Marx Tibor István: Gróf Dessewffy Aurélről

Gróf DESSEWFFY AURÉL a magyar arisztokrácia egyik kiemelkedő, a 19. századi honi konzervatív gondolkozásnak pedig legmeghatározóbb alakja volt. Írásunkkal e nagyszabású személyiség emléke előtt kívánunk tisztelegni, olyan utat felidézve, amely példaértékű foglalatát adja az uralkodóhoz illetve a monarchikus elvhez való hűségnek, a felelősségteljes hazafiságnak, valamint a társadalom egészét áthatni akaró aktivitásnak: egyszóval mindannak, ami a valódi arisztokratizmus mibenlétét jelenti.

A gróf már gyermekkorában rendkívüli értelmi képességek birtokában volt, amelyhez az évek során kiterjedt klasszikus műveltség és európai mércével mérve is kiemelkedő társadalom- és politikatudományi ismeretek társultak. Azt lehet mondani, rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyek az igazán nagyszabású államférfiak sajátjai. Mindezek mellett – vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy mindezekből kifolyólag – volt szokásaiban, viselkedésében illetve egész életvitelében néhány olyan pont, melyeket környezete értetlenül fogadott és kezelt, s azokról mint rossz tulajdonságairól emlékezett meg. Tény, hogy rajongott a társasági élet minden formájáért, és intenzíven élte azt. Kedélyállapota és szorgalma ingadozó volt – bár hivatali feladatainak mindig eleget tett. Saját karrierjének építése pedig szemlátomást egyáltalán nem érdekelte: „Sokat költöttem, ehhez járult a kártya… Egyébiránt magamat csak szünet nélkül mulattam, s a társaságban az asszonyok kegyessége mellett igen kedveltetvén, irigységből sok bajnak valék kitéve, s a dolognak két párviadal volt a vége.” [1]

A fentiekkel kapcsolatban a magunk részéről azokra az alkati sajátosságokra hívnánk fel a figyelmet, amelyek DESSEWFFYt sokkal inkább egy katonatiszthez – ha úgy tetszik harcoshoz –, mintsem egy szokványos értelemben vett politikushoz tették hasonlatossá. Jellemére a veleszületett tulajdonságok közül meglátásunk szerint döntően az az egyértelmű elhivatottságtudat nyomta rá bélyegét, ami a grófot már kora ifjúságától a diplomáciai pálya és ezzel együtt az „államférfiúi minőség” elérésére – mint minden másnál becsesebbre – sarkallta, aminek leginkább az aut caesar, aut nihil elve és gyakorlata felelt meg. Létezik ugyanis az elhivatottságnak olyan intenzív foka, amely képes egy adott egzisztenciát a gyökereinél megragadni, és az abban szunnyadó összes képességet és életerőt egy adott cél irányába mozgósítani. Mindez rendesen fokozott aktivitást és egyfajta expanzív magatartást von maga után, melyek optimális kibontakozásához a személynek széles cselekvési térre van szüksége: „nem az volt az ő hivatása, hogy akár a felséges kancellária, akár a nagyméltóságú helytartótanács collegiumaival vagy tanácsos uraival töltse idejét, hanem az, hogy antagonistái SZÉCHENYI vagy KOSSUTH legyenek és ezeket győzze meg a nemzet naggyá tételéért folyó küzdelemben.” [2]

Gróf DESSEWFFY AURÉL Zemplén vármegyében, Nagy-Mihályon született 1808. július 27-én Gróf DESSEWFFY JÓZSEF és Gróf SZTÁRAY ELEONÓRA első fiaként. „Kiskoromban – mint szüleimtől hallottam – igen csendes és jó fiú valék, de oly kevés elmetehetséget mutató, hogy atyám jövendő tökéletes ostobaságomat erősen hitte.” [3] Az ez irányú szülői aggodalmak azonban rövidesen feleslegessé váltak, amint ugyanis oktatása hétéves korától határozott irányt vett, szellemi képességei kirobbanó gyorsasággal bontakoztak ki. Tízévesen könyv nélkül tudta az Ilias első fejezetét görögül, és néhányszori olvasás után CICERÓtól egész szónoklatokat szavalt el. A görög nyelvet a latin, a német, a francia, az angol és az olasz követte, és tizenöt éves korára ezek mindegyikén tökéletesen beszélt, írt és olvasott. Jövőjét már tizenhét évesen diplomataként képzelte el, s ennek megfelelően érdeklődését főként a történelem és az európai közjog irányába fordította. MALBYt, SCHÖNt, SPLITTERt olvasta előszeretettel: „Életének eme szakaszában szerezte meg azon ismereteket, melyeknek nagy változatossága és bősége őt később kitüntette. S hogy rendes tanulmányai mellett olvasásnak ennyi időt tudott szakítani, azon őt életfogytáig kísért tulajdonából magyarázható, mely DESSEWFFY AURÉLt másoknál kétszerte, sőt háromszor gyorsabban olvasni képesíté, – oly tulajdon, mely éppen oly értéktelen magában, ha a fölfogás könnyűségével nem egyesül, mint amilyen kevés becsű ismét ez is, ha az ítélő tehetség deréksége által nincs kiegészítve. Benne mindezeket ritka összhangzásban egyesülve láttuk. Innen van, hogy értelmesen szólni, sőt talpraesetten vitatkozni tapasztaltuk őt oly könyvek felett, melyek elolvasására másnak napokat kellene fordítani, mialatt ő azok átlapozásán néhány óra alatt esett át…” [4]

A könyvekből szerzett ismeretek elmélyítésére a szülői háznál zajló intenzív társasági élet nyitott kiváló lehetőséget, melynek számos jeles személyiség által emelt légkörében az ifjú hamar hozzászokott a nálánál tapasztaltabbakkal való társalgáshoz és az önálló véleményalkotáshoz. Ezek a beszélgetések ahogy értelmére, úgy hazafiúi érzületére is erősen hatottak: „mert itt mindennapi és meg nem szakított folyamatosságú volt ugyan az érintkezés az összes szellemi világ mozgalmaival, de mindig a honszeretet ihletése mellett, és így erre és ide vitetett vissza minden…” [5]

1823-tól a Kassai Királyi Akadémián kezdte meg rendes tanulmányait. Az addigra megszerzett ismeretek birtokában az ott töltött éveket azonban nagyobbára feleslegesnek tartotta. Működésének a tanintézeten kívüli más komolyabb területeket keresett, így az ekkortájt indult Felsőmagyarországi Minerva című orgánumban közölt különböző tárgyú, de főként esztétikai tanulmányokat és fordításokat. A várva várt találkozásra a valódi politikai élet világával az 1825. évi országgyűlés alkalmával került sor, hová apja mintegy érettségének elismeréseként vitte magával. A tizehét éves ifjú hamar megtalálta azokat a területeket, ahol magát hasznossá tehette és ahol felfigyelhettek rá. Országgyűlési Híradót szerkesztett jobbára saját kedvtelésére, majd a gyengébb szónoki képességű képviselők részére írt beszédeket, melyekkel immár szélesebb körökben is sikert aratott, és hamarosan megkapta első hivatalos felkérését a Kancelláriától, nevezetesen a bécsi angol követ számára kellett francia nyelven naplókönyvet vezetnie. Mindeközben megismerkedett a diaeta minden nevezetesebb küldöttjével, és ekkortól datálható SZÉCHENYIvel való „azóta sok phasison keresztülment” [6] ismeretsége is.

Az akadémia elvégzése után néhány hónapot Pesten töltött joggyakornokként, majd az első adandó alkalmat megragadva hivatalt vállalt a birodalom központjában. Bécs a pozsonyi országgyűlés után újra lehetővé tette számára, hogy nagyságához méltó személyiségekkel érintkezzen. Ott kötött életre szóló barátságot JÓSIKA SAMUval, az ESZTERHÁZY fivérekkel, MÓRICcal és PÁLlal, JABLANOVSZKY FÉLIXszel és ZICHY PÁLlal, és került közelebbi ismeretségbe számos kitűnő külföldi diplomatával, tudóssal és művésszel. Így világnézetének helytállóságát és aktuálpolitikai elgondolásait a kor kihívásaival szemben és a nemzetközi erőviszonyok kellő figyelembevételével tehette mérlegre és tökéletesíthette tovább. Ez a közel négy évig tartó pezsgő szellemi légkör volt számára az igazi iskola, amelyben a lelkes ifjú valódi státusférfivá ért. Mindeközben hivatali előmenetelével, személyes karrierjével nem sokat foglalkozott, s bár a rá bízott munkát lelkiismeretesen végezte, külön szorgalommal e téren nem jeleskedett.

Ennek következtében egy helytartósági titoknokkénti kinevezéssel 1832-ben „nehéz szívvel és sok adóssággal” el kellett hagynia Bécset. Budán PRÉNYAI ZSIGMOND hivatalához került, ahol, mint írja: „dolgom semmi sem volt”. Ezzel mintegy kezdetét vette az a – legalábbis külső jegyeiben – termékenynek nem nevezhető korszak, amely közel nyolc éven át tartott. Naplójából azonban – annak ellenére, hogy ezeket az éveket csupán néhány lapra szorítva foglalta össze – érzékelhető az az állandó szellemi jelenlétet követelő küzdelem, melyet ezen idő alatt önmagával szemben vívott, s amely a „belső ember” érésének időszaka volt.

Rövid, de annál meghatározóbb politikai szereplése az 1839. évi országgyűlésen vette kezdetét: „Kormány és nemzet, nem különben a két tábla között nagy vala elébb a feszültség, majd-majd enyhülni kezde. Május elsején amnesztia hirdettetett. … Örök megváltási törvény hozatott, s közöröm közt oszlik el a kezdetben oly zivataros országgyűlés. Azt tarték, hogy mindezekben nekem is tetemes rész jutott, főként pedig a felek kibékítésében.” [7]

Miben állt sikere és annak politikai jelentősége? Mindenekelőtt abban, hogy a terjedő liberális eszmékkel szemben egy átfogó, működőképes és lényegi elemeit tekintve tradicionális elvi bázison álló programot tudott megfogalmazni. Meglátásaival ösztönzően hatott az arisztokrácia azon részére, akiknek politikai szerepe nagyobbára egy passzív pozícióvédésben merült ki, ami nem szolgálhatta immár sem a birodalom, sem szűkebb hazánk érdekeit: „lehet e kétségbe hozni, hogy eljött az idő a rend és törvényes tekintély elvét megerősíteni? Mert ha ezen elv már most is oly kevés szerencsével harcol a felekezetek ellen: mi lesz belőle, ha nagyobb néptömegekkel lesz kénytelen maga mostani gyengeségével megvívni?” [8] Emellett pedig adekvát politikai teret nyitott az ugyancsak e rendhez tartozók azon csoportjainak, akik vagy a tettek mezejére léptek már, vagy annak küszöbén álltak. Számukra olyan utat mutatott – ellentétben például SZÉCHENYIvel vagy WESSELÉNYIvel –, amelyben a hatni akarás módja, mértéke és miértje nem állt szemben a tőlük joggal elvárt szereppel – mely szerep végülis záloga volt a szóban forgó rend fennmaradásának és töretlen identitásának: „van e nagyobb szerencsétlenség status emberre nézve, mint hajlam a szabad választás, vagy körülmények által nyújtott oly helyzet, melyben agitatio útján »alulról felfelé« vala kénytelen változtatási eszméinek sikerét eszközleni?” [9] Álláspontja szerint: „Az országnak kívánságai sikerét nem a kényszerítő módok, hanem az ország fellépésének erkölcsi ereje és törvényes ok adások által kell biztosítani, … úgy reménylem és hiszem azt is, hogy ezen az úton a nemzet kívánságai tökéletesen teljesedni fognak”. [10]

Az ő reformpolitikai elképzelésének középpontjában is a magyar államhatalom rekonstrukciója állt, de ezt messzemenő lojalitás és „alkotmányunk gyökér elveinek fenntartása” jellemezte. [11]

Alapvetőnek tartotta a törvényhozás szilárd alapokra helyezését – visszaszorítva a főrendi táblán az ún. ötforintos, illetve az alsó táblán a bocskoros nemesség mint instabil politikai erő befolyását –, valamint a végrehajtó hatalomnak a magyar kancellária hatáskörébe vonását. Ezeknek megfelelően 1839-ben egy kormányzati tervet nyújtott be az udvarhoz, melyben a birodalmi kormányt reformok bevezetésére kérte: nevezzen ki Magyar Kormányt, ami az országgyűlést megnyerheti. Tervezete kedvező fogadtatásra talált Bécsben, és alapul szolgált a néhány évvel később kinevezésre került ókonzervatív kormány működési elveihez.

Egy másik tényező, ami kiemeli őt pályatársai sorából az, hogy fel- és kiismerte „ellenfelét”, annak újkeletű harcmodorát, amely, ahogy öccse, DESSEWFFY EMIL írta: „A tanácskozási modornak meglepő varázserejével nyilvánult, … és növekvő tekintélyénél fogva, hazánk politikai életét azon közel veszélynek tevé ki, hogy abban a legsajnálatosabb egyoldalúság talál uraságra vergődni”. [12]

DESSEWFFY AURÉL az elsők között volt, aki ezen a területen is hathatósan tudta felvenni a küzdelmet. Ennek ékes bizonyítéka az 1841-ben közte – mint a Világ című lap szerkesztője – és a Pesti Hírlap között zajlott polémia, [13] amelyben a KOSSUTH által terjesztett eszmék valódi mibenlétét feltárva, s azok súlyos következményeit mintegy előrevetítve sikerült megosztania az ellenzék sorait: „Sehol a világon nem követte közvetlen a forradalom a forradalmi eszméknek nyilvánítását: és mégis minden forradalmak in ultima analysi az eszmékben gyökereznek: mert az ige tetté válik, s ami a velőkbe gyökeret ver, elébb utóbb, keresztül bocsátva a szenvedélyeken átmegy cselekedetbe.” [14]

S bár Gróf DESSEWFFY AURÉLt 1842. február 9-én bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy nézeteit személyesen juttassa teljes érvényre, abban azonban nem, hogy az általa lefektetettek nyomvonalán egy a régi elveken nyugvó, de megújult politikai erő – az Ókonzervatív Párt – bontakozzon ki, ami aztán jelentős, sőt több alkalommal meghatározó szerepet játszott hazánk későbbi történetében.

Hadd idézzük végezetül halála előtt írt utolsó sorait, amelyekben híven tükröződik politikai credójának egésze:

„Hogy polgártársaim nem támogatnak kellőleg ez kétségbeejtő, hogy sokan közülük titokban hízelegnek nekem, és csak azért, hogy néhány iskolás diák rosszallását kikerüljék nyíltan szidalmaznak: ez gyalázat, vagyis csak oly nemzethez méltó, melynek nincs bátorsága, hogy magát egy banda támadásától megvédelmezze. De mind ez kötelességem teljesítésében meg nem akadályoz… Megjutalmaznak-e vagy nem, arra nem gondolok, egyetlen nagyravágyásom, hogy hazám érdekeiért teljes erővel működhessem. Egyébbaránt sohasem szoktam együtt mérlegelni a szennyes önérdeket és hazám legfontosabb érdekeit.” [15]

Jegyzetek

1 Néhány nevezetesebb darab gróf Dessewffy Aurélnek hátrahagyott eredeti magyar munkáiból és országgyűlési beszédeiből. Szerk. Gróf DESSEFFY EMIL. Pest, 1843, Landerer és Heckenast, 13–14. o.

2 DEÁK FARKAS : Gróf Dessewffy Aurél. Budapest, 1885, Stampfel Károly, 13. o. /Magyar Helikon, 53./

3 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 3. o.

4 Koszorú gróf Dessewffy Aurél emlékének. Fűzék tisztelői és barátai. Pest, 1857, Heckenast, 6. o.

5 Uo. 13. o.

6 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 8. o.

7 Uo. 22–23. o.

8 Uo. 170. o.

9 Koszorú. I. m. 102. o.

10 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 234. és 235. o.

11 Részletes politikai rendszerének ismertetésével kapcsolatban ld. RÉZ MIHÁLY: Tanulmányok. Budapest,

1909, Pallas, 290–355. o.

12 Koszorú. I. m. 30–31. o.

13 Ezeket az írásokat csokorba fogva találhatjuk: Gróf DESSEWFFY AURÉL: X. Y. Z. könyv. Pest, 1841,

Trattner–Károlyi.

14 Uo. 58. o.

15 DEÁK FARKAS: I. m. 23. o.

Read more »