Molnár András: A fény és a villanykörte

A templomokba „villanyvilágítást” szerelnek. Ezt „korszerűsítésnek” nevezik, és „szép”-nek, „fejlett”-nek és „méltó”-nak találják. Már egy ideje az oltáron is egy piros égő szolgáltatja az „isteni fényt”. Pedig mi ez? Sacrilegium, blaszfémia, a Fény megcsúfolása, eltorzítása és elátkozása. Istentelenség. A „fény” halott. Mesterséges, munkából előállított, materiális, merev, élettelen „fény”, maximálisan tiszteletlen az Élő Istennel, a szakrális fény árasztójával szemben. De még Luciferrel, a fényhordozóval szemben is, aki Sátánként magát a világosság angyalává változtatja. Mert az ő fénye legalább sötét, s nem ez az undok, bevehetetlen mű világítás, ez a műanyag „jelenlét”.

A román kori templomokat és a katedrálisokat úgy építették, hogy azok természetes módon engedik be az isteni fényt, és evvel megszentelik a teret, és magasba emelik a templomba lépőt. Ahol a templom sötét, ott a csönd miatt sötét, s ha mégis e sötétből fény lángolt, az csak gyertya lángja lehetett, s az arany mély ragyogása a templomfalakról. Az oltáron is láng jelezte: Isten jelen van.

A láng él. A tűz nem merev és halott és vak fény, hanem élő, mozgó valóság, nyelv és taglejtés. Rajta keresztül a szerelem vagy a Szentlélek beszél. A villanykörtén keresztül csak a szabadkőműves Edison szellemtelen gépagya morog monoton fáradhatatlanságban, mint az összes többi zaj. Ami a fülnek egy fűnyíró gép hangja, az a szemnek egy „égő”. Az „égő” nem ég: élettelen, lángtalan, mint egy vak ember szeme.

Az igazi, természetfölötti fény visszatükröződése a természetes fény: a Nap arany, a Hold ezüst és a többi planéta csillogó-ragyogó, vöröses, kékes, sárgás, olykor hunyorgó, élettel telt fénye, a macskák smaragdszeme, a szentjánosbogár ékkő-zöldje, „varázsszeme” az éjszakában. A természetes fény sohasem mozdulatlan, mint egy döglila zúgást árasztó neon, kattogó reklámfelirat vagy egy utcai „lámpatest”, ami mindent hullaház-szerűvé tesz maga körül, amint „fénye” szintén szellemtelen anyagokra és tárgyakra esik: a betonra, vagy az aszfaltra, vagy a műanyagasztalra és műanyagszékekre. Miként a műanyagból készült tárgyakkal, szobrokkal stb. nem lehet azonosulni, azok mindig idegenek, „külsők”, üresek és értéktelenek, szemetek maradnak: úgy a kattintásra előálló és kattintásra kialvó neonfény szórt, éles idegenségével sem. A mesterséges fény olyan, mint egy anti-varázsló, aki pálcájával érintve nem arannyá, hanem halottá változtat mindent, amire ráüt.

A természetes fény mozdulatlanságában is mozog, mozgásában is mozdulatlan: fokozatai vannak, s nem hirtelensége, hacsak nem a nyári viharban érlelődő, s a felhők rettenetes szerelmében kihasadó villámnak, a macskaszemek titokzatos villanásának az éjszakai út sötétségében, vagy egy templom csúcsáról visszatükröződő napfény-sugárnak. A Nap mozgása hajnal és alkonyat között a friss délelőttön és érett délutánon át és a vakító délben teljesen más fényviszonyokat és árnyékokat teremt, állandóan él és éltet, s még lenyugvásával is hűsbe takar és önnön fényére emlékeztet. Ha eső esik, szivárvánnyá oszlik, ha felhőkbe burkolózva száll, áttör rajta, s fény-árnyékká, dús homállyá gomolyodik, melyben hatalom és szabadság játéka nyilvánul meg. Egyetlen fényforrás, mely valóban forrása a fénynek, végtelen minőségeket és gazdagságot teremt mindavval, amit éltet, s ami nélküle nem élne.

A Hold ezüstje, mely szintén a Nap aranyából van elkészítve, más fényt bocsát a világra: mindent sejtelmessé, varázslat-szerűvé, ékszerré tesz, olykor baljóslatúvá és méllyé. A legapróbb porszem árnyéka is hatalmas szakadékká válik az asztalon, s a szökőkút nyugodtan csobogó vize delejes, belülről átvilágított csillám lesz, akár egy ezüstlánc szemei, melyet egy fehér női kéz vesz elő titkos rejtekhelyéről. Minden pillanatban eredetüket és természetüket változtatják a jelenségek, fölfeik ezermillió arcukat, végtelen belső gazdagságukat: íme az isteni fény férfi és női módosulata.

És a mozgó planéták, az Esthajnalcsillag és a többi négy, a vöröses Mars, a kékes Jupiter, a sárgásán ragyogó Szaturnusz, az alig-alig látható, illékony Merkúr, mind a Nap sok módosulata, melyekhez nemcsak órát és naptárt lehet viszonyítani, hanem amelyekben a Föld, az egész Természet változását, az élet összes ritmusát föl lehet ismerni és meg lehet élni.

A „televízió” halott, áporodott és roncsoló, fejfájdító fénye, a fülledt „tévézőszobák” és az egyre fülledő „tévéző emberek”, akik azt hiszik, hogy „értesülnek a világ dolgairól”, pedig csak a legújabb zavaros és értelmetlen botrányról értesülnek, s annak kibogozhatatlan, őket személyesen nem is érintő bogait „bogozzák” egész nap, egész heteken, hónapokon, éveken át, egész halálulcnapjáig. S miről értesülnek végül is? Semmiről. Egy még vidéken élő hétéves gyermek jobban lát, tisztábban érez, mint ők, egész „telekommunikációjukkal” és „elektronikus csodáikkal” együtt.

Mit csináltak az „asztronómusok”? Kikémlelték, hogy „foltok vannak a Napon”, holott csak a szűrős üvegű lencséken át kapott torzított képeken vannak foltok, s az ő elméjükben. A ’fontoskodó-szemüveges’ vagy épp farmernadrágos „tudósok” csak semmirevaló, ostoba „tényeket” tudtak megállapítani, anélkül, hogy megérezték volna valamit is az Egész folyamatosan föltáruló szépségéből. A műszerekből csak a műszerek merev és halott lelke, és nem a műszerek által torzított világ lelke látszik. Az ultrahanggal „föltárt vagina”, az állatkertben „tanulmányozott állat”, a műholddal készített „meteorológiai jelentés” éppen olyan tárgy, mint a „napfoltos” képek értelmetlen sokasága. Volt olyan idő, mikor egy egyszerű, nyáklapokhoz és áramkörökhöz mit sem értő paraszt az égre vetett egyetlen pillantásával, vagy a bőrén érzett, higanyszál és szélzsak nélkül is érzékelt légáramlatból pontosabban megmondta egész másnapra és egy hétre, sőt egy évre előre az idő járását, s érezte, hogy mikor szomjazik a föld, vagy mikor kell betakarítani. S tudta, hogy keleten kell keresni a Hajnalcsillagot, és nyugaton az Estcsillagot.

A fényt egykor látták. Ma „csinálják”. Egykor fürödtek benne és árasztották. Ma „villognak” a reflektorok „spotlight’-jában, és csillogtatják benne hamis, flitteres öltözéküket, hogy eltakarják vele már születésükkor poshadt arcukat és bőrüket. S míg egykor szemlélték és belülről ismerték a fényt, ma „szerelik”. Izrael sátorában, majd a Templomban Isten jelenléte fénylett a ’Legszentebb’-ben. Ez a Shekinah, az isteni fény. Ma a templomokban a szellemtelen műfény, a villanykörte, a Wolfram-szálas „izzó” éktelenkedik, egy negatív mozdulatlanságba, a halottak mozdulatlanságába vonva mindazt, ami egykor élő és bensőséges valóság volt.

Pannon Front 36.

Read more »

Julius Evola: A szexus metafizikája (részlet)

V. ERÓSZ ÉS A SZAPORODÁSI ÖSZTÖN

Az előző szakaszban elörebocsátott megfontolások az erotika-élmény intenzív voltára szándékoztak rámutatni, kirekesztve eme átélésnek megtört, nem teljes formáit. Eltekintve attól, hogy éppen ezzel, szembehelyezkedünk a biológia által beállított szexualitás-elmélettel, a félreértések elkerülése végett, szembenállunk azokkal is, akik felújítva a „természetbe” való visszatérés nevében Rousseau hadüzenetét a „kultúra” ellen, a szexus és a testiség új, naturalisztikus vallása meghirdetésének hibájába estek. A legismertebb előharcosa ennek az iskolának egyébként D. H. Lawrence volt. Az ő álláspontját summázták Campion szavai Aldous Huxley Point Counter Poínt-jében. Campion azt állítja, hogy az embereket nem a természetes éhség vagy a vágyak teszik oly bestiálissá: „Sőt, a bestialitás nem is jó szó, hiszen valamiféle állatiságra emlékeztet. Mondjuk így: túlságosan is emberi romlottság és bűnösség mindez. A képzelet, az intellektus, az alapelvek, a nevelés, a szokások. Hagyd az ösztönöket magára, s meglátod alig tesznek valami rosszat.” Ily módon az emberek többségét pervertáltakként tanulmányozzák, akik mind a „hús istenítésével, mind annak a lélekért történő megtagadásával, távol vannak a centrális emberi normalitástól. Lawrence hozzáteszi a következőt: „Az én vallásom bizalom a vérben és a »húsban«, amik bölcsebbek, mint az értelem.” Különös, de Lawrence eme szavai még nem is annyira elfajzottak, mint a következőek: „Istent, az Atyát, a kifürkészhetetlent, a megismerhetetlent húsunkban hordjuk és az asszonyban találjuk meg. Ő a kapu, amin keresztül jövünk és megyünk. Benne térünk vissza az Atyához, éppen úgy, mint azok a vakok és tudatlanok, akik jelen voltak a színeváltozásnál.”[1] Azonkívül, bizonyos hiteles intuíciókkal rendelkezett a véren keresztüli egyesülés kapcsán. Persze eme feltevés ellenére is elkerülhetetlenül kétértelműségbe keveredett, egy megcsonkítást pedig üdvözítő ideálként értelmezett. Peladannak igaza volt, amikor ezt mondta: „Annyit ér a realizmus a szerelemben, mint a művészetben. A természet utánzása az erotikában állatutánzás lesz.”[2] Ha ebben az értelemben nézzük, az igazság az, hogy a „naturalizmus” csak lealjasodást jelölhet, mivel az, amit naturálisnak hívnak, az embert mint embert illetően, egyáltalán nem ugyanaz, mint amit a „naturális” kifejezés jelöl az állatok esetében. Egy összhang akkor „naturális”, amikor valami saját mivoltával van összhangban, azzal a hellyel, ahová például mint ember, a lények mindent átölelő hierarchiájában tartozik.

Nos, láthatjuk, hogy az emberi szerelem és szexus meghatározása összetett faktorok egész csoportjainak vizsgálatát kívánja meg, s ez adott esetben azt is magába foglalhatja, ami még az állatiság kritériumaival összevetve is perverziónak látszik. Természetesnek lenni Campion szavainak értelmében annyi, mint az emberhez képest eltorzultnak lenni. Az emberi szexualitásnak saját, specifikus fiziognómiája van. Minél differenciáltabb az egyéniség, annál nagyobb mértékben szabad már a kötöttségektől és az állati szexualitásban (itt is inkább a nőstények mint a hímek esetében) jelenlévő szexuális izgatottság évszaki periodicitásától. Az ember bármikor érezhet vágyat, bármikor szeretkezhet, és ez természetes nagysága szerelmének. Ily módon sehogy sem az úgynevezett „romlottság” származik a természettől való elszakadásból”.

De menjünk egy lépéssel tovább és mondjuk ki, hogy a szexuális szerelem nem a fizikai szükségletek egyike, s ez az elgondolás szintén félreértés eredménye. Kizárólag fizikai szexuális vágy sohasem merül fel az emberben; az ember vágya szubsztanciálisan mindig pszychikai (lelki), és a fizikai vágy csak a pszychikai vágy lefordulása vagy levetítődése. Csak a legprimitívebb egyéneknél záródik a kör olyan gyorsan, hogy az illető tudatában csak a folyamat végeredménye, a fiziológiai feltételező képességekhez láncolt nemi vágy jelenik meg félreérthetetlenül és élesen, ami egyébként az állati szexualitás elsődleges jellemzője.

Ez lesz a legalkalmasabb hely a jelenkori szexológia által gyártott „szaporodási ösztön” mítoszát illető kritika kifejtésére, amit ez egyébként minden érzékiség elsődleges okaként határoz meg. Ezt az un. „szaporodási” és „önfenntartási ösztönt” egyfajta fundamentális erőnek tarjta, mely állítólag az emberben ugyanannyira működik, mint az állatokban. E bárgyú és szánalmas elméletnek a körvonalait olyan pozitivista biológusok és pszychológusok húzták meg, mint amilyen Morselli,[3] s akik nemcsak odáig mennek, hogy az egyik „ösztönt” alárendelik a másiknak, hanem egyenesen úgy vélik, hogy az egyedek csakis azért táplálkoznak és küzdenek az életben maradásért, hogy szaporodhassanak, lévén a legmagasabb cél az „egyetemes élet folytonossága”.

A „szaporodási ösztön” viszonylagossága pregnánsan bemutatható, ha mással nem jelezve, hány olyan impulzus van az emberben, amely neutralizálhatja vagy támadhatja ezt az „ösztönt” olyannyira, hogy elpusztításához vagy a tőle való tökéletes szeparálódáshoz, és még véletlenül sem a „faj végső céljához” vezethet. Ezt a szerepet bizonyos esetekben éppenséggel a „szaporodási ösztön” is játszhatja, mikoris nem vagyunk tekintettel saját egészségünkre vagy önfenntartásunkra.

A „szaporodási ösztön” a szexuális impulzus teljesen hamis magyarázata, mely minden pszychológiai alapot nélkülöz, és nem talál támogatásra a tudatos egyéni átélésben sem. Az ösztön az emberben tudati tény. De mint tudattartalom, szaporodásra irányuló ösztön nem létezik; a „nemzési” momentumnak sem a szexuális vágyban mint tapasztalatban, sem a vágy kifejlődésében nincs helye. A tudás, hogy a szexuális vágy és érzékiség által mozgatott férfi és nő közösülése új lény nemzésével végződhet a posteriori és empirikus tapasztalat. Számos primitív nép olyan okokat tulajdonít a születésnek, melyek a koitusszal nincsenek összefüggésben. Tökéletesen igaz, amit Klages írt: „Szándékos meghamisítás a szexuális ösztönt szaporodási ösztönnek hívni. A szaporodás a szexuális aktivitás lehetséges következménye, ami azonban egyáltalán nem élhető át aktuálisan a szexuális izgalomban. Az állat nincs ennek tudatában; csak az ember tudja”[4] és tartja eszében, nem is amikor kiéli az ösztönt, hanem amikor alárendeli valamilyen célnak. Fölösleges rámutatni, hány olyan eset történt, amikor a teherbe esést nem keresték, mégis bekövetkezett. Még rágondolni is rossz, hogy a történelemben és a művészetben az emberi szerelem legemelkedettebb példái, mint amilyen a Tristan és Izolda, a Rómeó és Júlia vagy a Paolo és Francesca, mondjuk összekötődnének valami happy end-del, vagy az attrakciót betetőzendő egy vagy több gyerkőccel. D’Aurevilly szereplője mondja a gyermektelen szerelmespárról: „Az ő szerelmük mindegyiknél többet ér. A tűz is ég, majd elhamvad, de nem termel.” Mikor szomorú volt, azt hitték, azért van, mert gyermektelen, de az asszony, ha kérdezték, ezt válaszolta: „Nem is akartam egyet sem. Gyermek csak boldogtalan asszonyoknak való.”

Tréfásan jut kifejezésre az igazság e szavakban: „Midőn Ádám felocsúdott Éva mellett, a korabeli mondással ellentétben nem kiáltott fel, hogy „Nézd csak gyermekeim anyját, szívem papnőjét.” Amikor az utódnemzés vágya játszik alapvető szerepet a férfi és a nő közötti kapcsolat kialakításában, még akkor sincs a mérlegelésre, a társadalmi életre alapozó zavaros megfontolásoknak, illetve a fenti vágynak köze ösztönösséghez, csakis egy sajátos metafizikai értelemben, melyet később tárgyalunk. Mikor férfi és nő kimondottan gyermek-nemzés végett kopulál, akkor sem ennek gondolata forog fejükben a közösülés pillanatában, és nem ez izgatja fel és ragadja el őket a koitusz közben.[5] Bár lehet, hogy a jövő mást tartogat, mikoris meghódolva a társadalmi vagy éppenséggel a katolikus etikának, valamint követve a „haladást”, a mesterséges megtermékenyítésben tesznek erőfeszítéseket a tiszta erotikus aktus irracionális, zavaró faktorainak csökkentése, esetleg kiküszöbölése érdekében; de még ebben az esetben sem ösztönről lenne helyes beszélni. Ugyanis két ellentétes nemű lény között mindenekelőtt vonzódás támad, mindazzal a misztériummal és metafizikával együtt, amit ez rejt; az egyik vágya a másikra, a legyőzhetetlen impulzus az egység, a birtoklás felé, amiben egyébként kettejük aktusa egy még mélyebb impulzust fed el. Ezen pedig a „szaporodás”, mint tudatos motiváció teljesen kívül áll.

Szolovjev kommentárja is ide kívánkozik, aki rámutatott annak az elgondolásnak a hibájára, amelyik a szexuális szerelem miértjét a fajok szaporodási kényszerében látja. Számos organizmus, mind a növények, mind az állatok világában aszexuálisan reprodukálódik; a szexualitás ténye nem általában az organizmusoknál, hanem csak a magasabb-rendűeknél merül fel. Épp ezért „a szexuális differenciáció (és a szexuális szerelem) eszközét nem a fajok túlélésének és szaporodásának eszméjében, hanem kizárólag a magasabbrendű organicitás eszméjében kell keresni.” Továbbá: „Magasabbra emelkedésünk az organicitás létráján arányosan csökkenti a szaporodás hatalmát, míg ellenben növeli a kölcsönös vonzerőt… Bár a szexuális szerelem az emberben éri el a legnagyobb fontosságot és erősséget, alsóbb szinten úgy szaporodik, mint az állatok.” Láthatjuk tehát, hogy a szexuális szerelem és a faji szaporodás egymással fordítottan arányosak: az első pedig erősebb a másodiknál. Ha megvizsgáljuk az állatvilág két végformáját, látjuk, hogy legalul a szaporodás a szexuális szerelemtől mentes, míg legfelül, a csúcson van egyrészről a szaporodást majdnem teljesen nélkülözni képes, ugyanakkor a szenvedélyt legteljesebben kifejező szexuális szerelem.[6] Csak mostanában bizonygatják, hogy „a szexuális szerelem majdnem mindig ösztönzavart rejt… más szavakkal, a faj szaporodása majdnem mindig csorbát szenved, ha megjelenik a szexuális szenvedély.”[7] Ez jelzi, hogy itt két különböző ténnyel van dolgunk, melyek közül az első semmiképpen sem lehet a második csatlósa vagy eszköze.[8] A szexuális szerelem legmagasabb formáiban érosz független, és így nem levezethető karakterrel bír, ami semmi olyasmivel nem rontható meg, ami a fizikai szerelem szférájában testi szükségletként ébredhet fel.

VI. A „FAJ GÉNIUSZÁNAK” ELMÉLETE

Különös, de a néhány kísérlet közül, amely vállalkozott a modern időkben a szexus metafizikájának leírására, az egyik pontosan az imént felfedett tévedésen alapul. Támogatva a véleményt, hogy a szerelem lényegi célja a szaporodás, „a következő generáció létrehozása”. Schopenhauer vezette be a képzeletszülte „faj géniusza” fogalmát, ez lévén állítólag a meghatározó faktor a szexuális párválasztásban és az, ami fölkelti a nemek közötti vonzalmat. Ismeretlenül hozza magával ezt az egyed, akit orránál fogva vezet és puszta eszközként használ. „A gyermek születése – mondja Schopenhauer – a valódi célja minden szerelmi románcnak, még akkor is, ha a főszereplők nincsenek annak tudatában; az út pedig, melyen a cél megvalósul, teljesen másodrendű.”[9] Még pontosabban az állítólagos cél az, hogy a nemzett új egyed, amennyire csak lehet, a faj tiszta, tökéletes, a továbbélésre legalkalmasabb típusa legyen. Ily módon a „fajnak” mindegyik férfit e biológiai célra legalkalmasabb nő kiválasztására kellene sarkallnia, a bűbáj afféle aromájába öltöztetve ideálisnak tüntetve fel őt, és elhitetve vele, hogy a nő csábereje, valamint az általa elérhető élvezet minden boldogságok veleje, az élet igazi értelme. „A faj számára a leghasznosabb ott rejlik, ahol az egyed elhiszi, a legnagyobb élvezetet találta meg.” A női szépség és az élvezet állította illúziók puszta csalétkek, amivel a „faj géniusza” szedi rá és teszi bolonddá az egyedet. Schopenhauer hozzáteszi, „ez az oka annak, amiért minden szerelmes csalódottnak érzi magát, miután végül célját, a szexuális kielégülést elérte, hisz az illúzió, mellyel a faj rászedte és felizgatta, szertefoszlik ekkoron.”[10] Nos, mindez tulajdonképpen merő spekuláció a darwinizmus határvidékén, nyilvánvaló egyoldalúságáról nem is beszélve. Először is, a biológiai mechanizmus végcéljának tudattalannak kell lennie (a leghatározottabban ide sorolta be E. von Harmann, amikor újragondolta és rendszerezte Schopenhauer elméleteit). Teljességgel tudatalatti ösztönnek kell lennie, ami a szaporodásra legalkalmasabb képességeket felmutató férfi vagy nő felé kormányozza az egyedet, ugyanis a szerelmes, a vágyakozó tudatában semmi ilyesmi nincs. A nemek elementáris vonzereje, a köztük fellobbanó fluidikus részegség mentes efféle ösztönösségtől vagy ennek rejtett befolyásától. Mint később látni fogjuk, még amikor a szubjektív bizonyítékon kívül és túl tekintünk rá, a szexuális párválasztás problémája akkor is jóval összetettebb, mint azt a természetes szelekció elmélete véli. Ha az egyik evilági tevékenységre, a táplálkozásra irányítjuk a figyelmünket és összehasonlítjuk a szexuális párválasztással, azt találjuk, hogy csak a legprimitívebb ember fogja organikus továbbélése, szervezetének fennmaradása szempontjából megválogatni és előnyben részesíteni az ételeket.

Ez pedig nem azért van, mert „romlott”, hanem mert ember.

Azonkívül számos olyan példát lehet említeni, amikor igen erős, vagy éppenséggel „végzetes” vonzódás lángol föl két, a szaporodás céljait illetően egyáltalán nem optimális választást jelentő lény között; épp ezért még ha mindezt a tudattalan birodalmába sorolnánk is, a schopenhaueri hajtóerő a legmesszebbmenőkig viszonylagos lenne, egyébként meg egyáltalán nem is létezik. Ráadásul úgy lenne logikus, hogy csökkent szexualitással az emberi nem legkevésbé nemes példányai között találkozunk; ezzel szemben az igazság az, hogy a legprimitívebb emberek a legszaporábbak. Tulajdonképpen nyugodtan mondhatjuk, hogy a „faj géniusza” híján van minden jólneveltségnek, miután hatása révén a világ népessége éppenséggel jóval az emberi lehetőség, a valódi norma alá süllyedt. Az egyed mentális és fizikai karakterisztikája a szülői kromoszómák sajátos kombinálódásától függ, mely összetett és közvetettn átörökítések eredménye, lehet, hogy egyáltalán nem is tűnik föl a szülők látható fenotípusos tulajdonságaiban. Általánosságban tehát Schopenhauer szerint ebből annak kellene következnie, hogy olyan látható tulajdonságoknak, mint a szépség, a jóalakúság, az erő és az egészség,nnem kellene döntő szerepet játszaniuk a szexuális párválasztásban, amennyiben az kizárólag a szaporodásra irányul, hanem a „faj géniuszának” a legtökéletesebb kromoszóma-állományú nő iránt kellene vágyra gyújtania az embert. Az efféle abszurd felvetés pedig tulajdonképpen teljesen hasznavehetetlen, ugyanis minden megtermékenyítésben szükséges lenne előre látni, melyik női és melyik férfi kromoszómák lesznek dominánsak, miután összekapcsolódtak az új lény kialakítására. Ezt pedig még a biológiai tudomány sem képes kimerítően meghatározni.

Félretéve e kérdést, a legfejlettebb személyiségek (vagyis ahol a szó legmagasabb értelmében vett valódi normalitást kell keresni), tehát a legmagasabbrendű egyéniségek körében, ahol az erős szenvedély és az érzéki gyönyör fellép, igen gyakran találjuk magától értetődőnek a „biológiai végcél” pontos ellenkezőjét. Általában, és nem holmi véletlen gyanánt, társkapcsolataik gyermektelenek. Tulajdonképpen a férfi bukása az, amikor belenyugszik abba, hogy a bíosz démona természetellenesen lesújtsa. Ez pedig pontosan az a szint, ahol a szaporodás helyet foglal. Van ugyanis a férfiban egy a szexuális folyamatot aktiváló nem-biológiai elem, éppen abban a pillanatban, amikor a szexus beindítja és mozgásba lendíti a testi elemet, ami aztán kirobban a megtermékenyítésben. A Schopenhauer és a darwinisták által kitalált szaporodási ösztön és különösen a kiválasztó tevékenység: agyrém. A szerelem és a szaporodás között nincs élő, közvetlen kapcsolat.

Végezetül bármennyire banális, érdemes megcáfolni még a „biológiai finalizmus” elméletét azáltal, hogy megmutatjuk, a testi szerelemnek hány olyan mozzanata van, amely kizárja ezt az elméletet. Ezek olyan nélkülözhetetlen részei az erotika átélésének, melyek ha hiányoznának, a testi közösülés egyszerűen elveszíthetné érdekességének nagy részét, és adott esetben kudarcot szenvedne, primitívvé lenne. A csókolózásnak, ami például nem szükséges a szaporodáshoz, vagy ha a szájon csókolás nem mindenütt elterjedt, akkor az ennek megfelelő szokásoknak, például az orrösszedörgölésnek vagy a homlokösszeérintésnek erotikus célja van. Mint ahogy a lélegzet kicserélésének, csókolózás közben a női lélegzet belehelésének valódi célja a „fluidikus” kapcsolat kialakítása, hogy fokozódjék a nemek polaritásából adódóan elhatalmasodó elementáris állapot a szeretőkben. Hasonló megfontolás érvényes arra a szenvedélyes vágyra, melyben a szeretők nagyobbítani, növelni akarják az érintkező testfelületek nagyságát, és minél jobban egymáshoz akarnak tapadni a közösülés közben („mint valami élő állat két fele, melyek keresik az újraegyesülést”. Colette hasonlatával élve). Egy biológiai végcélnak meg kellene elégednie az egyszerű, szigorúan vett lokális aktussal, ezzel ellentétben még ugyenennek a profán, testi szerelemnek ez, illetve más mozzanatai is magukban rejtenek egy sajátos szimbolikus tartalmat, mint azt látni fogjuk a következőkben.

VII. ERÓSZ ÉS AZ ÉLVEZETRE VALÓ HAJLAM

Az elementáris impulzusban, mely a férfit a nőhöz vezérli, egy mindent előző, ugyanakkor individuális realitást kell látnunk; ez azonban nem okozhat kétértelműséget.

Vegyük azt az elméletet, mely az élvezetre való törekvést teszi meg a szexuális ösztön alapjának. Feltétlenül nyilvánvaló, hogy a legtöbb esetben, amikor a férfi vonzódik vagy megkíván egy nőt, megpróbálja elképzelni az „élvezetet”, amit az nyújthat, illetve előre látni arckifejezését, viselkedését úgy általában a közösülés válsága alatt. Sokkal inkább ez a meghatározó, mintsem, hogy a legjobban képes-e utódok szülésével a faj végcéljait szolgálni. A természetes erotikus kibontakozásban, a nagy szenvedély és az erős hajlam minden élménye kétségtelenül az úgynevezett „élvezet” útját járja, csakhogy nem az „élvezet” a principiális és eleve meglévő célja. Ha ez így lenne, méltán beszélhetnénk élvhajhászásról és erkölcstelenségről, mely összefüggésbe hajlik a felbomlással, a lealjasodással és a testi szerelem „ésszerűsítésével”. Az „élvezet” elve, mint fő mozgatórugó nincs meg a „normális erotikus állapotban”, csupán a szexuális polaritás által fellobbant impulzus okozta részegségi állapot ér. tetőpontjára a testi egyesülés „élvezetében”, az orgazmusban. A férfi, ha tényleg szerelmes, a nő magáévá tételekor oly kevéssé tartja szem előtt az „élvezet” ideáját, akárcsak a gyermekét. Épp ezért Freud tanításai már legelső szakaszaikban tévesek, melyekben az „élvezet alapelvét”, a Lustprinzip-et nemcsak érosz, hanem az egész emberi lelki élet bázisaként tételezte. Ennyiben a freudi elméletek koruk tipikus termékei voltak. A hanyatlás időszakaiban, miként ma is, az érzékiség a puszta „élvezet” megbomlott formájában bontakozik ki. Mintegy végeredményképpen a szexualitás egyfajta droggá válik, a szexualitásba való teljes belemerülés pedig többé már nem profanitás, hanem tényleges toxikománia.[11] A freudizmus hamarosan fel is adta kiindulási pontját, Freud következő munkájának címe valójában mégis „Jenseits des Lustprinzíp” („Túl az élvezet princípiumain”) lett.[12]

Persze ez a gondolatmenet nem vezethet oda, hogy minden ars amandi-t (szerelmi művészetet) romlottnak és hanyatlottnak tekintsünk. A szerelem művészete valaha tudomány volt, ami nem a kéjsóvárgáson csüngő fortélyok és technikák puszta összegyűjtésére korlátozódott. Az ősi időkben még ismerték e művészetet, s mára már csak keleti népek gyakorolják. Mind akkor, mind most, a nő jártasságát ebben nem kevésbé tisztelték és becsülték, mint a bármilyen más művészetbeni virtuozitást. A Klasszikus korban a kurtizánokat olyan férfiak is nagy tiszteletben tartották, mint Periklész vagy Pheidiász vagy Alkibiádész; Szólón például templomot építtetett a „prostitúció” istennőjének tiszteletére, s ugyanilyen templom állt Rómában a Venus istennő bizonyos arculatait imádók számára. Polybius idejében kurtizánok szobrait állították fel templomokban, nyilvános épületekben katonák, államférfiak szobrai mellett. Ezeket a nőket Japánban is hatalmas tisztelet övezte. És mint minden művészet esetében a tradicionális világban ez a művészet is titkos tudománnyal fonódott össze. Az Ars amandi papnő-prostituáltjai bizonyos beavatási kultuszokkal kerültek beiktatásra.

A magasabb érosz-átélési lehetőségek nem nyilvánulnak meg, mikor ennek az átélésnek közönséges, elsötétült formái terepet nyernek. Látni fogjuk, hogy az érosz legalapvetőbb dimenziója minden körülmények közt megállja a sarat, akár a tudatos érzéki kibontakoztatások dominálnak, akár ha a kibontakoztatások az „élvezet” utáni féktelen, ösztönadta sóvárgássá degenerálódnak. Az ars amandi lehetséges két különböző formáját el kell választanunk. Gyakran téveszt meg bennünket a két eset közül a második; nincs az a szerelmi technika, az „élvezet” birodalmában, amely a legbelső lelki természet föltérképezése nélkül nagyfokú és megkülönböztetett minőséget érhetne el. Ha ez megvan azonban, gyakran egy kézzel való érintés részegítőbb hatású, mint az erogén zónák bármely begyakorolt aktivizálása.

Később fogják látni, hogy az „élvezet” szó miért került idézőjelek közé, mikoris megtárgyaljuk, általában mi foglal helyet a testi szerelem csúcsán. Időközben nem lesz haszontalan néhány, e kérdéssel kapcsolatban kialakult szociológiai nézetet illúzióitól megfosztani, tekintettel arra, hogy nekünk nem szándékunk érosz valamiféle, ilyen jellegű, materialisztikus magyarázása.

VIII. ÉRZÉKI ÉLVEZET

Piobb írja: „A szexuális görcs egyike azoknak a jelenségeknek, melyek kisiklanak a fiziológia fennhatósága alól. Ez utóbbi ugyanis megelégszik mindössze a ténymegállapítással és idegi működésének bemutatásával.”[13] Igaz ez, és minden erőlködés, mely az „élvezet” „tudományos” vagy profán magyarázatát szeretné adni, sikertelenségre kárhoztatott. Ezen a síkon, miként számos máson is, megsokszorozódnak a kétértelműségek, s ennek következtében szinte lehetetlen megkülönböztetni magát az élmény tartalmat, a létrejöttéhez szükséges feltételektől, s ez még inkább így van, ha e feltételeket inkább fiziológiailag mint psychológiailag tanulmányozzák.

A vulgaritás nagyrabecsülése a XVIII. századi pozitivizmus révén jutott győzelemre, mikoris a következő elméletet kezdték hangoztatni: „A genetikus szükséglet tekinthető úgy is, mint kiürítési szükséget; a kiválasztást olyan ingerek irányítják, melyek a kiürítést élvezetessé teszik.”[14] Ebben a nézetben az élvezet nyilván a kiürítés, a szexuális váladékok kilövellési folyamata okozza. Fel kellene tennünk a kérdést, hogy vajon analóg folyamatok, például a vizelés közbeni húgyhólyag kiürítés miért nem járnak ekkora élvezettel. Emellett nyilvánvaló, hogy ez az elmélet, ha egyáltalán igaz lenne, akkor is csak férfiakra állna, minthogy a nők szexuális tetőpontja ejakulációval nincs kapcsolatban. A nőben jelentkező vaginális kiválasztás párhuzamosan halad erotikus izgatottságának általános állapotával, vagy éppenséggel hiányzik. Ha vaginális folyadékot a nő kiválaszt, az a nemi szervek csökkenő vértolulásával, a duzzadás csökkenésével kapcsolatos, ami bizonyos esetekben egybeesik a pillanattal, amikor a magban megfürdik, máskor viszont ettől független, mindenesetre kizárólag lelki-idegi tényezők hatására jön létre.

A szexológusok hibásan, kevés figyelmet szentelnek a ténynek, hogy orgazmust ejakuláció nélkül nem csak nő, hanem férfi is élhet át, alvás közben az álomban. Néhányan azt állítják, hogy ez elragadtatóbb, áthatóbb természetű élvezet, mint a tényleges szexuális aktus, aminek okát később fogjuk látni.[15] Gyakran történik ekkor az, hogy mind a férfiban, mind a nőben az élvezet az intenzitás egy adott pontján megszakad, és az illető abban a pillanatban felébred. Helyesen értelmezve, ez az élvezet normálisan meglévő összekapcsolódottsága a fiziologikummal, ami automatikusan hozza vissza az álmodó embert a testileg feltételezett síkra, a folyamat megszakítása révén. Alapjában véve azonban, az álombéli élvezet felfogható annak egyik bizonyítékaként, hogy lehetséges, a berögződött, fiziológiailag feltételezett körülményektől elválasztottan is erotikus folyamat. Férfiak még akkor is élhetnek át élvezetet az álomban, mikor a nemzőképesség a haladott kor révén már kimerült, vagy amikor az ejakuláció lehetősége az idegcsatornákbeli traumatikus feltételek miatt nincs meg.

Ami azt illeti, a koituszra való ösztönzödés, nem érthető meg sem az állatvilágra, sem a bizonyos értelemben vett belső okokra tételezett materialisztikus magyarázat révén. Az először Tarchanoff által vezetett kísérletek mutattak rá arra, hogy adott esetekben a kísérleti állat ondócsatornái a párosodási megelőzően üresek voltak, s a közösülés közben töltődtek fel folyamatosan, így fordítva meg az ok és a következmény közötti kapcsolatot. Távol a telítettségi állapottól, illetve a szervek duzzadtsága általi befolyásoltságtól, maga a szexuális impulzus idézte elő ezt az állapotot.[16] Ember esetében végrehajtott hasonló kutatás megerősíti ugyanezt a tényt. Az eunuchok, akiknek ondómirigyeit eltávolították, gyakran szenvednek szexuális anesztéziában. Azonban még itt is vannak esetek, mikor szexuális vágyakozásuk folytatódik, esetleg felgerjed. Számos esetben a vágy olyan erőteljes hogy bár távol sincs kiürítési szükséglet, a nemző szervek a természetet megerőszakolva arra a szélsőséges képességükre kényszerülnek, hogy az illető mag helyett vért lövell ki. A nagyon nagy intenzitású vágy meg is gátolhatja, mintsem előidézheti az ejakulációt (e pontra később visszatérünk).[17] Végezetül a szenvedély-szerelemben, mikor minden testi erőforrás kimerült már a közösülésben, gyakran marad meg az érzés, hogy az egész nem volt elegendő, hogy még kell, holott a fiziológiai és testi feltételek azt már nem engedélyezik. Felettébb kínos ez.

Ily módon jutott Havelock Ellis az érzéki élvezetet magyarázni próbáló különböző kísérletei után újfent arra az eredményre, hogy az élvezetre hajtó ösztönzés adott értelemben független az ondómirigyektől és azok feltételétől,[18] Fizio-anatómiai szempontból (a Gall által már sejtett) szexuális központok léte az agyban, valamint a szimpatikus idegrendszerben mára általánosan elfogadott; ezek nemcsak a szerelemben, hanem általában a szexualitásban azért esszenciális szerepet játszó imagináció szervi megfelelői, mivel ez kíséri, illetve némelykor ez indítja be, hozza működésbe az egész közösülési folyamatot, vagy máskor meg éppenséggel ez állítja le újrakezdhetetlenül.

Más modern kutatások hormon intoxikáció hatásaként próbálják magyarázni a szexuális izgatottságot; tulajdonképpen többen utalnak erre az okra úgy, mintha éppen ez lenne a szerelembe esés alapja. Nem abból a célból, hogy megragadjunk egy körben forgó okoskodásnál, de tökéletesen tisztáznunk kell a hormonális intoxikáció okát, miután ennek fizikalitást feltételező szerepe lehet; ahol azonban ez éppenséggel nem így van, nem keverhető össze valami, ami kedvez egy élménynek (mint a „hormonális telítettség”, vagy a „hormonális túltengés”), azzal, ami meghatározza az élményt és annak valódi tartalmát képezi.

Kedvező feltételekről gondoskodás tekintetében a hormonoknak tulajdonított szerepet éppenséggel más szubsztanciák is játszhatnak, mint amilyen például az alkohol. Ismeretes azonban, hogy egyesek „egyéni elfogultságától” függő reakciója és az okfejtő okoskodás e tekintetben olyan naiv, mint az az ember, amelyik azt hiszi, hogy a víztorlaszoló védőgát eltávolítása az oka a víznek, amely előtör a szakadáson.

Javára kell írnunk a libidó psychoanalitikus elméletének az önrendelkezésű lelkiség és a szexuális egyesülésre való ösztönzés elementáris természetének a felismerését. Azonkívül a psychoanalízis szintén úgy tudja, hogy a libidó nem szükségképpen kapcsolatos fiziológiai folyamatokkal; a libidó „terheinek” áthelyezési lehetősége például számos tipikus esettel bizonyítható, mikoris ennek megvalósulása beteges tünetek eltűnését okozza. Ez a kapcsolat sem a libidó nemzést megelőző állapotában, sem kielégülési formáiban nem létezik. E kutatásban felgyűlt anyag egy további példával szolgál minden, a szexuális ösztönzéssel kapcsolatos fiziológiai elmélet ellen. Az élvezet felértékelésében a psychoanalitikus elmélet megegyezik a már említett freudi elgondolással. Mindkettő hibás pusztán negatív jelenségként értelmezett élvezet felfogásában, mintha csak az élvezet egy fájdalmas vagy kellemetlen állapottól való megszabadulás lenne.[19] Ugyanez a tévelgondolás úgy fordul a szexuális élvezet felé, hogy azt a szervi duzzadások által keltett kényelmetlen fiziológiai állapottól való puszta szabadulásnak tartja. A psychoanalízis kizárólag mechanikus, felcserélhető folyamatokat lát az élvezetben, ami látszólag a libidó konkurrens „terheinek” (Besetzungsenergie) leadásából, valami feszült állapot végetéréséből származik. Tulajdonképpen a szexuális kielégülést vagy élvezetet jelölő német kifejezés – a Befriedigung – magában rejt egy zavarodottságra, egy nyugtalanságra utaló jelentést, mivel megbékélést, majdhogynem egy bosszantó, kellemetlen feszültség, felajzottság vagy izgatottság megszűnését jelenti. El kellene tűnődnünk, vajon nem azért szimptómája-e ez az elmélet korunknak, mert a szexualitást és az „élvezetet” csak ezekben a szimpla, primitív és fizikaivá vált erotikából származó fogalmakban érzékeli.

Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy a szexuális vágy összetett tény, amelynek a fiziológiaiság csak egy része; a szexuális izgalom, ami lényegileg lelki, elsődleges elemet képez, hogy aztán különböző feltételek alatt okozzon fizikai izgalmat és hozza mozgásba az izgatottságot kísérő, de azt többnyire nem megelőző fiziológiai jelenségeket. A szexusnak csak metafizikája és nem psychológiája vagy fiziológiája gyújthat fényt az ügyben. Már láthatjuk előre, hogy a testi egyesülés önmagában véve csak mechanizmus, melyen keresztül egy magasabb, a közösüléshez képest transzcendens folyamat vetül le a testiség síkjára, rámutatva, hogy a közösülés a szexualitás egészének csak részlete. Mikor a transzcendentális arculat felismertté válik, a szigorúan a fiziológiai feltételezettségtől függő, a Schopenhaueri szaporodásra csalogató” „élvezet”, nyers, testi kielégülésként csak problematikus oldódássá lesz.

Fordította: Baranyi Tibor Imre

In Julius Evola: A szexus metafizikája. Nyíregyháza, 2000, Kötet Kiadó. 26–39. o.

---

[1] H. T. Moore, D. H. Lawrence Letters to Bertrand Russel, kiad. Gotham Book Mart, különös tekintettel az 1915. dec. 8-1 levélre.

[2] Peladan, La Science de l'amour (A szerelemtudomány), 210. oldal.

[3] E. Morselli, Sessualita umana (Emberi szexualitás), Milán, 1944.

[4] L. Klages, Vom Kosmogonishen Eros (A világnemző Eroszról).

[5] Kivétel az az eset, amikor az ősi civilizációkban a szexuális egyesülések szakrális ünneplésekor a cél egy óhajtott, tudatos, olykor szimbolikus struktúrákhoz, megidéző formulákhoz kapcsolódó terhesség volt (például Indiában vagy az iszlám világban). Azonban a klasszikus világ még ezekben az esetekben is megkülönböztetést tett, nemcsak erre a célra irányuló és a más célú közösülések között, hanem még az erre a célra használt nők között is. A következő szavak Démoszthenész Neera elleni beszédjéből valók: „Hetéráink vannak a kéjelgésre, ágyasaink testünk napi ellátására és feleségeink törvényes gyermekek szülésére, az otthon hűséges őrzésére.”

[6] V. Szolovjev, Le Sens de l'amour, Párizs, 1946., 7-8, 9, 10-11 oldal.

[7] A. Joussain, Les Passions humaines, Párizs, 1928, 171-172. oldal. Nagyon gyakran található, többek között, sterilitás a hyperszexuális nőkben, még a kimondottan fiziológiai síkon is. Azoknak a szubsztanciáknak az analízise, melyek meggátolják bennük a teherbeesést a koitusz közben, gyakran szolgált alapul a fogalmzásgátló szérumprophylaxis egy-egy változatának (vő. A. Cucco, L'Amplesso e la frode (Koitusz és csalódás), Róma, 1958, 573. oldaltól.

[8] Szolovjev, 11. oldal.

[9] A. Schopenhauer, Die Welt als Wille und Vorstellung (A világ mint akarat és képzet) II. fejezet, 4. kiad. Cotta, Berlin-Stuttgart, VI. 88-89. oldal.

[10] Uo. 90. oldaltól, 96. oldal.

[11] H. Malraux a következő szavakat adja egyik szereplőjének szájába: „Minduntalan szükségünk van mérgekre. Ennek az országnak (Kína) ópiumra. Az iszlámnak hasisra, Nyugatnak nőre... A szerelem olyan eszköz, amit Nyugat használ inkább.

[12] S. Freud, Jenseits des Lustprincips, Leipzig-Vienna, 1921.

[13] P. Piobb, Venus, la déesse magique de la chair, Párizs, 1909.

[14] Vö. S. Féré, L'Instinct sexuel, Párizs, 1865, 6. oldal.

[15] Ez különösen azoknál fordul elő, akik nem fekete-fehérben álmodnak, mint a legtöbb ember, hanem színesben.

[16] Azt is bebizonyították, hogy a kísérleti állatok hormontelítődése, melyet egyesek a szexuális izgatottság előidézőjének vélnek, csak a koitusz pillanatában jön létre. Vő. A. Hesnard, Manuel de Sexologie, Párizs, 1951.

[17] L. Pin, Psicologia dell'amore, Milano, 19Vt, 145. oldal. „Idővel az érzés olyan erővel lép fel, hogy fájdalmassá válik, és tulajdonképpen a szexuális folyamatokat gátló hatása van.”

[18] H. Ellis, Studies in the Psychology of Sex, III, Phyladelphia, 1908, 7. oldal. Vő. Hesnard, 13 oldal: „Elmondhatjuk, hogy az emberben a szexualitás fő, vagyis lelki arculatában tekintélyesen kibontakozhat a nemző szerv együttműködésétől majdnem teljesen függetlenül is.

[19] Nemcsak nevetséges, amikor egy amerikai lány azt kérdi partnerétől a közösülés után: „Jobban vagy már, drágám?”

Read more »