12/18/2012
JULIUS EVOLA BÍRÓSÁGI VÉDŐBESZÉDE
– Római Esküdtszék, 1951. októbere –
Tisztelt Esküdtek!
A letartóztatásom alapjául szolgáló
vád az 1947. évi 1546-os számú törvény első szakaszára épül, miszerint
különböző szervezeteken, de mindenekelőtt a fiatalok által
létrehozott »Imperium« folyóiraton keresztül többekkel együtt a
feloszlatott fasiszta párt újjászervezésén munkálkodtam. E témára nem érdemes
néhány szónál többet vesztegetni, mivel az efféle vádaskodás minden alapot
nélkülöz.
Az előterjesztésben valójában nincs
semmi rám nézve terhelő bizonyíték, amely arra utalna, hogy a fent említett
csoportokhoz fűződő kapcsolataim nem kizárólag az államelmélet, az etika és a
létszemlélet tisztán intellektuális és teoretikus síkján alapulnának. Ezeket a
rendőrség által tendenciózusan és önkényesen kiemelt kapcsolataimat említve meg
kell még jegyeznem, hogy nem volt nagyobb jelentőségük más csoportokhoz fűződő
kapcsolataimnál, legyenek ezek akár monarchista, független vagy nacionalista
szervezetek, mint például az E. M. Gray-féle »Il Nazionale« vagy
a »Meridiano d'Italia« (M.S.I.). Valóban közel álltak hozzám az »Imperium« fiataljai,
méghozzá két okból: először is, mert hangsúlyozták, hogy az individuum benső,
spirituális forradalma az előfeltétele a politikai harcnak – Erra,
az »Imperium« vezetője ezt kihallgatásakor is pontosan kifejtette;
másodszor, mert az M.S.I. irányzatainak összességében azok, akik ehhez a
csoporthoz csatlakoztak, jobboldali pozíciót képviseltek, valamint spirituális
és hierarchikus értékeket helyeztek előtérbe, ellensúlyozva a pártban
túlsúlyban lévő szocialista irányzatokat.
Föld alatti szervezetekhez semmi
közöm nem volt, még csak tudomásom sem volt ilyenekről; az aktivitás
félreérthetőségére pedig többször is felhívtam a figyelmet, nehogy ily módon
adjunk fegyvert az ellenfél kezébe, hiszen egyetlen gondolkozó ember sem
feltételezheti, hogy a mai nemzetközi helyzetben meg lennének a feltételei
Olaszországban egy tényleges forradalomnak vagy egy antidemokratikus
államcsínynek. Erről nemcsak abban a levélben írtam, amit a rendőrség lefoglalt
ugyan, ám nagy bölcsen be nem mutatott, hanem nyilvánosan is, többek között
az »Il Nazionale« című lapban »Trarre partito
dall'ostacolo« (»Az akadályoztatás haszna«) címmel. E cikkben említettem,
hogy a Scelba-féle új törvénytervezetben szereplő, a fasizmus elnyomására
irányuló szigorú büntetések a kifejezés és a harcias tettvágy külső,
többé-kevésbé anakronisztikus formájáról való lemondást eredményeznék, ami
aztán komoly teoretikus előkészületek felé fordítaná a figyelmet.
Még csak egészen általánosan –
hiszen »ideológiai tettestársról« beszéltek – sem található egyetlen
írásomban sem – akár közvetett vagy önkéntelen – felbujtás terrorista vagy
titkos akciókra. A rendőrség jelentésében abszurd kapcsolatot akart kimutatni
a »Legione Nera« nevű szervezet ideológiája és
az »Orientációk« című brosúrám egy pontja között, miszerint napjaink
tragikus karaktere egyfajta »legionarizmust« követel. Ezért most
pontosan elmagyarázom, miről is van szó: a legionarizmusról, nem mint
szervezetről, hanem mint szellemiségről, mint belső tartásról. A pontos szavakat
idézve: »Azoknak a hozzáállása, akik képesek voltak a legnehezebb utat
választani, akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata
fizikailag már elveszett, és akik ahhoz az antik elvhez tartják magukat, hogy a
hűség erősebb a tűznél.« (»Orientációk«, 5-6. o. [Magyarul: Stella Maris
Kiadó, Budapest, 1998, 61. o.]) A továbbiakban is ugyanez a gondolat fejeződik
ki, amikor »a romok között állva maradó emberről« beszélek (22. o. [a
magyarban: 78.o.]). Semmi másról nincs szó, mint egy erkölcsi, heroikus,
spirituális tartásról. Itt félreértések nem lehetségesek, és ha ez mégis
megtörténik, azért én felelősséget nem vállalhatok. Sohasem kezdeményeztem
pártok létrejöttét – hiszen még a fogalmát is elutasítom – sem felforgató
mozgalmakat nem támogattam. A hatodik oldalon [62. o.] olvasható a feladatok
megfogalmazása: »egy csendes forradalom, amely a mélybe hatol, hogy
először a bensőben és az egyénben a rend feltételei megteremtődjenek, amely a
megfelelő időpontban külsőleg is megnyilvánul, hogy aztán majd a pusztuló és
korrupt világ erőit és formáit villámgyorsan lecserélje«. Engedjék meg, hogy
két további részletet idézzek. 5. oldal [59-61. o.]: »belülről kell
újjászületni, megtalálni saját formánkat, rendet teremteni magunkban és
kiegyenesíteni a gerincünket«, »a tömegek demagógiájának és
materializmusának követése« helyett, hogy így szembeszálljunk azokkal – és
ezt valóban így gondolom –, »akik csak programfogalmakban és szervezeti
vagy párthoz kötött problémákban tudnak gondolkodni«. Azután a 6. és 7. oldalon
[62-63. o.]: »Ebben a mocskos világban ilyen elvek uralkodnak: 'Mi közöm
hozzá?', vagy 'Előbb jön a gyomor és csak utána az erkölcs', meg 'Most nem
olyan idők járnak, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy
jellemes legyen', és végül 'Nekem családom van'. Nekünk azonban határozottan
szembe kell szállnunk mindezzel, mondván: 'Mi nem cselekedhetünk másként, ez a
mi utunk, ilyen a mi lényünk'. Ami ma vagy holnap pozitívumként felépülhet, azt
nem az agitátorok és a politikusok ravaszsága fogja elérni, hanem azoknak az
embereknek a természetes méltósága és elismerése, akik felnőttek feladatukhoz
és meggyőződésükért kezeskednek.« Én, aki arra buzdítom az embereket, hogy
e romlott világ ellenére magas erkölcsi nívón tartsanak ki, lennék – a rendőrség
pontos szavai szerint – »rosszindulatú és sötét személyiség«, a
túlfeszített ifjúság felbujtója?
Következzék a második vádpont,
amely szerint »a fasizmus eszméit dicsőítem«, mégpedig »azokban a
cikkekben, amelyek a 'La Stida' és az 'Imperium', valamint az 'Orientációk'
című folyóiratok különböző kiadványaiban jelentek meg«, így ez »egy és
ugyanazon bűntett többszöri elkövetésének« tekinthető.
Mindenekelőtt fel kell hívnom a
figyelmet egy igen jelentős tényre.
Ez utóbbi bűntettel csak később
vádoltak meg, abban a vádban, amelyet az ügyészség akkor emelt ellenem, amikor
kihallgattak, ez még egyáltalán nem szerepelt. Itt nyilvánvalóan
egy »stratégiai kitérőről« van szó, hogy legalább a fővád előrelátható
elejtésének »vigaszdíját« biztosítsák. Elegendő az inkriminatív
írások megjelenésének időpontját szem előtt tartani, hogy meggyőződjenek erről:
ezek a letartóztatásom előtt hat hónaptól két évig (!) terjedő intervallumba
nyúlnak vissza. Az »Orientációk« című kiadvány 1950-es dátumozású, de
körülbelül egy évvel korábban jelent meg. Nemcsak erről van szó, hanem azon
máshol már megjelent írások összefoglalásáról, amely olyan csoport kérésére
lett megfelelő formába rendezve, amelyek még csak nem is tartoznak
az »Imperium«-hoz, csupán e folyóirat terjesztési hálózatát szolgálják.
Hogyan lehetséges, hogy csak ilyen hihetetlenül hosszú idő után vették észre
eme »egy és ugyanazon bűntett többszöri elkövetését«? Csupán két lehetőség
van: vagy azt kell hinnünk, hogy a sajtó politikai ellenőrzése valóban egyedülálló
gyorsaságú és reakciósebességű; vagy egy másik és egyedüli bölcs feltételezést
kell igaznak hinnünk, mégpedig, hogy ezek az írások azokból a szintén tőlem
származó, azonos szellemben írott, korábbi keletkezésű írásaimból lettek
kikeresve, melyek olyan jól ellenőrzött lapokban is megjelentek, mint
a »Meridiano d'Italia«, a »Rivolta Ideale« vagy a »Lotta
Politica«, ám valójában nem tartalmuk miatt, hanem mert ezek
az »Imperium« nevű csoport kiadványaiban jelentek meg, s így sikerülhetett
személyem indokolatlan belekeverése azokba az állítólagosan illegális
szervezeti kezdeményezésekbe, amelyeket a csoportra fogtak. Egy objektív
bírónak egy ilyen fogás fel kellet volna, hogy tűnjön.
Továbbmegyek: az eredeti rendőrségi
jelentés ugyanis a »fasizmus dicsőítésének bűntettével« – amit szerintük
ezen írásokkal követtem el – szinte egyáltalán nem foglakozik. Ám szaktudása
elismerését, szaktekintélyt és szerepet követel magának ahhoz, hogy a kultúra,
a filozófia és a fajelmélet területén bíráskodhasson, sőt még a darwinizmussal,
a pszichoanalízissel és az egzisztencializmussal kapcsolatos nézeteimre is
kitér, így a rendőrség politikai részlege inkább íróként próbál meg lejáratni
azáltal, hogy olyan dilettánsnak állít be, aki csupán ezoterikus csoportocskák
körében ismert. A dologban az a legszebb, hogy a jelentésből kitűnik, szerzője
még csak nem is sejti, egyáltalán mit is jelent az, hogy »ezotéria«.
Szerinte beteges filozofiko-mágikus teóriámmal – s odáig ragadtatva magát,
hogy »insania mentis«-ről (a szellem betegségéről) beszél! – elcsavartam
az ifjú neofasiszták fejét, s így felelős vagyok meggondolatlan tetteikért.
Így jutunk olyan területekre,
amelyeknek a 7. cikkely alapján emelt vád valódi tartalmához semmi közük
sincsen. Bár a legkevésbé sem áll hozzám közel, hogy magamról beszéljek, mégis
helyesbítenem kell a személyemet illető effajta ferdítéseket.
Ha csak egy dilettáns és
túlfeszített író lennék, akit az említett csoportocskákon kívül senki sem
ismer, felvetődik a kérdés, hogy a fajelmélet témájában miért adták ki olyan
elsőrangú kiadók a műveimet, mint a Laterza, Croce kiadója, valamint a Bocca és
a Hoepli, s azt is megkérdezném, miért adják ki újra és újra több művemet is, s
miért fordítottak közülük többet más nyelvekre is? Ezt továbbfűzve: miért
kaptam meghívásokat előadássorozatok tartására olasz egyetemekre – Milano,
Firenze –, valamint külföldi előadások megtartására – Halle, Hamburg –, és
ennek köszönhetően miért kértek fel arra, hogy olyan külföldi társaságokban
tartsak előadásokat, amelyekbe kizárólag az európai tradicionális és
arisztokratikus gondolati irányzatok legjelentősebb képviselőinek volt
bejárása, mint például a berlini »Herrenklub«, Zichy bárónő
budapesti »Kultúregylete«, vagy Rohan herceg
bécsi »Kultúrszövetsége«?
Az pedig, amit beteges, sötét, »mágikus« teóriának
szeretnének beállítani, ezzel ellentétben a metafizika, az orientalisztika, az
aszkézis, valamint a mítoszok és szimbólumok területeinek szisztematikus
tanulmányozása olyan tanulmányok keretében, amelyeket külföldön is nagyra
becsültek. Itt szeretném megjegyezni, hogy éppen az idén jelentette meg
buddhizmusról írott művemet, a »The Doctrine of Awakening«-et (A
Felébredés doktrínája) az a londoni Luza kiadó, amely e területen a
legtekintélyesebb Európában.
A rendőrségi jelentés rasszizmussal
kapcsolatos pontját is helyre kell hogy igazítsam. Hogy folytonosan és
céltudatosan egyfajta fénybe állítsanak, olyan nácifasiszta fanatikusként
festenek le, aki a külföldi előadásokon még a latinság gondolatát is
megtámadta, és lejáratta az olaszságot az árja-német eszme javára, olyannyira,
hogy ez, miután erre vonatkozóan konzuli információk érkeztek, még hazája
fasiszta elöljáróiban is aggodalmat keltett.
Mindezek hozzá nem értésből és
információhiányból származó félreértések.
Tudni kell, hogy a modern
fajelmélet szerint az »árja« és az »északi« semmiképpen
nem »német«-et jelent. E fogalmak sokkal inkább az »indoeurópai«-val
feleltethetőek meg, és egy történelem előtti ősrasszot jelölnek, amelyből
később az indiai, a perzsa, a hellén és a római kultúra megalkotói származtak,
s amelyen belül a német faj csupán az egyik utolsó, elvadult derivátum. Ez
a »Lázadás a modern világ ellen«, valamint a »Sintesi di dottrina
della razza« (A fajelmélet szintézise) című műveimben világosan kifejezésre
jut. Az a rasszizmus, amelyet képviselek, ahhoz a szélsőségektől távol álló
próbálkozáshoz tartozik, amelyre más területeken is vállalkoztam, vagyis hogy a
fasizmusban és a nemzetiszocializmusban rossz irányba tartó eszméket
helyreigazítsam, így a materialista és vulgárisan antiszemita rasszizmussal egy
szellemi rasszizmust állítottam szembe azáltal, hogy bevezettem a »szellem
rasszának« fogalmát, és ennek bázisán kidolgoztam egy önálló tanítást.
Ezenkívül szembeállítottam a nacionalizmus által képviselt árja-germán ideált
az árja-rómaival. A latinság kusza eszméjét valóban támadtam, de nem a német
eszme javára, hanem azért, hogy a tiszta rómaiság princípiumát hangsúlyozzam,
amit egy magasabb és originálisabb erőként kellene értelmezni, nem pedig
általánosságban véve latinként.
Ezzel még nincs vége. Úgy tűnik, a
rendőrségi tudósító nem tudja, hogy az említett előadások e sokatmondó címmel
folytak különböző német városokban: »A fasiszta Olaszország árja-római
átalakulása«, melyeknek olasz nyelvű, »Rassegna italiana« című folyóiratból
származó szövegét kivonatként mellékeltem. Ezeken az előadásokon mindazt
hangsúlyoztam, amit az antik klasszikus és római eszme nyújtani tud, hogy a
különféle Németországban divatos eszméket helyreigazítsam és egy magasabb
szellemi nívóra emeljem. Az is lehetséges, hogy valamelyik külföldön tartózkodó
olasz konzul, aki e tanulmányok terén járatlan, riasztó tudósításokat küldött
Olaszországba. Ám ami azt az aggályt illeti, amit az általam képviselt
rasszizmus a fasiszta elöljáróknál kiváltott volna, egészen máshogy állnak a
dolgok. Az említett előadások után maga Mussolini akart velem beszélni, hogy
kifejezze egyetértését a rasszizmussal kapcsolatos megfogalmazásaimmal, mert
alkalmasnak tartotta őket arra, hogy a fasiszta ideológiának független pozíciót
vagy akár fölényt biztosítson a náci eszmékkel szemben – erről a Fajhivatal
akkori vezetője, dr. Luchini világosan tanúskodhat. És meg kell hogy mondjam,
ez az elismerés, amellyel Mussolini egy nem fasisztának, vagyis pártkönyvvel
nem rendelkezőnek adózott, egyike életem leghízelgőbb emlékeinek. Ennek
ellenére szeretném még egyszer aláhúzni, hogy a fajelmélet az általam képviselt
eszmerendszeren belül csupán alárendelt és mellékes szerepet játszik, és
mindegy, hogy mások mit hisznek.
Amikor aztán a rendőrségi jelentés
azt írja, hogy engem a fasizmus idején homályosan sejtetett
okokból »őrizetbe vettek« – személyes okokból, s hozzáteszik, ...
mágikus tevékenység miatt –, akkor itt hiányzik az őszinteség szándéka, ugyanis
emlékezni kellene arra, hogy a rendőrség akkoriban kinek engedelmeskedett,
hiszen az alkalmazottai valamennyien párttagok voltak, ellenben velem. Mivel
független gondolatokat képviseltem, amelyeket a következőkben fejtek ki, a
fasizmus idején hűséges barátaim mellett halálos ellenségeim is voltak, akik
megpróbáltak minden áron lehetetlenné tenni azáltal, hogy különböző
híreszteléseket és hazugságokat kürtöltek szét a világba. Ezek között voltak
Starace és követői is, akik még az akkori rendőrség bevonásával is
megpróbálkoztak – sikertelenül. És úgy tűnik, ma a rendőrség az, amely azzal
próbálkozik, hogy a múltból bizonyos régi történeteket elővegyen: ezek tegnap
még arra voltak jók, hogy fasisztaellenesnek állítsanak be, ma pedig arra, hogy
fasizmussal vádoljanak.
Arról miért nem beszélnek, hogy a
rendőrség politikai osztálya 1930-ban megfenyegetett, hogy az általam vezetett
újság, a »La Torre« beszüntetését elérje. És mi
okból? »Rohamosztagok elleni támadás« miatt. Természetesen nem
önmagában a rohamosztagokról van szó, hanem néhány kellemetlen alakról, akik a
fasizmus és a rohamosztagok ürügyén mindenfajta gaztettet megengedtek maguknak,
sőt Starace védnöksége alatt még a rendőrséget is felhasználták, hogy
legyőzzenek az ellenük intézett támadásom miatt.
A legkevésbé sem szándékozom magamat
antifasisztaként vagy a fasizmus áldozataként beállítani, ám mindezt az
igazságnak megfelelően be kell mutatni, hogy tisztázzuk, milyen módszereket is
próbáltak ellenem felhasználni.
Miután ezt megtettük, és a téma
minden tendenciózus alaphangját elvetettük, rátérek a valóban vitatott
kérdésre, mégpedig arra a vádra, miszerint »a fasizmus saját
eszméit« képviseltem. Itt azonban zavarban vagyok, mivel a vád sem azt a
cikket nem nevezi meg, amiről szó van, sem azt – ami egyébként gyakorlat –,
hogy mely részek merítik ki a bűntett fogalmát, sem általánosan nem fejti ki,
hogy mik »a fasizmus saját eszméi«.
(Itt megmagyarázza az államügyész -–
dr. Sangiorgi –, hogy Evola írásainak nem egyes részleteiről van szó, hanem
ezek általános szellemiségéről. A »fasizmus saját eszméit« illetően
hozzáteszi, hogy utalhatna az egyeduralomra, a hierarchizmusra, s az
arisztokráciát és az elitizmust illető elképzelésekre. Miután Evola javaslatára
ezt jegyzőkönyvbe veszik, a beszéd így folytatódik:)
Rendben. Ami az egyeduralom kifejezést
illeti, az csupán egy másik megjelölése a monarchiának, a szó eredeti, nem
feltétlenül dinasztikus értelmében. A hierarchizmussal kapcsolatban eleve
tisztázni szeretném, hogy én a hierarchia eszméjét képviselem és nem a
hierarchizmusét. Ezt előrebocsátva meg kell állapítanom, hogy ha ezek a vád
szemrehányásai a terhelő »fasiszta« eszméket illetően, akkor az a
megtiszteltetés érne, hogy mellettem, a vádlottak padján, olyan személyiségek
foglalnának helyet, mint Arisztotelész, Platón, a »Monarchia« Dantéja,
valamint Metternich és Bismarck. Visszautasítom azt a vádat, hogy a
fasizmus »saját« eszméit védelmezem, mivel az a kifejezés, hogy
saját, amely a 7. cikkelyben foglaltatik, egészen specifikus eszméket jelöl,
tehát olyanokat, amelyek nem egyszerűen fellelhetőek a fasizmusban, hanem
egyedül a fasizmus eszméi.
Ami engem illet, ez semmi esetre
sem bizonyul igaznak. »Fasiszta eszméket« képviseltem és védelmeztem,
amennyiben fasiszták azok az eszmék, amelyek egy fölérendelt és a fasizmust
megelőző tradíciót élesztenek újra, és amennyiben ezek a hierarchikus,
arisztokratikus és tradicionális államfelfogás szellemi örökségéhez tartoznak,
egy olyan szemlélethez, amely univerzális karaktert mutat fel, és amely
Európában a francia forradalomig fennmaradt – de nem a szó szoros értelmében
fasisztákat. Valójában azokat az álláspontokat, amelyeket független férfiként
képviseltem és védelmeztem – hiszen sohasem tartoztam egyetlen párthoz sem, sem
a PNF-hez (Fasiszta Nemzeti Párt), sem a PRF-hez (Fasiszta Republikánus Párt),
sem az MSI-hez (Olasz Szociális Mozgalom) – nem »fasisztaként«, hanem
tradicionálisként és kontra-revolucionistaként kell meghatározni. Metternich,
Bismarck és a nagy katolikus filozófus tekintélyek, De Maistre és Dono Cortés
szellemében mindazt elutasítom, ami közvetve vagy közvetlenül a francia
forradalomból következik, és ami nézetem szerint végül is a bolsevizmushoz
vezet, s szembeállítom mindezt »A Tradíció világá«-val. Ez egyértelműen
kiderül a bíróságnak átadott »Lázadás a modern világ ellen« (Kötet,
Nyíregyháza-Budapest, 1997) című alapművemből, amelynek két részét
éppen »A Tradíció világa« és »A modern világ genezise és
arculata« témáiban írtam. Az előszóban ezt a könyvet a politikai írásaim
megértéséhez szükséges kulcsként határozom meg, és az angol kritikus, McGregor
a következőképpen nyilatkozik e mű második kiadásáról: »Éppen ezt, az
'olasz Spengler' mesterművét nevezném az európai tradicionális és arisztokrata
szellem védőbástyájának«. Az én szerepem igen jól ismert, s nem csak Olaszországban.
Az a megtiszteltetés ért, hogy a svájci történész, A. Mohler egyik nemrég
megjelent könyvében (»Die konservative Revolution«, Stuttgart, 1950, 21., 241.,
242. o.) Pareto mellé állít, és a »konzervatív
forradalom« legjelentősebb olaszországi képviselőjének tekint.
Ezért az én esetemben »a
fasizmus saját eszméinek« védelmezéséről beszélni bizonyosan teljesen
alaptalan. Elveim a francia forradalom előtt minden ember számára egészséges és
normális elveknek számítottak. Most meghatározatlanul hagyom a dinasztikusság
és az intézményesség kérdését; mindazonáltal az, amit írok, még az inkrimináló
cikkekben és az »Orientációk«-ban is az alapvető és tradicionális
monarchikus és hierarchikus gondolkozás védelmének tekinthető, amit eddig
törvény nem tiltott, hiszen még ha a rendkívüli törvény l. cikkelyének
ellentettje meg is található a 2. cikkelyben, amely megtiltja a monarchia
visszaállítását – ámbár csak erőszakos úton –, úgy a 7. cikkelynek nincs
ellentettje, amely megtiltaná a »monarchia« ideológiájának dicsőítését.
Ami a történelmi fasizmust illeti,
azokat az aspektusait támogattam, amelyek összeegyeztethetőek voltak az
említett gondolatvilággal, de éppúgy harcoltam azon nézetei ellen, amelyek
többé-kevésbé az utóbbi idők materialista politikai klímáját tükrözték vissza –
melyet ugyanezen írásaimban gyakran kritizálok, – és amelyeket ma durván
fasizmusnak neveznek, s másfelől inkriminálni szeretnének. Most már csak néhány
lényeges pontra szorítkozom.
1. Elutasítom a totalitarizmust,
amelyet egy jól tagolt, organikus állam ideájával állítok szembe, miközben a
fasiszta »hierarchizmust« elfajzásnak tekintem.
Az »Orientációk«-ban (13-14. o. [74. o.]) olvasható, hogy a totalitarizmus
a határozott és organikus egységre való törekvés rossz irányát és kudarcát mutatta
meg. A hierarchia nem hierarchizmus – ez egy tévedés, ami ma ismét felbukkanni
kezd –, és az organikus elvnek semmi köze az államimádó szklerózishoz és a
nivelláló centralizáláshoz.« Még határozottabban foglaltam állást a
totalitarizmus ellen »Az organikus állam és a totalitarizmus« című
cikkemben, amelyet az Esküdtszéknek bemutatok. A cikk a »Lotta
Politica«-ban, az MSI hivatalos orgánumában jelent meg. Ugyanezen tézist
képviseltem, a kultúra síkjára vonatkoztatva, az »lmperium«-ban (2. sz.)
megjelent inkrimináló cikkben, amelyben az író Steding álláspontját kritizálom,
ám abban mégis egyetértek vele, hogy az a betegség, amelyben a modern kultúra
szenved, saját szétforgácsolódása, ami egy vezető, központi eszme hiányára
vezethető vissza. A totalitárius megoldást azonban elutasítom, amely nem
szellemi, fölérendelt és transzcendens alapelv, hanem brutális politikai
akarat, amely a kultúrát tyrannos módjára akarja rabszolgasorba dönteni s
egységesíteni, ahogy ez a szovjetizmus szélsőséges esetében egyértelműen
látható.
2. Egy speciálisan fasiszta
koncepció volt Gentile úgynevezett »etikus állama«. Kemény szavakkal
elutasítom ezt (Orientációk, 20-21. o. [85. o.}}.
3. Egyeseknek úgy tetszik, hogy a
fasizmust »aljas zsarnokságként« mutassák be. Ám
ezen »zsarnokság« ideje alatt mégsem kerültem olyan helyzetbe, mint
most. Bárhogy állnak is a dolgok, jelmondatomat szeretném kölcsönözni
Tacitustól: »A vezérek nemessége nem abban rejlik, hogy rabszolgák urai,
hanem abban, hogy olyan uralkodók, akik a szabadságot a nekik szolgálók
esetében is tiszteletben tartják.« (14. o. [74. o. ])
4. A szuverenitás kérdésével
kapcsolatban visszautasítok minden demagóg diktatórikus megoldást. Az igazi
autoritás (15. o. [76. o.]) nem lehet »egy néptribuné vagy egy népvezéré,
aki csupán olyan hatalommal bír, ami nélkülözi a szellemi formát és minden
felsőbb krizmát, és amely csupán azon a kétes presztízsen alapul, hogy a
tömegek irracionális erőire érvényesíti befolyását.« Az
úgynevezett »bonapartizmusban« a spengleri »Nyugat
alkonya« sötét jelenségeinek egyikét látom, és szeretném felidézni Carlyle
egy mondatát, miszerint eljön »a szolgák világa, amit álhős kormányoz
majd«. (12-13. o. [76. o.])
5. Ismételten támadtam
a »szocializálás« teóriáját, amely, mint tudjuk, a salo-i fasizmus
egyik jelszava volt, melyhez eszmerendszere (veronai pontok) miatt nem
csatlakoztam; ettől függetlenül támogattam azok magatartását, akik északon
becsületből és hűségből harcoltak. A szocializálásban burkolt marxizmust és
demagóg tendenciát látok. E témával kapcsolatban
az »Orientációk« 11-12. [70-73.] oldalát és a »Két kompromisszum
nélküli álláspont« című (»Imperium«, 4. sz.) inkrimináló cikk több mint
egyharmadát ajánlom figyelmükbe. Valójában az a hatás, amit
az »Imperium« nevű csoport és más ifjúsági áramlatok tagjaira akartam
gyakorolni, az azon materialista és baloldali áramlatok ellensúlyozása, amelyek
az MSI-ban is megtalálhatóak.
6. Nem lenne szabad, hogy a
korporatív eszme képviselete a bűntett fogalmába tartozzon, hiszen ezt a
mostani legális politikai pártokban is megtaláljuk, például a PNM-ban (Nemzeti
Monarchista Párt) vagy az MSI-ban, sőt még a politikai katolicizmus néhány
irányzatában is. Mindenesetre most is olyan aspektusokat kritizálok, amelyek
következményeképpen a fasiszta korporativizmus részben csupán bürokratikus
túlszervezettség volt, amely fenntartotta az osztályellentétet; ezzel a
gazdaság organikus és osztályok nélküli újjáépítését állítottam szembe (12.
[72-73.] o.).
Végül egy rövid utalás
az »Imperium« l. számában és a »La Stida«-ban megjelent
cikkekben leírt tézisekre.
Az első cikkben azt szeretném
felidézni, mit jelentett a rómaiak számára eredeti értelmében
az »imperium« kifejezés: az »auctoritas«, a tekintély szóval
szinonim volt, és olyan hatalmat fejezett ki, amely fentről, isteni erőktől
származott. Ezután megállapítottam, hogy a modern politika krízise e princípium
vagy hatalom, és az ezzel összefüggő heroikus értékek krízisét tükrözi vissza.
A »La Stida«-ban Arthos
álnéven megjelent cikk, amelyet az »Orientációk«-ban a 8-9. [66-69.]
oldalon foglalok össze, Metternich elvén alapszik: »A felforgatással nem
paktálunk«. Itt Engels egyik írásából indulok ki, amely szerint a liberális
forradalom semmi mást nem tesz, mint a kommunista forradalmat készíti elő és
annak dolgozik. Ezért azt állítom, hogy ha már a kommunisták felforgató
radikalizmusukat erre a nézetre alapozzák, akkor fordított esetben is ebből
kell kiindulni, ha az igazi – engedmények nélküli – újjáépítés ellenforradalmi
értelmében említjük a felforgatás hatását.
Sem az egyik, sem a másik cikkben
nem találhatóak utalások a fasizmusra vagy annak követőire. Ez minden.
Ezáltal tehát bizonyítom, hogy az
inkrimináló írásokban – akkor is, ha nemcsak ezekre szorítkoztunk, hanem (ahogy
azt a tudományos tisztesség is megkövetelte volna) könyveimre is – szemben
állok a totalitarizmussal, a demagóg diktatúrával, az »erkölcsi állammal«,
a megszentségtelenített autoritás minden formájával, a »csupán
individuális és forma nélküli hatalommal, a despotizmussal (Tacitus szavai), a
szocializálással, sőt még egy bizonyos korporativizmussal is; tehát kérdezem,
akkor mi marad még, amivel a »dicsőítés« bűntettében vétkesnek találnak?
Valóban előfordulhat, hogy az
általam képviselt nézetek, ahogy azt már említettem, a fasizmusban is
felbukkannak, de ezek nem a fasizmus »saját« nézetei, ahogy azt a 7.
cikkely meghatározza. Ami marad, az lényegében az etika és a létszemlélet
területéhez tartozik, és a politikában, a tradicionális, s ha úgy
tetszik, »reakciós« kompromisszum nélküliség magatartásában
mutatkozik meg, és a felforgatás, az individualizmus, a kollektivizmus, a
demagógia – mindegy melyik –, s a politikusok és jellemtelenek elleni döntő állásfoglalásban.
Így az Esküdtszéknek kevésbé az én
személyemről kell döntenie, mint inkább arról, hogy a mai Olaszország politikai
klímája olyan-e, hogy annak, aki minden párt- és szervezeti tevékenységtől
távol akarja tartani magát, és aki íróként, még ha teoretikus síkon is, ilyen
pozíciókat védelmez, azzal kell számolnia, hogy a bíróság »ideológiai
bűnösnek« találja.
[Evolát 1951. november 20-án
teljesen felmentették.]
(Megjelent: Pannon Front 25.)
Posted in: fasizmus,jobboldal,Julius Evola,Pannon Front,politeia,tradíció
