10/28/2014
A
templomokba „villanyvilágítást” szerelnek. Ezt „korszerűsítésnek” nevezik, és „szép”-nek,
„fejlett”-nek és „méltó”-nak találják. Már egy ideje az oltáron is egy piros
égő szolgáltatja az „isteni fényt”. Pedig mi ez? Sacrilegium, blaszfémia, a
Fény megcsúfolása, eltorzítása és elátkozása. Istentelenség. A „fény” halott.
Mesterséges, munkából előállított, materiális, merev, élettelen „fény”,
maximálisan tiszteletlen az Élő Istennel, a szakrális fény árasztójával
szemben. De még Luciferrel, a fényhordozóval szemben is, aki Sátánként
magát a világosság angyalává változtatja. Mert az ő fénye legalább sötét, s nem
ez az undok, bevehetetlen mű világítás, ez a műanyag „jelenlét”.
A román kori
templomokat és a katedrálisokat úgy építették, hogy azok természetes módon
engedik be az isteni fényt, és evvel megszentelik a teret, és magasba emelik a
templomba lépőt. Ahol a templom sötét, ott a csönd miatt sötét, s ha mégis e
sötétből fény lángolt, az csak gyertya lángja lehetett, s az arany mély
ragyogása a templomfalakról. Az oltáron is láng jelezte: Isten jelen van.
A láng
él. A tűz nem merev és halott és vak fény, hanem élő, mozgó valóság,
nyelv és taglejtés. Rajta keresztül a szerelem vagy a Szentlélek beszél. A
villanykörtén keresztül csak a szabadkőműves Edison szellemtelen gépagya morog
monoton fáradhatatlanságban, mint az összes többi zaj. Ami a fülnek egy fűnyíró
gép hangja, az a szemnek egy „égő”. Az „égő” nem ég: élettelen, lángtalan, mint
egy vak ember szeme.
Az igazi,
természetfölötti fény visszatükröződése a természetes fény: a Nap arany, a Hold
ezüst és a többi planéta csillogó-ragyogó, vöröses, kékes, sárgás, olykor
hunyorgó, élettel telt fénye, a macskák smaragdszeme, a szentjánosbogár
ékkő-zöldje, „varázsszeme” az éjszakában. A természetes fény sohasem
mozdulatlan, mint egy döglila zúgást árasztó neon, kattogó reklámfelirat vagy
egy utcai „lámpatest”, ami mindent hullaház-szerűvé tesz maga körül, amint „fénye”
szintén szellemtelen anyagokra és tárgyakra esik: a betonra, vagy az aszfaltra,
vagy a műanyagasztalra és műanyagszékekre. Miként a műanyagból készült
tárgyakkal, szobrokkal stb. nem lehet azonosulni, azok mindig idegenek, „külsők”,
üresek és értéktelenek, szemetek maradnak: úgy a kattintásra előálló és
kattintásra kialvó neonfény szórt, éles idegenségével sem. A mesterséges fény
olyan, mint egy anti-varázsló, aki pálcájával érintve nem arannyá, hanem
halottá változtat mindent, amire ráüt.
A természetes
fény mozdulatlanságában is mozog, mozgásában is mozdulatlan: fokozatai vannak,
s nem hirtelensége, hacsak nem a nyári viharban érlelődő, s a felhők rettenetes
szerelmében kihasadó villámnak, a macskaszemek titokzatos villanásának az
éjszakai út sötétségében, vagy egy templom csúcsáról visszatükröződő napfény-sugárnak.
A Nap mozgása hajnal és alkonyat között a friss délelőttön és érett délutánon
át és a vakító délben teljesen más fényviszonyokat és árnyékokat teremt,
állandóan él és éltet, s még lenyugvásával is hűsbe takar és önnön fényére
emlékeztet. Ha eső esik, szivárvánnyá oszlik, ha felhőkbe burkolózva száll,
áttör rajta, s fény-árnyékká, dús homállyá gomolyodik, melyben hatalom és
szabadság játéka nyilvánul meg. Egyetlen fényforrás, mely valóban forrása a
fénynek, végtelen minőségeket és gazdagságot teremt mindavval, amit éltet, s
ami nélküle nem élne.
A Hold ezüstje,
mely szintén a Nap aranyából van elkészítve, más fényt bocsát a világra:
mindent sejtelmessé, varázslat-szerűvé, ékszerré tesz, olykor baljóslatúvá és
méllyé. A legapróbb porszem árnyéka is hatalmas szakadékká válik az asztalon, s
a szökőkút nyugodtan csobogó vize delejes, belülről átvilágított csillám lesz,
akár egy ezüstlánc szemei, melyet egy fehér női kéz vesz elő titkos
rejtekhelyéről. Minden pillanatban eredetüket és természetüket változtatják a
jelenségek, fölfeik ezermillió arcukat, végtelen belső gazdagságukat: íme az
isteni fény férfi és női módosulata.
És a mozgó
planéták, az Esthajnalcsillag és a többi négy, a vöröses Mars, a kékes Jupiter,
a sárgásán ragyogó Szaturnusz, az alig-alig látható, illékony Merkúr, mind a
Nap sok módosulata, melyekhez nemcsak órát és naptárt lehet viszonyítani, hanem
amelyekben a Föld, az egész Természet változását, az élet összes ritmusát föl
lehet ismerni és meg lehet élni.
A „televízió”
halott, áporodott és roncsoló, fejfájdító fénye, a fülledt „tévézőszobák” és az
egyre fülledő „tévéző emberek”, akik azt hiszik, hogy „értesülnek a világ
dolgairól”, pedig csak a legújabb zavaros és értelmetlen botrányról értesülnek,
s annak kibogozhatatlan, őket személyesen nem is érintő bogait „bogozzák” egész
nap, egész heteken, hónapokon, éveken át, egész halálulcnapjáig. S miről
értesülnek végül is? Semmiről. Egy még vidéken élő hétéves gyermek jobban lát,
tisztábban érez, mint ők, egész „telekommunikációjukkal” és „elektronikus
csodáikkal” együtt.
Mit csináltak az
„asztronómusok”? Kikémlelték, hogy „foltok vannak a Napon”, holott csak a
szűrős üvegű lencséken át kapott torzított képeken vannak foltok, s az ő
elméjükben. A ’fontoskodó-szemüveges’ vagy épp farmernadrágos „tudósok” csak
semmirevaló, ostoba „tényeket” tudtak megállapítani, anélkül, hogy megérezték
volna valamit is az Egész folyamatosan föltáruló szépségéből. A műszerekből
csak a műszerek merev és halott lelke, és nem a műszerek által torzított világ lelke
látszik. Az ultrahanggal „föltárt vagina”, az állatkertben „tanulmányozott
állat”, a műholddal készített „meteorológiai jelentés” éppen olyan tárgy, mint
a „napfoltos” képek értelmetlen sokasága. Volt olyan idő, mikor egy egyszerű,
nyáklapokhoz és áramkörökhöz mit sem értő paraszt az égre vetett egyetlen
pillantásával, vagy a bőrén érzett, higanyszál és szélzsak nélkül is érzékelt
légáramlatból pontosabban megmondta egész másnapra és egy hétre, sőt egy évre
előre az idő járását, s érezte, hogy mikor szomjazik a föld, vagy mikor kell
betakarítani. S tudta, hogy keleten kell keresni a Hajnalcsillagot, és
nyugaton az Estcsillagot.
A fényt egykor
látták. Ma „csinálják”. Egykor fürödtek benne és árasztották. Ma „villognak” a
reflektorok „spotlight’-jában, és csillogtatják benne hamis, flitteres
öltözéküket, hogy eltakarják vele már születésükkor poshadt arcukat és bőrüket.
S míg egykor szemlélték és belülről ismerték a fényt, ma „szerelik”.
Izrael sátorában, majd a Templomban Isten jelenléte fénylett a ’Legszentebb’-ben. Ez a Shekinah, az isteni fény. Ma a
templomokban a szellemtelen műfény, a villanykörte, a Wolfram-szálas „izzó”
éktelenkedik, egy negatív mozdulatlanságba, a halottak mozdulatlanságába
vonva mindazt, ami egykor élő és bensőséges valóság volt.
Pannon Front 36.
Pannon Front 36.
Posted in: fény,magyar,Molnár András,Pannon Front,szentség,tradíció
