10/28/2013
A jelen írás címe nem jelentheti számunkra azt, hogy a benne foglalt
ideáknak általános fontosságot kölcsönözzünk. Sokkal inkább olyan „igazságokról”
van szó, amelyeket a megvalósítás bizonyos fázisban a szellem legelső
liberációja és megtisztítása céljaként kell értelmeznünk. Az itt lefektetett
diszciplína különösen a „harcosok útjára” – hogy indiai terminológiát
használjunk – a ksatriyára vonatkozik. Azonban ha valaki megvalósította
ennek a diszciplínának a célját, akkor bizonyos szempontok megváltozhatnak és
olyan alapállapot léphet a helyükbe, amely az igazi transzcendentális
megvalósítás sajátja. (Az UR csoport megjegyzése)
Az én legyőzése – a rítusok keretein túl –
a világ és az élet alapvetően új, heroikus megismeréséhez kötött: már nem
pusztán szellemi fogalomként jelenik meg, hanem a vér ritmusában, az ember
sajátjaként vibrál. Ez a világnak mint hatalomnak és a világnak, mint
áldozatnak tapasztalását jelenti. Hatalmas szabadság, melynek egyedüli
törvénye maga az akció. Mindenütt hatalomból teremtett létezők és a kozmikus
lélegzet, a magasság érzése, a levegősség.
Az akciót minden
kötöttségtől meg kell szabadítanunk. Önmagában kell megvalósulnia: a szellem
lázától szabadon, gyűlölettől és vágytól megtisztítva. A következő igazságoknak
kell teljes mértékben áthatniuk a szellemet: az útnak nincsen célja, nincs
mit várni, nincs mit remélni és nincs mitől félni. A világ szabad: az
értelem és a célok, az „evolúció”, a sors vagy az előrelátás olyan lények
ködje és fikciója, akik képtelenek egyedül járni, pórázra, felügyeletre van
szükségük. Te magad rendelkezel önmagad felett. El kell jutnod odáig, hogy
magadat mint az erők középpontját éld át, míg megismered azt az akciót,
amely nem erre vagy arra a létezőre, hanem önmagára irányul. Itt nem leszel
mozgatva – szabadon mozgatod saját magad. A dolgok megszűnnek számodra a vágy
tárgyai lenni: az akció tárgyaivá válnak. Kioltódnak az irracionális élet
impulzusai, mivel olyan dolgok körül keringenek, amelyek már nem léteznek, így
megszűnik a túlhajtottság érzése, a rohanás őrülete, a cselekvésnek „valamit
tevése” és célja, a fájdalmas komolyság és a kényszerű akarás, a tragikus érzés
és a titáni kötelék, lehullik a sokaság betegsége – az élet emberi értelme.
Megjelenik a felsőbbrendű nyugalom – és pontosan ebből képes a tiszta és
tisztító akció újjászületni: az akció, amely minden pillanatban, minden helyen
át tud fogni minden irányt, az akció, amely minden oldalon megragadhatatlanul
fel tud törni, amely magát mindig önmagán túl határozza meg – önmagával
szemben szabadon, győzelem és vereség, siker és kudarc, egoizmus és altruizmus
felett állva, az akció szabadon minden
köteléktől, szabadon minden identifikációtól.
A megtisztulást is
ebben az akcióban találod meg, mert számára már nem létezik az „individuum”, s
éppúgy tovavezet téged minden absztrakt tudáson, mint a sötét erők
irracionális offenzíváján. Nem fogalmak, ideák és „értékek” kényszerképzete,
hanem korlátok nélküli látás, melynek egyedüli és közvetlen tárgya a
valóság – s mindezen túl az új életre keltett elementáris, tiszta,
csillapíthatatlan valóságként megjelenő akció,- a parancs hatalma és az
engedelmesség hatalma: az egyik olyan abszolút, mint a másik. Belőlük kell
kivonni a kvintesszenciát – amíg el nem érjük azt a fokot, amelyet megkövetel
az evokációk és identifikációk bármely hirtelen megjelenésével való materiális
találkozás – amellyel egyesek hatalmas és láthatatlan módon felemelkednek és
megszabadulnak, míg mások a testiség legalacsonyabb állapotába zuhannak.
De hogy mindezt
elérhessük, már szokványos életünkben olyan diszciplínákat kell betartanunk,
amelyek megmutatják a szentimentalizmus és az érzelmi komplikációk
szükségtelenségét. S ezen a ponton jelenik meg a tiszta pillantás és a
méltóságteljes akció. Mint ahogyan a harcosoknál és sportolóknál az izgatottság
s a veszélytől való irracionális félelem helyébe a benne szunnyadó erők
megnyilatkoztatásának azonnali elhatározása lép. A részvét, a félelem, a
türelmetlenség s az izgatottság elmorzsolja a szellemet, mert mind a tagadás,
a szembeszegülés okkult és vámpírikus erőit táplálják. Tekintsd a szánalmat:
nem oszlat el semmit a másik fájdalmából, mégis szellemedet nyugtalanságba
hajszolja. Ha tudsz, cselekedj, helyezkedj bele a másik személyébe, adj neki
erődből. De ha nem, oldd el magad tőle. Hasonló a gyűlölet, mely alantassá
tesz. Ha akarod – amennyiben az igazság megköveteli benned – rombolj, csapjál
le – de ezt anélkül tedd, hogy szellemedet felizgatnád. De továbblépve: ha
gyűlölsz, elbuksz, a gyűlölet megakadályoz abban, hogy az ellenfél befolyását
kontroll alatt tartsd, mi több, megnyit téged ezeknek a befolyásoknak, amelyeket
felismerhetsz és feltarthatsz, ha mentes maradsz a reakcióktól. Aki birtokolni
akarja a jó és rossz ellentéte felett álló tudást és hatalmat, annak el kell
pusztítania a „jó” és „rossz” szenvedélyét. Tiszta aktussal, abszolút
ajándékként kell tudni adni és nem a rokonszenv, együttérzés öröme által
vezérelve. És gyűlölet nélkül kell célbatalálni. „Az erősekben vágy-és
szenvedélymentes erő vagyok” – balam balavatam asmi kámaragvivarjitam.
Így beszélt önmagáról
egy isteni lény, meghatározva azt az erőt és tisztaságot, amelyet
már senki sem támadhat meg, s amelyen nem talál semmi megragadnivalót a
princípium törvénye és hatása. (Bhagavaá-Gita, II, 38; II,
47-8,- III, 30,- VII, 11.22)
De amint az ösztönök –
az érzések és a tagadás – sötét hatalmának láza eltérít ettől a centrumtól: a
legmagasabban álló is az isteni létrend alá zuhan.
Eloldottság, csend és
magány vezet az élet és létszemlélet megszabadításához.
Távolságot tartva a
létezőktől, magunkat nem másban ismerjük fel, s nem érezzük magunkat sem
felette, sem azonosságban, sem alávetve másoknak. A lények itt lent a világban
egyedül vannak, törvény, kiút és megbocsátás nélkül – pusztán erejükbe vagy
gyengeségükbe öltözve: hegycsúcsok, sziklák, homok. Ez az életszemlélet első
megszabadítása. Emelkedj felül a testvériség eszméjének ragályán, a „szeretek”
és a „szeretve vagyok” érzésén, az összetartozás, azonosság és kötődés vágyán.
Ezektől tisztítsd meg magad. Egy bizonyos ponton túl nem kötődsz senkihez, sem
a vérség, sem a megtagadás, sem a szülőföld, sem a sors összefonódása okán.
Csak azzal érzed Magad együvétartozónak, aki ugyanazon az úton jár, mint Te – azon,
amely nem az emberek útja és nem törődik az emberek útjával.
És ha tekintetedet a
dolgokra irányítod, próbáld meg a lélektelenek hangját megérteni. „Milyen
szépek ezek a szabad erők, amelyek még nem szennyeződtek be a szellemtől.”
(Nietzsche). De ne mondd: „Még nem”, hanem: többé nem beszennyezett a „szellemtől”,
s itt a „szellemen” az „irreálist” értem: mindazt, amit az ember érzéseivel,
gondolataival, félelmeivel és reményeivel a természetbe vetített, hogy
meghitté tegye és ezekkel saját nyelvét beszéltesse. Hagyd ezt: próbáld
megérteni a dolgok küldetését, s éppen ott, ahol idegenszerűen, meztelenül és
némán jelennek meg, ott, ahol nincsen lelkük, mert hatalmasabbak a „léleknél”.
Ez a világszemlélet megszabadításához vezető első lépés. A mágia síkján
szabad, szilárd és esszenciális állapotában ismered meg a világot – ahol a
természet nem „természetként” és a szellem nem „szellemként” jelenik meg; ezen
a síkon sem a dolgok, sem az emberek, sem az „istenek” hiposztatikus arcai nem
egzisztálnak – csak erők – és ahol az élet minden pillanatban
heroikus esemény, amely szimbólumokból, világosságból, parancsokból, rituális
és áldozati cselekedetekből építkezik.
Ebben a világban nincs „itt”
és „ott”, nem léteznek kötöttségek: minden végtelenül azonos és végtelenül
különböző, és az akció tisztán és észrevétlenül nyilvánul meg magából. És a „szél”
és a „lehelet” – a hermetikusok „Nagy Zöldjének” lehelete – mindent az áldozat,
odaadás, a fényteli és csodás rítus értelmében vezet a nyugodt aktivitás
síkjára, amely tevékenyen olyan nyugodt, mint a legmélyebb nyugalom és
mozdulatlanságában olyan intenzív, mint a legvadabb forgatag.
Mindaz, ami „emberi”,
mint egy szerencsétlenségre való sötét emlékezés, mint egy lidérces álom képe
törlődik el. Az angyal, az „ősi jég” felemelkedik*:
a mozdulatlanság és a szédítő lassúság minden izgalmat feloldanak és éppen ez
a küszöb, a megdicsőülés: túl ezen – az öröklét világa.
Fordította: Szongott Rudolf
Megjelenés: Arkhé I.
Megjelenés: Arkhé I.
* Olasz
szójáték: angelo = angyal és antico gelo – ősi jég, fagy. Az antico
gelo a mágikus neutralitást kifejező „hűvösség”, „fagy”. (A ford.)
Posted in: Arkhé,beavatás,Bevezetés a mágiába,Julius Evola,mágia,magyar,metafizika,metaphysika,spiritualitás
