Marx Tibor István: Gróf Dessewffy Aurélről

Gróf DESSEWFFY AURÉL a magyar arisztokrácia egyik kiemelkedő, a 19. századi honi konzervatív gondolkozásnak pedig legmeghatározóbb alakja volt. Írásunkkal e nagyszabású személyiség emléke előtt kívánunk tisztelegni, olyan utat felidézve, amely példaértékű foglalatát adja az uralkodóhoz illetve a monarchikus elvhez való hűségnek, a felelősségteljes hazafiságnak, valamint a társadalom egészét áthatni akaró aktivitásnak: egyszóval mindannak, ami a valódi arisztokratizmus mibenlétét jelenti.

A gróf már gyermekkorában rendkívüli értelmi képességek birtokában volt, amelyhez az évek során kiterjedt klasszikus műveltség és európai mércével mérve is kiemelkedő társadalom- és politikatudományi ismeretek társultak. Azt lehet mondani, rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyek az igazán nagyszabású államférfiak sajátjai. Mindezek mellett – vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy mindezekből kifolyólag – volt szokásaiban, viselkedésében illetve egész életvitelében néhány olyan pont, melyeket környezete értetlenül fogadott és kezelt, s azokról mint rossz tulajdonságairól emlékezett meg. Tény, hogy rajongott a társasági élet minden formájáért, és intenzíven élte azt. Kedélyállapota és szorgalma ingadozó volt – bár hivatali feladatainak mindig eleget tett. Saját karrierjének építése pedig szemlátomást egyáltalán nem érdekelte: „Sokat költöttem, ehhez járult a kártya… Egyébiránt magamat csak szünet nélkül mulattam, s a társaságban az asszonyok kegyessége mellett igen kedveltetvén, irigységből sok bajnak valék kitéve, s a dolognak két párviadal volt a vége.” [1]

A fentiekkel kapcsolatban a magunk részéről azokra az alkati sajátosságokra hívnánk fel a figyelmet, amelyek DESSEWFFYt sokkal inkább egy katonatiszthez – ha úgy tetszik harcoshoz –, mintsem egy szokványos értelemben vett politikushoz tették hasonlatossá. Jellemére a veleszületett tulajdonságok közül meglátásunk szerint döntően az az egyértelmű elhivatottságtudat nyomta rá bélyegét, ami a grófot már kora ifjúságától a diplomáciai pálya és ezzel együtt az „államférfiúi minőség” elérésére – mint minden másnál becsesebbre – sarkallta, aminek leginkább az aut caesar, aut nihil elve és gyakorlata felelt meg. Létezik ugyanis az elhivatottságnak olyan intenzív foka, amely képes egy adott egzisztenciát a gyökereinél megragadni, és az abban szunnyadó összes képességet és életerőt egy adott cél irányába mozgósítani. Mindez rendesen fokozott aktivitást és egyfajta expanzív magatartást von maga után, melyek optimális kibontakozásához a személynek széles cselekvési térre van szüksége: „nem az volt az ő hivatása, hogy akár a felséges kancellária, akár a nagyméltóságú helytartótanács collegiumaival vagy tanácsos uraival töltse idejét, hanem az, hogy antagonistái SZÉCHENYI vagy KOSSUTH legyenek és ezeket győzze meg a nemzet naggyá tételéért folyó küzdelemben.” [2]

Gróf DESSEWFFY AURÉL Zemplén vármegyében, Nagy-Mihályon született 1808. július 27-én Gróf DESSEWFFY JÓZSEF és Gróf SZTÁRAY ELEONÓRA első fiaként. „Kiskoromban – mint szüleimtől hallottam – igen csendes és jó fiú valék, de oly kevés elmetehetséget mutató, hogy atyám jövendő tökéletes ostobaságomat erősen hitte.” [3] Az ez irányú szülői aggodalmak azonban rövidesen feleslegessé váltak, amint ugyanis oktatása hétéves korától határozott irányt vett, szellemi képességei kirobbanó gyorsasággal bontakoztak ki. Tízévesen könyv nélkül tudta az Ilias első fejezetét görögül, és néhányszori olvasás után CICERÓtól egész szónoklatokat szavalt el. A görög nyelvet a latin, a német, a francia, az angol és az olasz követte, és tizenöt éves korára ezek mindegyikén tökéletesen beszélt, írt és olvasott. Jövőjét már tizenhét évesen diplomataként képzelte el, s ennek megfelelően érdeklődését főként a történelem és az európai közjog irányába fordította. MALBYt, SCHÖNt, SPLITTERt olvasta előszeretettel: „Életének eme szakaszában szerezte meg azon ismereteket, melyeknek nagy változatossága és bősége őt később kitüntette. S hogy rendes tanulmányai mellett olvasásnak ennyi időt tudott szakítani, azon őt életfogytáig kísért tulajdonából magyarázható, mely DESSEWFFY AURÉLt másoknál kétszerte, sőt háromszor gyorsabban olvasni képesíté, – oly tulajdon, mely éppen oly értéktelen magában, ha a fölfogás könnyűségével nem egyesül, mint amilyen kevés becsű ismét ez is, ha az ítélő tehetség deréksége által nincs kiegészítve. Benne mindezeket ritka összhangzásban egyesülve láttuk. Innen van, hogy értelmesen szólni, sőt talpraesetten vitatkozni tapasztaltuk őt oly könyvek felett, melyek elolvasására másnak napokat kellene fordítani, mialatt ő azok átlapozásán néhány óra alatt esett át…” [4]

A könyvekből szerzett ismeretek elmélyítésére a szülői háznál zajló intenzív társasági élet nyitott kiváló lehetőséget, melynek számos jeles személyiség által emelt légkörében az ifjú hamar hozzászokott a nálánál tapasztaltabbakkal való társalgáshoz és az önálló véleményalkotáshoz. Ezek a beszélgetések ahogy értelmére, úgy hazafiúi érzületére is erősen hatottak: „mert itt mindennapi és meg nem szakított folyamatosságú volt ugyan az érintkezés az összes szellemi világ mozgalmaival, de mindig a honszeretet ihletése mellett, és így erre és ide vitetett vissza minden…” [5]

1823-tól a Kassai Királyi Akadémián kezdte meg rendes tanulmányait. Az addigra megszerzett ismeretek birtokában az ott töltött éveket azonban nagyobbára feleslegesnek tartotta. Működésének a tanintézeten kívüli más komolyabb területeket keresett, így az ekkortájt indult Felsőmagyarországi Minerva című orgánumban közölt különböző tárgyú, de főként esztétikai tanulmányokat és fordításokat. A várva várt találkozásra a valódi politikai élet világával az 1825. évi országgyűlés alkalmával került sor, hová apja mintegy érettségének elismeréseként vitte magával. A tizehét éves ifjú hamar megtalálta azokat a területeket, ahol magát hasznossá tehette és ahol felfigyelhettek rá. Országgyűlési Híradót szerkesztett jobbára saját kedvtelésére, majd a gyengébb szónoki képességű képviselők részére írt beszédeket, melyekkel immár szélesebb körökben is sikert aratott, és hamarosan megkapta első hivatalos felkérését a Kancelláriától, nevezetesen a bécsi angol követ számára kellett francia nyelven naplókönyvet vezetnie. Mindeközben megismerkedett a diaeta minden nevezetesebb küldöttjével, és ekkortól datálható SZÉCHENYIvel való „azóta sok phasison keresztülment” [6] ismeretsége is.

Az akadémia elvégzése után néhány hónapot Pesten töltött joggyakornokként, majd az első adandó alkalmat megragadva hivatalt vállalt a birodalom központjában. Bécs a pozsonyi országgyűlés után újra lehetővé tette számára, hogy nagyságához méltó személyiségekkel érintkezzen. Ott kötött életre szóló barátságot JÓSIKA SAMUval, az ESZTERHÁZY fivérekkel, MÓRICcal és PÁLlal, JABLANOVSZKY FÉLIXszel és ZICHY PÁLlal, és került közelebbi ismeretségbe számos kitűnő külföldi diplomatával, tudóssal és művésszel. Így világnézetének helytállóságát és aktuálpolitikai elgondolásait a kor kihívásaival szemben és a nemzetközi erőviszonyok kellő figyelembevételével tehette mérlegre és tökéletesíthette tovább. Ez a közel négy évig tartó pezsgő szellemi légkör volt számára az igazi iskola, amelyben a lelkes ifjú valódi státusférfivá ért. Mindeközben hivatali előmenetelével, személyes karrierjével nem sokat foglalkozott, s bár a rá bízott munkát lelkiismeretesen végezte, külön szorgalommal e téren nem jeleskedett.

Ennek következtében egy helytartósági titoknokkénti kinevezéssel 1832-ben „nehéz szívvel és sok adóssággal” el kellett hagynia Bécset. Budán PRÉNYAI ZSIGMOND hivatalához került, ahol, mint írja: „dolgom semmi sem volt”. Ezzel mintegy kezdetét vette az a – legalábbis külső jegyeiben – termékenynek nem nevezhető korszak, amely közel nyolc éven át tartott. Naplójából azonban – annak ellenére, hogy ezeket az éveket csupán néhány lapra szorítva foglalta össze – érzékelhető az az állandó szellemi jelenlétet követelő küzdelem, melyet ezen idő alatt önmagával szemben vívott, s amely a „belső ember” érésének időszaka volt.

Rövid, de annál meghatározóbb politikai szereplése az 1839. évi országgyűlésen vette kezdetét: „Kormány és nemzet, nem különben a két tábla között nagy vala elébb a feszültség, majd-majd enyhülni kezde. Május elsején amnesztia hirdettetett. … Örök megváltási törvény hozatott, s közöröm közt oszlik el a kezdetben oly zivataros országgyűlés. Azt tarték, hogy mindezekben nekem is tetemes rész jutott, főként pedig a felek kibékítésében.” [7]

Miben állt sikere és annak politikai jelentősége? Mindenekelőtt abban, hogy a terjedő liberális eszmékkel szemben egy átfogó, működőképes és lényegi elemeit tekintve tradicionális elvi bázison álló programot tudott megfogalmazni. Meglátásaival ösztönzően hatott az arisztokrácia azon részére, akiknek politikai szerepe nagyobbára egy passzív pozícióvédésben merült ki, ami nem szolgálhatta immár sem a birodalom, sem szűkebb hazánk érdekeit: „lehet e kétségbe hozni, hogy eljött az idő a rend és törvényes tekintély elvét megerősíteni? Mert ha ezen elv már most is oly kevés szerencsével harcol a felekezetek ellen: mi lesz belőle, ha nagyobb néptömegekkel lesz kénytelen maga mostani gyengeségével megvívni?” [8] Emellett pedig adekvát politikai teret nyitott az ugyancsak e rendhez tartozók azon csoportjainak, akik vagy a tettek mezejére léptek már, vagy annak küszöbén álltak. Számukra olyan utat mutatott – ellentétben például SZÉCHENYIvel vagy WESSELÉNYIvel –, amelyben a hatni akarás módja, mértéke és miértje nem állt szemben a tőlük joggal elvárt szereppel – mely szerep végülis záloga volt a szóban forgó rend fennmaradásának és töretlen identitásának: „van e nagyobb szerencsétlenség status emberre nézve, mint hajlam a szabad választás, vagy körülmények által nyújtott oly helyzet, melyben agitatio útján »alulról felfelé« vala kénytelen változtatási eszméinek sikerét eszközleni?” [9] Álláspontja szerint: „Az országnak kívánságai sikerét nem a kényszerítő módok, hanem az ország fellépésének erkölcsi ereje és törvényes ok adások által kell biztosítani, … úgy reménylem és hiszem azt is, hogy ezen az úton a nemzet kívánságai tökéletesen teljesedni fognak”. [10]

Az ő reformpolitikai elképzelésének középpontjában is a magyar államhatalom rekonstrukciója állt, de ezt messzemenő lojalitás és „alkotmányunk gyökér elveinek fenntartása” jellemezte. [11]

Alapvetőnek tartotta a törvényhozás szilárd alapokra helyezését – visszaszorítva a főrendi táblán az ún. ötforintos, illetve az alsó táblán a bocskoros nemesség mint instabil politikai erő befolyását –, valamint a végrehajtó hatalomnak a magyar kancellária hatáskörébe vonását. Ezeknek megfelelően 1839-ben egy kormányzati tervet nyújtott be az udvarhoz, melyben a birodalmi kormányt reformok bevezetésére kérte: nevezzen ki Magyar Kormányt, ami az országgyűlést megnyerheti. Tervezete kedvező fogadtatásra talált Bécsben, és alapul szolgált a néhány évvel később kinevezésre került ókonzervatív kormány működési elveihez.

Egy másik tényező, ami kiemeli őt pályatársai sorából az, hogy fel- és kiismerte „ellenfelét”, annak újkeletű harcmodorát, amely, ahogy öccse, DESSEWFFY EMIL írta: „A tanácskozási modornak meglepő varázserejével nyilvánult, … és növekvő tekintélyénél fogva, hazánk politikai életét azon közel veszélynek tevé ki, hogy abban a legsajnálatosabb egyoldalúság talál uraságra vergődni”. [12]

DESSEWFFY AURÉL az elsők között volt, aki ezen a területen is hathatósan tudta felvenni a küzdelmet. Ennek ékes bizonyítéka az 1841-ben közte – mint a Világ című lap szerkesztője – és a Pesti Hírlap között zajlott polémia, [13] amelyben a KOSSUTH által terjesztett eszmék valódi mibenlétét feltárva, s azok súlyos következményeit mintegy előrevetítve sikerült megosztania az ellenzék sorait: „Sehol a világon nem követte közvetlen a forradalom a forradalmi eszméknek nyilvánítását: és mégis minden forradalmak in ultima analysi az eszmékben gyökereznek: mert az ige tetté válik, s ami a velőkbe gyökeret ver, elébb utóbb, keresztül bocsátva a szenvedélyeken átmegy cselekedetbe.” [14]

S bár Gróf DESSEWFFY AURÉLt 1842. február 9-én bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy nézeteit személyesen juttassa teljes érvényre, abban azonban nem, hogy az általa lefektetettek nyomvonalán egy a régi elveken nyugvó, de megújult politikai erő – az Ókonzervatív Párt – bontakozzon ki, ami aztán jelentős, sőt több alkalommal meghatározó szerepet játszott hazánk későbbi történetében.

Hadd idézzük végezetül halála előtt írt utolsó sorait, amelyekben híven tükröződik politikai credójának egésze:

„Hogy polgártársaim nem támogatnak kellőleg ez kétségbeejtő, hogy sokan közülük titokban hízelegnek nekem, és csak azért, hogy néhány iskolás diák rosszallását kikerüljék nyíltan szidalmaznak: ez gyalázat, vagyis csak oly nemzethez méltó, melynek nincs bátorsága, hogy magát egy banda támadásától megvédelmezze. De mind ez kötelességem teljesítésében meg nem akadályoz… Megjutalmaznak-e vagy nem, arra nem gondolok, egyetlen nagyravágyásom, hogy hazám érdekeiért teljes erővel működhessem. Egyébbaránt sohasem szoktam együtt mérlegelni a szennyes önérdeket és hazám legfontosabb érdekeit.” [15]

Jegyzetek

1 Néhány nevezetesebb darab gróf Dessewffy Aurélnek hátrahagyott eredeti magyar munkáiból és országgyűlési beszédeiből. Szerk. Gróf DESSEFFY EMIL. Pest, 1843, Landerer és Heckenast, 13–14. o.

2 DEÁK FARKAS : Gróf Dessewffy Aurél. Budapest, 1885, Stampfel Károly, 13. o. /Magyar Helikon, 53./

3 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 3. o.

4 Koszorú gróf Dessewffy Aurél emlékének. Fűzék tisztelői és barátai. Pest, 1857, Heckenast, 6. o.

5 Uo. 13. o.

6 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 8. o.

7 Uo. 22–23. o.

8 Uo. 170. o.

9 Koszorú. I. m. 102. o.

10 Néhány nevezetesebb darab. I. m. 234. és 235. o.

11 Részletes politikai rendszerének ismertetésével kapcsolatban ld. RÉZ MIHÁLY: Tanulmányok. Budapest,

1909, Pallas, 290–355. o.

12 Koszorú. I. m. 30–31. o.

13 Ezeket az írásokat csokorba fogva találhatjuk: Gróf DESSEWFFY AURÉL: X. Y. Z. könyv. Pest, 1841,

Trattner–Károlyi.

14 Uo. 58. o.

15 DEÁK FARKAS: I. m. 23. o.

Read more »

Szekercés Szabolcs: Gróf Szécsen Antal

„Az élet küzdelmei és csalódásai között, miket csak kevesen

kerülhetnek el, legbiztosabban úgy óvhatjuk meg a szemlélődés

szabadságát, az ítélet függetlenségét és elfogulatlanságát,

ha a napi szenvedélyek zajlásától független szellemi

érdekű területet foglalunk le számunkra.”

Gróf Szécsen Antal

H

álás feladat a történelem azon alakjait szemlélődés tárgyává tenni, akiknek tetteiben csaknem a mitológikus világ „meghosszabbodását”, időbeli folytatását tapasztalhatjuk. A mitológikus szemlélet lehetővé teszi, hogy az e tekintetben szóbahozható, erre ténylegesen méltó személyiségek gondolataiban, elveiben, cselekedeteiben – a kollektív modern (ál)mítoszokkal szemben – egyénfeletti princípiumokat ismerjünk fel, s azokat magunk elé példaként állítsuk. A történelemszemlélet „őrizze meg a higgadt és részrehajlatlan – jellemtelen vélemény-közönyösséggel éppen nem ugyanazonos – történelmi felfogások szellemét; tartsa ébren a hazai történelem iránti érdekeltséget és nyújtson ily módon alapot és támaszt a komoly öntudatnak, mely kicsinyes és felületes hiúságnak egyenes ellentéte”.[1]  Álljon most előttünk ilyen példaképként éppen azon személyiség, akitől – az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társalat[2] egykori elnökeként – az iménti szavak származnak. Gróf SZÉCSEN ANTAL történetkutatási alapelvei – a mindennapi gondoktól való függetlenség, a közönyösséggel és érdektelenséggel nem azonos tudományos elfogulatlanság és nívó, a példaképek iránti érzék, a tudósi hiúság, kicsinyesség hiánya – igen rövid ideig határozták meg a magyarországi történelemkutatást, amit mi sem bizonyít jobban, mint éppen alakjának mindmáig tartó száműzése a XIX. századi magyar történelemből. És az igazság az, hogy az ebbe való belenyugváshoz nemcsak a közismerten filoszemita beállítottságú történészek, hanem a demokratikus nacionalista, sőt – és sajnos – az úgynevezett „filonáci” törtélemírás „nagyjai” is hozzájárultak. Ha a dolgok állása kizárólag e három történetkutatási tendencia képviselőin múlna, Magyarországnak egyszerűen nem lett volna olyan XIX. századi arisztokráciája, amely mind a kultúra, mind az államférfiúi tehetség tekintetében Európa-szerte híres, európai viszonylatokban[3] is magasan kiemelkedő volt.

Gróf SZÉCSEN ANTAL mellőzése – noha, mint látni fogjuk a XIX. század egyik legjelentősebb ismert magyarja volt – szorosan összefügg az 1848–49-es forradalom mai hivatalos és általános megítélésével. Nehéz megmondani, hogy e megítélés kialakításában, népszerűsítésében, majd kizárólagossá válásában pontosan milyen erők játszottak szerepet; kétségtelen azonban, hogy ez az a pont, amelyben az említett három, egymástól eléggé eltérő történelemkutatási irányzat is tökéletesen egyetért. Bármilyen beállítottságú feljegyzéseket olvassunk azonban e forradalomról, vitathatatlan, hogy a forradalmi erők már akkor a teljes szétesés és autonomia-vesztés szélére sodorták országunkat, olyan lázadó kereteket teremtve „függetlenségünk” kiterjesztésének, amely keretek között az akkori világviszonyok közepette csakis veszíteni, embereket veszteni, halált hozni lehetett – ide értve a szellemileg teljesen felkészületlen „márciusi” ifjakat, valamint a jobbágyságot a maga saját kultúrájában megzavaró, halálos, új ideológiai mérgeket is. Bármit is mondjon tehát a mai történetírás, Magyarországon 1848–49 volt a demagógia születésének első számottevő időszaka. Ami a „demagógia” állítólagos „korábbi formáit” illeti: egy jobbágy (mellőzve e kifejezésből minden pejoratív felhangot), anélkül, hogy bárki is kényszerítette volna erre, hitt királyában, ahogy hitt Istenében, hitt hazájában, ahogy földjében. Mindenesetre több, mint furcsa, hogy a mai történetírás lázítókat és nyughatatlan alakokat nemzeti hősökké tesz, mialatt SZÉCSEN ANTALt és a hozzá hasonlóakat, akikben a nemzethez és az uralkodóhoz (s annak dinasztiájához) való hűség tökéletesen egyesült – elfelejt vagy leír; olyan fokon, hogy neve hallatára manapság még az úgynevezett „művelt” réteg is alaposan zavarba jöjjön.

SZÉCSEN gróf politikai nézeteit és tetteit mindvégig az említett két elv egysége határozta meg. A meggyőzés és az érvek erejével próbálta elérni uralkodója abból következő abszolutizmusának mérséklését, hogy egyik országa népének egy része fellázadt, és hogy az itteni helyzetet osztrákjai igencsak nehezen láthatták. A hűségben való példamutatás és szükséges politikusi szigor törvényerejével próbált hatni nemzetére, ahol is új, hamis hangadóinak köszönhetően a meggyőzés már nem használt. – De érvelt SZÉCSEN nemzete vezetőinek még akkor is, amikor a rend és legitimitás hívei a meggyőzés sikerének lehetőségéről már lemondtak. Történelmi jogfolytonosság, függetlenség és korona alatti egység, törvényesség és hűség – ezek voltak életét mindvégig meghatározó alapelvei. És ezeket az elveket, bármit hozzanak is a történelem miazmái, bármit kívánjon is a hivatalos vagy éppen az alternatív népszerűség, lehetetlen mellőzni vagy elfelejteni. Majdnem úgy, ahogyan a mítoszok öröksége, mindez az örök értékek világába tartozik. „Értékmentes” szemléletnek a nullát el nem érő értelme nincs, és az értékek akkor is fontosak – akkor is vannak és lesznek „örök értékek” –, ha az értékeszmével néhányan visszaélnek. Ez nem érv a modern történelemtudomány állítólagos „elfogulatlanságára”.

* * *

Gróf SZÉCSEN ANTAL nagyapját, SZÉCSEN SÁNDORt, az udvari kamara elnökét és magyar királyi kincstartót I. FERENC császár 1811-ben emeli grófi rangra a Szent István-rend középkeresztje elnyerésének köszönhetően. Apja, gróf SZÉCSEN MIKLÓS, a magyar királyi udvari kamara utolsó elnöke, magyar királyi titkos tanácsos, szintén a Szent István-rend középkeresztjének birtokosa, ZSÓFIA főhercegnő főudvarmestere, aki erős magyar hazafiságát mindemellett soha meg nem tagadta.[4] Anyja: ERZSÉBET császárné palotahölgye. Gróf SZÉCSEN ANTAL (keresztségben kapott nevei szerint Antal Ferencz Károly) ilyen családban látja meg a napvilágot 1819. október 17-én, Budavárában. Itt tölti gyermekéveit gróf MAJLÁTH GYÖRGYgyel és gróf CZIRÁKY JÁNOSsal együtt. Családja szoros kapcsolatban áll FERENC FERDINÁND családjával. 16 éves, amikor befejezi a jogi akadémiát és államhivatalnok lesz. Ettől kezdve tudatosan készül a szinte öröklött politikai érdeklődésből következő diplomáciai pályára. 18 éves korában hosszabb időt tölt Bécsben, ahol a monarchia arisztokráciájának színe-javával megismerkedik, akik felfigyelnek rá, mint minden tárgyhoz értőn hozzászóló szerény vitapartnerre. Mint azt barátja, JAROMIR CZERNIN cseh gróf megjegyezte, e bécsi barátságok közepette is mind nyelvében, mind külső megjelenésében: lelkes magyar.[5]

Politikai pályafutása az 1839-es országgyűlésen való részvételével kezdődik. Politikai és szociális megfigyelései, korai tapasztalatai és rokonszenve gróf DESSEWFFY AURÉL és báró JÓSIKA SAMU felé vonzza. 24 esztendős, amikor egy szerbiai egyházi kongresszuson METTERNICH herceg felfigyel rá, olyannyira, hogy az 1843. évi téli pozsonyi országgyűlés előtt már hosszabb beszélgetésben fejti ki az ifjúnak politikai nézeteit. (Óriási államférfiként METTERNICH herceg ekkorra, az alapvető pozitívumok mellett, tökéletesen tisztában volt a bécsi kormánynak a birodalom királyságaiban elkövetett mulasztásaival is, így számtalan esetben helyi, a viszonyokat udvari köröknél jobban értő nemesek véleményét kéri ki, így SZÉCSEN grófét is. „Ne azt jelentse nekem, ami történik, mert azt úgy is tudom, hanem azt írja meg, hogy minek kellene történnie az Ön nézete szerint.”[6]) Az első eszmecserétől kezdődően életre szóló elvbarátság jön létre köztük. SZÉCSEN gróf mindvégig hű maradt METTERNICH herceghez, az ellenséges közmegítélés ellenére értette és védte politikáját, sőt egyes konkrét lépéseit is: „Van azonban őszinte tisztelet, s ezzel azért adózom az ő emlékének, mert én METTERNICH egész politikai pályája folyamában törvénysértést és rosszakaratot nem tapasztaltam. Hogy őt mégis vádolták mindezzel, annak okát én abban látom, hogy az akkori idők dolgaiba a közönség nem avattatott be… Bizton és bátran mondhatom, hogy METTERNICHnek az ország belső adminisztrációjába úgyszólván semmi befolyása sem volt, s őt egyes katonai kihágásokért, kinevezésekért, megyei választásokért felelőssé tenni nem lehet. Maga METTERNICH mondta egy alkalommal, hogy volt idő, mikor azt hitte, hogy Európát kormányozza, de olyan, hogy Ausztriát kormányozza, soha.”[7] A herceg pedig, Magyarországról tett helyzetjelentéseit olvasva, ezt mondta gróf SZÉCSENnek: „Ön a kérdéseket mindig a legmagasabb szempontból tekinti, amint az államférfiúhoz illik. Szándékosan hangsúlyozom az államférfiú szót, s nem az ügybeli kormányembert említem.”[8] 1845-ben gróf SZÉCSEN ANTAL főispáni helytartó lesz, s európai körutat tesz barátjával, MAJLÁTH GYÖRGY gróffal, a később brutálisan meggyilkolt országbíróval és felsőházi elnökkel.[9] Az 1846-os pozsonyi országgyűlésen az egyre erősödő liberális erőkkel szembeni konzervatív szervezkedést sürget, nemzeti példaképe, gróf DESSEWFFY AURÉL törekvéseit folytató erős kormánypártot, nyílt, férfias fellépést szorgalmaz. JÓSIKA báró, DESSEWFFY EMIL (AURÉL öccse), MAJLÁTH és SZÉCSEN grófok vezetésével 1847-ben meg is alakul a Konzervatív Párt, amelynek de facto megalakulására korábban nem volt még szükség. Politikai elveit a Budapesti Híradóban ez idő tájt megjelent cikkei is tükrözik. Az 1848-as országgyűlés eseményeinek következtében, a monarchia fennállását féltve, az országgyűlés azonnali feloszlatását javasolja. Miután ez nem történik meg, sőt sor kerül a sokat emlegetett 48-as törvények megalkotására, azon igyekszik, hogy a törvényhozásban részt vállalva legalább mérséklő hatást gyakoroljon. „… szükséges, hogy azok, akik politikai eljárásukban tiszta meggyőződésük sugallatát követték, önmagukkal számot vessenek, hogy tisztába jöjjenek azon tér iránt, mely cselekvőségüknek az új események folytában fennmaradt…; hogy határozottan kijelentsék, politikájukban mit tekintenek minden változáson fölül állóknak… De a fő kérdésre nézve, hazánk kormányzási formáját illetőleg… részemről mindig azon meggyőződéstől vezéreltettem, hogy nemzetiségünk fenntartása, régi alkotmányunk megőrzése, és a század szelleméhez történendő lépcsőnkénti idomítása képezi fő feladásunkat [feladatunkat – a szerk.] […] önfelállásunk a közbirodalom erejétől és a külföld irányában egységétől föltételeztetik… Változhatnak a kormányformák, de a király, a haza iránti hűség kötelessége nem változik.”[10] A forradalom kitörése mély visszatetszést kelt benne, az országban politikai megbizatást nem vállal, mert ezzel egy illegitim kormányt ismerne el. A birodalom fővárosába, majd Olmützbe áthelyezett központjába utazik, hogy segítse a rend helyreállítását. Mivel mindvégig a központosító abszolutizmus mérséklésére törekedett, szolgálatára másutt tartottak igényt: a császári udvar ellen hangolt angol közvéleményt világosította fel Londonban a magyar-kérdést illetően – küldetése sikerrel járt.[11]

A forradalom után, a központosított abszolutizmus idején – amely államférfiúi érzékkel csak minimálisan is rendelkező emberek számára, a történtek után tökéletesen érthető berendezkedés – konzervatív pályatársaival együtt küzd az elveszített 47-es viszonyok mutatis mutandis helyreállításáért, a monarchia rendi alkotmányos rendszerének megújításáért. A sajtóban is felemeli szavát ezek érdekében. Politikai törekvéseit illetően ebben az időszakban, angolszász politikai kifejezéssel élve, His Majesty’s most loyal opposition-nek, „őfelsége leghőségesebb ellenzékének” tekinthetjük. 1851-ben németül adja ki első tanulmányát, A jelenkor politikai kérdései címmel[12], melyben korának új politikai eszméit elemzi: a liberalizmust, a szocializmust, a sajtószabadságot, a nemzetiségi kérdést, a lezajlott forradalmakat. A liberalizmusban támadja a dogmatizmust [!], annak okát pedig, hogy a forradalom kitörhetett, a monarchia kormányzásának azon hibájában látja, amely – a tapasztalt METTERNICH herceggel ellentétben – nem számolt eléggé a nemzetiségek történelmi múltjával és öntudatával. Ezen nézeteit a birodalmi miniszterelnökhöz intézett 59-es emlékiratában, majd a birodalmi tanács tagjaként, később miniszterként, illetve a Magyar Történelmi Társulat elnökeként is kifejti.[13]  Munkálkodásának is köszönhető a részben általa megfogalmazott „Októberi diploma” létrejötte 1860-ban, amely a destruktív forradalom utáni első lépés a monarchia nemzetei önállóságának visszanyeréséhez. Újra megalakul a helytartótanács és a kancellária, valamint összehívják az országgyűlést, amelynek döntési jogköre azonban – az 1848–49-es eseményeknek köszönhetően – korlátozott. A magyar politikusok keveslik a diploma biztosította jogokat, és a későbbi kiegyezés (1867) ismeretében visszatekintő utókor is átveszi ezt az értékítéletet a gróffal szemben, sőt, sokkal kíméletlenebb formában (nem kevéssé az 1945 utáni történelemírás napjainkig tovább élő hatásainak következtében). Kérdés azonban, hogy gróf SZÉCSEN ANTAL és konzervatív pályatársai megfontolt lépései nélkül létrejött volna-e valaha is a kiegyezés? SZÉCSEN gróf óvatossága valójában indokolt: nem kell hozzá túlságosan nagy beleérzési képesség, hogy belássuk, az új, uralkodó által adományozott jogok egyeseket – akik nem érzik át a Magyar Királyság egy tradicionális Birodalomhoz való tartozásának nagyságát és súlyát – könnyen késztethettek volna olyan újabb és újabb jogok követelésére, amelyek által – így vagy úgy – megszakadhatott volna a Birodalom és a Királyság között 1849 után újjáépített kapcsolat. Gróf SZÉCSEN ANTAL a Birodalomhoz való önálló, de folytonos tartozás híve. Így, amikor 1861 februárjában, az országot képviselő egyetlen miniszterként aláírja az „Októberi diploma” által adott jogokat megszorító „februári patenst”, az egész ország lojalitásáról akart bizonyságot tenni. Az utókor kevély és cinikus történészei által befolyásolt olvasótól el lehet-e várni, hogy megérti egy ilyen lépés erkölcsi és elvi nagyságát? Márpedig „azzal, hogy kétségtelenül aláírta a pátenst [Lévén, hogy az ellenkező eset az országra beláthatatlan következményekkel lett volna. – A szerző.], feláldozta magát társaiért [Mint azt a helyszínen lévők emlékiratai tanusítják,[14] alaposan tisztában volt lépésének hazai következményeivel. – A szerző.]. Noha elsősorban ezért cselekedte, de benső meggyőződése ellenére is az a föltétlen, mondhatni katonai lojalitás vezénylé, mellyel a felsőbb akaratot teljesíté, s ezzel is az ügynek vélt szolgálatot tenni” – írja egy tanítványa.[15]

Grófunk politikai pályája a patens aláírásával Magyarországon megpecsételődik. 1861. július 18-án megtörtént felmentése után irodalmi és történelmi tanulmányai töltik be életét, melyek már fiatalkora óta, magas nívót elérve kísérték az életét. Publikálni e témákban sohasem akart, de miután a Magyar Tudományos Akadémia tanácstagjává, a Kisfaludy Társaság tagjává, és a Magyar Történelmi Társulat tagjává, majd elnökévé választják, sorra jelennek meg írásai. A legjelentősebbek SHAKESPEARE-rel, DANTÉval, TACITUSsal, WELLINGTON herceggel foglalkozó munkái és történelmi tanulmányai.[16]

Utókorával ellentétben nemcsak magyar kortársai, de maga I. FERENCZ JÓZSEF császár, magyar apostoli király is nagyrabecsülte egész életművét, amit előbb 1884-ben fő udvari marsallá való kinevezésével, majd 1887-ben Aranygyapjas vitézzé avatásával fejezett ki.

1896. augusztus 25-én Aussee-ben húnyt el, 77 éves korában.

* * *

Hogy alakját más oldalról is megvilágítsuk, szóljunk röviden jellemének legnagyszerűbb vonásairól. Első és legszembetűnőbb: egyenessége és őszintesége, amely mind beszédeit, mind hivatalos jelentéseit, mind barátaival és ellenfeleivel való viszonyát, sőt önvizsgálatát is jellemezte. E tulajdonság meglétét mindenkiben feltételezte. Gerincességét és következetességét jól tükrözi a személyével kapcsolatban talán legismertebb eset: amikor a semminemű történelmiséget nem megértő, önnön személyiségét előtérbe helyező és szabadkőműves KOSSUTH LAJOSt a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat meggyászolta – azt a KOSSUTH LAJOSt, aki minden higgadt és józanul gondolkozó magyar szemében az ország végveszélybe sodrásának kulcsalakja volt – mindkét testületből azonnali hatállyal kilépett.[17] Hasonlóan jellemegyenességre utal, hogy amikor származásának okán, barátja gróf MAJLÁTH GYÖRGY 1865-ben felkérte, hogy vállalja el az igen magas rangot jelentő horvát udvari kancellárságot, a horvát nyelv és nemzeti érzés ismeretének, s az ottani helyzettel való azonosulás hiányára hivatkozva a felkérést visszautasította.[18] (Vajon hány mai politikus tenne hasonló okok miatt így?) Másik látható jellemvonása hűsége, amely egész politikai pályafutását meghatározta. Hű volt hazájához és hű uralkodójához. Tevékenységéből és elméleti munkáiból kiviláglik, hogy e két dolog nemhogy nem volt összeegyeztethetetlen, hanem csakis ezek tökéletes harmóniája jelentette volna mind hazánknak, mind a monarchiának Európán belüli vezető helye megszilárdítását. Lelki nagyságát mutatja a „februári patens” kapcsán történt önfeláldozása is, majd ez után az, ahogyan a tevékeny diplomáciáról lemondva, a szellemi alkotás felé fordulva, önkiteljesedésének új lehetőségeit megtalálta. Kora egyik legolvasottabb és legműveltebb emberének mondták és kedvenc olvasmányai tükrözik érdeklődési körének univerzális voltát is.

Íme, előttünk áll egy ember, akinek szemében elv és tett egyazon birodalom alattvalói.

Jegyzetek

1 SZÉCSEN ANTAL elnöki megnyitóbeszéde a Magyar Történelmi Társulat 1892-i ülésén, in: „Századok”, 1892, 3–10. o.

2 Lásd, A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub, 1996, 442. o.

3 Európán itt és mindenkor egy lehetséges tradicionális-szellemi pozitívumot értünk, nem pedig azt, amit a jelenlegi – kizárólag kvantitív szempontokat szem előtt tartó – páneurópai globalizáció ügynökei. Ugyanitt kell megjegyezni, hogy a jelenleg nagy – kizárólag baloldali – erők bevetésével és hatalmas propagandával készülő „Európai Unió” tradicionális szempontból teljesen elfogadhatatlan és elutasítandó. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lennénk egy tradicionális alapokon nyugvó európai Egység hívei, ami azonban kizárólag egy független országokból álló Birodalmi Szövetség, egy Ligamen Imperiale (vagy ennek lényegi ekvivalense) lehetne. Ez utóbbi fundamentális jellegzetessége egy fenső spirituális konvergenciapont eleven birtoklása, s nem holmi monetáris- és vám-unio, vagy más, pusztán ökonómiai megfontolás lenne. Továbbá triviálisnak tűnhet, az „Európa-szerte híres” kifejezéshez, s általában a „közismertséghez” hozzátehetjük, hogy amíg ez – például – gróf SZÉCSEN ANTAL korában még valóban lehetett egy pozitív tartalmú jelző, ez manapság már messzemenőkig nincs így.

4 THALLÓCZY LAJOS, Gróf Szécsen Antal, Különlenyomat, Bp., 1901, 9. o.

5 Uo. 20. o.

6 Apud THALLÓCZY, i.m., 22. o. Itt említsük meg THALLÓCZY LAJOS SZÉCSEN-életrajzának kitűnő voltát, aki SZÉCSEN gróf eddig ki nem adott, 114 lapos emlékiratszerű hagyatékát és olvasmányairól készített jegyzeteit is felhasználta.

7 SZÉCSEN ANTAL beszéde a Kisfaludy Társaság gyűlésén 1883-ban, in: „Egyetértés”, 1883. febr. 12.

8 Apud THALLÓCZY, i.m., 24-25. o.SZÉCSEN és METTERNICH kapcsolatáról lásd még ANDICS ERZSÉBET, A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben, III. köt., Akadémiai, Bp., 1965 által német nyelven közölt két Szécsen-levelet, 215–217. és 421. o. Az utóbbi, 1849. X. 15-én kelt levélben SZÉCSEN azt írja METTERNICHnek, hogy a forradalom „szerencsétlenségeinek láncolata” után az első boldog pillanat az volt számára, amikor METTERNICHet Angliában viszontláthatta és megcsodálhatta példás lelki nyugalmát.

9 Lásd Gróf SZÉCSEN ANTAL, Majláth György emlékezete, MTA kiadás, Bp., 1884.

10 Gróf SZÉCSEN ANTAL, Nyílt levél régi elvbarátaimhoz, in: „Budapesti Hiradó”, 813. szám, 1838 [Kiemelések tőlünk. – A szerző.].

11 Lásd ANDICS, i.m., 430–432., 434–436., 442–445. o.

12 Politische Fragen der Gegenwart, Jasper-Hügel-Manz, Wien, 1851. Lásd továbbá: Moralpolitische Essays, Rivnac, Prag, 1872 és Östreichisches, Springer, Berlin, 1869.

13 „…az osztrák birodalom alakulásának és történeti kifejlődésének politikai igazoltsága meggyőződésemben minden kétségen kívül áll; …másrészről félre nem ismerhető, hogy ezen […]államtestület, belső szervezetében a jogos elrendezés teljes bevégzését nélkülözte. Mindazon összeütközések és törvény elleni kísérletek, amelyek hazai történeteink évlapjait jellemzik, nagyrészt ezen belszervezés jogos, törvényszerű bevégzés hiányaiból eredtek: eredtek onnan, hogy az egyoldalú kormányhatalom befolyásának gyakorlata útján keresték a megoldást, holott félreismerhetetlen igazság előttem, hogy a megoldások csak akkor lesznek tartósak és megnyugtatók, ha a különböző országok törvényes hozzájárulásával nemzetiségük, történeti emlékeik, politikai jogaik tiszteletben tartása mellett fognak létesítettni.” SZÉCSEN ANTAL beszéde a kiegyezést megelőző évben, apud THALLÓCZY, i.m., 79–80. o.

14 Barátja, gróf CZERNIN JAROMIR közlése szerint, a „februári patenst” többen is aláírták volna, de SZÉCSEN, hogy őket Magyarországon ne menesszék, megtiltotta ezt, és megelőzve őket, aláírta. „»Az én pályámnak vége van, de Vay ne írja alá, őt még használhatják.«” Apud THALLÓCZY, i.m., 53. o.

15 Uo.

16 Egy kötetbe összegyűjtve: Gróf SZÉCSEN ANTAL, Irodalmi és történelmi tanulmányok, Kisfaludy-Társaság, Bp., 1881. Németül: Graf ANTON SZÉCSEN, Acht Essays, Gerold, Wien, 1879. Nincsenek sajnos még összegyűjtve a „Budapesti Hiradóban”, az „Egyetértésben” (és talán másutt is) közölt cikkei, memorandumai és a fent említett, THALLÓCZY LAJOS által használt feljegyzései. Levelei sem.

17 THALLÓCZY, i.m., 86. o.

18 Uo. 58–61. o.

Read more »

Idézetek híres evolucionista tudósoktól (rövid kommentárokkal)

„Gyakran hideg reszketés futott rajtam keresztül, és megkérdeztem magamtól, hogy vajon nem egy káprázatnak szenteltem-e az egész életem.” (Charles Darwin: The Life and Letters of Charles Darwin. 1887, 2. köt., 229. o.) A fenti idézet elég pontos utalás arra, hogy az evolucionizmusnak – és azon belül a darwinizmusnak – milyen a valódi természete és az igazsághoz, valamint a valósághoz való viszonya. Ennek értelmében lesz alább is olvasható néhány idézet – nem az evolucionizmus bírálóitól, hanem olyan tudósoktól, akik eme „szemlélet” keretein belül szereztek maguknak hírnevet és szakmai elismertséget. Az idézetek közlésével a magunk részéről nem kívánunk bizonyítani semmit, és annak az ellenkezőjét sem. Csupán azt szeretnénk illusztrálni, hogy milyen komoly racionális problémái is vannak ennek a munkahipotézisnek. Az idézetek nyilvánvalóan szövegösszefüggésükből kiragadottak, ám ennek ódiumát vállaljuk, mivel szándékunk pusztán a felmutatás. Két logikai blokkban közöljük azokat, a szükséges rövid magyarázatokkal.

Az azonosítható filogenezis hiánya

Az idézetek eme blokkjában lényegében arról van szó, hogy a paleontológiai leletek között nem lehet átmeneti formákat találni. A köztes formák fogalma ugyanis egyrészt abból a prekoncepcióból indul ki, hogy az evolúciónak igaznak és létezőnek kell lennie, tehát a primitívtől a fejlettebb életformákig ívelő láncolatnak eleve és mintegy tudattól függetlenül meg kell lennie, így a tudósnak csak az a feladata, hogy beazonosítsa az egyes láncszemeket. Ennek a fogalomnak azonban egy másik logikai buktatója is van (amit a tudósok saját korlátaik miatt nem szoktak és nem is képesek érinteni), méghozzá a következő: az átmeneti forma a korlátok közé szorított emberi elme szüleménye, tehát átmeneti forma az, amit prekoncepcióikból fakadóan annak minősítenek. Ha egy lépéssel közelebb akarunk jutni az igaz-sághoz, akkor ki kell mondanunk, hogy átmeneti formák márpedig nincsenek, mert az élőlények minden egyes megnyilvánulási formája önálló megnyilvánulás, amely önmagában áll: nem tart semmifé- le tökéletesedés felé, egyszerűen csak „van”. Ezt az igazságot még az sem cáfolja, ha tényleg vannak a paleontológiai anyagban olyan maradványok, amelyek a ma élő élőlények bizonyos jól megkülönböztethető csoportjainak bizonyos jegyeit egyszerre hordozzák. (Ilyen például az Archeopteryx, a hüllőkre jellemző fejszerkezettel és a madarakra jellemző tollakkal.) Mindez csak annyit jelent, hogy valaha élt egy ilyen forma, méghozzá önállóan, életképesen, nem pedig „egyik lábával itt, a másikkal ott”. Az összes többi következtetés puszta mentális fikció, egy fiktív folyamat alátámasztása érdekében. Ugyanakkor az idézetekből az is kiderül, hogy a valóságban nagyon kevés olyan lelet van, amire az efféle mentális fikció egyáltalán „ráhúzható”.

Az idézetek a következők:

Tagadhatatlan, hogy az ősmaradvány-anyag kiábrándítóan kevés fokozatos sorozatot nyújtott. A legtöbb csoport eredete a mai napig bizonyítatlan.

(D. Futuyma: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, 1983, 190–191. o.)

Az az alapvető probléma a fokozatos törzsfejlődés elméletével, hogy az ősmaradvány-anyagok kevéssé támasztják alá. Csak nagyon ritkán vagyunk képesek nyomon követni egy teljes faj egy másik fajba való fokozatos átmenetét a köztes formák pontosan kategorizált sorozatán keresztül.

(S. J. Gould, S. E. Luria, S. Singer: A View of Life. Menlo Park, CA, 1981, 641. o.)

A legtöbb család, rend, osztály és törzs meglehetősen hirtelen jelenik meg az ősmaradvány-anyagban, gyakran olyan anatómiailag köztes formák nélkül, amelyek egyenletesen összekapcsolnák az evolúcióból származtatott utódtaxonokat a feltételezett elődeikkel.

(N. Eldredge: Macro-Evolutionary Dynamics: Species, Niches, and Adaptive Peaks. New York, 1989, 22. o.)

Egyáltalán nem kellene meglepődni azon, hogy rendkívül nehéz lenne egy olyan specifikus maradványfajt találni, ami egyrészt morfológiailag két másik taxon között helyezkedik el, ugyanakkor a megfelelő rétegtani szinten van.

(J. Cracraft: Systematics, Comparative Biology, and the Case Against Creationism. New York, 1983, 180. o.)

Azon fajokról, amelyekről úgy gondolták, hogy más fajokká alakultak át, kiderítették, hogy egy időben éltek az állítólagos elődeikkel. Valójában az ősmaradvány-anyag nem dokumentál meggyőzően egyetlen fajok közötti átmenetet sem.

(S. M. Stanley: The New Evolutionary Timetable: Fossils, Genes, and the Origin of Species. New York, 1981, 95. o.)

Sok maradványt gyűjtöttek össze 1859 óta, több tonnányit, ennek ellenére alig érzékelhető a hatásuk, amit az élő szervezetek közötti kapcsolatok megértésére gyakoroltak. Valójában nem tartom igazságtalannak azt mondani, hogy a maradványok, vagy legalábbis a maradványok hagyományos értelmezése inkább elhomályosította, mint megtisztította a kísérleteinket arra nézve, hogy feltérképezhessük a törzsfejlődést.

(P. L. Fortey: Neontological Analysis Versus Palaeontological Stores. 1982, 120–121. o.)

Az evolucionista biológusok által kiválogatott trendek a törzsfejlődés történetének ex post facto tolmácsolása: a biológusok egyszerűen kiválogatnak olyan fajokat a geológiai idő különböző pontjain, amelyek látszólag beleillenek az időben irányt mutató módosulás néhány vonalába. Más szóval a trendek inkább az elemzők elméiben léteznek, mint a törzsfejlődés történetében. Ez különösen olyan helyzetekben van így – a legjellemzőbben az 1970 előtt időkben – amikor a fajok közötti törzsfejlődési kapcsolatok elemzését hiányosan vagy szegényesen végezték el.

(Niles Eldredge: Macro-Evolutionary Dynamics: Species, Niches, and Adaptive Peaks. New York, 1989, 134. o.)

Véleményem szerint alig néhány paleontológus tételezi fel, hogy maguk a maradványok biztosítanak alapot arra a következtetésre, hogy evolúcióról beszélhetünk. Azon paleontológusok munkájának vizsgálata, akik kimondottan a paleontológia és az evolúciós elmélet közötti kapcsolattal foglalkoztak – például G. G. Simpson és S. J. Gould – arra a tényre hívják fel a figyelmet, hogy az evolúció maradványanyagát, mint bármely más történelmi dokumentumot, különös és általános prekoncepciók összességén belül kell elemezni, nem kizárólag azzal a hipotézissel, hogy beszélhetünk-e evolúcióról, vagy sem. […] Az ősmaadvány-anyagok semmilyen bizonyítékot nem nyújtanak a darwini elmélet védelmében, kivéve abban a gyenge értelemben, hogy a fosszilis maradványok összeegyeztethetőek vele, ahogy összeegyeztethetőek más evolucionista elméletekkel, és a revolucionista elméletekkel, a speciális kreacionista elméletekkel, sőt, még a történelmi elméletekkel is.

(David B. Kitts: Search for the Holy Transformation. Review of Evolution of Living Organisms by Pierre-P. Grassé, Paleobiology, 5. évf. 1979, 353–354. o.)

A nyugalmi állapot és a hirtelen megjelenés

Ez a blokk ama elvi igazság illusztrációjának jegyében áll, miszerint a fajok statikusak, tehát egy adott faj amíg megnyilvánul, addig megőrzi jellegzetességeit. A fajok hirtelen jelennek meg és tűnnek el a leletanyagban, és eltűnésükkor ugyanolyanok, mint amikor megjelentek. Tehát a faj nemcsak logikai, hanem szinte „fizikai” kategória is egyben. Azt fejezi ki, hogy egy adott élőlény hierarchikusan rendezett strukturális és funkcionális alegységei egyazon erőnyaláb megnyilvánulásai, egyazon természetfeletti „pecsét” jegyében állnak. Ha bármelyik komponens megváltozik, az adott élőlény vagy elveszíti harmonikus rendezettségét és ezáltal életképességét, vagy pedig egy másik fajról beszélünk, anélkül, hogy a lehetősége is felmerülne az egymásba való horizontális átalakulásnak. A lények princípiumok megnyilvánulásai, amely princípiumok létrendileg megelőzik az időbeli megnyilvánulásokat. Ez az igazság szintén „bizonyíthatatlan”, ám témánk esetében is nagyon erőteljesen megmutatkozik abból, hogy a tudományos kutatás eredményei nem tudják ezt cáfolni, vagyis a feltételezett evolúciós grádusokat egyszerűen nem lehet megtalálni a természetben, a leletanyagban. A fajok graduális egymásba alakulása nagyon jól hangozhat egy naiv elme számára, ám ez a hipotézis a tények figyelembe vétele nélkül született, tehát éppen a tudományos kritériumoknak nem felel meg. Legerőteljesebben ezt az úgynevezett „kambriumi robbanás” húzza alá, amely rétegben gyakorlatilag az összes ma élő állattörzsnek megfelelő egyedek fellelhetők anélkül, hogy ennek bármiféle „graduális előzménye” lett volna (az ezt időben megelőző rétegekben gyakorlatilag csak egysejtűek találhatók – lásd alább, a harmadik idézetben).

Az idézetek:

A paleontológusok Darwin óta keresik (javarészt hiábavalóan) az ősmaradványok alig észrevehetően fokozatos sorozatait, amelyek példaként szolgálnának a fajok olyan típusú nagybani átalakulásához, amit Darwin az evolúciós folyamat természetes következményének látott. Néhányan nem látnak okot az aggodalmaskodásra – ennek ellenére ijesztő az a tény, hogy […] a legtöbb faj láthatóan saját maga marad, a különböző korszakok geológiai üledékeiben való előfordulásukat tekintve gyakorlatilag változatlanul.

(Niles Eldredge: Progress in Evolution? New Scientist, 110. sz. 1986, 55. o.)

Fontos problémát jelent az (evolúciós) elmélet bizonyításakor az ősmaradvány-anyag; az eltűnt fajok lenyomatai megőrződtek a Föld geológiai képződményeiben. Ez a maradványanyag soha nem mutatta Darwin hipotetikus közbeeső variánsainak nyomait, helyette azt mutatta, hogy a fajok hirtelen jelennek meg és tűnnek el, és ez az anomália erősítette a kreacionista érvet, miszerint minden egyes fajt Isten teremtett.

(Mark Czarnecki: The Revival of the Creationist Crusade. MacLean’s, 1981. január 19. 56. o.)

A paleontológusok hatalmas árat fizettek Darwin érveléséért. Az élet történetének egyedül igaz tanulmányozóinak képzeljük magunkat, mégis megőrizzük a természetes szelekció által hajtott evolúció kedvező képét, pedig az adataink annyira rosszak, hogy mondhatni nem is látjuk magát a folyamatot, amit tanulmányozni vagyunk hivatottak. […] A legtöbb maradványfaj története két tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek felettébb inkonzisztensek a gradualizmussal: 1.) Nyugalmi állapot. A legtöbb faj nem mutat irányított változást, mialatt a földön tartózkodik. Mikor megjelennek az ősmaradvány-anyagokban, ugyanúgy néznek ki, mint amikor eltűnnek; a morfológiai változás általában korlátozott és irány nélküli. 2.) Hirtelen megjelenés. Bármely helyi területen egy faj nem az elődeinek folyamatos átalakulásából származik, fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra jelenik meg, és a végső alakjában.

(Stephen J. Gould: The Panda’s Thumb. New York, 1980, 181–182. o.)

A mai többsejtű állatok első vitathatatlan megjelenése az ősmaradvány-anyagban 570 millió évvel ezelőttre tehető – és a megjelenésük robbanásszerűen, nem pedig egy hosszúra nyúló crescendóval történt. Ez a „kambriumi robbanás” megjelöli (legalábbis közvetlen bizonyítékként) a mai állatok gyakorlatilag összes fő csoportjának megjelenését – és mindez geológiai léptékben nagyon rövid idő alatt történt, néhány millió év alatt.

(Stephen J. Gould: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History. New York, 1989, 23–24. o.)

A paleontológusok hagyományosan arról híresek (vagy arról rossz hírűek), hogy a halott törmelékekből teljes állatokat raknak össze. A legtöbbször csalnak. [...] Ha az élet történetében valamelyik esemény hasonlít az ember teremtésmítoszaira, akkor az a tengeri élet hirtelen diverzifikációja, amikor a többsejtű szervezetek átvették a domináns szerepet az ökológiában és az evolúcióban. Zavarba ejtő (és kínos) Darwin számára, hogy eme esemény még mindig elkápráztat minket, és a legnagyobb biológiai forradalmat jelenti, az önreplikáció megjelenésével, valamint az eukariota sejt eredetével teljesen egyenértékűen. Az állatok törzse a prekambriumi homályból tűnt fel, és a ma élő utódok legtöbb jellegzetes tulajdonságával rendelkezett.

(Stefan Bengtson: The Solution to a Jigsaw Puzzle. Nature, 345. sz. [1990. június 28.] 765–766. o.)

A legfőbb csoportok többsége hirtelen jelenik meg a kőzetekben, és gyakorlatilag nincs bizonyíték arra, hogy az elődök átalakulásának eredményeként.

(D. Futuyma: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, 1983, 82. o.)

Ugyanakkor a szakadások a maradványanyagban valóságosak. Bármely fontos elágazás maradványanyagának hiánya meglehetősen szembeötlő. A fajok általában statikusak, vagy majdnem azok, hosszú időszakon keresztül a fajok ritkán és a nemzetségek soha nem mutatnak evolúciót új fajokba vagy nemzetségekbe, hanem az egyik a másikat felváltja, és a változás többé-kevésbé hirtelen történik.

(R. Wesson: Beyond Natural Selection. Cumberland, RI, 1991, 45. o.)

A paleontológusok régóta tudatában vannak annak a látszólagos ellentmondásnak, ami Darwin kiindulási feltétele, a gradualizmus [...] valamint a paleontológia tényleges felfedezései között húzódik. A törzsfejlődési vonalakat végigkövetve az időben, úgy tűnik, azok csak nagyon kevés fokozatos változást mutatnak, azonban nem szolgálnak bizonyítékul egy faj egy másik nemzetséggé való alakulásához, vagy egy evolúciós újdonság fokozatos eredetéhez. Bármely valódi újdonság, úgy tűnik, minden esetben hirtelen jelent meg az ősmaradvány-anyagban.

(E. Mayr: Our Long Argument: Charles Darwin and the Genesis of Modern Evolutionary Thought. Cambridge, MA, 1991, 138. o.)

A maradványanyag minden bizonnyal nem mutatott az idő folyamán fokozatos szerkezet-átalakulást. Épp ellenkezőleg, azt mutatta meg, hogy a fajok általában állandóak maradtak a történetük folyamán, és meglehetősen hirtelen váltották fel őket a tőlük lényegesen különböző formák. Úgy tűnt, az új típusok vagy osztályok teljes formájukban jelentek meg, nem mutatva semmilyen evolúciós trendet, ami által egy korábbi típusból kialakulhattak volna.

(Bowler: Evolution: The History of an Idea. Berkeley, California, 1984, 187. o.)

Egyszerű, megkerülhetetlen igazság, hogy egy bióta gyakorlatilag minden tagja alapvetően stabil marad a fennállása ideje alatt, kismértékű ingadozásokkal.

(Niles Eldredge: The Pattern of Evolution. New York, 1998, 157. o.)

Más szóval, amikor a feltételezett evolúciós folyamatok nem illenek bele az ősmaradványok azon mintázatába, amelyet elvileg elő kellett volna idézniük, a mintázatra fogják, hogy az „rossz”. Egy körkörös érv merül fel: értelmezd az ősmaradvány-anyagot egy bizonyos evolúciós elmélet szempontjából, ellenőrizd a magyarázatot és azt, hogy az visszaigazolja-e az elméletet. Nos: igen vagy nem? […] Amint az ma köztudott, a legtöbb ősmaradvány-faj a maradványanyagban egyik pillanatról a másikra jelenik meg, néhány millió éven keresztül gyakorlatilag változatlan marad, csak azért, hogy hirtelen eltűnjön – ez Eldredge és Gould „szakaszos egyensúly” modelljének mintája.

(Tom S. Kemp: A Fresh Look at the Fossil Record. New Scientist, 108. sz. 1985, 66–67. o.)

A paleontológusok egyszerűen nem látták az ősmaradványokban a várt változásokat, miközben a kőzet maradványanyagában kutatták azokat. [...] Ezek az egyedi ősmaradványok észrevehetően ugyanolyanok maradtak az ősmaradvány-anyagban való előfordulásuk folyamán, és ez a paleontológusok számára jóval korábban ismert volt, mint amikor Darwin megjelentette A fajok eredetét. Maga Darwin [...] azt jövendölte, hogy a paleontológusok eljövendő generációi szorgalmas kutatómunkával betöltik ezeket a hézagokat. […] Százhúsz évnyi paleontológiai kutatás után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ősmaradvány-anyag nem igazolja Darwin eme jóslatait. Nem is a nyomorúságosan szegényes maradványanyag a probléma. Az ősmaradvány-anyag egyszerűen azt mutatja, hogy ez a jóslat nem helyes. […] Annak a megfigyelése, hogy a fajok meglepő módon konzervatív és statikus entitások, hosszú időszakokon keresztül a császár új ruhájának minden tulajdonságával rendelkezik: mindenki tudott róla, de jobbnak látta tudomást sem venni róla. A paleontológusok – szembesülve azzal a maradványanyaggal, amely makacsul nem szándékozta alátámasztani a Darwin által megjósolt mintákat – egyszerűen a másik irányba fordultak.

(N. Eldredge, I. Tattersall: The Myths of Human Evolution. New York, 1982, 45–46. o.)

Az idézeteket gyűjtötte Zólyomi Gusztáv

Virág László kommentárjaival

Északi Korona XXVI (34–37. o.)

Read more »