Frithjof Schuon: Az Örök Bölcsesség visszhangjai (részletek)

Az ember értéke az abszolút tudatosításában rejlik.

Az ember az, amit fel tud fogni; az abszolút és a transzcendencia ideája az ember spirituális természetéről és sorsának földöntúli karakteréről tesz tanúbizonyságot.

Az embert tulajdonképpen csak egy vékony válaszfal választja el az isteni Valóságtól: Isten végtelenül közel van az emberhez, ám az ember végtelenül távol van Istentől. E válaszfal – az ember szempontjából – egy hegy; ott magaslik előtte, és saját kezeivel kell elmozdítania. Hasztalan hordja róla a földet, a hegy ugyanúgy ott tornyosul előtte; ennek ellenére mégis tovább folytatja az ásást Isten nevében. És a hegy láthatatlanná válik. Soha nem volt ott.

Az emberi természet paradoxonja, hogy bár semmi sem idegenebb tőlünk, mint az a követelmény, hogy önmagunkat átlényegítsük, ennek ellenére semmi sem olyan alapvető számunkra, mint ezen igény lényege, vagyis ezen önátlényegítés gyümölcse.

Istenformánkból adódóan szellemünk feltétlenségből, akaratunk szabadságból és lelkünk nemességből meríttetett; önmagunk uralása és önmagunk átlényegítése abból áll, hogy eltávolítjuk azt a jégréteget vagy sötétséget, amely fogva tartja az ember igazi természetét.

Valódi természetünk és végső sorsunk megértésének egyik kulcsa az a tény, hogy a világ dolgai nincsenek arányban intelligenciánk legmagasabb rendű lehetőségeivel. Ha nem az Abszolútért van intelligenciánk, akkor egyszerűen nincsen. Csak az Abszolút ruházhatja fel intelligenciánkat azzal az erővel, mellyel hiánytalanul teljesíteni tudja, amire elvileg képes, és csak az Abszolút teszi az intelligenciát teljesen azzá, ami. Ugyanez a helyzet az akarattal, ami nem más, mint az intelligencia nyúlványa vagy velejárója: a tárgyak, melyeket általában elérendőkként tűz ki maga elé, vagy amelyeket a világ sodor elé, nem méltóak lehetőségeinek teljességéhez; csak az «isteni dimenzió» elégítheti ki akarásunk vagy szeretetünk beteljesülésének szomjúhozását.

Akár tetszik, akár nem, misztériumok között élünk, s e tény mind logikailag, mind pedig egzisztenciálisan a transzcendens felé fordít minket.

Az ember rendeltetése a Végtelen kontemplációja. Ezzel szemben az élvezetek, noha effektív szimbolizmusukon keresztül átadnak valamit a Végtelenből, az esetek nagy többségében, és ez bukásunk következménye, épp ettől fordítják el a lelket. Az élvezetekben az elme elfordul a végtelentől. Úgymond elnyeli a véges. És mert az élvezetek arra késztetnek, hogy megismételjük őket, szokássá válnak, s így az Istenről való megfeledkezés válik szokásunkká, amelyhez hiábavalóságok kultusza társul. Az ember, akit elnyeltek az élvezetek, élvezetté válik, és megszűnik önmaga lenni; a lelket tőrbe csalta a periféria, s olyan ez, mintha megfosztatott volna középpontjától.

Az Istenhez vezető út mindig magában foglal egy megfordulást: az embernek a külsőlegességből a bensőségességbe, a sokféleségből az egységbe, a szétszórtságból a koncentrációba, az egoizmusból az elfogulatlanságba, a szenvedélyből a derűbe kell eljutnia.

A világ szétszór, az egó összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben kitágít, és békét teremt bennünk, miközben megszabadít.

Az ember azért vágyik boldogságra, mert az isteni Gyönyör, mely Szépségből és Szeretetből áll, az ő legmélyebb szubsztanciája.

Míg az intelligencia megerősítheti a metafizikai és eszkatológiai igazságokat, addig a képzelet vagy tudatalatti nem az Istenbe vagy a túlvilágba vetett hitet, hanem makacsul a világba vetett hitet tartja fenn; minden ember a priori hipokrita. Az út nem más, mint átkelés a természetes hipokrízisből a szellemi őszinteségbe.

Bármi legyen is az ára a benső valóság megistenülésének, az ember csak ezáltal kerülhet tökéletesen összhangba saját természetével.

Hogy az ember boldog lehessen, szüksége van egy középpontra; e középpont mindenekelőtt az Egy bizonyossága. A legnagyobb csapás a középpont elvesztése és a lélek kiszolgáltatottsága a periféria szeszélyeinek. Embernek lenni annyi, mint középpontnál maradni; középpontnál maradni annyi, mint középpontnak lenni.

Arról az emberről mondható el, hogy szereti Istent, aki a Bensőben él; aki mozdulatlan marad kontemplatív bensőségességében – «lényében», ha jobban tetszik –, s mindeközben saját végtelen középpontja felé halad. Itt a szellemi mozdulatlanság áll szemben a külső jelenségek vég nélküli hullámzásával, míg a szellemi mozgás a bukott lélek természetszerű tehetetlenségével, a szív keménységével áll szemben, amit megbocsátással és szeretettel kell gyógyítani, vagyis mindennel ami megérleli, transzmutálja és transzcendálja az egót.

A léleknek ki kell lépnie a világ forgatagából. Ez a bensőségességre való képesség. Ezután az akaratnak le kell győznie az élet passzivitását. Ez a helyzetfelismerés képessége. Végül az észnek transzcendálnia kell az ego tudatlanságát. Ez az egyszerűségre való képesség. Aki az esetlegességek lármája fölött intellektuálisan érzékeli a Szubsztanciát, az megvalósította az egyszerűséget. Aki egy, az egyszerű; ugyanis az egyszerűség úgy viszonylik az Egyhez, mint a bensőségesség a Középponthoz, a helyzetfelismerés a Jelen-Léthez.

Aki ismeri Istent, az szereti, aki nem szereti, az nem ismeri.

Mindazt, amit tudhatunk, már eleve magunkban hordjuk, mert mindaz, amit tudhatunk, mi magunk vagyunk; épp ezért tudhatjuk.

Az ember képes rá, hogy felfogja az Abszolútat, és hogy szabadon akarjon. Ugyanígy – épp ennek következtében – képes egy a jelenségeket fölülmúló és a végtelenre nyíló szeretetre, ahogy egy olyan akaratra is, amelynek motivációja vagy célja túlmutat a földi érdekszférán. A kifejezetten emberi képességek – tehát a legnemesebbek és a legteljesebben emberiek – a maguk módján annak a bizonyítékai, amire irányulnak; ahogy a madár szárnyai is a repülés lehetőségét bizonyítják, és – következésképpen – az űr létezését, amelyben a madár repül.

Ha valaki azt állítja, hogy a tudás mint olyan csak relatív lehet, ezzel csak azt mondja ki, hogy az emberi tudatlanság abszolút.

A Jóra irányuló akarat és a Szépre irányuló szeretet az Igazság tudásának szükségszerű velejárói. És utórezgéseik beláthatatlanok.

Nem a világot kell szeretnünk, hanem a Bensőbe kell szerelmesnek lennünk, amely túl van a dolgokon, túl van a sokszerűségen, és túl van az egzisztencián. Ugyanígy, a Tiszta Létbe kell szerelmesnek lennünk, amely túl van tetten, és túl van gondolaton.

Az Isten iránti szeretet nem egy érzés kultivációját jelenti, azaz nem olyasvalami, amit anélkül élvezünk, hogy tudnánk, vajon Isten is örömét leli-e benne; sokkal inkább mindannak az eltávolítását a lélekből, ami Istent megakadályozza, hogy a lélekbe belépjen.

Az Istenszeretet mindenekelőtt az Intelligencia egybekelése az Igazsággal, azután az akarat egybekelése a Jóval, végül a lélek egybekelése a Békével, ami már az Igazság és a Jó folyománya.

Nem az a szép, amit szeretünk, és nem azért szép, mert szeretjük; szép az, aminek objektív értéke arra kötelez minket, hogy szeressük.

A Szépség – függetlenül attól, hogy az ember mire használja fel – alapvetően Teremtőjéhez tartozik, aki a jelenségek világába ezen keresztül valamit önnön Lényéből sugároz ki.

A szépség érzékelése, ami egy szigorú megfeleltetés, nem pedig egy szubjektív illúzió, egyrészről az intelligencia kielégülésével jár, másrészről a bizonyosság, végtelenség és szeretet érzetét kelti. A bizonyosságét, mert a szépség egyesítő és – egyféle zenei evidenciával – megszünteti a kételkedés repedéseit és a nyugtalanságot; a végtelenségét, mert a szépség, épp muzikalitása révén, felolvasztja a megdermedtséget és a korlátozottságot, s így kiszabadítja a lelket szűkölködéséből; a szeretetét, mert a szépség életre kelti a szeretetet, azaz egyesülésre invitál, egy egyesülő ellobbanásra.

A szépségből és a szépség szeretetéből fakad a boldogság, amelyre a lélek természeténél fogva áhítozik. Ha a lélek folyamatosan boldog akar lenni a szépséget önmagában kell hordania; mármost erre csak az erények – amit akár jóságnak vagy vallásosságnak is nevezhetnénk – megvalósítása révén képes.

A Szentség esszenciálisan kontemplativitás. A dolgok spirituális természetének az intuíciója. Egy mélységes intuíció, ami az egész lélekre, következésképpen, az ember teljes lényére rányomja bélyegét.

A bölcsnek minden csillag, minden virág a Végtelen metafizikai tanújele.

A boldogság vallás és jellem; hit és erény. Tény, hogy az ember nem képes megtalálni a boldogságot saját korlátain belül; legbensőbb természete arra ítéli őt, hogy fölülmúlja önmagát, és önmagát fölülmúlva kiszabadítsa önmagát.

Önmagunk átlényegítése: az emberi állapot hatalmas imperatívusza; de van egy másik is, amely egyszerre sejteti és kiegészíti ezt: az önuralom. Nemes ember az, aki uralkodik önmaga felett; szent ember az, aki átlényegíti önmagát. Nemesség és szentség: az emberi állapot imperatívuszai.

Amikor Isten kitaszíttatik a világból, az kő- vagy jégsivataggá válik; megfosztatik élettől és melegségtől, és minden ember, aki még birtokolja az integrális Valóság érzékelését, visszautasítja, hogy ezt valóságnak tekintse. Mert ha a valóság kőből volna, egyáltalán nem lehetnének virágok vagy bármi szépség vagy kedvesség. Ugyanez áll a lélekre is. Távolítsd el a hitet, beleértve a hitnek azt az elemét is, ami a gnózis egyik részét alkotja, és a lélek erejét vesztetté, fagyossá, rideggé és megkeseredetté válik, vagy elmerül egy emberi állapothoz méltatlan hedonizmusban. Persze az egyik nem zárja ki a másikat, mert a jégszívet, a «halott» szívet, mindig vak szenvedélyek lepik el.

A szentség az egó alvása és a halhatatlan lélek ébersége; az egó az érzéki benyomásokkal táplálkozik és telve van vágyakkal, a lélek szabad és Istenben kristályosodik ki. Lényünk hullámzó felszínének el kell aludnia, és el kell fordulnia a képektől és ösztönöktől, lényünk mélyének pedig fel kell ébrednie az Isteni tudatosításában – világítva, mint egy mozdulatlan láng, mint a szent álom csendje.

Kiáltó abszurditás: hit nélkül, emberhez méltatlanul, horizontálisan élnek emberek egy olyan világban, ahol minden, amit a természet nyújt, a természetfelettiről, a túlvilágról, az isteniről árulkodik.

A hit azt jelenti, hogy «igent» mondunk Istenre. Amikor az ember «Igent» mond Istenre, Isten is «igent» mond az emberre.

Nem pusztán a világban elmerült és a világ által determinált «ilyen és ilyen egók» vagyunk; mindenekelőtt «az egó mint olyan» vagyunk, amely Isten előtt áll, és Isten által determinált.

A hit isteni ősképe az az «igen», amit Isten mond magára; ez nem más, mint a Logosz, amely egyszerre tükrözi és megtöri az Isteni Végtelenséget.

Ha a hit misztérium, ez azért van, mert saját mélységének szintjén kifejezhetetlen, minthogy lehetetlen szavakkal teljesen átadni e víziót, amely még vak, de amely vakság már lát.

Az Erény a lélek alkalmazkodása az isteni Modellhez és a szellemi művelethez. Alkalmazkodás vagy részvétel. Az erények lényege az Isten előtti üresség, amely lehetővé teszi, hogy az isteni Minőségek belépjenek a szívbe és beragyogják a lelket. Az Erény a tiszta szív objektivitása. Az erény lényege, hogy szabad átjárást biztosítunk a lélekben Isten Szépségéhez.

A hitetlen csak abban hisz, amit a földön lát. A hívő az Égben mindent lát, amiben hisz.

Az igazság nélküli hit eretnekség, a tudás nélküli hit álszenteskedés, az erény nélküli cselekvés képmutatás, és a cselekvés nélküli erény hiábavalóság.

A szívbe csak erényekkel lehet bejutni.

Az erény az isteni Szépségnek egy sugara, amelyben saját természetünkön vagy akaratunkon keresztül részesülünk, könnyedén vagy nehezen, de mindig Isten kegyelméből.

Törekedni a tökéletességre: nem azért, hogy saját dicsőségünkre tökéletesek legyünk, hanem mert a tökéletesség szép, a tökéletlenség pedig csúnya; vagy mert az erény magától értetődő – vagyis összhangban van a Valóval.

In Az emberi állapot gyökerei. Budapest, 2001, Arcticus.

Posted in: Frithjof Schuon,metafizika,philosophia,spiritualitás,tradíció,tradicionális létszemlélet,transzcendencia