kiderítették, hogy egy időben éltek az állítólagos elődeikkel. Valójában az ősmaradvány-anyag nem dokumentál meggyőzően egyetlen fajok közötti átmenetet sem.

(S. M. Stanley: The New Evolutionary Timetable: Fossils, Genes, and the Origin of Species. New York, 1981, 95. o.)

Sok maradványt gyűjtöttek össze 1859 óta, több tonnányit, ennek ellenére alig érzékelhető a hatásuk, amit az élő szervezetek közötti kapcsolatok megértésére gyakoroltak. Valójában nem tartom igazságtalannak azt mondani, hogy a maradványok, vagy legalábbis a maradványok hagyományos értelmezése inkább elhomályosította, mint megtisztította a kísérleteinket arra nézve, hogy feltérképezhessük a törzsfejlődést.

(P. L. Fortey: Neontological Analysis Versus Palaeontological Stores. 1982, 120–121. o.)

Az evolucionista biológusok által kiválogatott trendek a törzsfejlődés történetének ex post facto tolmácsolása: a biológusok egyszerűen kiválogatnak olyan fajokat a geológiai idő különböző pontjain, amelyek látszólag beleillenek az időben irányt mutató módosulás néhány vonalába. Más szóval a trendek inkább az elemzők elméiben léteznek, mint a törzsfejlődés történetében. Ez különösen olyan helyzetekben van így – a legjellemzőbben az 1970 előtt időkben – amikor a fajok közötti törzsfejlődési kapcsolatok elemzését hiányosan vagy szegényesen végezték el.

(Niles Eldredge: Macro-Evolutionary Dynamics: Species, Niches, and Adaptive Peaks. New York, 1989, 134. o.)

Véleményem szerint alig néhány paleontológus tételezi fel, hogy maguk a maradványok biztosítanak alapot arra a következtetésre, hogy evolúcióról beszélhetünk. Azon paleontológusok munkájának vizsgálata, akik kimondottan a paleontológia és az evolúciós elmélet közötti kapcsolattal foglalkoztak – például G. G. Simpson és S. J. Gould – arra a tényre hívják fel a figyelmet, hogy az evolúció maradványanyagát, mint bármely más történelmi dokumentumot, különös és általános prekoncepciók összességén belül kell elemezni, nem kizárólag azzal a hipotézissel, hogy beszélhetünk-e evolúcióról, vagy sem. […] Az ősmaadvány-anyagok semmilyen bizonyítékot nem nyújtanak a darwini elmélet védelmében, kivéve abban a gyenge értelemben, hogy a fosszilis maradványok összeegyeztethetőek vele, ahogy összeegyeztethetőek más evolucionista elméletekkel, és a revolucionista elméletekkel, a speciális kreacionista elméletekkel, sőt, még a történelmi elméletekkel is.

(David B. Kitts: Search for the Holy Transformation. Review of Evolution of Living Organisms by Pierre-P. Grassé, Paleobiology, 5. évf. 1979, 353–354. o.)

A nyugalmi állapot és a hirtelen megjelenés

Ez a blokk ama elvi igazság illusztrációjának jegyében áll, miszerint a fajok statikusak, tehát egy adott faj amíg megnyilvánul, addig megőrzi jellegzetességeit. A fajok hirtelen jelennek meg és tűnnek el a leletanyagban, és eltűnésükkor ugyanolyanok, mint amikor megjelentek. Tehát a faj nemcsak logikai, hanem szinte „fizikai” kategória is egyben. Azt fejezi ki, hogy egy adott élőlény hierarchikusan rendezett strukturális és funkcionális alegységei egyazon erőnyaláb megnyilvánulásai, egyazon természetfeletti „pecsét” jegyében állnak. Ha bármelyik komponens megváltozik, az adott élőlény vagy elveszíti harmonikus rendezettségét és ezáltal életképességét, vagy pedig egy másik fajról beszélünk, anélkül, hogy a lehetősége is felmerülne az egymásba való horizontális átalakulásnak. A lények princípiumok megnyilvánulásai, amely princípiumok létrendileg megelőzik az időbeli megnyilvánulásokat. Ez az igazság szintén „bizonyíthatatlan”, ám témánk esetében is nagyon erőteljesen megmutatkozik abból, hogy a tudományos kutatás eredményei nem tudják ezt cáfolni, vagyis a feltételezett evolúciós grádusokat egyszerűen nem lehet megtalálni a természetben, a leletanyagban. A fajok graduális egymásba alakulása nagyon jól hangozhat egy naiv elme számára, ám ez a hipotézis a tények figyelembe vétele nélkül született, tehát éppen a tudományos kritériumoknak nem felel meg. Legerőteljesebben ezt az úgynevezett „kambriumi robbanás” húzza alá, amely rétegben gyakorlatilag az összes ma élő állattörzsnek megfelelő egyedek fellelhetők anélkül, hogy ennek bármiféle „graduális előzménye” lett volna (az ezt időben megelőző rétegekben gyakorlatilag csak egysejtűek találhatók – lásd alább, a harmadik idézetben).

Az idézetek:

A paleontológusok Darwin óta keresik (javarészt hiábavalóan) az ősmaradványok alig észrevehetően fokozatos sorozatait, amelyek példaként szolgálnának a fajok olyan típusú nagybani átalakulásához, amit Darwin az evolúciós folyamat természetes következményének látott. Néhányan nem látnak okot az aggodalmaskodásra – ennek ellenére ijesztő az a tény, hogy […] a legtöbb faj láthatóan saját maga marad, a különböző korszakok geológiai üledékeiben való előfordulásukat tekintve gyakorlatilag változatlanul.

(Niles Eldredge: Progress in Evolution? New Scientist, 110. sz. 1986, 55. o.)

Fontos problémát jelent az (evolúciós) elmélet bizonyításakor az ősmaradvány-anyag; az eltűnt fajok lenyomatai megőrződtek a Föld geológiai képződményeiben. Ez a maradványanyag soha nem mutatta Darwin hipotetikus közbeeső variánsainak nyomait, helyette azt mutatta, hogy a fajok hirtelen jelennek meg és tűnnek el, és ez az anomália erősítette a kreacionista érvet, miszerint minden egyes fajt Isten teremtett.

(Mark Czarnecki: The Revival of the Creationist Crusade. MacLean’s, 1981. január 19. 56. o.)

A paleontológusok hatalmas árat fizettek Darwin érveléséért. Az élet történetének egyedül igaz tanulmányozóinak képzeljük magunkat, mégis megőrizzük a természetes szelekció által hajtott evolúció kedvező képét, pedig az adataink annyira rosszak, hogy mondhatni nem is látjuk magát a folyamatot, amit tanulmányozni vagyunk hivatottak. […] A legtöbb maradványfaj története két tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek felettébb inkonzisztensek a gradualizmussal: 1.) Nyugalmi állapot. A legtöbb faj nem mutat irányított változást, mialatt a földön tartózkodik. Mikor megjelennek az ősmaradvány-anyagokban, ugyanúgy néznek ki, mint amikor eltűnnek; a morfológiai változás általában korlátozott és irány nélküli. 2.) Hirtelen megjelenés. Bármely helyi területen egy faj nem az elődeinek folyamatos átalakulásából származik, fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra jelenik meg, és a végső alakjában.

(Stephen J. Gould: The Panda’s Thumb. New York, 1980, 181–182. o.)

A mai többsejtű állatok első vitathatatlan megjelenése az ősmaradvány-anyagban 570 millió évvel ezelőttre tehető – és a megjelenésük robbanásszerűen, nem pedig egy hosszúra nyúló crescendóval történt. Ez a „kambriumi robbanás” megjelöli (legalábbis közvetlen bizonyítékként) a mai állatok gyakorlatilag összes fő csoportjának megjelenését – és mindez geológiai léptékben nagyon rövid idő alatt történt, néhány millió év alatt.

(Stephen J. Gould: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History. New York, 1989, 23–24. o.)

A paleontológusok hagyományosan arról híresek (vagy arról rossz hírűek), hogy a halott törmelékekből teljes állatokat raknak össze. A legtöbbször csalnak. [...] Ha az élet történetében valamelyik esemény hasonlít az ember teremtésmítoszaira, akkor az a tengeri élet hirtelen diverzifikációja, amikor a többsejtű szervezetek átvették a domináns szerepet az ökológiában és az evolúcióban. Zavarba ejtő (és kínos) Darwin számára, hogy eme esemény még mindig elkápráztat minket, és a legnagyobb biológiai forradalmat jelenti, az önreplikáció megjelenésével, valamint az eukariota sejt eredetével teljesen egyenértékűen. Az állatok törzse a prekambriumi homályból tűnt fel, és a ma élő utódok legtöbb jellegzetes tulajdonságával rendelkezett.

(Stefan Bengtson: The Solution to a Jigsaw Puzzle. Nature, 345. sz. [1990. június 28.] 765–766. o.)

A legfőbb csoportok többsége hirtelen jelenik meg a kőzetekben, és gyakorlatilag nincs bizonyíték arra, hogy az elődök átalakulásának eredményeként.

(D. Futuyma: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, 1983, 82. o.)

Ugyanakkor a szakadások a maradványanyagban valóságosak. Bármely fontos elágazás maradványanyagának hiánya meglehetősen szembeötlő. A fajok általában statikusak, vagy majdnem azok, hosszú időszakon keresztül a fajok ritkán és a nemzetségek soha nem mutatnak evolúciót új fajokba vagy nemzetségekbe, hanem az egyik a másikat felváltja, és a változás többé-kevésbé hirtelen történik.

(R. Wesson: Beyond Natural Selection. Cumberland, RI, 1991, 45. o.)

A paleontológusok régóta tudatában vannak annak a látszólagos ellentmondásnak, ami Darwin kiindulási feltétele, a gradualizmus [...] valamint a paleontológia tényleges felfedezései között húzódik. A törzsfejlődési vonalakat végigkövetve az időben, úgy tűnik, azok csak nagyon kevés fokozatos változást mutatnak, azonban nem szolgálnak bizonyítékul egy faj egy másik nemzetséggé való alakulásához, vagy egy evolúciós újdonság fokozatos eredetéhez. Bármely valódi újdonság, úgy tűnik, minden esetben hirtelen jelent meg az ősmaradvány-anyagban.

(E. Mayr: Our Long Argument: Charles Darwin and the Genesis of Modern Evolutionary Thought. Cambridge, MA, 1991, 138. o.)

A maradványanyag minden bizonnyal nem mutatott az idő folyamán fokozatos szerkezet-átalakulást. Épp ellenkezőleg, azt mutatta meg, hogy a fajok általában állandóak maradtak a történetük folyamán, és meglehetősen hirtelen váltották fel őket a tőlük lényegesen különböző formák. Úgy tűnt, az új típusok vagy osztályok teljes formájukban jelentek meg, nem mutatva semmilyen evolúciós trendet, ami által egy korábbi típusból kialakulhattak volna.

(Bowler: Evolution: The History of an Idea. Berkeley, California, 1984, 187. o.)

Egyszerű, megkerülhetetlen igazság, hogy egy bióta gyakorlatilag minden tagja alapvetően stabil marad a fennállása ideje alatt, kismértékű ingadozásokkal.

(Niles Eldredge: The Pattern of Evolution. New York, 1998, 157. o.)

Más szóval, amikor a feltételezett evolúciós folyamatok nem illenek bele az ősmaradványok azon mintázatába, amelyet elvileg elő kellett volna idézniük, a mintázatra fogják, hogy az „rossz”. Egy körkörös érv merül fel: értelmezd az ősmaradvány-anyagot egy bizonyos evolúciós elmélet szempontjából, ellenőrizd a magyarázatot és azt, hogy az visszaigazolja-e az elméletet. Nos: igen vagy nem? […] Amint az ma köztudott, a legtöbb ősmaradvány-faj a maradványanyagban egyik pillanatról a másikra jelenik meg, néhány millió éven keresztül gyakorlatilag változatlan marad, csak azért, hogy hirtelen eltűnjön – ez Eldredge és Gould „szakaszos egyensúly” modelljének mintája.

(Tom S. Kemp: A Fresh Look at the Fossil Record. New Scientist, 108. sz. 1985, 66–67. o.)

A paleontológusok egyszerűen nem látták az ősmaradványokban a várt változásokat, miközben a kőzet maradványanyagában kutatták azokat. [...] Ezek az egyedi ősmaradványok észrevehetően ugyanolyanok maradtak az ősmaradvány-anyagban való előfordulásuk folyamán, és ez a paleontológusok számára jóval korábban ismert volt, mint amikor Darwin megjelentette A fajok eredetét. Maga Darwin [...] azt jövendölte, hogy a paleontológusok eljövendő generációi szorgalmas kutatómunkával betöltik ezeket a hézagokat. […] Százhúsz évnyi paleontológiai kutatás után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ősmaradvány-anyag nem igazolja Darwin eme jóslatait. Nem is a nyomorúságosan szegényes maradványanyag a probléma. Az ősmaradvány-anyag egyszerűen azt mutatja, hogy ez a jóslat nem helyes. […] Annak a megfigyelése, hogy a fajok meglepő módon konzervatív és statikus entitások, hosszú időszakokon keresztül a császár új ruhájának minden tulajdonságával rendelkezik: mindenki tudott róla, de jobbnak látta tudomást sem venni róla. A paleontológusok – szembesülve azzal a maradványanyaggal, amely makacsul nem szándékozta alátámasztani a Darwin által megjósolt mintákat – egyszerűen a másik irányba fordultak.

(N. Eldredge, I. Tattersall: The Myths of Human Evolution. New York, 1982, 45–46. o.)

Az idézeteket gyűjtötte Zólyomi Gusztáv

Virág László kommentárjaival

Északi Korona XXVI (34–37. o.)

Read more »

Kórleónisz Miklós: Európa okkult földrajza

Az olvasó az alábbi cikkben nem találkozik majd olyan kifejezésekkel, mint amilyen a „szabadkőművesség”, a „zsidó világkormány”, vagy a „cionista” típusú politikai törekvések szolgálatába állított „titkos társaságok” – felszínesen és gyakran már-már „jókedvvel” emlegetett – megszokott kifejezései. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a történelem feltartóztathatatlanul halad előre a maga útján: amire a század elején még külön fel lehetett hívni a figyelmet, az mára teljesen általánossá vált; a maga képére formálva az általános értékrendet, a korábbi „társasági” formák a történelem számára immár feleslegessé váltak. A kollektívum többé-kevésbé maga végzi már el azt a tudati és történelmi regressziót, többé-kevésbé magától megy már végbe benne az a felforgatás, amit korábban – a kulisszák mögül – még külön kiemelhető csoportok végeztek. Nincs már semmiféle „részleges” összeesküvés; világ-összeesküvésről beszélhetünk, egészen fizikai szinten ható, azt megmásító és onnan visszatükröződő „okkult” világ-összeesküvésről.

A történelmi túlhaladottság melletti másik – ám azt nagyban elősegítő – ok: az említett fogalmakkal való visszaélések töméntelenségének ténye. Történt egyszer, hogy kivételes jelenlét-tudatról tanúbizonyságot tévő, vizsgálódó-szemlélődő emberek megállapították, hogy a „zsidó típusú szabadkőművesség” által visszatükrözött jelentéstartalmak és a történelmi, történelem mögötti felforgatás-alászállás között nemcsak konkrét, hanem mélyebb, azt alátámasztó tipológiai-morfológiai egybeesés van. Az e témában született művek szerzői e tényt a XIX. században és e század elején azonban még építő jelleggel kutatták: mindez egy eszköz arra, hogy konkrétan is előttünk álljon az, amit magunkban meg kell haladni, amit magunkból ki kell iktatni, amit magunkban teljesen le kell győzni ahhoz, hogy ne váljunk a történelmi alászállás és lecsökkenés kiszolgálóivá – elfeledve magasabb rendű és ennél fogva sokkalta inkább valós értékeket, magát a dekadencia illúzióitól távoli Realitást. Igen ám, de ez az így szemlélő, naivitástól, naiv realizmustól távol álló, konstruktív, kontemplatív, magasrendű ember – megfogyatkozott: megszületett viszont az „antiszemita”, aki a komolynál is komolyabb kutatások és összefüggések eredményeit könnyed, hazárd, lapos és múló individuális önigazolássá változtatta. Ha azt vesszük, hogy a felforgatás erőinek célja éppen az, hogy senki, de senki ne legyen képes kivonni magát – különféle eszközök révén – a „történelmi dekadencia” és „kollektivizáció” alól, akkor megállapítható, hogy a felforgatás korábbi típusú módon szerveződő „társasági” erőinek utolsó lépése éppen az volt, hogy „megalkotta az antiszemitizmust” – az ellenfelek jobboldali csoportját azáltal fegyverezve le, hogy a tartalmatlan, komolyabb jelentés nélküli „zsidózás” és „szabadkőművesezés” szimplicista, materialista, biologicista, pragmatista sztereotípiáinak szemléleti játékai közé taszítsa. Ha megállapítjuk azt, hogy valaha a zsidóságban a saját „nomád” és „nacionális” jelleg, tehát a partikuláris felfokozását és illegitim kiterjesztését (cionizmus) támadták, s ha mindezt az állítólagosan „jobboldali” nacionalizmussal vetjük össze – amely nacionalizmus a Francia Forradalom köztudomásúan nem akármilyen „titkos társaságok” által inspirált időszakától ered – egészen megdöbbentő kép tárul elénk.

Ezeknél az összefüggéseknél azonban most nem időzhetünk tovább, lévén a jelen írás feladata az, hogy röviden összegezve az elmúlt évek alatt végzett nemzetközi kutatásaink alkalmaikor birtokunkba jutott információkat, a felforgatás napjainkban fennálló azon új „irányzatait” „rendjeit” és európai felbukkanási helyeiket adjuk meg, amelyek a kollektív felforgatás mögött ma még kimutathatóak. Talán annyit érdemes még az előbbiekhez hozzátennünk, hogy az ostoba „szabadkőművesezés” mögött például olyan alapvető spiritualitás-ellenességet is felfedezhetünk, amely már csak azért sem lehet sajátja az állam, az uralkodó oldalát képviselő személyeknek, mert nyilvánvalóan ezen jobboldal feladata volna a spiritualitás hamis vagy alacsony formáinak kiszűrése is, amely feladatott egy eleve okkultizmus-ellenességgel például egy általán nem lehet betölteni.[1]

Az eddigiekben nyilvánvalóan nem a filoszemitizmust állítottuk példaként olvasóink elé: a „szabadkőművességgel” és a „zsidósággal” kapcsolatos tipológiai és történelmi ismereteket érdemes jól megjegyezni és minél mélyebb jelentéstartalmaikban, összefüggéseikben megérteni – ezeket azonban talán majd egy másik tanulmányunkban érinthetjük részletesebben. Amivel tehát itt foglalkozunk, az a „szabadkőműves és zsidó” típusú – történelmi involúcióban és felforgatásban szerepet játszó – „titkos társaságok” kora utáni időszak. Milyen módon szerveződnek ma, a XX. század végén a vezető szerepet játszó „rendek” vagy „irányzatok”? Milyen módon érik el azt a mindenre kiterjedő hatást, aminek példáját az iméntiekben is láttuk? Továbbá hogyan, miként lehetséges még meghatározni azokat a célokat, amelyeket elrejtett zászlaikra tűztek?

J. Evola – A fasizmus jobboldali kritikája című munkája után – A Grál misztériuma 1972-es kiadásában már így vall: „a szabadkőművesség forradalmi tevékenysége a Harmadik Rend [a polgárság] korának előkészítésére és megszilárdítására korlátozódott (ami a kapitalizmus, a demokrácia, a civilizáció és a polgári társadalmak világának elindítója volt). A világfelforgatás utolsó fázisa, amely a Negyedik Rend [a proletariátus és poszt-proletariátus] eljövetelének felel meg, más erőkhöz kapcsolódik, olyanokhoz, amelyek szükségképpen túllépnek a szabadkőművességen és magán a júdaizmuson, még akkor is, ha gyakran az előbbi vagy utóbbi által magévá tett destrukciókkal is élnek.”[2]

A destruktív vagy „zsidó típusú” szabadkőművesség[3] vezetői a tömegek mozgatása révén Európa és a világ vezető politikai és ideológiai pozícióiba férkőztek, 1946-ra gyakorlatilag minden meghatározó pozíciót elfoglalva – személyesen vagy embereik révén. Itt teljes joggal férkőzésről és „trónbitorlásról” lehet beszélni, hiszen ezeknek az embereknek és „irányzatoknak”, „rendeknek” egyáltalán nem volt célja az emberek boldogulása, szellemi előrehaladása – egy építő-vezető hozzáállás ahhoz, hogy az emberek különféle identitásukat megtalálják. Az emberek „gazdasági jólétének” biztosítása is csak annyiban érdekes a számukra, amennyiben az mindenekelőtt a lelki és szellemi igények redukálását, tompítását hozza magával, mindenkiét lehetőség szerint legteljesebb mértékben egy szintre hozva. Hogy ez a pozícióba jutás ilyen világot átfogó szinten milyen módon ment végbe – kérdés. Minden bizonnyal és mindenekelőtt egy olyan ideológia kikísérletezésével és kidolgozásával, amely az igazi uralomra, az emberek feletti – azok számára is megfelelő – igazi vezetésre teljesen alkalmatlan, ám mivel a fölső szintek kiküszöbölésének illúzióját hordozza, könnyen elterjeszthető.[4] Racionalizmus, merkantilizmus, modernizmus, demokratizmus – mindez pontosan tükrözi azt, hogy a „liberál-internacionalista” politikai-szabadkőművességnek egyáltalán nem volt célja az ember boldogulása, mindenki tudja ugyanis, hogy a racionalizmus nem tud mindenütt és mindig uralkodni; mint ahogy azt is tudja mindenki, hogy a modernizmus azon állítása, hogy minden, ami a mai napig történt, az merő „rossz” lett volna, egy hazugságnál sokkal „több”. Ahol mindezen ideológiák ilyen vagy olyan kidolgozásaival pedig mégsem volt lehetőség pozícióba jutni, ott nagyon valószínű, hogy a politikai-szabadkőműves „rendeknek”, „vezetőknek” (ál-mestereknek) és „irányzatoknak” egyfajta spiritualitáson és okkultizmuson keresztüli zsarolással sikerült megnyerniük azokat a személyeket, akiknek – valamilyen szinten meghatározó világi vezető szerepük ellenére – ez állt érdeklődésük, életük középpontjában (és magától értetődő okokból ez nem volt ritka korábban, az alapvetően gazdasági érdeklődésű polgárság „kultúrája” és „tudománya” előtti korokban, sőt, még ami „modem polgárságunk” korát közvetlenül megelőző évtizedekben sem). A politiko-szabadkőműves „rendek” e háttér-tevékenysége teljesen világos és bizonyított onnan nézve, hogy azok az eszmények, amelyeket néhány száz éve még csak a szabadkőművesség legtitkosabb társaságai dédelgettek, ma már csaknem mindenki által vallottak.

Nagyobb kérdés, hogy ma, az információs korlátok áttörésének és a liberalizmusnak a korszakában, a „titkos társaságok” és „tényleges konspirációk” korszaka legnagyobb részének letűnte után, hogyan lehetséges, hogy az eszmények ezen sötét eredetének ismerése, köztudott volta ellenére, mégis szabadkőműves eszményeket vall a világ? Mintha nemcsak a hírközlés, a pénzügyi intézmények immár egyenesen óhajtott személyes „zsarolásai” és maga a felfokozott „kommunikáció”, de az egész Föld is meg lenne mérgezve; a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyeket nem is olyan régen – babonás félelemmel éppúgy, mint anélkül is – mindenképpen „sátáninak” neveztek.

Jean-Marc Allemand egy 1990-ben megjelent érdekes könyvében,[5] René Guénon nyomán[6] elővette az iszlám hagyomány egyik momentumát, amely szerint „a világot az Ördög Hét Tornya övezi, és amelynek a középkori Európában is megtalálhatóak voltak bizonyos megfelelései[7]. Ezek „sugározzák” a világba „a Sátán gonosz influenciáit”, amelyek egészen a „Világ Végéig” egyre fokozódóbb mértékben lesznek tapasztalhatókká és hatókká. A „jók” számára csak „tapasztalhatók” ezen erők, mert a „jók” – az iszlám hagyomány szerint – harcot indítottak önmagukban az ellen, hogy ezen influenciák rájuk hatni is tudjanak, hogy bennük is megjelenjenek, legalábbis őket formáló, őket meghatározó értelemben. A „jók” számára így – a „Világ Vége” után – eljő Krisztus, a Próféta, vagy Al-Khidr, a titkos Mester, a rejtőző Imám, míg a „rosszak” nem fogják túlélni a „Világ Végét”, amikorra is a Világ, immár kizárólag az „Ördög Hét Tornya” által „sugárzott” influenciák mozgatottjává válik; egyfajta „sötét veremmé”, – amit azonban a „rosszak” nem tudnak, csak hatásaiban éreznek. S ily módon további elsötétüléséhez járulhatnak csak hozzá. Nem tudják „túlélni a Világ Végét” – Al-Khidr számukra nem jő el.

Allemand „lokalizálja” könyvében a „Hét Tornyot”: hét Európát körülölelő, Afrikában, a Közel-Keleten, Türkmenisztánban és az Ural mentén, Nyugat- és Északnyugat-Szibériában található földrajzi egységek formájában. Ezek körülbelül Dunántúl-nagyságú – többnyire homokos vagy iszapos-lapos –, geográfiai vonatkozású „területek” volnának, amelyekhez bizonyos sajátos, behatárolható kifejező erővel bíró, alacsonyrendű „kultúrájú” népcsoportok is tartoznak. Olyan népcsoportok, amelyeknek mind „kultúrájuk”, mind ők maguk, valamely régi, magasrendű és nagy kultúra maradványainak tekinthető. Maradványainak a szó azon értelmében, hogy a nagy kultúrák letűnte után, ezen kultúrák „démoni” rétegei fennmaradtak, mert nem járultak hozzá azon kultúrák „megistenüléséhez” és „Égbe költözéséhez”, melyeknek korábban csekély részét képezték. Mint említettük, a szerző iszlám koncepciót követ. A „lokalizációk” – a szerző egynémely nem kellően megalapozott „individuális” elgondolása mellett – magukon viselik annak a rendelkezési szférának a korlátait, amellyel az iszlám világ – lett légyen bármilyen kiterjedt is hatása a maga fénykorában – bírt. Teljesen érthető módon, az „Ördög Hét Tornya” úgyszólván metafizikai, lokalizációk feletti koncepcióját a muszlim világ olyan geográfiai megfelelésekben látta valóságosan megjelenni, amely saját világának, magasrendű civilizációjának és „birodalmának” kereteit ténylegesen fenyegette.

Kétségtelen, hogy korunk sötétsége – egyik fő irányelve, a „materializáció” következtében – valószínűsíti az „Ördög Tornyainak” manifesztációját és ebből következőleg lokalizálhatóságát. Az is kétségtelen, hogy a fent említett módon többé-kevésbé megalapozottan lokalizált „Tornyok” kapcsolatban állnak Európával: hatást és befolyást gyakorolnak annak úgy individuális, mint – még inkább – kollektív történetére; a „titkos társaságok” letűnte, szerepük betöltése után egyre nagyobb szerepet játszanak Európa kultúrájának hanyatlásában. Mint elmondtuk, ezt a „szabadkőműves típusú titkos társaságok” felforgatása utáni mai kort úgy tekinthetjük, mint ahol a „szabadkőműves”-ként jellemezhető mentalitás és értékrend oly mértékben és módon el van már terjesztve, mintha az egész Föld ezt lehelné már magából, mintha az egész Föld meg lenne mérgezve: a táj, az épületek is ontanák magukból azokat az influenciákat, amelyek egy magasrendű kultúrához – amilyen a kifejezetten »indoeurópai«-nak nevezhető volt – való hűségen keresztüli Égbe emelkedés helyett, a kollektív elanyagiasodás, majd a kollektívumban való megsemmisülés felé vezetnek, immár minden egyes személynek szinte külön-külön személyreszabott programmal. Míg a „titkos társaságok” okkult befolyása főként a politikai intézményeket és a fennálló világnézeteket formálta át, addig a „titkos társaságok” dominanciája utáni kor „felforgató rendjei” – még ha létezhetnek is tovább bizonyos korábbi típusú „társaságok” – immár olyan „módszerekkel” dolgoznak, amely az „okkult” felforgatásnak és hatásnak egy sokkal hathatósabb szintjéhez, nevezetesen a természetes és mesterséges környezeten keresztüli befolyásolás eszközeihez fordultak, melyek közül természetesen a kiterjedtebb szint, a természetes környezeté az elsőbbség és a vezető szerep számukra. Ezek közül azokat kell választaniuk, amelyek nem szakrális, hanem „démoni” jellegzetességeket továbbítanak és „sugároznak” – s a képes afrikai „beszámolók” és politikai „tudósítások”, ausztráliai és eszkimó „hírösszefoglalók” a televízióban ennek a „koncepciónak” csak egészen kis és „szépített” hányadát mutathatják meg.

Allemand könyvének egyik nagy hiányossága azonban, hogy nem veszi tekintetbe azokat a földrajzi egységeket, amelyek az említett, iszlám hatásra általa elvégzett lokalizációkon kívül hordozzák az „Ördög Hét Tornya” hatásainak egy-egy további mentális-világnézeti, sőt még kiterjedtebb hatását. Valószínű, hogy valóban hét ilyen – földrajzi megfeleléssel bíró – „Torony” van a világban, ám az egész Földbolygón elszórva hét, amelyek közül csak három esik egybe az Allemand által lokalizáltakkal (úgy tűnik Nigéria, Szíria, Türkmenisztán). Allemand további „Tornyai” a teljes Föld vonatkozásában, az „Ördög Hét Tornyának” „altornyai” lehetnek. Valóban „ördögiek” ezek is; a funkciók, amelyeket betöltenek, az influenciák – amelyeket a világba bocsájtanak (például a szerző által említett „nomádista anarchizmus”-sal és „sámánizmus”-sal összefüggők), ténylegesen kapcsolatban vannak azzal, ami „ártó”, de világszerte számos más ilyen „altorony”-nyal is találkozhatunk. Ezen kívül léteznek továbbá egyszerűen országnyi földrajzi egységek is, amelyek egy-egy ilyen „altorony”, vagy éppen – mint azt alább látni fogjuk – Főtorony által reprezentált „démoni” törekvések szolgálatába vannak állítva.

Európa vonatkozásában, a Földbolygón szétszórtan meghúzódó hét „Ördögi Torony” közül, egy az Amerikai Egyesült Államok területén található – pontosan nem lokalizált, talán északnyugat-kaliforniai – „Torony” (felforgatási ellen-központ) gyakorolja ma a legnagyobb hatást. Fizikai, kauzális, mechanikus, pontosan-részletesen, racionálisan levezetett módokon nem lehet kimutatni, hogy ez milyen módon történik. A „titkos társaságok” eseteiben még fennálló, olykor-olykor leleplezett befolyások, olykor direkt, olykor indirekt „nyomásgyakorlások” és „összefonódások” itt, ma már csaknem teljesen indirektekké, „láthatatlanokká”, hatásaikban érzékelhetőkké válnak, azonban annál széleskörűbbekké és általánosabbakká.

Talán azt lehet még mondani, hogy ez az „ellen-központ” („Torony”) olyan mentális, lapos és felületes „érzelmi” atmoszférát teremt, amelyben bizonyos ideológiák – immár kevéssé kifejtett ideológiai nívón – egyes konkrét „életvezetési”, gondolati, cselekvésbeli vonatkozásukban jelenhetnek meg, és ezen az „atmoszféra-teremtés” révén szükségképpen meg is jelennek. Aki olvasta A Dugin említett tanulmányát és ismeri az általánosan USA-nak tulajdonítható viselkedésbeli és nézetekbeli modern dogmákat, eszményeket, az nagyjából sejtheti, hogy e „Torony” hatásának milyen következményei érvényesülnek immár Európában is. Mindenesetre biztos, hogy ennek a „Toronynak” a hatása a legszámottevőbb ma Európában, s attól, hogy a dolog túlságosan is általános, még nem szabadott volna, hogy egy efféle „Torony” beazonosítása Allemand figyelmét elkerülje.

Létezik egy másik – feltehetően dél-amerikai, brazíliai lokalizálhatóságú – „Ördög Tornya”, amely „kiegészíti” a lapos, határozottan ál-hűvös „amerikai” érintkezési formákban és vehemensen képviselt modern közhelyeszményekben megmutatkozó „sátáni” influenciákat, noha ez kevéssé bír „ideológiai” vonatkozásokkal. Az ösztönök fellángolásában, a felfokozott, felkorbácsoltatott „érzelmekben”, pillanatnyi indulatokban, gyűlöletben és érzelmi felindulásokban mutatkozik meg hatása, s annak ellenére, hogy „pillanatnyi” indulatról, vagy éppenséggel lenyűgözöttségről van szó, e „hatás” folytonosan meg-megismétlődve élet-meghatározó lehet, s akár a legmagasabb tárgyú eszmék kialakításába is beleszólhat. Számottevő befolyása van ennek a „Toronynak” Európára nézve Portugálián, Spanyolországon és – kisebb részt – Olaszországon keresztül. A „híres” dél-amerikai vérmérsékletre, vad táncokra és egyebekre itt úgy kell tekintenünk, mint amik ez esetben pusztán egy nagy jéghegy kis csúcsát teszik ki.

Allemand a szudáni és nigeri „Tornyok” kapcsán valami hasonlóról ír: naturális vallási elgondolások és ceremóniák – szemben egy nyugodt és bensőséges, indoeurópai vallási beállítottsággal, karakterrel. A szudáni és nigeri „Tornyok” esetében egyszersmind azonban valami „vadabbról” is szó van, nem egyszerűen „vad”, hanem a „legvadabb”, legelementárisabb, a leginkább „elemi”, a legsötétebb, a legdémonibb indulatokban nyilatkozik meg – egyfajta „monotóniával” és redukált külsőségekkel övezve. Európában e két „Torony” meghatározó befolyása egyelőre még várat magára. Az állítólagos „európaiak” jelenlegi generációi még megelégszenek a dél-amerikai lokalizálhatóságú befolyásokra való határozott és tudatos irányultsággal, az említett országokkal jelzett kártékony „közvetítő munka” szerepének segítségén keresztül. A nigeri és szudáni „Tornyok” hatásának egyelőre gátat szab a polgári konszolidáltság. – Az Európában elmúlt években megjelenő modern „zenék”, az ezek és Afrika irányában teljesen „nyitott” polgárság-alatti szintet képviselő „ifjúság” felbukkanása a látótér horizontján azonban már világosan jelzik a sötét „jövőt”, nem beszélve bizonyos egyáltalán nem kívánatos afrikai politikai változások által jelzett események hasonló jelentéseiről.

Mindezek után, fordítsuk azonban figyelmünket közvetlenül a kifejezettebben európainak mondható okkult „rendekre”, noha – mint mondtuk – végül is nyilvánvalóan ezek is a Hét Főtorony valamelyikeitől merítik erejüket.

Mindenekelőtt, európai szellemiségről – arról, ami meghatározó módon és jelentősen európai – nem beszélhetünk másként, mint: indoeurópai. Európa nem technikája, nem az egyre inkább erre berendezkedő polgárság „civilizációja” révén lett Európa. Sokkal inkább olyan szintjei révén, amire azt mondhatjuk, hogy indoeurópaiak. Több, egyaránt nagy kultúra jelenléte, gyakran egyidejű érvénye és értékei révén volt Európa Európa, amelyeket egy közös, felsőbb rendű szellemiség kötött össze és fűzött egybe – az, ami indoeurópainak mondható. Ez az eredeti egység hasonló ahhoz, ahogy az indoázsiai régiókat azok közős metafizikai irányultsága tette egységessé. Európa tehát annyiban maradandó, amennyiben indoeurópai, amennyiben számol Ázsia, India és a Távol-Kelet egykori értékeivel, és amennyiben nem a benne megvalósult – állítólagosan – magasan civilizatórius „materiális” és „technikai” vívmányokra, hanem arra épít, ami Ázsiában, különösképpen is Indiában és a valamikori Távol-Keleten egyöntetű volt. Ez pedig azok szellemisége és alapvetően metafizikai irányultsága, melynek következtében az ottani kulturális és civilizációs értékek, mintegy másodlagosan, következésképpen és a legnagyobb – a mai „Európában” csaknem teljesen elképzelhetetlen – könnyedséggel valósultak meg.

Európainak lenni ilyen értelemben azt jelentené – eurázsiainak lenni; átfogó, univerzális értelemben, és kitartani emellett az univerzalitás mellett, mindazzal szemben, ami:

1. ezen területen „belülről” felbukkanva, a maga rész-érvényénél nagyobb érvényt követel magának (ilyenek bizonyos – Magyarországon túlságosan is jól ismert – közép- és nyugat-ázsiai orientációk).

2. kitartani mindazzal szemben, amely e – mindennél magasabb értékeket megvalósító – indoeurópaiságon mintegy „kívül” esve követel magának a számára megengedett periférikus érvénynél több jogot (Amerikáról van szó).

Európa, ezt megtartva – szellemi értelemben –, nagyobb lehetne Ázsiánál – különösen mert tiszta metafizikai orientációját a „Kelet” már elhagyta, s még azért is, mert ez – Európával szemben – egy másik világ értékeit nem tudta a magáéi mellett kitartva egyidejűleg igenelni.[8]

Mindehhez képest Európa, európai ember ma csaknem pusztán névleg létezik már. Valószínűleg mindaz, amit az „Amerikai Egyesült Államok” takar, mindaz – a Közel-Keleten keresztül – Ázsia ellen akarja fordítani Európát, miután egy maga kreálta minimális különbséget csinál aközött, ami „európai” és aközött, ami „amerikai” – annak dacára, hogy ezek egyszerűen összevethetetlen típusokat takarnak, legalábbis annak szemszögéből, aki „európai” vagy „indoeurópai”.

A periférikussal szemben mindenáron kitartó indoeurópai jellem felszámolásának eszközéül a mai Európa határain belül négy „okkult rend” lett felállítva, amelyek szétszórtan, a fent említett alapfelállásnak megfelelően szerveződnek és állnak fenn: az „Ördög Tornyaihoz” és „altornyaihoz” indirekt módon kapcsolódva.

Nagy-Britannia és Franciaország területén jelenik meg az az „okkult rend”, amelynek „feladata” az USA-beli „Ördög Tornya” influenciáinak európai közvetítése és „szétsugárzása”; legveszedelmesebb, ugyanakkor a legáltalánosabbnak tűnő dolgokban jelentkező sajátosságoké: a konfrontációra való képtelenség, az önálló, megszerzett értékek mellett való kitartás, a szellemi szembehelyeződés képességének eltörlése és a hamis és illuzórikus „harmonicizmusra” való beállítódás legkülönfélébb eszközökön keresztüli elterjesztése.

Portugálián, Spanyolországon, kisebb részt Olaszországon, a balkáni országokon és Magyarországon keresztül válik láthatóvá annak az „okkult rendnek” a törekvése, amely az úgynevezett „életigenlésen” és „érzékiségen”, az ezekben jelentkező indulatiságon keresztül, s – ami szempontunkból sokkalta érdekesebb – mindennemű lelki-szellemi „extatikus felszabadultságra” való beállításon keresztül igyekszik megmérgezni azt, ami valaha Európa volt – nemcsak „dionysosi” vagy „keresztény”, hanem „apollói” szellemiséggel, felszabadulási formákkal is rendelkezvén. A harmadik, Európában ez idő szerint jelenlévő és mindennemű „emberi szervezettségtől” függetlenül is munkálkodó „okkult rend” központjait és nyomait fedeztük fel Norvégiában, Svédországban, Finnországban és Oroszországban. Ennek az „okkult rendnek” az a teljesen nyílt színen folyó feladata (nem olyan nyilvánvaló eszközökkel), hogy mindazon lázadások formáit megrontsa és hamis mederbe terelje, amelyek – legalábbis az Egyesült Államok és a képmutató „polgári Európa” által kínált – „kollektív értékek” kiterjedt politikai-morális-ideológiai terrorjával, vagy annak bizonyos aspektusaival szemben ki szeretnének tartani, ennél többet legitimnek tartva. Ennek a „rendnek” feladata az említett lázadások formáinak olyan mód megvalósuló korrumpálása, hogy a fent említett első és második „okkult rend” eszközeit és módszereit az „ellenforradalmi lázadás” különféle formáihoz igazítják, vagyis olyan formákba bújtatják az első és második „okkult rend” módszereit és céljait, amelyek a „lázadáshoz” még valamilyen módon illeszkednek, ám sokkal inkább éppen ahhoz tartoznak, ami ellen a „lázadás” irányulna, ha az kellően megfontolt és kiterjesztett lenne.

A negyedik, Európában megjelenő és hatást gyakorló „okkult rend” feladatát meglehetősen nehéz megadni. Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Romániában és Magyarországon tapasztaltuk felbukkanni. Két módszerükről van tudomásunk: számos félelmetes formában jeleníti meg magát az „európaiak maradéka” előtt, megbénítva azokat; másrészt pedig – különös módon az előbbihez kapcsolódva – a legpozitívabbaknak tekinthető személyes és csoport törekvések mérgezésének a munkájáról, sőt, azok egymás ellen fordításáról van szó ezen „rend” esetében. Nagyon is lehetséges, hogy valamely korábbi európai kathar vagy manicheus kör maradványainak mesterséges újjáélesztéséről is szó van, és ennek erőit veti be e „rend” megfélemlítéseinek alkalmaikor. Tudjuk, hogy ezek a valamikori csoportok nagy hangsúlyt fektettek az ellenség és a „Sátán” legyőzésére is, amihez bizonyos értelemben azok erői megidézései is szükségesek voltak – ám mindennemű „sátánizmus” nélkül, sőt a „sátánizmus” céljaival pontosan ellentétes célok értelmében. Úgy tűnik, mintha ez a negyedik „okkult rend” ezeket a „megidéző képességeket” mozgósítaná felforgatásának legfőbb eszközéül, hogy az indoeurópai szellemiséget végleg elhallgattassa, különösképpen olyan esetekben, ahol ez valószínűsíthető volna – többnyire egy olyan abszurd „ellenfél”-képpel, amely „az Istennél is nagyobb volna”. Végül is egy olyan „szembenállás” elterjesztéséről is szó van, ahol az ellenfél nagyobb lesz annál, mint akit le lehetne győzni. Az „ellenségtől való meghatározó értelemben fennálló függés” kialakításának ezen módszere pedig – útja a legfőbb érték, a valós, személyfeletti szuverenitásba és autonómiába való áttörés lehetőségei megszüntetésének, ahonnan is minden igazi érték látható és képviselhető volna, ha nem gátolná meg azt a valamire reagáló, valami ellenében való cselekvés szükségének az érzete, és az arra való beállítottság, amelyet az említett negyedik „okkult rend” kíván állandósítani, okkult módon magában az egyénekben érve el azt. Így ha lesznek is, akik tevékenységét bizonyos ideig túlélik, ezek már olyan nem radikális, ál-szélsőjobboldaliságot takarnak, amely „ellenség nélkül” nem tudna exisztálni.

Ezen „rendek” munkáján keresztül végső, totális pusztítás megy végbe Európában. Nem ismerve fel a „rendek” munkáját éppúgy beférkőznek a „pihenés”, mint az „aktivitás” formáiba. Lefedik úgy a szemlélődés, mint a harcos szembeszállás ciklusait, úgy felszabadító harmónia, mint az autonóm kezdeményezés felszabadító önérvényesítésének lehetőségeit.

Röviden így fest a XX. század Európájának „okkult földrajza”. Érdekes, hogy, míg a „szakrális geográfia” tárgykörében rengeteg mű született, addig egy itt csak vázlatosan és nagy léptékben mutatott „okkult geográfiával” kapcsolatos érdeklődés teljesen a háttérbe szorult. Ez azért figyelemreméltó, mert ahhoz ugyanis, hogy valóban bizonyosan el tudjuk választani a „szakrálist”, a tisztán „angyalit”, a „segítőt” és a valóban „égit” attól, amiben meghatározó még a „földi” és az „ártó”, ahhoz mindenekelőtt – ellenpéldaként – az „ártó influenciák” ismeretéről kellett volna bizonyságot adni, miután az utóbbiak már nem árthatnak – mert objektíve megismertek –, akkor volna csak lehetséges pontosan megmutatni azokat a földrajzi helyeket, amelyek még talán valóban a „szentről” és „égiről” adhatnak akár egész emberi életeket meghatározó tapasztalatokat.[9]

Ide tartozik még az elmúlt években különös módon elszaporodó – a Vatikán által számos esetben merőben konjunkturális szempontokból jóváhagyott – „hiteles szent jelenés” több esete is.[10] Úgy véljük, joggal csodálkozhatunk azon, hogy senki sem volt a „hívők” között, aki feltette volna a kérdést: vajon biztos-e, hogy nem a múlt század végi kísértet-mizéria folytatódik itt egy olyan változatban, ahol a rokonok és mások alakjait felvett „okkult tetemek”-nek az eseteit ma vallásos képzeteknek megfelelő formákat felvevő „okkult tetemek”-nek az esetei váltják fel – esetleg éppen valamely felforgató „rend” sajátos feladatának téve eleget? Nem hihetjük ugyanis komolyan, hogy Isten a „Világ Végére” vonatkozó tervét és próbaköveit megváltoztatta volna, avagy hogy az involúció hirtelen „haladásba” csapott volna át, mégha a legtöbb hitéről valójában letért „keresztény” ma így is gondolja.

Sokkal inkább itt is csak amolyan közömbösítő és elaltató „amerikai módszerről” lehel szó – hatástalanítva a hagyományosan ellenforradalmi vallásosságot. Az „Isteni Terv” természetesen az efféle módszereknek is helyet hagyott, de „Isten követői” egészen a „Világ Végéig”, „Krisztus második eljöveteléig”, az „Utolsó ítéletig” szemmel fogják ezeket tartani, és tudnak róluk – éppen az önmagukhoz, az Istenhez való, Örökléthez való hűségben kitartva.

Jegyzetek:

[1] Az okkultizmus-ellenesség bár talán elkerüli a deviáns „populista okkultizmust”, mégis rokon például a ma hatalomra jutott „baloldali” gondolkozók-filozófusok jellemző – ilyesféle dolgokkal szemben teljesen tudatlan pozíciójával, könnyen belátható a „rejtett”, az „okkult” viszonylagosan pozitív értelme abból a szempontból, hogy minden, ami anyagi, tömeges és kollektív szinten determinált és meghaladhatatlan, mindaz feloldást és meghaladást kaphat azon tudatos orientáció vagy képesség révén, ami figyelmét a „finoman meghatározottal” és a „rejtettel” kapcsolatos megismerés felé, az azoktól való szabadság értelmében tudja fordítani. „Okkultizmus és nácizmus” címü cikkünkben (Pannon Front. nr. 8.) arra hívtuk fel a figyelmet, hogy 1945 előtt még létezett olyan állam, amely azzal együtt, hogy nazi volt, valamelyest kidomborította az „okkult” tartomány látásának pozitív lehetőségeit is. Noha a Harmadik Birodalomra érdemes úgy tekinteni, mint ami az ilyen jellegű vállalkozásokba végül is belebukott, a mai helyzet – mindennemű törekvés híján az „ártó influenciák” leleplezésének a tekintetében – sokkalta determináltabb.

A „rejtett influenciák” iránti felelősségteljes érdeklődés hiánya azonban pontosan annak jelét szolgáltatja, hogy a negatív értelemben vett „okkult” – a sötét, a homályos, a „latens” – létezik, és teljesen eluralkodott, olyannyira, hogy észlelésére már hajlandóság is alig mutatkozik. A jelen cikk „okkult földrajza” is az „okkult” e negatív jelenlétét mutatja, ám azon „okkultizmus”, amely mindezt helyesen tudja kutatni, az „okkultizmus” pozitív, spirituális aspektusát mutatja meg.

Úgy véljük, nagyjából ilyen egy pontos kritika, amellyel a radikális jobboldaliságnak az „okkult” és az „okkultizmus” vonatkozásában rendelkeznie kell, értékelve úgy az általánosabb értelemben vett szélsőjobb okkuluzmus-ellenességét, mint az okkultizmusban rejlő bizonyos lehetősegeket.

Lásd még. László András: Tradicionalitás és létszemlélet: Kötet, Nyíregyháza, 1995, „Okkultizmus és metafizika” c.fej.

[2] Julius Evola: II mistero del Graal, Ed Mediterrane, Roma, 1972, 29. fej.

[3] Minthogy létezett pozitív, spirituális orientáltságú „eredeti” szabadkőművesség is.

[4] Lásd, Alekszandr Dugin: A Világkormány ideológiája; Pannon Front, nr, 12.

[5] Jean-Marc Allemand: René Guénon et Les Sept Tours du Diable; Guy Trédaniel. Paris. 1990.

[6] René Guénon: Apercus sur l ésotérisme islamique ét le Taoisme: Gallimard. Paris. 1973, lásd a Függelék recenzióját William Buchler Seabrook ..Harcos beduinok között” (Aventures en Arabie)c könyvéről.

[7] A Grál-mítoszok, a hermetika „hamis tornya” a Tarot 16. Nagy Arkánumának „sötét” aspektusai mellett Dante is megemlékezik a Nagy Kutat övező „nagy tornyokról” (Pokol, XXXI. ének. 40-57. sorok).

[8] Ez a szempont az. amely René Guénon kiváló „Kelet-Nyugat” tipológiájából sajnálatos módon kimaradt.

[9] A „szakrális” egy olyan tapasztalási formához kapcsolódik, amiben a testi, a lelki és szellemi tényezők tökéletes egységet alkotnak, s a „szent” így átjárhatóságot biztosít a tiszta metafizikai tartományba. A testi oldal dominanciáját a materializmus, a lelki oldalét a pszichizmus, okkultizmus és miszticizmus, a szellemiét a spiritualitás, maga a spirituálisan megközelített misztérium és legvégül metafizikalitás képezi.

Látható, hogy az „okkult” a pszichikussal, majd a misztikussal együtt egy olyan „közbülső” tartományhoz tartozik, amelynek még túlzott kapcsolata van a „materializmussal”, a „földivel”, ami által, a „szakrális” teljes hármas egyensúlya nem jöhet még létre. Az „okkult” ezen különféle kapcsolódásokat mutató világáról tudni, ezért elengedhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy a „testi” és „sötét” felé már nem gravitáló „szent” valóban helyesen és bizonyosan legyen felismerhető.

[10] Csomor Lajos is számos efféle jelenségre hivatkozott a P.F. 11-12. számában közölt írásában. A bizonyításoknak számos olyan tradicionálisan megfelelőbb módja van, amelyek nem veszik igénybe az erősen „érzelmi” kötelékek jegyében álló, ellenőrizhetetlen eredetű támasztékokat, ráadásul oly módon teszik ezt, hogy az érzelminek mondható tényező bizonyos esetekben való fontosságát, redukált érvényességi körrel egyébként nem tagadják meg; „ingázásról” és más efféle, mások által szokásos merőben esetleges „bizonyításokról” viszont ugyanez már nem mondható el, minthogy – az eszköz régi eredete ellenére – merőben modern, materialista, vagy pusztán okkultista módszereket lepleznek. Arról, hogy az „irracionális” miért nem feltétlenül kívánatos, továbbá, hogy ennek miért nem lehel semmi köze ahhoz, ami ténylegesen „jobboldali”, lásd ,,Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus” című cikkünket (Pannon Front, nr. 11).

Pannon Front 13.

Read more »

Julius Evola: Az élet mágikus szemléletéről

A jelen írás címe nem jelentheti számunkra azt, hogy a benne foglalt ideáknak általános fontosságot kölcsönözzünk. Sokkal inkább olyan „igazságokról” van szó, amelyeket a megvalósítás bizonyos fázisban a szellem legelső liberációja és megtisztítása céljaként kell értelmeznünk. Az itt lefektetett diszciplína különösen a „harcosok útjára” – hogy indiai termi­nológiát használjunk – a ksatriyára vonatkozik. Azonban ha valaki megvalósította ennek a diszciplínának a célját, akkor bizonyos szempontok megváltozhatnak és olyan alapállapot léphet a helyükbe, amely az igazi transzcendentális megvalósítás sajátja. (Az UR csoport megjegyzése)

Az én legyőzése – a rítusok keretein túl – a világ és az élet alapvetően új, heroikus megismeréséhez kötött: már nem pusztán szellemi foga­lomként jelenik meg, hanem a vér ritmusában, az ember sajátjaként vib­rál. Ez a világnak mint hatalomnak és a világnak, mint áldozatnak tapasz­talását jelenti. Hatalmas szabadság, melynek egyedüli törvénye maga az akció. Mindenütt hatalomból teremtett létezők és a kozmikus lélegzet, a magasság érzése, a levegősség.

Az akciót minden kötöttségtől meg kell szabadítanunk. Önmagában kell megvalósulnia: a szellem lázától szabadon, gyűlölettől és vágytól megtisztítva. A következő igazságoknak kell teljes mértékben áthatniuk a szellemet: az útnak nincsen célja, nincs mit várni, nincs mit remélni és nincs mitől félni. A világ szabad: az értelem és a célok, az „evolúció”, a sors vagy az elő­relátás olyan lények ködje és fikciója, akik képtelenek egyedül járni, pó­rázra, felügyeletre van szükségük. Te magad rendelkezel önmagad fe­lett. El kell jutnod odáig, hogy magadat mint az erők középpontját éld át, míg megismered azt az akciót, amely nem erre vagy arra a létezőre, hanem ön­magára irányul. Itt nem leszel mozgatva – szabadon mozgatod saját ma­gad. A dolgok megszűnnek számodra a vágy tárgyai lenni: az akció tárgya­ivá válnak. Kioltódnak az irracionális élet impulzusai, mivel olyan dolgok körül keringenek, amelyek már nem léteznek, így megszűnik a túlhajtottság érzése, a rohanás őrülete, a cselekvésnek „valamit tevése” és célja, a fájdalmas komolyság és a kényszerű akarás, a tragikus érzés és a titáni kö­telék, lehullik a sokaság betegsége – az élet emberi értelme. Megjelenik a felsőbbrendű nyugalom – és pontosan ebből képes a tiszta és tisztító akció újjászületni: az akció, amely minden pillanatban, minden helyen át tud fogni minden irányt, az akció, amely minden oldalon megragadhatatlanul fel tud törni, amely magát mindig önmagán túl határozza meg – önmagával szemben szabadon, győzelem és vereség, siker és kudarc, egoizmus és altruizmus felett állva,  az akció szabadon minden köteléktől, szabadon minden identifikációtól.

A megtisztulást is ebben az akcióban találod meg, mert számára már nem létezik az „individuum”, s éppúgy tovavezet téged minden absztrakt tudá­son, mint a sötét erők irracionális offenzíváján. Nem fogalmak, ideák és „értékek” kényszerképzete, hanem korlátok nélküli látás, melynek egyedüli és közvetlen tárgya a valóság – s mindezen túl az új életre keltett elementá­ris, tiszta, csillapíthatatlan valóságként megjelenő akció,- a parancs hatal­ma és az engedelmesség hatalma: az egyik olyan abszolút, mint a másik. Belőlük kell kivonni a kvintesszenciát – amíg el nem érjük azt a fokot, amelyet megkövetel az evokációk és identifikációk bármely hirtelen meg­jelenésével való materiális találkozás – amellyel egyesek hatalmas és lát­hatatlan módon felemelkednek és megszabadulnak, míg mások a testiség legalacsonyabb állapotába zuhannak.

De hogy mindezt elérhessük, már szokványos életünkben olyan disz­ciplínákat kell betartanunk, amelyek megmutatják a szentimentalizmus és az érzelmi komplikációk szükségtelenségét. S ezen a ponton jelenik meg a tiszta pillantás és a méltóságteljes akció. Mint ahogyan a harcosoknál és sportolóknál az izgatottság s a veszélytől való irracionális félelem helyé­be a benne szunnyadó erők megnyilatkoztatásának azonnali elhatározása lép. A részvét, a félelem, a türelmetlenség s az izgatottság elmorzsolja a szel­lemet, mert mind a tagadás, a szembeszegülés okkult és vámpírikus erőit táplálják. Tekintsd a szánalmat: nem oszlat el semmit a másik fájdalmá­ból, mégis szellemedet nyugtalanságba hajszolja. Ha tudsz, cselekedj, helyezkedj bele a másik személyébe, adj neki erődből. De ha nem, oldd el magad tőle. Hasonló a gyűlölet, mely alantassá tesz. Ha akarod – amennyiben az igazság megköveteli benned – rombolj, csapjál le – de ezt anélkül tedd, hogy szellemedet felizgatnád. De továbblépve: ha gyűlölsz, elbuksz, a gyűlölet megakadályoz abban, hogy az ellenfél befolyását kont­roll alatt tartsd, mi több, megnyit téged ezeknek a befolyásoknak, ame­lyeket felismerhetsz és feltarthatsz, ha mentes maradsz a reakcióktól. Aki birtokolni akarja a jó és rossz ellentéte felett álló tudást és hatalmat, an­nak el kell pusztítania a „jó” és „rossz” szenvedélyét. Tiszta aktussal, abszo­lút ajándékként kell tudni adni és nem a rokonszenv, együttérzés öröme által vezérelve. És gyűlölet nélkül kell célbatalálni. „Az erősekben vágy-és szenvedélymentes erő vagyok” – balam balavatam asmi kámaragvivarjitam.

Így beszélt önmagáról egy isteni lény, meghatározva azt az erőt és tiszta­ságot, amelyet már senki sem támadhat meg, s amelyen nem talál semmi megragadnivalót a princípium törvénye és hatása. (Bhagavaá-Gita, II, 38_; II, 47-8,- III, 30,- VII, 11.22)

De amint az ösztönök – az érzések és a tagadás – sötét hatalmának láza eltérít ettől a centrum­tól: a legmagasabban álló is az isteni létrend alá zuhan.

Eloldottság, csend és magány vezet az élet és létszemlélet megszabadí­tásához.

Távolságot tartva a létezőktől, magunkat nem másban ismerjük fel, s nem érezzük magunkat sem felette, sem azonosságban, sem alávetve má­soknak. A lények itt lent a világban egyedül vannak, törvény, kiút és meg­bocsátás nélkül – pusztán erejükbe vagy gyengeségükbe öltözve: hegycsú­csok, sziklák, homok. Ez az életszemlélet első megszabadítása. Emelkedj felül a testvériség eszméjének ragályán, a „szeretek” és a „szeretve vagyok” érzésén, az összetartozás, azonosság és kötődés vágyán. Ezektől tisztítsd meg magad. Egy bizonyos ponton túl nem kötődsz senkihez, sem a vérség, sem a megtagadás, sem a szülőföld, sem a sors összefonódása okán. Csak azzal érzed Magad együvétartozónak, aki ugyanazon az úton jár, mint Te – azon, amely nem az emberek útja és nem törődik az emberek útjával.

És ha tekintetedet a dolgokra irányítod, próbáld meg a lélektelenek hang­ját megérteni. „Milyen szépek ezek a szabad erők, amelyek még nem szen­nyeződtek be a szellemtől.” (Nietzsche). De ne mondd: „Még nem”, ha­nem: többé nem beszennyezett a „szellemtől”, s itt a „szellemen” az „irreálist” értem: mindazt, amit az ember érzéseivel, gondolataival, félelmeivel és re­ményeivel a természetbe vetített, hogy meghitté tegye és ezekkel saját nyelvét beszéltesse. Hagyd ezt: próbáld megérteni a dolgok küldetését, s éppen ott, ahol idegenszerűen, meztelenül és némán jelennek meg, ott, ahol nincsen lelkük, mert hatalmasabbak a „léleknél”. Ez a világszemlélet megszabadításához vezető első lépés. A mágia síkján szabad, szilárd és esszenciális állapotában ismered meg a világot – ahol a természet nem „természetként” és a szellem nem „szellemként” jelenik meg; ezen a síkon sem a dolgok, sem az emberek, sem az „istenek” hiposztatikus arcai nem egzisztálnak – csak erők – és ahol az élet minden pillanatban heroikus ese­mény, amely szimbólumokból, világosságból, parancsokból, rituális és ál­dozati cselekedetekből építkezik.

Ebben a világban nincs „itt” és „ott”, nem léteznek kötöttségek: minden végtelenül azonos és végtelenül különböző, és az akció tisztán és észre­vétlenül nyilvánul meg magából. És a „szél” és a „lehelet” – a hermetikusok „Nagy Zöldjének” lehelete – mindent az áldozat, odaadás, a fényteli és csodás rítus értelmében vezet a nyugodt aktivitás síkjára, amely tevéke­nyen olyan nyugodt, mint a legmélyebb nyugalom és mozdulatlanságá­ban olyan intenzív, mint a legvadabb forgatag.

Mindaz, ami „emberi”, mint egy szerencsétlenségre való sötét emléke­zés, mint egy lidérces álom képe törlődik el. Az angyal, az „ősi jég” fel­emelkedik*: a mozdulatlanság és a szédítő lassúság minden izgalmat felol­danak és éppen ez a küszöb, a megdicsőülés: túl ezen – az öröklét világa.

Fordította: Szongott Rudolf
Megjelenés: Arkhé I.

---

* Olasz szójáték: angelo = angyal és antico gelo – ősi jég, fagy. Az antico gelo a mágikus neutralitást kifejező „hűvösség”, „fagy”. (A ford.)

Read more »

László András: Carl Gustav Jungról

Az alábbi írás Dr. László András előszava Carl Gustav Jung egyik művének, a Mysterium Coniunctionis 6. fejezetének (Az alkímiai konjunkció) magyar megjelenéséhez (Nyíregyháza, 1994, Kötet Kiadó).

Carl Gustav Jung (1875-1961) német-svájci neurológus, pszichiáter és pszichológus a 20. század – elsősorban klinikai – pszichológiájának kardinális jelentőségű alakja, s e diszciplína alkotó művelőinek legnagyobbjai közé tartozik.

Jung az elsők között csatlakozott Sigmund Freud pszichoanalitikai iskolájához. Az idők folyamán azonban kezdtek bizonyos fenntartásai lenni az ortodox pszichoanalízissel kapcsolatban, különösen akkor, amikor különböző új irányzatok jöttek létre, mintegy leválva a pszichoanalízis Freud-féle vonaláról. Jung ugyanis felfigyelt arra, hogy Freudnak és követőinek, valamint Adlernek és követőinek – egyazon konkrét személy neurózisát illetően – egészen más, egymástól jelentősen különböző diagnózis-indoklásuk van, s mindkettő logikus és koherens. E felismerés nyomán arra jött rá, hogy az egyes neurotikus személyek jellemzése, betegségük oknyomozásának a kifejtése sokkal inkább jellemző egyfelől magára Freudra és a freudiánus pszichoanalitikusokra, másfelől pedig magára Adlerre és az adleriánus individuálpszichológusokra, mint a páciensre.

Carl Gustav Jung fenntartásai az idők során egyre inkább szaporodtak a freudi felfogást illetően, míg végül eltávolodott mind a pszichoanalízistől, mind személy szerint Freudtól. Fokozatosan kialakította saját irányzatát, amelyet előbb analitikus pszichológiának, majd komplex pszichológiának nevezett, s amely – általában – komplex analitikus pszichológia néven vált közismertté.

Egy-két irányvonal kivételével az összes „mélypszichológiai” irányzat eminens jellemzője a tudatalatti és/vagy a tudattalan jelentőségének hipertrofízált túlhangsúlyozása. Messzemenően ez jellemzi a Freudféle pszichoanalízist, a Stekel- és Rank-féle analitikai irányzatokat, részben pedig az Adler-féle individuál-pszichológiát; s ugyanígy elsőrendű jellemvonása a „mindentudó” tudattalan mindent megelőzőként való beállítása Jung komplex analitikus pszichológiájának is.

Sigmund Freud kétségtelenül materialista volt, a Darwin-Huxley-Haeckel-féle evolucionizmus híve, akinek szemléletét – a lelki feszültségek fokozódását, csökkenését és kiegyenlítődését illetően – még korának hidrodinamikai koncepciói is befolyásolni tudták. Vele szemben Carl Gustav Jung nyilvánvalóan nem volt materialista (például erőteljesen vonzódott a spiritualitás felé) noha szemléletétől nem voltak teljesen idegenek a materialista vonások sem. Az evolucionisztikus fílogenezis-elméletek pedig kifejezetten elfogadhatóak voltak számára.

Jung pszichológiájára jellemző a tudattalan szintjeinek megkülönböztetése: a tudat alatt az egyéni tudattalan van, ennél mélyebben a családi, ennél is mélyebben a törzsi, majd a nemzeti, az etnikai, az összemberi és az állati ősökkel kapcsolatos tudattalan-szintek következnek, végül a sort a központi erőt képviselő tudattalan zárja. Az egyéni tudattalan alatti rétegek gyűjtőneve a „kollektív tudattalan”.

Jung pszichológiájának fontos vonása a kollektív archetípusok tana, és az archetípusok jelentőségének rendkívül erős hangsúlyozása.

Jung pszichológiájában – nagyon helyesen – jelentős szerepe van a „Selbst”-nek (a „self”-nek, a „soi”-nak), vagyis az önvalónak, noha ez mégsem azonosítható minden további nélkül a szanszkrit „ātmā”-val.

Figyelemre méltó Jung elmélete az „árnyékról’’, a nyíltan vállalt és viselt tudatos és aktuális vonások rejtett kiegészítőjéről, mely alapvetően különbözik a manifeszt vonások együttesétől, sőt többnyire kifejezetten ellentétes azzal.

Carl Gustav Jung elméletei közül kifejezetten érdekes az a teória is, amely szerint a férfiaknak elsődlegesen női lelkük – animájuk –, a nőknek viszont elsődlegesen férfiúi lelkük – animusuk – van.

A Jung-féle típustan szerint a világot illetően két döntő tendencia működik az emberben: a kifelé fordulás (extraverzió) és a befelé fordulás (introverzió). Noha mindkettő megvan mindenkiben, és előtérbe helyeződésük is mindenkiben váltakozik, mégis az egyik emberben az egyik, a másik emberben a másik tendencia dominál, olyannyira, hogy ezeknek megfelelően két alaptípus különböztethető meg.

A tudat vonatkozásában négy funkcionális alapelemet különböztet meg a Jung-féle pszichológia: a gondolkodást és az érzést, valamint az érzékelést és a sejtést (intuíciót); ezek közül a gondolkozás a leginkább, az érzés pedig a legkevésbé tudatos, az érzékelés és a sejtés pedig ezek közé esik. Mindegyik képesség megvan mindenkiben, de előtérbe helyeződésük ezúttal is váltakozik, vagyis e tekintetben is beszélhetünk dominanciákról, s ezek is meghatároznak bizonyos alaptípusokat az extra- és introvertált típusok mellett.

Jung szerint különböző ösztönök, ösztönkörök vannak, ám az ember nem kizárólag természethez kötött céllal (Naturzweck-kel) rendelkezik, hanem annak is jelentősége van, ami a szellemi (das Geistige), – vagyis a kulturális, vallási és más ezekhez hasonló törekvések is alapvetően hozzátartoznak az emberi lényhez.

Nyilvánvaló, hogy a Jung-féle komplex analitikus lélektan egyértelműen spirituálisabb a Freud-féle pszichoanalízisnél és a pszichoanalízis különféle elágazásainál (például a Fromm-féle irányvonalnál).

Carl Gustav Jung döntő jelentőségűnek tekintette a szellemi tradíciókat és e tradíciók szimbolisztikáját, rokonszenvvel és behatóan foglalkozott ezekkel, bár – s ez is kétségtelen – egyáltalán nem a metafizikai tradicionalitás elvei szerint.

Sajnos Jung sem kerülte el azt – ami egyébként a mélypszichológiai iskolák mindegyikére jellemző – hogy a tudattal szemben a tudattalant tekintse időbelileg is, de lényegileg is elsődlegesnek.

Jung szerint a tudat egy sziget, amely a tudattalan óceánjából kései és felszíni képződményként merül a felszínre. E tekintetben nem jutott túlságosan távolra a Freud-fele pszichoanalízishez képest.

Jung kétségtelenül rendkívül erős hatást gyakorolt a pszichológia további alakulására, főként a fiatalabb – és a mélypszichológia iránt nyitott – kortársaira. E tekintetben három nevet és három, e nevekhez kapcsolódó irányzatot kell említeni: Viktor E. Franklt és az általa megalkotott logoszterápiai analitikát. Roberto Assagiolit és „pszichoszintezisnek” nevezett irányzatát (Assagioli vezette be az extra- és introverzió mellé az infra- és szupraverzió fogalmát), valamint Fritz Künkelt és a „sokfejű alany” elméletet. E három pszichológusnál – ha a doktrinális hangsúlyozás nem is kap jelentősebb szerepet – a tudatnak, a tudatosnak és a tudatosságnak sokkal nagyobb szerepe, jelentősege van.

Jung spirituális orientációjára figyelemmel a keleti tradícióval kapcsolatos könyvek szerzői, szent szövegek fordítói őt kérték fel arra, hogy pszichológiai bevezetést vagy kommentárt írjon e szakrális szövegfordításokhoz.

Ezek az egyébként igen érdekes kommentárok váltottak ki a metafizikai tradicionalitás létszemléleti bázisát kialakító szerzők meglehetősen éles kritikáját. René Guénon és Julius Evola „hatáskörtúllépésnek” tekintette Jungnak a tradíciókkal és a tradicionális tanításokkal kapcsolatos értelmezéseit. Szerintük a szakrális-tardicionális tanítások szövegei pszichológiailag nem ragadhatók meg és nem értelmezhetők érvényesen; s ha ezt valaki mégis megteszi, akkor az „falsificatio”-nak, hamisításnak és félrevezetésnek minősül. Például igen rossz néven vették, amikor a koncentráció-meditáció-kontempláció kiindulópontjának tekinthető „mandalá”-kat Jung egybevetette az elmebetegek – külsőleg és felületileg „mandala”-szerűnek tűnő – képzetalkotásaival, figyelmeztetve arra, hogy ezek éppen „ellenképei” az igazi mandaláknak.

A Mysterium Coniunctionis Jung egyik igen nagy jelentőségű műve, amely az alkímia (alchymia, alchemia) egyik operáció-körét mutatja be vonatkozó szövegek alapján, kifejezetten a komplex analitikus pszichológia szempontjai szerint értelmezve.

Azok, akik előtt ez a tematika csak egy kicsit is ismert, jól tudják, hogy az alkímia voltaképpen és elsősorban beavatás és metafizikai megvalósítási út volt. Ennek megfelelően az alkímiai tárgyú szövegek pszichológiai interpretációja csakis kétes érvényű lehet.

Jung alkímia-értelmezése – pszichológiailag – feltétlenül helytálló, s ha valaki így, ekként olvassa, akkor egy nagyértékű könyvet olvas, önnön szellemi épülését elősegítve. Ha azonban úgy véli, hogy az alkímia elsősorban pszichológiailag értelmezhető – nem is beszélve arról, ha úgy vélekednék netán, hogy csakis pszichológiailag fogható fel –, akkor súlyosan téved, megtévesztés áldozata lesz, és – ha ezzel kapcsolatos „tudását” másokkal is „meg kívánja osztani” – maga is megtévesztővé, félrevezetővé válik. Mindenesetre Jung hatalmas alkímia-értelmezési műve mellőzhetetlen mindazok számára, akik komolyan érdeklődnek egyfelől a pszichológia, másfelől pedig a tradicionális tanítások iránt.

A Jung-féle komplex analitikus pszichológia freudiánus kritikája nem állja meg a helyét, s e kritikák sutasága szinte azonnal megmutatkozik; különösen szembeötlő ez, ha a kritika a vallások és spirituális szimbolisztikák vagy tanítások értelmezése kapcsán merül fel. Ugyanekkor ismételten fel kell hívnunk az olvasók figyelmét arra is, hogy a Jung-féle szimbólum- és doktrínaértelmezések is csak egy határozottan limitált körön belül érvényesek, s ezen a körön túllépve már semmi esetre sem fogadhatók el. Ezzel összefüggésben arra is rá kell mutatnunk, hogy azok a törekvések, amelyek az Eranos-előadások és az Eranos-évkönyvek – egyébként kiváló – előadóit illetve alkotóit jellemzik, s amelyek szerint a mitologémák, a vallások, a vallásos szimbólumok és a tradicionális tanítások mind a valóságot fejezik ki, azt a valóságot, amely egy jungi értelemben felfogott pszichikai-pszichológiai valóság, a tradicionális létszemlélet szempontjából veszedelmes eltévelyedések és eltévelyítések, bármennyire is előkelőbb hely illeti meg ezeket, mint azokat a nézeteket, amelyek csak alaptalan meséknek tekintik a szellemi hagyomány alkotásait.

Carl Gustav Jung komplex analitikai vonala valójában kritikus tiszteletet erdemei: tiszteletet, de erős és határozott kritikát is, mindenekelőtt az Én-tudat alulról származtatott volta miatt, amely spirituális-tradicionális nézőpontból abszolúte elfogadhatatlan.

Ha egyszer valaki létrehozná a tradicionalitással valóban harmóniában lévő – pneumatológiai – pszichológiát, akkor Jung lenne az, akit – Assagioli, Franki és Künkel mellett – nagyon erősen figyelembe kellene venni a meghaladásra méltó irányzatok képviselői közül.

Az alkímia – lényege szerint – beavatási és metafizikai megvalósítási út. A fém- transzmutáció egyfelől szimbólum, másfelől a tudattranszmutáció kísérő rítusa. Az alkímiai műveletek száma iskolánként különböző lehetett, a legkülönbözőbb – olykor a kívülállók megtévesztésére szolgáló félrevezető – megnevezések mellett. Többnyire 3x7 műveletről lehetett beszélni, ezek körében pedig három „coniunctio”-ról, amelyek – egyebek között – az „androgynos”- állapot realizációjával is szorosan összefüggtek.

Általában hét művelet ment végbe a nigredóban (görög megnevezése szerint a melanōsisban), vagyis a feketeségben, a feketítésben és a feketedésben; hét művelet az albedóban (a leykōsisban), tehát a fehérségben, a fehérítésben és a fehéredésben; hét művelet pedig a rubedóban (görögül az iōsisban), a vörösségben, a vörösítésben és a vörösödésben. Mindhárom operáció-kör csúcsán megjelent a három operáció-kör mint önálló művelet. A nigredo a halál túlélésének a megvalósítására irányult, az albedo az aióni halhatatlanságra, a rubedo pedig az abszolút halhatatlanságra. A betetőződés a Sol (Nap) vagy az Aurum (Arany) volt, amelyet Cauda Pavonisnak (Pávafaroknak) is neveztek.

Carl Gustav Jung – hangsúlyozzuk ismét – pszichológiailag helyesen világította meg az alkímiát, de tudatában kell lennünk annak is, hogy a pszichológiai megvilágítás elégtelen, ugyanis az alkímia pszichológia feletti, mint ahogyan a beavatás és a metafizikai megvalósítás is az.

Carl Gustav Jung életművének már réges-rég meg kellett volna jelennie magyarul. Ez, sajnos, nem történt meg, de megindult egy folyamat, amelynek egy része éppen a Mysterium Coniunctionis mostani – nem teljes – közreadása. Remélhetjük és reméljük, hogy ez a folyamat folytatódni fog, s a nagy jelentőségű Jung-életmű magyarul is mindenki számára hozzáférhető lesz.

In C. G. Jung: Az alkímiai konjunkció. Nyíregyháza, 1994, Könyvjelző Kiadó.

Read more »