Julius Evola: Az élet mágikus szemléletéről

A jelen írás címe nem jelentheti számunkra azt, hogy a benne foglalt ideáknak általános fontosságot kölcsönözzünk. Sokkal inkább olyan „igazságokról” van szó, amelyeket a megvalósítás bizonyos fázisban a szellem legelső liberációja és megtisztítása céljaként kell értelmeznünk. Az itt lefektetett diszciplína különösen a „harcosok útjára” – hogy indiai termi­nológiát használjunk – a ksatriyára vonatkozik. Azonban ha valaki megvalósította ennek a diszciplínának a célját, akkor bizonyos szempontok megváltozhatnak és olyan alapállapot léphet a helyükbe, amely az igazi transzcendentális megvalósítás sajátja. (Az UR csoport megjegyzése)

Az én legyőzése – a rítusok keretein túl – a világ és az élet alapvetően új, heroikus megismeréséhez kötött: már nem pusztán szellemi foga­lomként jelenik meg, hanem a vér ritmusában, az ember sajátjaként vib­rál. Ez a világnak mint hatalomnak és a világnak, mint áldozatnak tapasz­talását jelenti. Hatalmas szabadság, melynek egyedüli törvénye maga az akció. Mindenütt hatalomból teremtett létezők és a kozmikus lélegzet, a magasság érzése, a levegősség.

Az akciót minden kötöttségtől meg kell szabadítanunk. Önmagában kell megvalósulnia: a szellem lázától szabadon, gyűlölettől és vágytól megtisztítva. A következő igazságoknak kell teljes mértékben áthatniuk a szellemet: az útnak nincsen célja, nincs mit várni, nincs mit remélni és nincs mitől félni. A világ szabad: az értelem és a célok, az „evolúció”, a sors vagy az elő­relátás olyan lények ködje és fikciója, akik képtelenek egyedül járni, pó­rázra, felügyeletre van szükségük. Te magad rendelkezel önmagad fe­lett. El kell jutnod odáig, hogy magadat mint az erők középpontját éld át, míg megismered azt az akciót, amely nem erre vagy arra a létezőre, hanem ön­magára irányul. Itt nem leszel mozgatva – szabadon mozgatod saját ma­gad. A dolgok megszűnnek számodra a vágy tárgyai lenni: az akció tárgya­ivá válnak. Kioltódnak az irracionális élet impulzusai, mivel olyan dolgok körül keringenek, amelyek már nem léteznek, így megszűnik a túlhajtottság érzése, a rohanás őrülete, a cselekvésnek „valamit tevése” és célja, a fájdalmas komolyság és a kényszerű akarás, a tragikus érzés és a titáni kö­telék, lehullik a sokaság betegsége – az élet emberi értelme. Megjelenik a felsőbbrendű nyugalom – és pontosan ebből képes a tiszta és tisztító akció újjászületni: az akció, amely minden pillanatban, minden helyen át tud fogni minden irányt, az akció, amely minden oldalon megragadhatatlanul fel tud törni, amely magát mindig önmagán túl határozza meg – önmagával szemben szabadon, győzelem és vereség, siker és kudarc, egoizmus és altruizmus felett állva,  az akció szabadon minden köteléktől, szabadon minden identifikációtól.

A megtisztulást is ebben az akcióban találod meg, mert számára már nem létezik az „individuum”, s éppúgy tovavezet téged minden absztrakt tudá­son, mint a sötét erők irracionális offenzíváján. Nem fogalmak, ideák és „értékek” kényszerképzete, hanem korlátok nélküli látás, melynek egyedüli és közvetlen tárgya a valóság – s mindezen túl az új életre keltett elementá­ris, tiszta, csillapíthatatlan valóságként megjelenő akció,- a parancs hatal­ma és az engedelmesség hatalma: az egyik olyan abszolút, mint a másik. Belőlük kell kivonni a kvintesszenciát – amíg el nem érjük azt a fokot, amelyet megkövetel az evokációk és identifikációk bármely hirtelen meg­jelenésével való materiális találkozás – amellyel egyesek hatalmas és lát­hatatlan módon felemelkednek és megszabadulnak, míg mások a testiség legalacsonyabb állapotába zuhannak.

De hogy mindezt elérhessük, már szokványos életünkben olyan disz­ciplínákat kell betartanunk, amelyek megmutatják a szentimentalizmus és az érzelmi komplikációk szükségtelenségét. S ezen a ponton jelenik meg a tiszta pillantás és a méltóságteljes akció. Mint ahogyan a harcosoknál és sportolóknál az izgatottság s a veszélytől való irracionális félelem helyé­be a benne szunnyadó erők megnyilatkoztatásának azonnali elhatározása lép. A részvét, a félelem, a türelmetlenség s az izgatottság elmorzsolja a szel­lemet, mert mind a tagadás, a szembeszegülés okkult és vámpírikus erőit táplálják. Tekintsd a szánalmat: nem oszlat el semmit a másik fájdalmá­ból, mégis szellemedet nyugtalanságba hajszolja. Ha tudsz, cselekedj, helyezkedj bele a másik személyébe, adj neki erődből. De ha nem, oldd el magad tőle. Hasonló a gyűlölet, mely alantassá tesz. Ha akarod – amennyiben az igazság megköveteli benned – rombolj, csapjál le – de ezt anélkül tedd, hogy szellemedet felizgatnád. De továbblépve: ha gyűlölsz, elbuksz, a gyűlölet megakadályoz abban, hogy az ellenfél befolyását kont­roll alatt tartsd, mi több, megnyit téged ezeknek a befolyásoknak, ame­lyeket felismerhetsz és feltarthatsz, ha mentes maradsz a reakcióktól. Aki birtokolni akarja a jó és rossz ellentéte felett álló tudást és hatalmat, an­nak el kell pusztítania a „jó” és „rossz” szenvedélyét. Tiszta aktussal, abszo­lút ajándékként kell tudni adni és nem a rokonszenv, együttérzés öröme által vezérelve. És gyűlölet nélkül kell célbatalálni. „Az erősekben vágy-és szenvedélymentes erő vagyok” – balam balavatam asmi kámaragvivarjitam.

Így beszélt önmagáról egy isteni lény, meghatározva azt az erőt és tiszta­ságot, amelyet már senki sem támadhat meg, s amelyen nem talál semmi megragadnivalót a princípium törvénye és hatása. (Bhagavaá-Gita, II, 38_; II, 47-8,- III, 30,- VII, 11.22)

De amint az ösztönök – az érzések és a tagadás – sötét hatalmának láza eltérít ettől a centrum­tól: a legmagasabban álló is az isteni létrend alá zuhan.

Eloldottság, csend és magány vezet az élet és létszemlélet megszabadí­tásához.

Távolságot tartva a létezőktől, magunkat nem másban ismerjük fel, s nem érezzük magunkat sem felette, sem azonosságban, sem alávetve má­soknak. A lények itt lent a világban egyedül vannak, törvény, kiút és meg­bocsátás nélkül – pusztán erejükbe vagy gyengeségükbe öltözve: hegycsú­csok, sziklák, homok. Ez az életszemlélet első megszabadítása. Emelkedj felül a testvériség eszméjének ragályán, a „szeretek” és a „szeretve vagyok” érzésén, az összetartozás, azonosság és kötődés vágyán. Ezektől tisztítsd meg magad. Egy bizonyos ponton túl nem kötődsz senkihez, sem a vérség, sem a megtagadás, sem a szülőföld, sem a sors összefonódása okán. Csak azzal érzed Magad együvétartozónak, aki ugyanazon az úton jár, mint Te – azon, amely nem az emberek útja és nem törődik az emberek útjával.

És ha tekintetedet a dolgokra irányítod, próbáld meg a lélektelenek hang­ját megérteni. „Milyen szépek ezek a szabad erők, amelyek még nem szen­nyeződtek be a szellemtől.” (Nietzsche). De ne mondd: „Még nem”, ha­nem: többé nem beszennyezett a „szellemtől”, s itt a „szellemen” az „irreálist” értem: mindazt, amit az ember érzéseivel, gondolataival, félelmeivel és re­ményeivel a természetbe vetített, hogy meghitté tegye és ezekkel saját nyelvét beszéltesse. Hagyd ezt: próbáld megérteni a dolgok küldetését, s éppen ott, ahol idegenszerűen, meztelenül és némán jelennek meg, ott, ahol nincsen lelkük, mert hatalmasabbak a „léleknél”. Ez a világszemlélet megszabadításához vezető első lépés. A mágia síkján szabad, szilárd és esszenciális állapotában ismered meg a világot – ahol a természet nem „természetként” és a szellem nem „szellemként” jelenik meg; ezen a síkon sem a dolgok, sem az emberek, sem az „istenek” hiposztatikus arcai nem egzisztálnak – csak erők – és ahol az élet minden pillanatban heroikus ese­mény, amely szimbólumokból, világosságból, parancsokból, rituális és ál­dozati cselekedetekből építkezik.

Ebben a világban nincs „itt” és „ott”, nem léteznek kötöttségek: minden végtelenül azonos és végtelenül különböző, és az akció tisztán és észre­vétlenül nyilvánul meg magából. És a „szél” és a „lehelet” – a hermetikusok „Nagy Zöldjének” lehelete – mindent az áldozat, odaadás, a fényteli és csodás rítus értelmében vezet a nyugodt aktivitás síkjára, amely tevéke­nyen olyan nyugodt, mint a legmélyebb nyugalom és mozdulatlanságá­ban olyan intenzív, mint a legvadabb forgatag.

Mindaz, ami „emberi”, mint egy szerencsétlenségre való sötét emléke­zés, mint egy lidérces álom képe törlődik el. Az angyal, az „ősi jég” fel­emelkedik*: a mozdulatlanság és a szédítő lassúság minden izgalmat felol­danak és éppen ez a küszöb, a megdicsőülés: túl ezen – az öröklét világa.

Fordította: Szongott Rudolf
Megjelenés: Arkhé I.

---

* Olasz szójáték: angelo = angyal és antico gelo – ősi jég, fagy. Az antico gelo a mágikus neutralitást kifejező „hűvösség”, „fagy”. (A ford.)

Read more »