Molnár András: A fény és a villanykörte

A templomokba „villanyvilágítást” szerelnek. Ezt „korszerűsítésnek” nevezik, és „szép”-nek, „fejlett”-nek és „méltó”-nak találják. Már egy ideje az oltáron is egy piros égő szolgáltatja az „isteni fényt”. Pedig mi ez? Sacrilegium, blaszfémia, a Fény megcsúfolása, eltorzítása és elátkozása. Istentelenség. A „fény” halott. Mesterséges, munkából előállított, materiális, merev, élettelen „fény”, maximálisan tiszteletlen az Élő Istennel, a szakrális fény árasztójával szemben. De még Luciferrel, a fényhordozóval szemben is, aki Sátánként magát a világosság angyalává változtatja. Mert az ő fénye legalább sötét, s nem ez az undok, bevehetetlen mű világítás, ez a műanyag „jelenlét”.

A román kori templomokat és a katedrálisokat úgy építették, hogy azok természetes módon engedik be az isteni fényt, és evvel megszentelik a teret, és magasba emelik a templomba lépőt. Ahol a templom sötét, ott a csönd miatt sötét, s ha mégis e sötétből fény lángolt, az csak gyertya lángja lehetett, s az arany mély ragyogása a templomfalakról. Az oltáron is láng jelezte: Isten jelen van.

A láng él. A tűz nem merev és halott és vak fény, hanem élő, mozgó valóság, nyelv és taglejtés. Rajta keresztül a szerelem vagy a Szentlélek beszél. A villanykörtén keresztül csak a szabadkőműves Edison szellemtelen gépagya morog monoton fáradhatatlanságban, mint az összes többi zaj. Ami a fülnek egy fűnyíró gép hangja, az a szemnek egy „égő”. Az „égő” nem ég: élettelen, lángtalan, mint egy vak ember szeme.

Az igazi, természetfölötti fény visszatükröződése a természetes fény: a Nap arany, a Hold ezüst és a többi planéta csillogó-ragyogó, vöröses, kékes, sárgás, olykor hunyorgó, élettel telt fénye, a macskák smaragdszeme, a szentjánosbogár ékkő-zöldje, „varázsszeme” az éjszakában. A természetes fény sohasem mozdulatlan, mint egy döglila zúgást árasztó neon, kattogó reklámfelirat vagy egy utcai „lámpatest”, ami mindent hullaház-szerűvé tesz maga körül, amint „fénye” szintén szellemtelen anyagokra és tárgyakra esik: a betonra, vagy az aszfaltra, vagy a műanyagasztalra és műanyagszékekre. Miként a műanyagból készült tárgyakkal, szobrokkal stb. nem lehet azonosulni, azok mindig idegenek, „külsők”, üresek és értéktelenek, szemetek maradnak: úgy a kattintásra előálló és kattintásra kialvó neonfény szórt, éles idegenségével sem. A mesterséges fény olyan, mint egy anti-varázsló, aki pálcájával érintve nem arannyá, hanem halottá változtat mindent, amire ráüt.

A természetes fény mozdulatlanságában is mozog, mozgásában is mozdulatlan: fokozatai vannak, s nem hirtelensége, hacsak nem a nyári viharban érlelődő, s a felhők rettenetes szerelmében kihasadó villámnak, a macskaszemek titokzatos villanásának az éjszakai út sötétségében, vagy egy templom csúcsáról visszatükröződő napfény-sugárnak. A Nap mozgása hajnal és alkonyat között a friss délelőttön és érett délutánon át és a vakító délben teljesen más fényviszonyokat és árnyékokat teremt, állandóan él és éltet, s még lenyugvásával is hűsbe takar és önnön fényére emlékeztet. Ha eső esik, szivárvánnyá oszlik, ha felhőkbe burkolózva száll, áttör rajta, s fény-árnyékká, dús homállyá gomolyodik, melyben hatalom és szabadság játéka nyilvánul meg. Egyetlen fényforrás, mely valóban forrása a fénynek, végtelen minőségeket és gazdagságot teremt mindavval, amit éltet, s ami nélküle nem élne.

A Hold ezüstje, mely szintén a Nap aranyából van elkészítve, más fényt bocsát a világra: mindent sejtelmessé, varázslat-szerűvé, ékszerré tesz, olykor baljóslatúvá és méllyé. A legapróbb porszem árnyéka is hatalmas szakadékká válik az asztalon, s a szökőkút nyugodtan csobogó vize delejes, belülről átvilágított csillám lesz, akár egy ezüstlánc szemei, melyet egy fehér női kéz vesz elő titkos rejtekhelyéről. Minden pillanatban eredetüket és természetüket változtatják a jelenségek, fölfeik ezermillió arcukat, végtelen belső gazdagságukat: íme az isteni fény férfi és női módosulata.

És a mozgó planéták, az Esthajnalcsillag és a többi négy, a vöröses Mars, a kékes Jupiter, a sárgásán ragyogó Szaturnusz, az alig-alig látható, illékony Merkúr, mind a Nap sok módosulata, melyekhez nemcsak órát és naptárt lehet viszonyítani, hanem amelyekben a Föld, az egész Természet változását, az élet összes ritmusát föl lehet ismerni és meg lehet élni.

A „televízió” halott, áporodott és roncsoló, fejfájdító fénye, a fülledt „tévézőszobák” és az egyre fülledő „tévéző emberek”, akik azt hiszik, hogy „értesülnek a világ dolgairól”, pedig csak a legújabb zavaros és értelmetlen botrányról értesülnek, s annak kibogozhatatlan, őket személyesen nem is érintő bogait „bogozzák” egész nap, egész heteken, hónapokon, éveken át, egész halálulcnapjáig. S miről értesülnek végül is? Semmiről. Egy még vidéken élő hétéves gyermek jobban lát, tisztábban érez, mint ők, egész „telekommunikációjukkal” és „elektronikus csodáikkal” együtt.

Mit csináltak az „asztronómusok”? Kikémlelték, hogy „foltok vannak a Napon”, holott csak a szűrős üvegű lencséken át kapott torzított képeken vannak foltok, s az ő elméjükben. A ’fontoskodó-szemüveges’ vagy épp farmernadrágos „tudósok” csak semmirevaló, ostoba „tényeket” tudtak megállapítani, anélkül, hogy megérezték volna valamit is az Egész folyamatosan föltáruló szépségéből. A műszerekből csak a műszerek merev és halott lelke, és nem a műszerek által torzított világ lelke látszik. Az ultrahanggal „föltárt vagina”, az állatkertben „tanulmányozott állat”, a műholddal készített „meteorológiai jelentés” éppen olyan tárgy, mint a „napfoltos” képek értelmetlen sokasága. Volt olyan idő, mikor egy egyszerű, nyáklapokhoz és áramkörökhöz mit sem értő paraszt az égre vetett egyetlen pillantásával, vagy a bőrén érzett, higanyszál és szélzsak nélkül is érzékelt légáramlatból pontosabban megmondta egész másnapra és egy hétre, sőt egy évre előre az idő járását, s érezte, hogy mikor szomjazik a föld, vagy mikor kell betakarítani. S tudta, hogy keleten kell keresni a Hajnalcsillagot, és nyugaton az Estcsillagot.

A fényt egykor látták. Ma „csinálják”. Egykor fürödtek benne és árasztották. Ma „villognak” a reflektorok „spotlight’-jában, és csillogtatják benne hamis, flitteres öltözéküket, hogy eltakarják vele már születésükkor poshadt arcukat és bőrüket. S míg egykor szemlélték és belülről ismerték a fényt, ma „szerelik”. Izrael sátorában, majd a Templomban Isten jelenléte fénylett a ’Legszentebb’-ben. Ez a Shekinah, az isteni fény. Ma a templomokban a szellemtelen műfény, a villanykörte, a Wolfram-szálas „izzó” éktelenkedik, egy negatív mozdulatlanságba, a halottak mozdulatlanságába vonva mindazt, ami egykor élő és bensőséges valóság volt.

Pannon Front 36.

Read more »