7/02/2015
Az ember értéke az abszolút tudatosításában rejlik.
Az ember az, amit fel tud fogni; az abszolút és a transzcendencia ideája az
ember spirituális természetéről és sorsának földöntúli karakteréről tesz
tanúbizonyságot.
Az embert tulajdonképpen csak egy vékony válaszfal választja el az isteni
Valóságtól: Isten végtelenül közel van az emberhez, ám az ember végtelenül
távol van Istentől. E válaszfal – az ember szempontjából – egy hegy; ott
magaslik előtte, és saját kezeivel kell elmozdítania. Hasztalan hordja róla a
földet, a hegy ugyanúgy ott tornyosul előtte; ennek ellenére mégis tovább
folytatja az ásást Isten nevében. És a hegy láthatatlanná válik. Soha nem volt
ott.
Az emberi természet paradoxonja, hogy bár semmi sem idegenebb tőlünk, mint
az a követelmény, hogy önmagunkat átlényegítsük, ennek ellenére semmi sem olyan
alapvető számunkra, mint ezen igény lényege, vagyis ezen önátlényegítés
gyümölcse.
Istenformánkból adódóan szellemünk feltétlenségből, akaratunk szabadságból
és lelkünk nemességből meríttetett; önmagunk uralása és önmagunk átlényegítése
abból áll, hogy eltávolítjuk azt a jégréteget vagy sötétséget, amely fogva
tartja az ember igazi természetét.
Valódi természetünk és végső sorsunk megértésének egyik kulcsa az a tény,
hogy a világ dolgai nincsenek arányban intelligenciánk legmagasabb rendű
lehetőségeivel. Ha nem az Abszolútért van intelligenciánk, akkor egyszerűen
nincsen. Csak az Abszolút ruházhatja fel intelligenciánkat azzal az erővel,
mellyel hiánytalanul teljesíteni tudja, amire elvileg képes, és csak az
Abszolút teszi az intelligenciát teljesen azzá, ami. Ugyanez a helyzet az
akarattal, ami nem más, mint az intelligencia nyúlványa vagy velejárója: a
tárgyak, melyeket általában elérendőkként tűz ki maga elé, vagy amelyeket a
világ sodor elé, nem méltóak lehetőségeinek teljességéhez; csak az «isteni
dimenzió» elégítheti ki akarásunk vagy szeretetünk beteljesülésének
szomjúhozását.
Akár tetszik, akár nem, misztériumok között élünk, s e tény mind logikailag,
mind pedig egzisztenciálisan a transzcendens felé fordít minket.
Az ember rendeltetése a Végtelen kontemplációja. Ezzel szemben az
élvezetek, noha effektív szimbolizmusukon keresztül átadnak valamit a
Végtelenből, az esetek nagy többségében, és ez bukásunk következménye, épp
ettől fordítják el a lelket. Az élvezetekben az elme elfordul a végtelentől.
Úgymond elnyeli a véges. És mert az élvezetek arra késztetnek, hogy
megismételjük őket, szokássá válnak, s így az Istenről való megfeledkezés válik
szokásunkká, amelyhez hiábavalóságok kultusza társul. Az ember, akit elnyeltek
az élvezetek, élvezetté válik, és megszűnik önmaga lenni; a lelket tőrbe csalta
a periféria, s olyan ez, mintha megfosztatott volna középpontjától.
Az Istenhez vezető út mindig magában foglal egy megfordulást: az embernek a
külsőlegességből a bensőségességbe, a sokféleségből az egységbe, a
szétszórtságból a koncentrációba, az egoizmusból az elfogulatlanságba, a
szenvedélyből a derűbe kell eljutnia.
A világ szétszór, az egó összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben
kitágít, és békét teremt bennünk, miközben megszabadít.
Az ember azért vágyik boldogságra, mert az isteni Gyönyör, mely Szépségből
és Szeretetből áll, az ő legmélyebb szubsztanciája.
Míg az intelligencia megerősítheti a metafizikai és eszkatológiai
igazságokat, addig a képzelet vagy tudatalatti nem az Istenbe vagy a túlvilágba
vetett hitet, hanem makacsul a világba vetett hitet tartja fenn; minden ember a
priori hipokrita. Az út nem más, mint átkelés a természetes hipokrízisből a
szellemi őszinteségbe.
Bármi legyen is az ára a benső valóság megistenülésének, az ember csak ezáltal
kerülhet tökéletesen összhangba saját természetével.
Hogy az ember boldog lehessen, szüksége van egy középpontra; e középpont
mindenekelőtt az Egy bizonyossága. A legnagyobb csapás a középpont elvesztése
és a lélek kiszolgáltatottsága a periféria szeszélyeinek. Embernek lenni annyi,
mint középpontnál maradni; középpontnál maradni annyi, mint középpontnak lenni.
Arról az emberről mondható el, hogy szereti Istent, aki a Bensőben él; aki
mozdulatlan marad kontemplatív bensőségességében – «lényében», ha jobban
tetszik –, s mindeközben saját végtelen középpontja felé halad. Itt a szellemi
mozdulatlanság áll szemben a külső jelenségek vég nélküli hullámzásával, míg a
szellemi mozgás a bukott lélek természetszerű tehetetlenségével, a szív
keménységével áll szemben, amit megbocsátással és szeretettel kell gyógyítani,
vagyis mindennel ami megérleli, transzmutálja és transzcendálja az egót.
A léleknek ki kell lépnie a világ forgatagából. Ez a bensőségességre való
képesség. Ezután az akaratnak le kell győznie az élet passzivitását. Ez a
helyzetfelismerés képessége. Végül az észnek transzcendálnia kell az ego
tudatlanságát. Ez az egyszerűségre való képesség. Aki az esetlegességek lármája
fölött intellektuálisan érzékeli a Szubsztanciát, az megvalósította az
egyszerűséget. Aki egy, az egyszerű; ugyanis az egyszerűség úgy viszonylik az
Egyhez, mint a bensőségesség a Középponthoz, a helyzetfelismerés a
Jelen-Léthez.
Aki ismeri Istent, az szereti, aki nem szereti, az nem ismeri.
Mindazt, amit tudhatunk, már eleve magunkban hordjuk, mert mindaz, amit
tudhatunk, mi magunk vagyunk; épp ezért tudhatjuk.
Az ember képes rá, hogy felfogja az Abszolútat, és hogy szabadon akarjon.
Ugyanígy – épp ennek következtében – képes egy a jelenségeket fölülmúló és a
végtelenre nyíló szeretetre, ahogy egy olyan akaratra is, amelynek motivációja
vagy célja túlmutat a földi érdekszférán. A kifejezetten emberi képességek – tehát
a legnemesebbek és a legteljesebben emberiek – a maguk módján annak a
bizonyítékai, amire irányulnak; ahogy a madár szárnyai is a repülés lehetőségét
bizonyítják, és – következésképpen – az űr létezését, amelyben a madár repül.
Ha valaki azt állítja, hogy a tudás mint olyan csak relatív lehet, ezzel
csak azt mondja ki, hogy az emberi tudatlanság abszolút.
A Jóra irányuló akarat és a Szépre irányuló szeretet az Igazság tudásának
szükségszerű velejárói. És utórezgéseik beláthatatlanok.
Nem a világot kell szeretnünk, hanem a Bensőbe kell szerelmesnek lennünk,
amely túl van a dolgokon, túl van a sokszerűségen, és túl van az egzisztencián.
Ugyanígy, a Tiszta Létbe kell szerelmesnek lennünk, amely túl van tetten, és
túl van gondolaton.
Az Isten iránti szeretet nem egy érzés kultivációját jelenti, azaz nem
olyasvalami, amit anélkül élvezünk, hogy tudnánk, vajon Isten is örömét leli-e
benne; sokkal inkább mindannak az eltávolítását a lélekből, ami Istent
megakadályozza, hogy a lélekbe belépjen.
Az Istenszeretet mindenekelőtt az Intelligencia egybekelése az Igazsággal,
azután az akarat egybekelése a Jóval, végül a lélek egybekelése a Békével, ami
már az Igazság és a Jó folyománya.
Nem az a szép, amit szeretünk, és nem azért szép, mert szeretjük; szép az,
aminek objektív értéke arra kötelez minket, hogy szeressük.
A Szépség – függetlenül attól, hogy az ember mire használja fel – alapvetően
Teremtőjéhez tartozik, aki a jelenségek világába ezen keresztül valamit önnön
Lényéből sugároz ki.
A szépség érzékelése, ami egy szigorú megfeleltetés, nem pedig egy
szubjektív illúzió, egyrészről az intelligencia kielégülésével jár, másrészről
a bizonyosság, végtelenség és szeretet érzetét kelti. A bizonyosságét, mert a
szépség egyesítő és – egyféle zenei evidenciával – megszünteti a kételkedés
repedéseit és a nyugtalanságot; a végtelenségét, mert a szépség, épp
muzikalitása révén, felolvasztja a megdermedtséget és a korlátozottságot, s így
kiszabadítja a lelket szűkölködéséből; a szeretetét, mert a szépség életre kelti
a szeretetet, azaz egyesülésre invitál, egy egyesülő ellobbanásra.
A szépségből és a szépség szeretetéből fakad a boldogság, amelyre a lélek
természeténél fogva áhítozik. Ha a lélek folyamatosan boldog akar lenni a szépséget
önmagában kell hordania; mármost erre csak az erények – amit akár jóságnak vagy
vallásosságnak is nevezhetnénk – megvalósítása révén képes.
A Szentség esszenciálisan kontemplativitás. A dolgok spirituális
természetének az intuíciója. Egy mélységes intuíció, ami az egész lélekre, következésképpen,
az ember teljes lényére rányomja bélyegét.
A bölcsnek minden csillag, minden virág a Végtelen metafizikai tanújele.
A boldogság vallás és jellem; hit és erény. Tény, hogy az ember nem képes
megtalálni a boldogságot saját korlátain belül; legbensőbb természete arra
ítéli őt, hogy fölülmúlja önmagát, és önmagát fölülmúlva kiszabadítsa önmagát.
Önmagunk átlényegítése: az emberi állapot hatalmas imperatívusza; de van egy
másik is, amely egyszerre sejteti és kiegészíti ezt: az önuralom. Nemes ember
az, aki uralkodik önmaga felett; szent ember az, aki átlényegíti önmagát.
Nemesség és szentség: az emberi állapot imperatívuszai.
Amikor Isten kitaszíttatik a világból, az kő- vagy jégsivataggá válik;
megfosztatik élettől és melegségtől, és minden ember, aki még birtokolja az
integrális Valóság érzékelését, visszautasítja, hogy ezt valóságnak tekintse.
Mert ha a valóság kőből volna, egyáltalán nem lehetnének virágok vagy bármi
szépség vagy kedvesség. Ugyanez áll a lélekre is. Távolítsd el a hitet, beleértve
a hitnek azt az elemét is, ami a gnózis egyik részét alkotja, és a lélek erejét
vesztetté, fagyossá, rideggé és megkeseredetté válik, vagy elmerül egy emberi
állapothoz méltatlan hedonizmusban. Persze az egyik nem zárja ki a másikat,
mert a jégszívet, a «halott» szívet, mindig vak szenvedélyek lepik el.
A szentség az egó alvása és a halhatatlan lélek ébersége; az egó az érzéki
benyomásokkal táplálkozik és telve van vágyakkal, a lélek szabad és Istenben
kristályosodik ki. Lényünk hullámzó felszínének el kell aludnia, és el kell
fordulnia a képektől és ösztönöktől, lényünk mélyének pedig fel kell ébrednie
az Isteni tudatosításában – világítva, mint egy mozdulatlan láng, mint a szent
álom csendje.
Kiáltó abszurditás: hit nélkül, emberhez méltatlanul, horizontálisan élnek
emberek egy olyan világban, ahol minden, amit a természet nyújt, a
természetfelettiről, a túlvilágról, az isteniről árulkodik.
A hit azt jelenti, hogy «igent» mondunk Istenre. Amikor az ember «Igent»
mond Istenre, Isten is «igent» mond az emberre.
Nem pusztán a világban elmerült és a világ által determinált «ilyen és ilyen
egók» vagyunk; mindenekelőtt «az egó mint olyan» vagyunk, amely Isten előtt
áll, és Isten által determinált.
A hit isteni ősképe az az «igen», amit Isten mond magára; ez nem más, mint a
Logosz, amely egyszerre tükrözi és megtöri az Isteni Végtelenséget.
Ha a hit misztérium, ez azért van, mert saját mélységének szintjén
kifejezhetetlen, minthogy lehetetlen szavakkal teljesen átadni e víziót, amely
még vak, de amely vakság már lát.
Az Erény a lélek alkalmazkodása az isteni Modellhez és a szellemi
művelethez. Alkalmazkodás vagy részvétel. Az erények lényege az Isten előtti
üresség, amely lehetővé teszi, hogy az isteni Minőségek belépjenek a szívbe és
beragyogják a lelket. Az Erény a tiszta szív objektivitása. Az erény lényege,
hogy szabad átjárást biztosítunk a lélekben Isten Szépségéhez.
A hitetlen csak abban hisz, amit a földön lát. A hívő az Égben mindent lát,
amiben hisz.
Az igazság nélküli hit eretnekség, a tudás nélküli hit álszenteskedés, az
erény nélküli cselekvés képmutatás, és a cselekvés nélküli erény hiábavalóság.
A szívbe csak erényekkel lehet bejutni.
Az erény az isteni Szépségnek egy sugara, amelyben saját természetünkön vagy
akaratunkon keresztül részesülünk, könnyedén vagy nehezen, de mindig Isten
kegyelméből.
Törekedni a tökéletességre: nem azért, hogy saját dicsőségünkre tökéletesek
legyünk, hanem mert a tökéletesség szép, a tökéletlenség pedig csúnya; vagy
mert az erény magától értetődő – vagyis összhangban van a Valóval.
In Az emberi állapot gyökerei. Budapest, 2001, Arcticus.
