Hamvas Béla: Gyakorlati tanács a meditációs objektum használatához

Az Anthológia Humana-val kapcsolatban ez a különös fogalom, hogy meditációs objektum, a nagy nyilvánosság előtt itt nálunk először merült fel. Úgyszólván senki sem volt, aki a fogalmat azonnal ne értette volna meg. A pszichológiai műveltség, ha lassan is, de mélyül és terjed. Annál kérdésszerűbb volt azonban az, hogy az Anthológia Humana előszavában felvázolt meditációs eljárást hogyan kell alkalmazni. Hogyan használjam a gyakorlatban minden nap, állandóan és reálisan ezt a bizonyos meditációs objektumot?

Egészen természetes, hogy ebben a pillanatban, bármilyen érdekes lenne is, a legújabb meditációs módszerekre kitérni még csak vázlatosan sem lehet. Mindössze utalni kell Coué és Baudouin eljárásaira, a nancy-i pszichiatherápia rendkívüli jelentőségére, C. G. Jung tanácsaira (főként a Tai I Gin előszavában a mandalákról írt részre), a darmstadti Bölcsesség iskolájára, ahol E. Rousselle ért el számottevő eredményeket és Swami Vitekananda műveire. Nem lehet kitérni az európai megelőző kísérletekre sem, Molinos spanyol szerzetes soledad-szabályaira, Loyola Ignác exercitiumaira (legújabban Przywara igen kitűnő kiadásában) és a XVIII. század több angol és német kezdeményezésére. Tény az, hogy Európában igen sok meditációs módszert próbáltak ki, de általános egyik sem lett.

A keleti módszerek közül pedig egyet sem vehetünk át, mert a keleti ember pszichológiai alkata a mienktől alapvető módon különbözik. A legközelebb hozzánk a dhyana (a japán „zen”) áll és ezt még a görögök is haszonnal alkalmazták, de később elfelejtették.

Ma a pszichológia legnagyobb problémája a meditációs módszer kidolgozása. Ebből a szempontból Freud hatása volt számottevő.

Freud az Oedipus-komplexussal olyan meditációs objektumot teremtett, amely minden látható és érzékelhető materiális alaktól független, természete tisztán pszichológiai s így olyan belső realitás-centrum, amelynek segítségével az emberi élet számtalan feloldhatatlannak látszó problémáját (legalábbis a felületen) megoldozza és meglazítja, ha nem is oldja meg. A Freud-féle módszer persze kissé durván általánosítható jellegével félrevezető és ebből a szempontból inkább tudományos feltevés, mint olyan meditációs objektum, amilyet keleten, vagy a görögök használtak.

A leghelyesebb példából kiindulva. A példa pedig legyen Rudolf Kassner gondolata az „indiszkrét ember”-ről („Az emberi nagyság elemei” című essay egyik kimagasló része). Kassner azt mondja, hogy a modern ember nem nagy ember és képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, nyugodt. Ezért nincsenek éles határai. Nincs formája. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy indiszkrét. Indiszkrét a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Indiszkrét a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizennégyéves kislányának naplóját elolvassa. Az indiszkréció a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben.

Ezért a jellegzetes indiszkrét jelenség a pletyka s ezért ma, az indiszkréció jellegzetes korszakában életünk fontos tényezője az elpletykásított sajtó s ezért mainapság egyik főszavunk a „leleplezés”. Ez a jó falat!

Amikor leleplezik a színésznőt, a bankigazgatót, a rendőrkapitányt és az államtitkárt. Kiderül mindenkiről, hogy nem nagy. Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő.

Arra, hogy az indiszkréció mennyire tisztátalanság, jellemző a következő: az indiszkrét ember mindig szurtosnak érzi magát, rossz szagúnak és ezért ez az ember eszelős tisztaságőrületbe esik. Képes lenne egész nap mosakodni. Félórákig súrolja tenyerét, tízpercekig a száját öblögeti, reggel a fürdőszobában hosszas szertartást végez saját tisztálkodása körül, fecskendez, keneget, vakar, piszkál, forró és hideg vizet váltogat hússzor, kitépdesi szőrszálait, vagyis minden úton-módon igyekszik megszabadulni saját tisztátalanságától. Mit tesz az ember ilyenkor? – indiszkréciót követ el önmaga ellen. A freudistáknak erre a jelenségre sokkal súlyosabb kifejezésük van. Ezek az emberek, főként nők, a megvadult higénikusok, akik nem tudják, hogy orrukat először önmaguktól kellene fintorgatniok, a tisztátalanság mindössze kivetítése saját belső zavarosságuknak és szégyentelen életmohóságuknak, amely minden ember dolgába beleturkál.

De az indiszkréció nem egyszerű tapintatlanság vagy tolakodás. Diszkrét országokban, mint Franciaországban vagy Angliában az ember azonnal látja a tízéves fiún, mit jelent diszkréten élni, lelki inzultusoktól mentesen. Mit jelent nem kiszolgáltatva lenni a hallgatózó szomszédoknak – esetleg mamáknak. A diszkrét ember önkéntelen tisztelettel van mindenki autonóm lénye iránt. Az indiszkréció más ember életébe való illetéktelen beavatkozás. Tudomásul kell venni, hogy egyetlenegy lehetőség van más ember életébe beleavatkozni, és ez az, ha az illető ember engem erre felszólít. Engedély nélkül még férj, feleség, szülő, tanító, tanár, barát sem teheti meg és nem szabad, hogy megtegye. Tilos. Aki megteszi, az megsérti a másik ember önrendelkezését, méltóságát, emberségét, tisztaságát, nyugalmát. Az visszaél tiltott dolgokkal. Az az ember indiszkrét.

Kassner gondolata az indiszkrét emberről állandó meditációs objektum lehet éspedig bíráló és önbíráló jelleggel. Az ember merje a gondolatot önmagára is alkalmazni.

Merje kimondani fontos mozzanatoknál, hogy: indiszkréciót követtem el. Csak így nyer felhatalmazást arra, hogy ítélhessen más fölött is. Amíg valaki a kritikát önmagára nem alkalmazta, addig nincs joga beszélni. Aki szereti az exaktnak látszó módszereket, vegye például Franklin Benjamin eljárását, fektessen le írott tabellát és számoljon el magának esténkint, hogy hányszor követett el hibát, hányszor szennyezte be magát az indiszkrécióval. Franklin módszere diákos, de ezekben a dolgokban mi európaiak még mind diákok vagyunk.

Egyébként is mindenki állandóan egész sereg meditációs objektummal él – egész sereg belső centrummal, amelyeknek realizálásán dolgozik. Ilyen belső energia-centrumok az üzlet, a karrier, a jó öltözködés, a politikai siker. Az ember ezeket a centrumokat kivetíti és úgy hívja őket, hogy „cél”. Célról persze szó sincs. Ez a valami nem kint van, elérhető helyen, hanem bent, mint állandó ösztönzés. Nem cél ez, hanem éppen az alap. Nem efelé megy, hanem ebből indul ki. Becsvágy, siker, öltözködés, mind belső kondíció, pszichológiai objektum, belső realitás, a külső világtól teljesen független lelki valóság, amit az ember nem ér el, hanem: él.

A meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye. (Hérakleitos mondja: soha senki még a lélek országát fel sem mérte, mert az határtalan.) A lélekerő minél több objektumban él, az ember annál felszabadultabb, világosabb, komolyabb, elégedettebb. Az absztrakt embereknek nagyon kevés centrumuk van, ezek a belső szegénységben élő száraz, élettelen emberek. Ezért absztraktak. A fanatikusoknak alig egy-két középpontjuk van. Az őrülteknek csak egy – ez a fixa idea. Az idióták ezért elmebetegek. Normális embernek húsz-harminc centrum is kevés. Az ember pedig igen könnyen él többszáz belső középponttal, illetve kristallizációs maggal. Ez a belső egészség egyik feltétele. És e centrumok között feltétlenül szükség van úgynevezett spirituális magokra, moralitásra, kiemelő, nemesítő, ízlésjavító értékekre.

Az indiszkrét emberről szóló rész igen alkalmas arra, hogy az ember ezt legalábbis egy időre, különösen a mai időkben, a centrumba helyezze, mértéknek használja: vajon ez az ember most indiszkrét volt-e? – Vajon indiszkrét voltam-e? – ezt a kérdést kell feltenni, mialatt az ember a lépcsőn valahonnan lejön. Az első két-három napon a gondolatot szándékosan fel kell idézni. Később önmagától és kellő pillanatban mindig meg fog jelenni. Fontos mindig az, hogy az ember a játékból önmagát ne vegye ki. Minden ilyen gyakorlat azon áll vagy bukik, hogy az ember önmagára miképpen tudja alkalmazni. Mást elítélni könnyű. De ha csak mást ítélek el és önmagamat kiveszem, máris indiszkrét vagyok.

Egy idő múlva aztán már az ember alkalmas lesz az ilyen könnyű és rövid meditációkra is: Van öt percem. Várni kell. Leülök. Mit tegyek? Unatkozzak? Hallgassam a hivatalnokot, hogy mit mond a legújabb panamáról? Ostobaság! Ha megtenném, máris indiszkrét lennék. Félig behunyom a szemem és gondolataimat összpontosítom a mag köré. Kimondom magamban tisztán, tagoltan, élesen ezt a szót: indiszkrét ember. A fogalom megjelenik és a tudatot betölti. Eszembe jut, hogy ilyen és ilyen vonásai vannak. Én magam ilyen és ilyen újabb vonásait fedeztem fel. Kassnernek igaza van. Az indiszkrét ember nem lehet nagy. Ez a kis mocskos. Ez a szatócs, aki felbontja a leveleket. Ez a hisztérikus mama, vagy leányintézeti tanárnő, aki a kislány fiókját feldúlja és szerelmes levelekre vadászik. Kassnernek tényleg igaza van. Az indiszkrét ember szobra a chimaira, a lófejű, tücsöktestű, halfarkú, harcsabajszú, kidülledt szemű csúf szörnyeteg.

Ha már idáig jutottam, akkor csaknem nyertem. Otthon ha este leülök a kályha mellé, a gondolatot ismét előveszem. Ma indiszkrét voltam, gondolom, amikor ezt és azt mondtam. Pletyka. Olyan vagyok, mint egy riporter. Pfuj.

Ekkor már megkezdhetem az indiszkréció ellenpólusának fixálását. Új dinamikus centrumot konstruálok magamban. Elfogadom Kassner kifejezését. Az indiszkréció ellenpólusa a klasszikus nagyság. Megkeresem vonásait. Gyönyörködöm benne. Ha a szobrát látom, el vagyok bűvölve. Ez aztán az ember! Praxitelés Hermése! Az olympiai Apollón! Zeus! A bambergi dóm lovagja! Laotse a bivalyom! Buddha mosolyog! Ha e vonások valamelyikét élő ember arcán fölfedezem, szívem megdobban. Milyen nagyság van ebben a vörös rózsában! Milyen nagyság van a hegyek árnyvonalában! Apropos nagyság: múltkor hallottam azt a Beethovent, abban is megvolt. Emlékszem egy képre, már nem tudom, ki festette, Raffael vagy Picasso, de ott is látszott. Az indiszkréció ellentéte, ha az ember tisztán és derűsen él. Olyan az atmoszférája belül, mint a csillagos ég télen, amikor a legsötétebb kék és tündöklik a mélységtől.

Most két erőközpontom van már: az indiszkrét ember és a nagy ember. Ki az, aki a kettő közül nem a nagyot választja? Olyan ember nincs. De vigyázni kell. Sohasem szabad azt mondani, hogy én nagy ember vagyok. Ez hiba. (Indiszkréció!) Vannak nagy pillanataim – de milyen ritkán! Milyen kár. Olyan jó lenne tisztán és élesen megfogalmazva élni, mint az igazi nagy ember.

A két erőközpont úgy viselkedik bennem, mint ellenkező pólusú árammal telített két centrális mag. Nagyszerű feszültségeket teremt. Mérték. Függetlenség. Biztosság.

És ha most hozzálátok ahhoz, hogy újabb centrumokat létesítsek, legyek figyelemmel a következőkre:

1. a meditációs objektumot válasszam meg saját lényem érzékeny pontjain (hibáim és tehetségeim pontjain);

2. minden nap legalább tizenöt percet szenteljek a meditációs objektum szemléletének;

3. meditációimról csak egészen kivételesen beszéljek más embernek (tilos az, hogy a menyasszony vőlegényének, a vőlegény menyasszonyának erről beszéljen);

4. a meditációs objektumot lehetőleg alakítsam át szemlélhető képpé, amit tudatomban bármikor felidézhetek (ahogy Kassner az indiszkrét embert a chimairában személyesítette meg);

5. gyakoroljam magamban azt, hogy az objektum döntő pillanatokban, pl. dühroham kitörésekor, megjelenjen;

6. mielőtt jelentékeny tetthez fogok, töltsek el öt percet az objektum szemléletével;

7. az objektumot először mindig magamra alkalmazzam és csak aztán másra;

8. keressek könyvekben, képek között, zenében, szobrok közt, emberi arcok között, tárgyak között egyre újabb és újabb objektumokat, mert minden új objektum gazdagodás és az emberi lélek annál egészségesebb, kimeríthetetlen erőit minél több gyújtópont köré csoportosíthatja.

Ez a rögtönzött tanács elég általános ahhoz, hogy alkalmazása a mai ember számára ne jelentsen különösebb nehézséget. A probléma minden esetben a kezdet. Az európai ember még nem ébredt annak tudatára, hogy ezt jó lenne intézményesen megoldani s az iskolában az egészségtan mellé felvenni azt a tantárgyat is, amely nagy vonalakban azt tanítaná, miképpen teremthetünk pszichológiai kérdéseink között rendet és mi a lelki higiéne feltétele.

(Diárium, 1945)

Read more »

Julius Evola bírósági védőbeszéde

JULIUS EVOLA BÍRÓSÁGI VÉDŐBESZÉDE

– Római Esküdtszék, 1951. októbere –

Tisztelt Esküdtek!

A letartóztatásom alapjául szolgáló vád az 1947. évi 1546-os számú törvény első szakaszára épül, miszerint különböző szervezeteken, de mindenekelőtt a fiatalok által létrehozott »Imperium« folyóiraton keresztül többekkel együtt a feloszlatott fasiszta párt újjászervezésén munkálkodtam. E témára nem érdemes néhány szónál többet vesztegetni, mivel az efféle vádaskodás minden alapot nélkülöz.

Az előterjesztésben valójában nincs semmi rám nézve terhelő bizonyíték, amely arra utalna, hogy a fent említett csoportokhoz fűződő kapcsolataim nem kizárólag az államelmélet, az etika és a létszemlélet tisztán intellektuális és teoretikus síkján alapulnának. Ezeket a rendőrség által tendenciózusan és önkényesen kiemelt kapcsolataimat említve meg kell még jegyeznem, hogy nem volt nagyobb jelentőségük más csoportokhoz fűződő kapcsolataimnál, legyenek ezek akár monarchista, független vagy nacionalista szervezetek, mint például az E. M. Gray-féle »Il Nazionale« vagy a »Meridiano d'Italia« (M.S.I.). Valóban közel álltak hozzám az »Imperium« fiataljai, méghozzá két okból: először is, mert hangsúlyozták, hogy az individuum benső, spirituális forradalma az előfeltétele a politikai harcnak – Erra, az »Imperium« vezetője ezt kihallgatásakor is pontosan kifejtette; másodszor, mert az M.S.I. irányzatainak összességében azok, akik ehhez a csoporthoz csatlakoztak, jobboldali pozíciót képviseltek, valamint spirituális és hierarchikus értékeket helyeztek előtérbe, ellensúlyozva a pártban túlsúlyban lévő szocialista irányzatokat.

Föld alatti szervezetekhez semmi közöm nem volt, még csak tudomásom sem volt ilyenekről; az aktivitás félreérthetőségére pedig többször is felhívtam a figyelmet, nehogy ily módon adjunk fegyvert az ellenfél kezébe, hiszen egyetlen gondolkozó ember sem feltételezheti, hogy a mai nemzetközi helyzetben meg lennének a feltételei Olaszországban egy tényleges forradalomnak vagy egy antidemokratikus államcsínynek. Erről nemcsak abban a levélben írtam, amit a rendőrség lefoglalt ugyan, ám nagy bölcsen be nem mutatott, hanem nyilvánosan is, többek között az »Il Nazionale« című lapban »Trarre partito dall'ostacolo« (»Az akadályoztatás haszna«) címmel. E cikkben említettem, hogy a Scelba-féle új törvénytervezetben szereplő, a fasizmus elnyomására irányuló szigorú büntetések a kifejezés és a harcias tettvágy külső, többé-kevésbé anakronisztikus formájáról való lemondást eredményeznék, ami aztán komoly teoretikus előkészületek felé fordítaná a figyelmet.

Még csak egészen általánosan – hiszen »ideológiai tettestársról« beszéltek – sem található egyetlen írásomban sem – akár közvetett vagy önkéntelen – felbujtás terrorista vagy titkos akciókra. A rendőrség jelentésében abszurd kapcsolatot akart kimutatni a »Legione Nera« nevű szervezet ideológiája és az »Orientációk« című brosúrám egy pontja között, miszerint napjaink tragikus karaktere egyfajta »legionarizmust« követel. Ezért most pontosan elmagyarázom, miről is van szó: a legionarizmusról, nem mint szervezetről, hanem mint szellemiségről, mint belső tartásról. A pontos szavakat idézve: »Azoknak a hozzáállása, akik képesek voltak a legnehezebb utat választani, akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata fizikailag már elveszett, és akik ahhoz az antik elvhez tartják magukat, hogy a hűség erősebb a tűznél.« (»Orientációk«, 5-6. o. [Magyarul: Stella Maris Kiadó, Budapest, 1998, 61. o.]) A továbbiakban is ugyanez a gondolat fejeződik ki, amikor »a romok között állva maradó emberről« beszélek (22. o. [a magyarban: 78.o.]). Semmi másról nincs szó, mint egy erkölcsi, heroikus, spirituális tartásról. Itt félreértések nem lehetségesek, és ha ez mégis megtörténik, azért én felelősséget nem vállalhatok. Sohasem kezdeményeztem pártok létrejöttét – hiszen még a fogalmát is elutasítom – sem felforgató mozgalmakat nem támogattam. A hatodik oldalon [62. o.] olvasható a feladatok megfogalmazása: »egy csendes forradalom, amely a mélybe hatol, hogy először a bensőben és az egyénben a rend feltételei megteremtődjenek, amely a megfelelő időpontban külsőleg is megnyilvánul, hogy aztán majd a pusztuló és korrupt világ erőit és formáit villámgyorsan lecserélje«. Engedjék meg, hogy két további részletet idézzek. 5. oldal [59-61. o.]: »belülről kell újjászületni, megtalálni saját formánkat, rendet teremteni magunkban és kiegyenesíteni a gerincünket«, »a tömegek demagógiájának és materializmusának követése« helyett, hogy így szembeszálljunk azokkal – és ezt valóban így gondolom –, »akik csak programfogalmakban és szervezeti vagy párthoz kötött problémákban tudnak gondolkodni«. Azután a 6. és 7. oldalon [62-63. o.]: »Ebben a mocskos világban ilyen elvek uralkodnak: 'Mi közöm hozzá?', vagy 'Előbb jön a gyomor és csak utána az erkölcs', meg 'Most nem olyan idők járnak, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy jellemes legyen', és végül 'Nekem családom van'. Nekünk azonban határozottan szembe kell szállnunk mindezzel, mondván: 'Mi nem cselekedhetünk másként, ez a mi utunk, ilyen a mi lényünk'. Ami ma vagy holnap pozitívumként felépülhet, azt nem az agitátorok és a politikusok ravaszsága fogja elérni, hanem azoknak az embereknek a természetes méltósága és elismerése, akik felnőttek feladatukhoz és meggyőződésükért kezeskednek.« Én, aki arra buzdítom az embereket, hogy e romlott világ ellenére magas erkölcsi nívón tartsanak ki, lennék – a rendőrség pontos szavai szerint – »rosszindulatú és sötét személyiség«, a túlfeszített ifjúság felbujtója?

Következzék a második vádpont, amely szerint »a fasizmus eszméit dicsőítem«, mégpedig »azokban a cikkekben, amelyek a 'La Stida' és az 'Imperium', valamint az 'Orientációk' című folyóiratok különböző kiadványaiban jelentek meg«, így ez »egy és ugyanazon bűntett többszöri elkövetésének« tekinthető.

Mindenekelőtt fel kell hívnom a figyelmet egy igen jelentős tényre.

Ez utóbbi bűntettel csak később vádoltak meg, abban a vádban, amelyet az ügyészség akkor emelt ellenem, amikor kihallgattak, ez még egyáltalán nem szerepelt. Itt nyilvánvalóan egy »stratégiai kitérőről« van szó, hogy legalább a fővád előrelátható elejtésének »vigaszdíját« biztosítsák. Elegendő az inkriminatív írások megjelenésének időpontját szem előtt tartani, hogy meggyőződjenek erről: ezek a letartóztatásom előtt hat hónaptól két évig (!) terjedő intervallumba nyúlnak vissza. Az »Orientációk« című kiadvány 1950-es dátumozású, de körülbelül egy évvel korábban jelent meg. Nemcsak erről van szó, hanem azon máshol már megjelent írások összefoglalásáról, amely olyan csoport kérésére lett megfelelő formába rendezve, amelyek még csak nem is tartoznak az »Imperium«-hoz, csupán e folyóirat terjesztési hálózatát szolgálják. Hogyan lehetséges, hogy csak ilyen hihetetlenül hosszú idő után vették észre eme »egy és ugyanazon bűntett többszöri elkövetését«? Csupán két lehetőség van: vagy azt kell hinnünk, hogy a sajtó politikai ellenőrzése valóban egyedülálló gyorsaságú és reakciósebességű; vagy egy másik és egyedüli bölcs feltételezést kell igaznak hinnünk, mégpedig, hogy ezek az írások azokból a szintén tőlem származó, azonos szellemben írott, korábbi keletkezésű írásaimból lettek kikeresve, melyek olyan jól ellenőrzött lapokban is megjelentek, mint a »Meridiano d'Italia«, a »Rivolta Ideale« vagy a »Lotta Politica«, ám valójában nem tartalmuk miatt, hanem mert ezek az »Imperium« nevű csoport kiadványaiban jelentek meg, s így sikerülhetett személyem indokolatlan belekeverése azokba az állítólagosan illegális szervezeti kezdeményezésekbe, amelyeket a csoportra fogtak. Egy objektív bírónak egy ilyen fogás fel kellet volna, hogy tűnjön.

Továbbmegyek: az eredeti rendőrségi jelentés ugyanis a »fasizmus dicsőítésének bűntettével« – amit szerintük ezen írásokkal követtem el – szinte egyáltalán nem foglakozik. Ám szaktudása elismerését, szaktekintélyt és szerepet követel magának ahhoz, hogy a kultúra, a filozófia és a fajelmélet területén bíráskodhasson, sőt még a darwinizmussal, a pszichoanalízissel és az egzisztencializmussal kapcsolatos nézeteimre is kitér, így a rendőrség politikai részlege inkább íróként próbál meg lejáratni azáltal, hogy olyan dilettánsnak állít be, aki csupán ezoterikus csoportocskák körében ismert. A dologban az a legszebb, hogy a jelentésből kitűnik, szerzője még csak nem is sejti, egyáltalán mit is jelent az, hogy »ezotéria«. Szerinte beteges filozofiko-mágikus teóriámmal – s odáig ragadtatva magát, hogy »insania mentis«-ről (a szellem betegségéről) beszél! – elcsavartam az ifjú neofasiszták fejét, s így felelős vagyok meggondolatlan tetteikért.

Így jutunk olyan területekre, amelyeknek a 7. cikkely alapján emelt vád valódi tartalmához semmi közük sincsen. Bár a legkevésbé sem áll hozzám közel, hogy magamról beszéljek, mégis helyesbítenem kell a személyemet illető effajta ferdítéseket.

Ha csak egy dilettáns és túlfeszített író lennék, akit az említett csoportocskákon kívül senki sem ismer, felvetődik a kérdés, hogy a fajelmélet témájában miért adták ki olyan elsőrangú kiadók a műveimet, mint a Laterza, Croce kiadója, valamint a Bocca és a Hoepli, s azt is megkérdezném, miért adják ki újra és újra több művemet is, s miért fordítottak közülük többet más nyelvekre is? Ezt továbbfűzve: miért kaptam meghívásokat előadássorozatok tartására olasz egyetemekre – Milano, Firenze –, valamint külföldi előadások megtartására – Halle, Hamburg –, és ennek köszönhetően miért kértek fel arra, hogy olyan külföldi társaságokban tartsak előadásokat, amelyekbe kizárólag az európai tradicionális és arisztokratikus gondolati irányzatok legjelentősebb képviselőinek volt bejárása, mint például a berlini »Herrenklub«, Zichy bárónő budapesti »Kultúregylete«, vagy Rohan herceg bécsi »Kultúrszövetsége«?

Az pedig, amit beteges, sötét, »mágikus« teóriának szeretnének beállítani, ezzel ellentétben a metafizika, az orientalisztika, az aszkézis, valamint a mítoszok és szimbólumok területeinek szisztematikus tanulmányozása olyan tanulmányok keretében, amelyeket külföldön is nagyra becsültek. Itt szeretném megjegyezni, hogy éppen az idén jelentette meg buddhizmusról írott művemet, a »The Doctrine of Awakening«-et (A Felébredés doktrínája) az a londoni Luza kiadó, amely e területen a legtekintélyesebb Európában.

A rendőrségi jelentés rasszizmussal kapcsolatos pontját is helyre kell hogy igazítsam. Hogy folytonosan és céltudatosan egyfajta fénybe állítsanak, olyan nácifasiszta fanatikusként festenek le, aki a külföldi előadásokon még a latinság gondolatát is megtámadta, és lejáratta az olaszságot az árja-német eszme javára, olyannyira, hogy ez, miután erre vonatkozóan konzuli információk érkeztek, még hazája fasiszta elöljáróiban is aggodalmat keltett.

Mindezek hozzá nem értésből és információhiányból származó félreértések.

Tudni kell, hogy a modern fajelmélet szerint az »árja« és az »északi« semmiképpen nem »német«-et jelent. E fogalmak sokkal inkább az »indoeurópai«-val feleltethetőek meg, és egy történelem előtti ősrasszot jelölnek, amelyből később az indiai, a perzsa, a hellén és a római kultúra megalkotói származtak, s amelyen belül a német faj csupán az egyik utolsó, elvadult derivátum. Ez a »Lázadás a modern világ ellen«, valamint a »Sintesi di dottrina della razza« (A fajelmélet szintézise) című műveimben világosan kifejezésre jut. Az a rasszizmus, amelyet képviselek, ahhoz a szélsőségektől távol álló próbálkozáshoz tartozik, amelyre más területeken is vállalkoztam, vagyis hogy a fasizmusban és a nemzetiszocializmusban rossz irányba tartó eszméket helyreigazítsam, így a materialista és vulgárisan antiszemita rasszizmussal egy szellemi rasszizmust állítottam szembe azáltal, hogy bevezettem a »szellem rasszának« fogalmát, és ennek bázisán kidolgoztam egy önálló tanítást. Ezenkívül szembeállítottam a nacionalizmus által képviselt árja-germán ideált az árja-rómaival. A latinság kusza eszméjét valóban támadtam, de nem a német eszme javára, hanem azért, hogy a tiszta rómaiság princípiumát hangsúlyozzam, amit egy magasabb és originálisabb erőként kellene értelmezni, nem pedig általánosságban véve latinként.

Ezzel még nincs vége. Úgy tűnik, a rendőrségi tudósító nem tudja, hogy az említett előadások e sokatmondó címmel folytak különböző német városokban: »A fasiszta Olaszország árja-római átalakulása«, melyeknek olasz nyelvű, »Rassegna italiana« című folyóiratból származó szövegét kivonatként mellékeltem. Ezeken az előadásokon mindazt hangsúlyoztam, amit az antik klasszikus és római eszme nyújtani tud, hogy a különféle Németországban divatos eszméket helyreigazítsam és egy magasabb szellemi nívóra emeljem. Az is lehetséges, hogy valamelyik külföldön tartózkodó olasz konzul, aki e tanulmányok terén járatlan, riasztó tudósításokat küldött Olaszországba. Ám ami azt az aggályt illeti, amit az általam képviselt rasszizmus a fasiszta elöljáróknál kiváltott volna, egészen máshogy állnak a dolgok. Az említett előadások után maga Mussolini akart velem beszélni, hogy kifejezze egyetértését a rasszizmussal kapcsolatos megfogalmazásaimmal, mert alkalmasnak tartotta őket arra, hogy a fasiszta ideológiának független pozíciót vagy akár fölényt biztosítson a náci eszmékkel szemben – erről a Fajhivatal akkori vezetője, dr. Luchini világosan tanúskodhat. És meg kell hogy mondjam, ez az elismerés, amellyel Mussolini egy nem fasisztának, vagyis pártkönyvvel nem rendelkezőnek adózott, egyike életem leghízelgőbb emlékeinek. Ennek ellenére szeretném még egyszer aláhúzni, hogy a fajelmélet az általam képviselt eszmerendszeren belül csupán alárendelt és mellékes szerepet játszik, és mindegy, hogy mások mit hisznek.

Amikor aztán a rendőrségi jelentés azt írja, hogy engem a fasizmus idején homályosan sejtetett okokból »őrizetbe vettek« – személyes okokból, s hozzáteszik, ... mágikus tevékenység miatt –, akkor itt hiányzik az őszinteség szándéka, ugyanis emlékezni kellene arra, hogy a rendőrség akkoriban kinek engedelmeskedett, hiszen az alkalmazottai valamennyien párttagok voltak, ellenben velem. Mivel független gondolatokat képviseltem, amelyeket a következőkben fejtek ki, a fasizmus idején hűséges barátaim mellett halálos ellenségeim is voltak, akik megpróbáltak minden áron lehetetlenné tenni azáltal, hogy különböző híreszteléseket és hazugságokat kürtöltek szét a világba. Ezek között voltak Starace és követői is, akik még az akkori rendőrség bevonásával is megpróbálkoztak – sikertelenül. És úgy tűnik, ma a rendőrség az, amely azzal próbálkozik, hogy a múltból bizonyos régi történeteket elővegyen: ezek tegnap még arra voltak jók, hogy fasisztaellenesnek állítsanak be, ma pedig arra, hogy fasizmussal vádoljanak.

Arról miért nem beszélnek, hogy a rendőrség politikai osztálya 1930-ban megfenyegetett, hogy az általam vezetett újság, a »La Torre« beszüntetését elérje. És mi okból? »Rohamosztagok elleni támadás« miatt. Természetesen nem önmagában a rohamosztagokról van szó, hanem néhány kellemetlen alakról, akik a fasizmus és a rohamosztagok ürügyén mindenfajta gaztettet megengedtek maguknak, sőt Starace védnöksége alatt még a rendőrséget is felhasználták, hogy legyőzzenek az ellenük intézett támadásom miatt.

A legkevésbé sem szándékozom magamat antifasisztaként vagy a fasizmus áldozataként beállítani, ám mindezt az igazságnak megfelelően be kell mutatni, hogy tisztázzuk, milyen módszereket is próbáltak ellenem felhasználni.

Miután ezt megtettük, és a téma minden tendenciózus alaphangját elvetettük, rátérek a valóban vitatott kérdésre, mégpedig arra a vádra, miszerint »a fasizmus saját eszméit« képviseltem. Itt azonban zavarban vagyok, mivel a vád sem azt a cikket nem nevezi meg, amiről szó van, sem azt – ami egyébként gyakorlat –, hogy mely részek merítik ki a bűntett fogalmát, sem általánosan nem fejti ki, hogy mik »a fasizmus saját eszméi«.

(Itt megmagyarázza az államügyész -– dr. Sangiorgi –, hogy Evola írásainak nem egyes részleteiről van szó, hanem ezek általános szellemiségéről. A »fasizmus saját eszméit« illetően hozzáteszi, hogy utalhatna az egyeduralomra, a hierarchizmusra, s az arisztokráciát és az elitizmust illető elképzelésekre. Miután Evola javaslatára ezt jegyzőkönyvbe veszik, a beszéd így folytatódik:)

Rendben. Ami az egyeduralom kifejezést illeti, az csupán egy másik megjelölése a monarchiának, a szó eredeti, nem feltétlenül dinasztikus értelmében. A hierarchizmussal kapcsolatban eleve tisztázni szeretném, hogy én a hierarchia eszméjét képviselem és nem a hierarchizmusét. Ezt előrebocsátva meg kell állapítanom, hogy ha ezek a vád szemrehányásai a terhelő »fasiszta« eszméket illetően, akkor az a megtiszteltetés érne, hogy mellettem, a vádlottak padján, olyan személyiségek foglalnának helyet, mint Arisztotelész, Platón, a »Monarchia« Dantéja, valamint Metternich és Bismarck. Visszautasítom azt a vádat, hogy a fasizmus »saját« eszméit védelmezem, mivel az a kifejezés, hogy saját, amely a 7. cikkelyben foglaltatik, egészen specifikus eszméket jelöl, tehát olyanokat, amelyek nem egyszerűen fellelhetőek a fasizmusban, hanem egyedül a fasizmus eszméi.

Ami engem illet, ez semmi esetre sem bizonyul igaznak. »Fasiszta eszméket« képviseltem és védelmeztem, amennyiben fasiszták azok az eszmék, amelyek egy fölérendelt és a fasizmust megelőző tradíciót élesztenek újra, és amennyiben ezek a hierarchikus, arisztokratikus és tradicionális államfelfogás szellemi örökségéhez tartoznak, egy olyan szemlélethez, amely univerzális karaktert mutat fel, és amely Európában a francia forradalomig fennmaradt – de nem a szó szoros értelmében fasisztákat. Valójában azokat az álláspontokat, amelyeket független férfiként képviseltem és védelmeztem – hiszen sohasem tartoztam egyetlen párthoz sem, sem a PNF-hez (Fasiszta Nemzeti Párt), sem a PRF-hez (Fasiszta Republikánus Párt), sem az MSI-hez (Olasz Szociális Mozgalom) – nem »fasisztaként«, hanem tradicionálisként és kontra-revolucionistaként kell meghatározni. Metternich, Bismarck és a nagy katolikus filozófus tekintélyek, De Maistre és Dono Cortés szellemében mindazt elutasítom, ami közvetve vagy közvetlenül a francia forradalomból következik, és ami nézetem szerint végül is a bolsevizmushoz vezet, s szembeállítom mindezt »A Tradíció világá«-val. Ez egyértelműen kiderül a bíróságnak átadott »Lázadás a modern világ ellen« (Kötet, Nyíregyháza-Budapest, 1997) című alapművemből, amelynek két részét éppen »A Tradíció világa« és »A modern világ genezise és arculata« témáiban írtam. Az előszóban ezt a könyvet a politikai írásaim megértéséhez szükséges kulcsként határozom meg, és az angol kritikus, McGregor a következőképpen nyilatkozik e mű második kiadásáról: »Éppen ezt, az 'olasz Spengler' mesterművét nevezném az európai tradicionális és arisztokrata szellem védőbástyájának«. Az én szerepem igen jól ismert, s nem csak Olaszországban. Az a megtiszteltetés ért, hogy a svájci történész, A. Mohler egyik nemrég megjelent könyvében (»Die konservative Revolution«, Stuttgart, 1950, 21., 241., 242. o.) Pareto mellé állít, és a »konzervatív forradalom« legjelentősebb olaszországi képviselőjének tekint.

Ezért az én esetemben »a fasizmus saját eszméinek« védelmezéséről beszélni bizonyosan teljesen alaptalan. Elveim a francia forradalom előtt minden ember számára egészséges és normális elveknek számítottak. Most meghatározatlanul hagyom a dinasztikusság és az intézményesség kérdését; mindazonáltal az, amit írok, még az inkrimináló cikkekben és az »Orientációk«-ban is az alapvető és tradicionális monarchikus és hierarchikus gondolkozás védelmének tekinthető, amit eddig törvény nem tiltott, hiszen még ha a rendkívüli törvény l. cikkelyének ellentettje meg is található a 2. cikkelyben, amely megtiltja a monarchia visszaállítását – ámbár csak erőszakos úton –, úgy a 7. cikkelynek nincs ellentettje, amely megtiltaná a »monarchia« ideológiájának dicsőítését.

Ami a történelmi fasizmust illeti, azokat az aspektusait támogattam, amelyek összeegyeztethetőek voltak az említett gondolatvilággal, de éppúgy harcoltam azon nézetei ellen, amelyek többé-kevésbé az utóbbi idők materialista politikai klímáját tükrözték vissza – melyet ugyanezen írásaimban gyakran kritizálok, – és amelyeket ma durván fasizmusnak neveznek, s másfelől inkriminálni szeretnének. Most már csak néhány lényeges pontra szorítkozom.

1. Elutasítom a totalitarizmust, amelyet egy jól tagolt, organikus állam ideájával állítok szembe, miközben a fasiszta »hierarchizmust« elfajzásnak tekintem. Az »Orientációk«-ban (13-14. o. [74. o.]) olvasható, hogy a totalitarizmus a határozott és organikus egységre való törekvés rossz irányát és kudarcát mutatta meg. A hierarchia nem hierarchizmus – ez egy tévedés, ami ma ismét felbukkanni kezd –, és az organikus elvnek semmi köze az államimádó szklerózishoz és a nivelláló centralizáláshoz.« Még határozottabban foglaltam állást a totalitarizmus ellen »Az organikus állam és a totalitarizmus« című cikkemben, amelyet az Esküdtszéknek bemutatok. A cikk a »Lotta Politica«-ban, az MSI hivatalos orgánumában jelent meg. Ugyanezen tézist képviseltem, a kultúra síkjára vonatkoztatva, az »lmperium«-ban (2. sz.) megjelent inkrimináló cikkben, amelyben az író Steding álláspontját kritizálom, ám abban mégis egyetértek vele, hogy az a betegség, amelyben a modern kultúra szenved, saját szétforgácsolódása, ami egy vezető, központi eszme hiányára vezethető vissza. A totalitárius megoldást azonban elutasítom, amely nem szellemi, fölérendelt és transzcendens alapelv, hanem brutális politikai akarat, amely a kultúrát tyrannos módjára akarja rabszolgasorba dönteni s egységesíteni, ahogy ez a szovjetizmus szélsőséges esetében egyértelműen látható.

2. Egy speciálisan fasiszta koncepció volt Gentile úgynevezett »etikus állama«. Kemény szavakkal elutasítom ezt (Orientációk, 20-21. o. [85. o.}}.

3. Egyeseknek úgy tetszik, hogy a fasizmust »aljas zsarnokságként« mutassák be. Ám ezen »zsarnokság« ideje alatt mégsem kerültem olyan helyzetbe, mint most. Bárhogy állnak is a dolgok, jelmondatomat szeretném kölcsönözni Tacitustól: »A vezérek nemessége nem abban rejlik, hogy rabszolgák urai, hanem abban, hogy olyan uralkodók, akik a szabadságot a nekik szolgálók esetében is tiszteletben tartják.« (14. o. [74. o. ])

4. A szuverenitás kérdésével kapcsolatban visszautasítok minden demagóg diktatórikus megoldást. Az igazi autoritás (15. o. [76. o.]) nem lehet »egy néptribuné vagy egy népvezéré, aki csupán olyan hatalommal bír, ami nélkülözi a szellemi formát és minden felsőbb krizmát, és amely csupán azon a kétes presztízsen alapul, hogy a tömegek irracionális erőire érvényesíti befolyását.« Az úgynevezett »bonapartizmusban« a spengleri »Nyugat alkonya« sötét jelenségeinek egyikét látom, és szeretném felidézni Carlyle egy mondatát, miszerint eljön »a szolgák világa, amit álhős kormányoz majd«. (12-13. o. [76. o.])

5. Ismételten támadtam a »szocializálás« teóriáját, amely, mint tudjuk, a salo-i fasizmus egyik jelszava volt, melyhez eszmerendszere (veronai pontok) miatt nem csatlakoztam; ettől függetlenül támogattam azok magatartását, akik északon becsületből és hűségből harcoltak. A szocializálásban burkolt marxizmust és demagóg tendenciát látok. E témával kapcsolatban az »Orientációk« 11-12. [70-73.] oldalát és a »Két kompromisszum nélküli álláspont« című (»Imperium«, 4. sz.) inkrimináló cikk több mint egyharmadát ajánlom figyelmükbe. Valójában az a hatás, amit az »Imperium« nevű csoport és más ifjúsági áramlatok tagjaira akartam gyakorolni, az azon materialista és baloldali áramlatok ellensúlyozása, amelyek az MSI-ban is megtalálhatóak.

6. Nem lenne szabad, hogy a korporatív eszme képviselete a bűntett fogalmába tartozzon, hiszen ezt a mostani legális politikai pártokban is megtaláljuk, például a PNM-ban (Nemzeti Monarchista Párt) vagy az MSI-ban, sőt még a politikai katolicizmus néhány irányzatában is. Mindenesetre most is olyan aspektusokat kritizálok, amelyek következményeképpen a fasiszta korporativizmus részben csupán bürokratikus túlszervezettség volt, amely fenntartotta az osztályellentétet; ezzel a gazdaság organikus és osztályok nélküli újjáépítését állítottam szembe (12. [72-73.] o.).

Végül egy rövid utalás az »Imperium« l. számában és a »La Stida«-ban megjelent cikkekben leírt tézisekre.

Az első cikkben azt szeretném felidézni, mit jelentett a rómaiak számára eredeti értelmében az »imperium« kifejezés: az »auctoritas«, a tekintély szóval szinonim volt, és olyan hatalmat fejezett ki, amely fentről, isteni erőktől származott. Ezután megállapítottam, hogy a modern politika krízise e princípium vagy hatalom, és az ezzel összefüggő heroikus értékek krízisét tükrözi vissza.

A »La Stida«-ban Arthos álnéven megjelent cikk, amelyet az »Orientációk«-ban a 8-9. [66-69.] oldalon foglalok össze, Metternich elvén alapszik: »A felforgatással nem paktálunk«. Itt Engels egyik írásából indulok ki, amely szerint a liberális forradalom semmi mást nem tesz, mint a kommunista forradalmat készíti elő és annak dolgozik. Ezért azt állítom, hogy ha már a kommunisták felforgató radikalizmusukat erre a nézetre alapozzák, akkor fordított esetben is ebből kell kiindulni, ha az igazi – engedmények nélküli – újjáépítés ellenforradalmi értelmében említjük a felforgatás hatását.

Sem az egyik, sem a másik cikkben nem találhatóak utalások a fasizmusra vagy annak követőire. Ez minden.

Ezáltal tehát bizonyítom, hogy az inkrimináló írásokban – akkor is, ha nemcsak ezekre szorítkoztunk, hanem (ahogy azt a tudományos tisztesség is megkövetelte volna) könyveimre is – szemben állok a totalitarizmussal, a demagóg diktatúrával, az »erkölcsi állammal«, a megszentségtelenített autoritás minden formájával, a »csupán individuális és forma nélküli hatalommal, a despotizmussal (Tacitus szavai), a szocializálással, sőt még egy bizonyos korporativizmussal is; tehát kérdezem, akkor mi marad még, amivel a »dicsőítés« bűntettében vétkesnek találnak?

Valóban előfordulhat, hogy az általam képviselt nézetek, ahogy azt már említettem, a fasizmusban is felbukkannak, de ezek nem a fasizmus »saját« nézetei, ahogy azt a 7. cikkely meghatározza. Ami marad, az lényegében az etika és a létszemlélet területéhez tartozik, és a politikában, a tradicionális, s ha úgy tetszik, »reakciós« kompromisszum nélküliség magatartásában mutatkozik meg, és a felforgatás, az individualizmus, a kollektivizmus, a demagógia – mindegy melyik –, s a politikusok és jellemtelenek elleni döntő állásfoglalásban.

Így az Esküdtszéknek kevésbé az én személyemről kell döntenie, mint inkább arról, hogy a mai Olaszország politikai klímája olyan-e, hogy annak, aki minden párt- és szervezeti tevékenységtől távol akarja tartani magát, és aki íróként, még ha teoretikus síkon is, ilyen pozíciókat védelmez, azzal kell számolnia, hogy a bíróság »ideológiai bűnösnek« találja.

[Evolát 1951. november 20-án teljesen felmentették.]

 (Német nyelvből fordította, az olasz eredetivel összevetette: Király Liliom)

(Megjelent: Pannon Front 25.)

Read more »

Rudolf Pannwitz: Szókratész

Az itt következő munka egy hosszú lépés az ember által teremtett világ felé, egyszersmind betekintés magába az emberbe mint e világ teremtőjébe. Nem követjük a történelem menetét, minthogy szempontunk történelem fölötti. Nagy ugrást teszünk: a megalitkultúrától Szókratész korába.1 A mértékek megváltoztak, és nem népekről és birodalmakról van szó, hanem arról, hogy milyennek kell lennie az egyénnek a történelem szűk terében. Ehhez érvényes rendek állnak rendelkezésre, ami azonban nem minden. Az egyénnek olyan tudást kell elsajátítania, mely saját, messzemenően szabad akaratának megbízható útmutatója lehet annak érdekében, hogy erkölcsileg tökéletes és ugyanakkor boldog legyen. Hasonlóval Keleten, Kínában is találkozunk ugyanabban az időben. A megtanulandó itt és ott egyaránt a kozmosz normája mint szféráinak harmóniája. Itt azonban, Göröghonban, valami más is történt. A helyes gondolkodás mint a megfelelő tudás záloga, a legfőbb instanciává emelkedett. A “helyes” annyit jelentett, mint önmaga vonatkozásában az ellentmondásoktól való mentesség, a tárgy vonatkozásában pedig megfelelést azzal, ami vitán fölül áll. Ez valami újat jelent. Természetesen nem a meglévő normák megszüntetéséről volt szó, hanem arról, hogy a felelősségteljes döntés alapvetően az egyénre hárult. Ez az az út, melynek célja a kategorikus imperatívusz. Egy konstans elem jelenik meg – az ellentmondásmentes gondolkodás, valamint az önfegyelem – az adottnak az interszubjektív alapja. Értelme mindamellett vallásos, célja pedig eszményi jellegű. Az utasítások az istenektől származnak, az ember értéke éppen azok tudatosításában rejlik. Ez másként lesz Szókratésznél, ahogy a nagy szofistáknál is, akik az ő kortársai. Míg a szofisták kimerítik a gondolkodás minden lehetőségét, és az életre vetik magukat, hogy megismerjék s mint zsarnokot alávessék maguknak azt – addig Szókratész az ember és dolgainak igazi létét keresi, hogy meglelje a korlátok közötti utat. Szókratésznél csakúgy, mint a szofistáknál, a gondolkodás hatalmas szenvedélyével állunk szemben. Ám Szókratész tartózkodik a tudományoktól, a politikába való beavatkozástól, valamiféle iskola megalapításától vagy egy jövedelmező hivatás gyakorlásától. Egyedül azon vallomása által válik ki a többiek közül, miszerint tudja, hogy semmit sem tud, és ily módon alárendeli magát annak, aki ugyan tud, de nem ember: a delphoi Apollónnak.

A delphoi isten a szentély Szibillája által jelenti ki – noha nem Szókratész, hanem valaki más kérdezi őt –: senki sem bölcsebb, mint ő. A válasz, mely a vallomásra, az isten által kimondott felismerésre vonatkozik, a gnóthi szeauton (“ismerd meg önmagad”) beteljesülése, amivel a delphoi szentélybe belépőt üdvözlik. Ez természetesen nem jelenti azt, amit a modern kor értene alatta: ti. ismerd meg bensődet, önmagadat mint személyt. Egyetlenegy dolgot jelent: ismerd fel, hogy ember vagy – és e helyütt az Isten elé lépsz. Éppen erre utal a Szfinx is Thébánál a maga rejtélyével, melynek megoldása ismét csak az ember. Ha az ember ezt felfogta, akkor a Szfinxnek már nem feladata az őrültség cselekedeteit megbosszulni. Hérakleitosz oly modernül csengő szavai: edizeszámen emautón (“Elkezdtem keresni önmagamat” [B 101]) sem értendők másként. Nem önmaga énjét akarta kikutatni, hanem önmagában kutatta azt, hogy mi az ember. Ugyanazt látjuk, mint a titánokról és héroszokról szóló mondákban vagy a tragédiában való ábrázolásaikban, amely tragédiáknak istenfélelmet és a hősökkel, az emberfölötti emberekkel való együttérzést kell kiváltania. Hasonlóra utal már a Gilgames-eposz is: az emberi nem esendő, az életet az istenek tartották fenn maguknak. A delphoi Apollón vallása nem éri be a távolságtartással, hanem az Isten képére neveli az embert. Ily módon nem valamiféle alantas kibúvó az, amikor az orákulum azt válaszolja Krőzusnak (Kroisos), amikor megkérdezi, hogy harcba vonuljon-e Perzsia ellen: ha átlépi a Halisz folyót, egy hatalmas birodalmat fog lerombolni. Apolló mint Zeusz hírnöke – éppen úgy, ahogy Zeusz is Moira bizalmasa – nem lebbenti fel a fátylat a jövőről pusztán egy kérdés hallatán, hanem csupán egy-két helyen világít rá. Ahogy a Si King is csupán megmutatja az utat a helyes cselekvés felé, ahogy Buddha is csak azt tanítja, ami az üdvözülést szolgálja, úgy Apollón is tartózkodó. Hérakleitosz azt mondja: “Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” [B 93] A jel mint egy felsőbb szférából érkezett utalás értendő: mint hieroglifa, semmint szó szerinti írás. A fenti esetben arra utal, hogy a határ átlépése az egyik legnagyobb birodalmat dönti romba. De vajon melyiket? Ezt nem árulja el, inkább mintha ezt mondaná: figyelj arra, hogy mily messze akarsz menni. Delphoi természetesen egyfajta egyház is volt, és politikailag is volt irányító szerepe. Ha Krőzus tette a tiszta vallásba ütközött volna, akkor határozott választ kapott volna. Az a feltevés viszont, miszerint Apollón zavarában a kétértelmű­ségbe menekült volna méltósága és tekintélye árán, természetesen egy rossz tréfa csupán.

Szókratész büszke szerénysége, miszerint ő tudja, hogy semmit sem tud, egy szakadékot tár fel önmaga, a tudomány, a filozófia és a misztériumok között is. Hiszen ő volt az, aki a szofistákat túlhaladva egy olyan módszert vezetett be, amellyel az ember egy megdönthetetlen tudás birtokába juthat. A látszólagos ellentmondás megszűnik, ha Kantra gondolunk. Kant ugyanis, miután lemondott a magánvaló dologról, elhatárolta a megtapasztalhatót, egy megingathatatlan rendnek vetve alá azt, az így feltételezett megismerés bizonyosságát garantálva. Minthogy nem tévesztette össze a megismerhetőt a létezővel, érintetlenül hagyta az uralkodó vallás alapjait, mi több, közvetlen adottságoknak nyilvánította azokat. A hívő Szókratésznál Isten még uralkodik a magánvaló dolgon, míg az emberre bízott logikai, erkölcsi és gyakorlati megismerés egyfajta logoszt jelent. Ez az a bölcsesség, amit a delphoi Apollón elismer. Hasonló magatartást vár ma George is a tudomány művelőitől:

A tanról tudván, hogy megvehető –

Bölcs csak az, ki Istentől tud.2

Ne feledjük, hogy Szókratész fiatalkorában a legbuzgóbban sajátította el a korabeli műveltséget, a tanítóiról is tudunk. Hogyan is tekinthetett volna el mindattól, amitől úgyszólván vibrált a levegő körülötte, anélkül, hogy kigúnyolnák? Az őt illető összes vád közül hiányzik az, miszerint ne lenne eléggé művelt. Álláspontja azonban túlmutat ezen a műveltségen, annak vezető képviselőin és követőin. Ki meri jelenteni, hogy közvetlenül Apollóntól kapott megbízást. Nem éri be azzal, hogy megismételje a gnóthi szeauton kijelentését és a nem tudásáról való tudásával megerősítse azt. A cselekvést tartja szem előtt, hiszen Apollón többrétegű tudást képvisel, s az egyik a nevelőé. E tudás segítségével az ősidőkbe és azok korosztályaiba is vissza lehet jutni. Ebben gyökerezik Szókratész viszonya is a tanítványaihoz, ami a legfontosabb volt számára. Ám egyszersmind mindenkihez is fordult. A poliszban, Athén demokratikus városállamában, a szofistákkal versenyezve, mindig oda ment, ahol a legtöbb emberrel találkozhatott, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy Krisztus is tette később. Ez az eljárásmód illett is hozzá. Tekintettel volt az egyszerű népre, és legbelül rokon is volt vele. Itt még létezett a rég kialakult erkölcs, és az emberek értettek a mesterségükhöz. Éppen ezért azzal gyötörte művelt beszélgetőpartnereit, hogy az általánosan érvényesre utaló példáit és hasonlatait mindig e közegből merítette. Hiszen a helyes és helytelen, a rossz és a jó e hivatás képviselői számára mindig is vitán felül állt. Szókratész a rendek és osztályok közös tudásából indult ki, oly módon alakítva át a szofisták dialektikáját, hogy az egy finom logikai folyamat eredményeképpen egy letisztult és emelkedett common sense felsőbbrendűségét hirdesse minden zavaros előítélet és minden körmönfont vagy érdekvezérelt spekulációval szemben. Ily módon a gnóthi szeauton alkalmazását kiterjesztette az általánosan emberire és az ember nevelésére. A rendet és a közösség lehető legjobb állapotát tartotta szem előtt, tehát minden egyén logikai, erkölcsi és gyakorlati felfogásához fordult. Szókratészt későbbi kor szülötte, mint Görögország hét bölcse – akik a vízözön előtti sumér kor profetikus őskirályainak utolsó visszhangjai. Ha a sor nem zárult volna le, Szókratész is jól beleillett volna. Mindannyian államférfiak voltak, bölcsességük pedig apollóni, mégpedig delphoi volt. Kijelentéseik, a gnóthi szeauton mellett főként a méden agan (“semmit se túlságosan”), olyan felismerések és szabályok, melyeket az igazi bölcsnek követnie kell. Nem kevés ilyen maradt fenn, és gyakran többeknek is tulajdonítják. Mindannyi ugyanarról a szellemről tanúskodik. És mindannyi az emberi mértékre utal. Így mindannyi ugyanazon kor tanúsága, amit apollóni kornak nevezhetünk. Az, hogy Dionüszosz elterjedése is erre a korra esik, ne tévesszen meg bennünket. Hiszen Dionüszosz ekkor nem döntötte romba a szentélyt. A lényeg, hogy Delphoiban létrejött a kéttornyú templom, Athénban pedig a dionüszoszi-apollóni tragédia mámora és szemlélete. Tekintsünk itt el attól, hogy mindez hogyan folytatódott és végződött! Egy páratlan kairosz [helyes mérték] egy páratlan akhmét [csúcspontot] eredményezett, és valami múlhatatlant hagyott maga után. E korban azonban még ennél is több rejlik. Sokarcú, mi több, az elegyek tarka örvénye. Legfőbb politikai formája a polisz. A királyságot a régi nemzedékek uralma, az arisztokrácia követte, mely roppant kemény és nyomasztó uralom volt, míg meg nem törték: előbb a hozzátartozói, a népbarát türannoszok, aztán a demokrácia. Utóbbi egyre messzebbre jutott, harcokon és változásokon át. A joggal és hatalommal rendelkezők réteg- és számszerű növekedését hozta, nem a tömeg regimentjét vagy az egyén kikapcsolását. Ellenkezőleg: tömeg egyáltalán nem létezett a polisz szűk terében, és az erős egyén számára éppen itt adatott meg minden lehetőség az érvényesülésre. Csakhogy fenyegették őt az olyanok, mint ő maga és a mindenkori többség. A tengeri kereskedelem, gazdagság, gyarmatosítás, a világra való nyitottság a kultúra megváltozását, egy magasabb szinten szintetizáló kultúra létrejöttét és végül egy klasszikus kor megteremtését eredményezte. Az égei-tengeri szigetek és a Kis-Ázsia nyugati partjain húzódó városok a közelebbi és távolabbi Kelet közvetítői lettek, és mindenütt fejlődni kezdtek a népi rétegek, a parasztok és rabszolgák, a szellemi javaikat is beleértve. E folyamatok egymással párhuzamosan, egymást kiegészítve, egymással viaskodva mentek végbe, majd tisztultak le.

A nemzedékek, családok, helyszínek régi kultuszait, a homéroszi vallást, az államvallást és az Amfiktionokat3 – melyek hitvilágába az olimpiai Zeusz és a delphoi Apollón is tartozott – a misztérium- és a Dionüszosz-vallás úgy szőtte át, akár az erdőt az elvadult aljnövényzet. A misztériumok célja a lélek feloldozása és túlvilági halhatatlansága. Végső soron az őskor mágikus gyakorlatain alapulnak. Az eleusziszi misztériumok a korszak önálló és legrégebbi misztériumai. Az örök visszatérésben a földművelés megalapítását újítják meg, ám egyszersmind a lélek boldog birodalmába is elvezetnek, ily módon maguk mögött hagyva az örök körforgást. Minden más misztérium Dionüszoszból ered vagy rokon vele. Így például az orfikus vallás és szekták, amelyek részben prehistorikus, részben keleti eredetűek, és leginkább egy – az alexandriait megelőző – szinkretizmust mint szintézist jelenítenek meg. Itt egy mito-teológiával összekötött, aszkézis és megtisztulási rítusok által fenntartott hit uralkodik, mely a lélekvándorlásra és a lélek örökkévalóságára irányul a jutalom és büntetés rendje szerint. Az alapállás és alaphangulat az evilági élettel szembeni ellenséges érzés. Mindez csak a görögnél sokkal régebbi kultúrákban őshonos. Forrásai főleg Indiában vannak. Magát Orpheuszt, aki talán egy trák sámán volt, aki valóban élt, és egy varázsló-énekesiskola megalapítója lehetett, Apollón oldalára helyezték és Dionüszosz illetve a Menádok4 orgiazmusának ellenfelét látták benne. Apollón egyik arca is ugyanabba az irányba mutat, a Fekete-tengernél találkozva az onnan érkező Odhinnal5– mindkettőjüket két holló kíséri. Dionüszosz nem áll szemben Odhinnal annyira, mint például a homéroszi Hüperiónnal, a delphoival vagy a későbbivel. Ő a holtak ura, szilaj vadász, lélekvezető – tehát úgyszintén sámán. Az isteni jellemek többnyire szétválásokat, áttevődéseket és keveredéseket implikálnak. Dionüszosz később feloldja az érett fázisok merevségét, miközben, mint kívülről betolakodó, ismét felszabadítja a korábbi és legkorábbi, a barbár, hetérai és amazón jelleget. De nem csak mint ősmozgató, hanem mint mindent megmozgató, érzék- és lélekmozgató is, démoni hatalmába keríti és megváltja, életre kelti az életet. Ilyen szülőanyáktól származnak az olyan apollóni alapítók is, mint Püthagorasz, Empedoklész vagy Hérakleitosz, úgyszintén a két szentély: a delphoi templom és az athéni tragédia.

A tudomány valami más volt. Az ellenvilágnak köszönheti létét, miközben a világok újfent egymásba ütköznek. Egyfelől a horizontok kitágulása, másfelől a demokrácia terjedése elvezetett egy felvilágoso­dáshoz. Egy döntő lökést ez irányba éppen a vallás adott a maga misztériumaival. Homérosz és Hésziodosz istenei és istennői, akik egy olyan korba tartoztak, amely a hagyományt sem nem vizsgálta át, sem nem szedte szét a gondolataival, immár meséknek tűntek, akárcsak az idegen népek mítoszai, összeegyeztethetetlenek lettek az erkölcsi követelményekkel, sőt, a feddhetetlenség követelményeivel, melyek immár a nevükhöz kapcsolódtak. Ez azonban nem jelentett törést: az istenek megmaradtak, csak immár úgy tűnik, túl sok hazugság kering róluk. Kultuszaikról, magukról a misztériumokról is, lehetett ugyan egyet s mást gondolni – ez nem ártott nekik. A felvilágosodás legelőször is a szofistáknál jutott el végső konzekvenciájáig. Előttük a görög társadalom és filozófia első virágzását élte: Kis-Ázsia partjainál. Nem eredeti alkotás volt, inkább átformálás. Hasonlóan a tőlük távoli arabokhoz, a görögök is bekebelezték a hozzájuk oly nagyon közeli kultúrkincset. Ám nem csupán közvetítették és terjesztették azt, hanem teljes mértékben átalakították, kikristályosították, és egy új központot hoztak létre belőle. Fönícia, Egyiptom, Babilónia, Irán, India, sőt, valószínűleg Kína is, közvetlenül vagy közvetve, hozzátette a magáét. Így fejlődött a matematika, fizika, zene, csillagászat, föld- és néprajz, a törzs- és hontörténet, valamint a történetírás. A mítosztól való elfordulás és a logoszhoz való fordulás több okból is zökkenőmentes átmenet volt. Az Ősprincípium (arkhé) és az Elem (sztoikheion) utáni kutatás a maga szintjén magába fogadja azt, amit az őskorban megalapozott kozmogóniák már rég rendszeresítettek. Ha Thálész a vizet nevezi eredetnek, akkor ez nem egy olyan állítás, amely mellett vele egyenrangúak állhatnak, hanem vitathatatlan tény. Ha azonban Hérakleitosz a tűzben nevezi meg ugyanezt, akkor ez úgyszintén érvényes, hiszen a csillagászati kozmoszra vonatkozik. Ám mindketten valami régebbit rögzítenek. Thálész nem valami hipotézist talál ki, hanem még rendelkezik az okeánosz konkrét elképzelésével, amit már a sumér korból ismerünk, és ami nem esik messze Wegener6 elméletétől. Thálész továbbá egy mindet átható lélekben is hisz, mely már az őskorban is magától értetődött, és ma sem elavult fogalom. Eközben Hérakleitosz a babiloni asztrálkozmoszt és eonológiát nagy vonalakban már hegeli szintre emeli, a részleteit tekintve azonban tarthatatlan természeti magyarázatokkal elegyíti. Az előrelépés vagy ugrás abban áll, hogy a mítoszt is, ott, ahol fennmarad, egyfajta logosz igazolja. Mindent úgy kell felfogni, ahogy valójában van. A garancia? A hagyomány helyett az, amit a kutató-gondolkodó ember érzékel, vagy amit az elme megvilágít. A phüszisz – ami sarjad, hajt, növekszik: vagyis a természet – az ember elé lép, és megértik egymást. Világrendszerek fejlődnek ki ebből, melyek azonban nem a tudománnyal tartanak lépést, hanem többé-kevésbé a mitológiától és a teológiától áthatva, a babonától és szektáktól a materializmusig terjedve, egyszerre természet-, lélek- és szellemfilozófiák.

Más a helyzet a logográfokkal, noha itt minden határ érintkezik egymással. A történetírók azok, akik prózában írnak. Nem csupán egy forma, hanem a mitikustól való eltávolodás az, ami immár az eposzt és a teológiai tankölteményt uralja. Még a jón természetfilozófusok is prózát írnak. A közlés e formája levetette a hexameter szárnyait, és a retorikától is mentes. Mondatszerkezetét tekintve roppant egyszerű, nem egyéb, mint kijelentés vagy beszámoló, aminek rangját a tanító méltósága adja, sokszor közmondás vagy látnoki jóslat formájában. A logográfok az áthagyományozottat hagyományozzák át, mégpedig lehetőség szerint hűen. Éppen ezért aligha panaszkodhatunk a műveik eltűnése miatt. Nem feltételezhetjük, és ellentmondana a korszaknak is, hogy csupán vizsgálódtak volna, s ne próbáltak volna magyarázatokkal szolgálni vagy kritikát gyakorolni. Szerencsénkre Hérodotosz is őriz valamit az írásmódjukból. Csakhogy ők többet elhittek, kevesebbet vetettek el, és kevesebbet értelmeztek, távol maradva Hérodotosztól, ahogy utóbbi is Thuküdidésztől. A logográfokkal a népkönyvek közelében járunk, amelyek – bármennyire is csak későbbi kiadásaikat ismerjük – ebből a korból és szellemből származnak, és azok jegyeit viselik. Homérosz élete ránk hagyott valamit az eredeti Homéroszról, de annál is értékesebbet az, ahogy utána a Homeridák7 éltek. Ezópusz (Aisopos) élete valódi biográfia, a néhány meseszerű vonás ellenére, és ha összeadjuk azt, amit a hét bölcsről mesélnek, akkor ugyanazon talajra jutunk, és ugyanazt a levegőt érezzük magunk körül. A hét bölcs, valamint Ezópusz nem csupán időben és térben érintkeznek; itt delphoi bölcsesség, állami és népi bölcsesség találkozik. Ezópusznál a népi bölcsesség áll a középpontban, és ez különbözteti meg őt. Az, hogy rabszolga volt, semmit sem mond származásáról és műveltségéről. Minden bizonnyal keleti források ihlették, kapcsolata volt – akárcsak Szolónnak – Krőzussal, sikeres tanácsadó volt az életben és a politikában, sorsa Delphoihoz kötötte. Mondandóját fabulái hordozzák, amelyek gyakorlati és erkölcsi bölcsességet rejtenek. Valójában nem is irodalom ez, bármennyire is tartalmaz áthagyományozott, sőt feljegyzett mintát, hanem inkább lelemény vagy a pillanat alkalmazása. A fabula alakjai főleg állatok. Eredete a kezdetekre nyúlik vissza, gyökere a totemizmusban lelhető meg: az ember és állat, sőt az ember és növény még szét nem vált ősközösségében, az állatok sokszor magasabb rendű bölcsességében. Ide tartozik még az üdvözítő mint isten ősének alakja is. Csakhogy itt a főként az emberi balgaság és gyengeségek, s többnyire olyan tulajdonságok, amelyekkel az állatok egyáltalán nem rendelkeznek, állati formában jelennek meg, vagyis állatmaszkot viselő emberek szerepelnek benne, akárcsak a régi rítusokban és a drámában. Ily módon az állat- és növénymesék időn és téren át terjednek, s a régi Kelet kultúrkincsét is képezik. Ott asztrálkozmikus háttérrel bírnak, ahogy azt a Reineke Fuchs8 is őrzi még. Ott már, és ennek megfelelően Ezópusznál is, az állatmese sokszor politikai mondanivalóval bír, és e célra alkalmazzák. Uralkodók, polgárok és mások gőgjét és balgaságát pellengérezi ki, vagy kilátástalannak tűnő helyzetekre ad tanácsot. A népi bölcsesség meggyőző és megdöbbentő erejével bír, amely az apollóni bölcsességgel áll összhangban mint annak durvább, alsó rétege. Ezért állíthatják a hét bölcsről is, hogy állatmeséket költöttek, amit tulajdonképpen az is alátámaszt, hogy gyerekek és fialok nevelését is szolgálták.

Szókratész kora ezután következik. 585-ben bekövetkezett a napfogyatkozás, amit Thálész megjósolt, 594-ben született meg a szolóni törvénykezés Athénban, és Ezópusz is a 6. században élt. Püthagorasz, Hérakleitosz, Aiszkhülosz egy évszázaddal későbbiek, Anaxagorász, a régi szofisták és Szókratész (Kr. e. 469 és 399 között) nagyjából kortársak. 490-ben kezdődtek el a perzsa háborúk, 404-ben véget ér peloponnészoszi háború Athén kapitulációjával, miután Periklész már 429-ben elhunyt. A Szókratészről szóló források oly részletesek és pontosak, hogy alakja teljesen világos. Nem annyira világos a tana, bár alapja szilárd. Annak érdekében, hogy felfoghassuk, nem egyébre lenne szükség, mint tanítványainak beszámolóira. De Szókratész sokkal bensőbb kapcsolatban áll az őt megelőző korral és a sajátjával is. E kapcsolatok feltárása még nagyobbnak láttatja szellemi alakját. Testileg kitűnik környezetéből, mindenki és saját maga szemében is rút, a Szilénekre9 emlékeztet: ez inkább Pánnal mint Dionüszosszal rokonítja, mégis az utóbbi kíséretében találjuk, tehát mindenképp a görögök előtti korra utal vissza. Éppen ezért sok rokonságot mutat Ezópusszal is. Viszont mindketten Apollón oldalán állnak. Szókratész rendelkezett kora és a városvezetők magas műveltségével. A természetfilozófiából indult ki, főleg Anaxagorászból. Püthagoreusok is voltak a tanítói között. Mindezt azonban félretette. A misztériumoktól és a teológiától távol állt. Bár egyfelől racionalista volt, másfelől azonban nem nélkülözte a misztikumot. A legnagyobb befolyással a szofisták voltak rá, akiknek módszerét átalakította és saját céljának megfelelően módosította. Célja a mérték és a középút tejesen kiművelt embere volt, aki – ennek ellenére és nem éppen ezért – példásan teljesítette a polgári és az államvallásból fakadó kötelességeit. Mint csendes reformátor és hangos nevelő, a kissé bohócszerű, értsd taoista külső megjelenésével olyan isteni küldetést követett, mely halálba sodorta őt. Egy nem éppen önkéntes mártírium által egy olyan filozófia meglapítójává lett, amely egy vallás magját rejtette magában.

A fordítás Vásárhelyi Szabó László munkája.

A fordítás Rudolf Pannwitz: Gilgamesch   Sokrates. Titanentum und Humanismus. Stuttgart: Ernst Klett, 1966 című könyvének 99–109. oldala alapján készült.

1 Ti. Pannwitz könyvének első része, mely a “Gilgames” címet viseli, többek között a megalit kort tárgyalja.

2 Stefan George: Der Stern des Bundes (1914) című kötetéből.

3 A régi görögöknél azon szomszéd népek megjelölése, akik közös ünnepek megtartása és jogaik megóvása érdekében szövetséggé (amfiktionia) egyesültek. A piléi amfiktionia például minden tavasszal Delphoiban ült össze.

4 Bacchánsnők: a mítosz szerint a Dionüszosz-ünnepélyeken kezdetben egy élő gyermeket, később állatokat téptek szét áldozatul, s ennek meleg húsát ették és vérét itták.

5 Wotan vagy Wodan, a germán főistenség másik (skandináv) neve.

6 Alfred Lothar Wegener (1880–1930) német geofizikus és meteorológus, a kontinensvándorlás elméletének megalapítója.

7 Homérosz fiai, illetve egy kioszi nemzetség, amely Homéroszt vallotta ősének.

8 Legelőször alnémet nyelven (Reineke Vos) írott állatmonda (1498).

9 Bacchánsnők (Szilénoszról, Pan fiáról, Dionüszosz rút nevelőjéről).

Read more »