René Guénon: A szív és a barlang

Említettük már a barlang és a szív szimbolikájának közeli kapcsolatát, amely magyarázatot ad a barlang mint spirituális centrum beavatási funkciójára. Valójában a szív lényegét tekintve a centrum egy szimbóluma, legyen az a létező vagy – ezzel analógiában – a világ központja, attól függően, hogy mikrokozmikus vagy makrokozmikus tekintünk rá. E kapcsolat miatt természetes, hogy ugyanezt a jelentést kell kötnünk a barlanghoz is; de ez a szimbolikus kapcsolat e ponton bővebb magyarázatot követel.

A „szív barlangja” egy jól ismert tradicionális kifejezés. A szanszkrit guha szó általánosságban „barlangot” jelöl, de a szív benső üregére is használják, következésképpen a szívre magára is. Ahogyan ezt máshol kifejtettük, [1] a „szív barlangja” az a vitális centrum, amelyben nemcsak a jivātmā, hanem a kondicionálatlan ātmā is lakik, amely a valóságban azonos magával brahmannal. A guha szó a guh gyökből ered, amelynek jelentése „takar”, „titkol”, „rejt”, és ugyanezt jelenti egy másik hasonló gyök, a gup, s az ebből képzett gupta, amely minden olyan dolgot jelöl, melynek titkos karaktere van, mindent, ami külsőleg nem megnyilvánuló. Ez egyenértékű a görög kruptos-szal, amelyből a „kripta” szó származik, és ami rokon értelmű a barlanggal. Ezek az ideák kapcsolódnak a centrumhoz, amennyiben azt a legbensőbb, következésképp a legrejtettebb pontnak tartjuk. Ugyanakkor a beavatási titokra is utalnak, önmagában és – amennyiben annak a helynek a természete jelképezi, ahol végrehajtják a beavatást – egy rejtett, „eltakart” területként, [2] amely elérhetetlen a profánok számára, akár úgy, hogy egy labirintusrendszerrel megakadályozzák a belépést, akár máshogy (gondoljunk a Távol-keleti beavatások „ajtó nélküli templomaira”), és amire mindig úgy tekintettek, mint a centrum egy formájára.

Másfelől megjegyzendő, hogy ez a rejtettség vagy titkosság, amely meghatározza a spirituális centrumokat vagy figuratív ábrázolásaikat, magában foglalja azt, hogy a tradicionális igazság többé nem elérhető a maga teljességében minden ember számára egyenlően, ami a jele az „elsötétedés” időszakának, legalábbis relatív értelemben. Ez lehetővé teszi a számunkra, hogy egy ilyesfajta szimbolizmust a ciklikus alászállás folyamatában elhelyezzünk; de ez az a pont, ahova még visszatérünk részletesebben, amikor a hegy és a barlang közti kapcsolatot vizsgáljuk, minthogy mindkettőt a centrum szimbólumainak tekintjük. Pillanatnyilag azt mutatjuk ki ebben az összefüggésben, hogy a szív ábrája egy lefelé mutató háromszög (a „szív háromszöge” egy másik tradicionális kifejezés); és ugyanez az ábra jelzi a barlangot, míg a hegyet vagy a vele megfelelésben álló piramist fordítottan, egy felfele mutató háromszögként ábrázolják. Ez azt mutatja a számunkra, hogy ez egy olyan kapcsolat, amely ellentétes, másfelől kiegészítő jellegű. A fordított háromszögekként ábrázolt szív és barlang reprezentációjának témájában hozzá kell tennünk, hogy ez egyike ama eseteknek, amelyekhez egyértelműen nincs köze semmiféle „fekete mágiának”, a teljesen elégtelen szimbolikus ismeretekkel rendelkezők túlságosan is gyakori állításai ellenére sem.

Térjünk vissza ahhoz, hogy mi van elrejtve a hindú tradíció szerint a „szív barlangjában”: ez a létező princípiuma, amely – az elrejtettség eme állapotában és a megnyilvánulás szempontjából – a legkisebbhez hasonlatos (a dahara szó, amely azt az üreget jelöli, ahol [princípium] lakozik, szintén a kicsinység fogalmával azonos), miközben valójában ez az, ami a legnagyobb, akár csak a pont, amely térbelileg infinitezimális [határtalanul kicsi], sőt nulla, miközben ez az a princípium, aminek révén az egész tér létrejön, vagy akár az egyes szám, ami a többihez képest a legkisebbnek mutatkozik, mégis principiálisan mindet tartalmazza, és létrehozza magából az egész véget nem érő sorozatot. Itt ismételten egy inverz kapcsolat kifejeződését látjuk, amennyiben a princípiumot két különböző szempont szerint vizsgáljuk; az extrém kicsinység szempontja a princípium rejtett és „láthatatlan” állapotára utal, amely a kérdéses létező számára még csak „virtualitás”, de amely az ő spirituális kibontakozásának kezdőpontja lesz; és valóban itt megy végbe a kibontakozás kezdete (initium), amely közvetlenül kapcsolódik a beavatáshoz a kifejezés etimológiai értelmében; és pontosan ebből a szempontból mondható a barlang a „második születés” helyének. Ebben az összefüggésben a következőhöz hasonló szövegeket találunk: „Tudd, hogy Agnī, aki az örökkévaló (principiális) világ alapja, és akin keresztül ez a világ elérhető, a szív titkos barlangjában lakozik”, [3] amely a mikrokozmikus rendben a „második születésre” utal; és amely a makrokozmikus rendre váltva, egy analógia alapján, egybevág az Avatára születésével. [*]

Említettük már, hogy az individuális megnyilvánulás szempontjából a jivātmā, principiális szempontból pedig a kondicionálatlan Ātmā vagy Paramātmā is a szívben lakik; a különbség az individuális és a principiális között nem több egy illúziónál; ez csak a megnyilvánulás tekintetében áll fenn, de az abszolút realitásból tekintve azonosak. Ők azok, akik „mindketten a szív titkos barlangjában rejteznek”, és akikről ugyanakkor azt is mondják, hogy a „legfelsőbb magasságban tartózkodnak”, így a barlang és a hegy két szimbóluma itt újraegyesül. [4] A szöveg hozzáteszi még, hogy „árnyéknak és fénynek mondják őket Brahma tudói”; ez különösen a Nara-nārāyana szimbolizmusára utal, amiről ugyanezt a szöveget idézve az Ātmā-Gītával [5] kapcsolatban beszéltünk már: Nara, az ember, a halandó, aki a jivātmā, Arjunával azonos; és Nārāyana, az isteni vagy halhatatlan, aki a Paramātmā, Kṛiṣṇával azonos. Szó szerinti jelentésük szerint Kṛiṣṇa egy sötét színárnyalatra utal, míg Arjuna a világosságra, illetve jelentenek még éjszakát és nappalt, amennyiben úgy tekintünk rájuk, mint megnyilvánulatlanra és megnyilvánultra. [6] Egy pontosan ugyanilyen szimbolizmus jelenik meg a Dioscuros-ok [**] két féltekével való kapcsolatának tekintetében, amelyek közül az egyik világos, a másik sötét, ahogyan azt jeleztük a „kettős spirál” jelentésével kapcsolatban. [7] Másfelől e „kettő”, a jivātmā és a Paramātmā, az a „két madár”, amelyek „ugyanazon a fán élnek” (miként Arjuna és Kṛiṣṇa is ugyanazon a szekéren ülnek), és akikről azt mondják, hogy „elválaszthatatlanul egyesültek”, mert, ahogyan fentebb mondtuk, valójában egyek, a köztük lévő különbség pedig nem több, mint illúzió. [8] Meg kell jegyezni, hogy a fa szimbolikája lényegileg axiális, ahogyan a hegyé is; és a barlang, amennyiben úgy tekintünk rá, mint ami a hegy alatt vagy a hegyben van, szintén rajta van a tengelyen, ahol minden esetben, szempontoktól függetlenül a centrumnak lennie kell, mivel a centrumban egyesül az individuális az univerzálissal.

Mielőtt elhagynánk a témát, megfontolandó egy nyelvi szempont, amelynek fontosságát nem szabad túlbecsülni, mindazonáltal érdekes. Az egyiptomi hor szó, amelyből a Hōros ered, úgy tűnik, „szívet” jelent. Hōros ezért a „világ szíve” lenne, amely egy olyan megjelölésre utal, ami a legtöbb tradícióban megtalálható, és amely tökéletes összhangban van [a Tradíció] szimbolizmusával mint egésszel, már amennyire ez meghatározható. Első pillantásra talán csábító lehet a hor szó és a cor, a szív latin nevének összekapcsolása, annál is inkább, mert különböző nyelvekben a szívre utaló hasonló szógyökök megtalálhatóak akár hehezetes, akár gutturális kezdőbetűvel; ezért egyfelől hrid vagy hridaya a szanszkritban, heart az angolban, Hertz a németben, és másfelől ker és kardion a görögben és cor maga (genitív cordis) a latinban. De a közös szógyöke ezeknek a szavaknak, az utolsót is beleértve, valójában HRD vagy KRD, ami aligha áll fenn a hor esetében, ezért itt nem a közös szógyökök esetéről van szó, hanem csak egyfajta fonetikus egyezésről, ami ennek ellenére feltűnő. Habár van itt valami, ami talán még figyelemreméltóbb, és mindenesetre közvetlenül kapcsolódik tárgyunkhoz: a héberben a het [ח] betűvel írt hor vagy hūr „barlangot” jelent; ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy van etimológiai kapcsolat a héber és az egyiptomi szavak között, habár az igazat megvallva lehet, hogy egy többé-kevésbé távoli közös eredetük van, mindazonáltal bárhogy is legyen, nem kevésbé megfontolandó érdekesség, tudván azt, hogy nincs olyan dolog, hogy véletlen. Ahogyan ez sem az: a héberben, ezúttal hēvel [ה] írt, hor vagy har „hegyet” jelent; mivel a hehezetes hangok közé tartozó het, a hēnek a megerősítése vagy megkeményítése, mintha összesűrűsödne, és mivel a het sokkal inkább kifejezi önmagát ideografikusan, határt vagy körülzárt helyet jelölve, látható, hogy a két szó közötti szoros kapcsolat a barlangra utal mint olyan helyre, amely be van zárva a hegybe, és csakugyan, szó szerint éppúgy, mint szimbolikusan; és ez ismét visszavisz minket a hegy és a barlang közti kapcsolathoz, amit ezúttal részletesebben meg kell vizsgálnunk.

JEGYZETEK

[1] Az ember sorsa a Védánta szerint. Budapest, 1998, Farkas Lőrinc Imre Kiadó. 3. fej. (ld. Chāndogya Upaniṣad III: 14,3. és VIII: 1,1.) [„Az én (igaz) Önmagam a szívem bensejében kisebb, mint egy rizsszem, kisebb, mint egy árpaszem, kisebb, mint egy mustármag, kisebb, mint egy kölesszem, kisebb, mint egy kölesszem belseje. Az én (igaz) Önmagam a szívem bensejében nagyobb, mint a Föld, nagyobb, mint a Köztitér, nagyobb, mint az Ég, nagyobb, mint ezek a világok (együtt).” „E Brahman-várban van egy hajlék, egy kicsiny lótuszvirág, s abban van egy kicsiny belső tér. Ami a belsejében van, azt kell felfedezni, azt kell megismerni.” A jelen cikk Upanisadokból vett idézeteihez az alábbi fordításokat vettük segítségül: Pál Dániel (ford. és szerk.): A klasszikus Upanisadok. Budapest, 2011, Filosz. Valamint Fórizs László (ford. és szerk.): A klasszikus Upanisadok II. Budapest, 2016, Filosz. – A fordító megjegyzése.]

[2] Vö. az être à couvert (titokban lenni, biztonságban lenni) szabadkőműves kifejezéssel.

[3] Kaṭha Upaniṣad I: 14.

[*] [Érdekes lehet ebből a szempontból megemlíteni, hogy bizonyos megközelítések szerint Krisztus barlangban született, és szintén a barlang az, ahova halála után elrejtik, és ahonnan teste eltűnik, vagyis ez az a pont, ahol belép a földi-emberi világba, és szintén ez az a pont, ahol elhagyja a megnyilvánult  állapotot. – A fordító megjegyzése.]

[4] Kaṭha Upaniṣad III. 1. Vö. Brahma Sūtrák I: 2,11–12.

[5] [Le Voile d’Isis, 1930. március. Magyarul: Tradíció. Debrecen, 2000, Kvintesszencia. 197–200. o.]

[6] Vö. A. K. Coomaraswamy: The darker side of the dawn. Valamint Angel and Titan, an essay on Vedic ontology.

[**] [A tojásból született, „kísértetiesen hasonló” ikertestvérekről, Castorról és Pollūxról (vagy Poludeucēs-ről), Zeus fiairól van szó, akik közül előbbi halandó, míg utóbbi halhatatlan. Róluk kapta a nevét az Ikrek csillagkép két legfényesebb csillaga. – A fordító megjegyzése.]

[7] A nagy triád. Budapest, 2007, Arcticus. 5. fej. 35–40. o.

[8] Mundaka Upaniṣad III: 1,1; Śvētāśvatara Upaniṣad IV: 6.

Forrás: René Guénon: The Heart and the Cave. In Fundamental symbols: The Universal Language of Sacred Science. Cambridge, 1995, Quinta Essentia. 145–148. o.

Angolból fordította Gődény Jonatán

Read more »

László András: A Metafizika mibenléte és jelenkori problémái (videó)

Horváth Róbert beszélgetése László Andrással a metafizikáról, a tradícióról, a szellemi út mibenlétéről, a gnózisról, a nemiség kérdéséről, a barátságról, Hamvas Béláról és más szellemi kérdésekről.

Read more »

Horváth Róbert: A „tradicionális szerzők” kifejezésről

Azon szerzők legkiválóbbjait, akiket Nyugaton „tradicionalistáknak” vagy „perennialistáknak” neveznek, Magyarországon „tradicionális szerzőknek” hívjuk. Az utóbbi kifejezést ebben az összefüggésben nyilvánvalóan jelenkori, huszadik vagy huszonegyedik századi tradicionális szerzőkként kell érteni.

Szellemi szempontból – minthogy a tradicionalitás itt ilyen értelemben vetődik fel – Plutarchos, Delphoi papja, Plótinos, Pico della Mirandola, Ibn-al-Arabî vagy például Śankara magától értetődően tradicionális szerzők. Nem tartozik azonban a triviális evidenciák körébe, hogy miért, milyen alapon nevezhetjük ugyanígy René Guénont és másokat.

Egyesek úgy vélhetik, hogy csupán a „tradicionalisták” kifejezés kerüléséről van szó, mert – mint mondani szokás – normális emberhez semmilyen „ista” és „izmus” nem állhat közel. Nem állítjuk, hogy ebben a kijelentésben semmi igazság nincsen, de ez a megközelítés egyáltalán nem ragadja meg a lényeget. A történelem folyamán valóban voltak olyan idők, amikor magunk is elzárkóztunk volna minden „izmustól”. Ma viszont fel kellene ismerni, hogy a jelenlegi, „-isták” és „-izmusok” utáni korban, amikor az általános szellemi közöny és restség miatt a gondolkodás már azok szintjét is alulmúlja, az „-istáktól” és az „-izmusoktól” való elzárkózás semmilyen egyértelműen pozitív dolgot nem takar. Nagyjából ugyanez a véleményünk, ha valaki nem gondolati, hanem stiláris és szépészeti alapon kerüli a különféle „-ista” és az „-izmus” megjelöléseket. Készséggel neveznénk magunkat akár tradicionalistáknak is, ha csupán ez és napjaink eszmék iránti közönye között lehetne választani. Másrészt már korábban megjegyeztük, hogy a „tradicionalizmus” bizonyos esetekben átmeneti fázist képezhet a tradicionális szellemiséghez való effektív eljutás folyamatában. Nem minden „tradicionalista” gondolkozó „tradicionális szerző”, de azzá lehet. Ez lényeges lehetőség. Egy gondolati és mentális elkötelezettség fontos emberi kiindulási pont, akkor is, ha pusztán kiindulási pont, és akkor is, ha a tradicionális szerzők jóval többet képviselnek. Nem csupán azért használjuk tehát a tradicionális szerzők kifejezést, hogy azzal a tradicionalisták megjelölést kerüljük. Nem is kizárólag arról van szó, hogy a magyar nyelvben az előbbi kifejezés nem annyira általános értelmű, mint más nyelvekben. Azért nevezzük így a dolgokat, mert a legkiválóbb huszadik–huszonegyedik századi szerzőket ténylegesen a korábbi tradicionális szellemi auktorok örököseinek és jelenkori megfelelőinek tekinthetjük. Itt nemcsak a platóni vonulat örököseiről van szó, mint azt néhányan vélik, hanem mutatis mutandis az aristotelési vonulat jelenkori, nehéz körülmények közötti örököseiről is, akik műveikben nemcsak az ezoterikus megközelítéseket, hanem az általában Aristoteléshez társított észbeli, logikai, dialektikus alapkvalitásokat is őrzik. Alább négy fő és öt további gondolatkör segítségével támasztjuk alá, hogy egyes többé-kevésbé mai szerzőkre éppúgy joggal alkalmazható a tradicionális szerzők kifejezés, mint a fentebb példaként említett korábbi szerzőkre.

A nagy szellemi tradíciók köreiből az utóbbi évszázadban hihetetlen mennyiségű irat fordítása látott napvilágot, hihetetlenül sok régi mester tanításának a megismerésére nyílt lehetőség. Mára olyan tanítások is hozzáférhetővé váltak valamelyest, amelyek ötven évvel ezelőtt még teljesen ismeretlenek voltak Nyugaton. Magyarországon az utóbbi években megjelentek például Patrul Rinpoche művei. Ma már olyan – a radikális spirituális autonómia hangsúlyozása tekintetében a vajrayânát is felülmúló – tradícióról is hallhatunk komolyabb tanulmányozás tárgyává tehető dolgokat, mint amilyen a dzogchen. Mindennek mégis alig vannak közvetlen szellemi eredményei. Nemcsak a dolgok ezen arányának megfelelő általános szellemi eredmények nincsenek, de személyes spirituális eredmények is alig mutatkoznak. Világosan látszik, hogy a tanítások olykor egészen korrekt fordításain kívül több minden hiányzik.

A spirituális eredmények tekintetében nem sokkal jobb a helyzet, ha azokat vesszük tekintetbe, akik a tanítások hiteles kommentátorai, élő képviselői és mesterei felé próbáltak fordulni, a szóbeli hagyományokkal is kapcsolatot keresve. Egyrészt meg kell állapítani, hogy ma már a hiteles kommentátorok száma is szélsőségesen kevés. Az autentikus képviselők, a legalább is kevéssé hanyatló közösségek és a mester fokon álló személyek száma még kevesebb. Figyelembe kellene venni a tradicionális organizációk hanyatlását – ezoterikus jellegből exoterikusba való átmenetét – vagy spirituális intenzitásának stagnálását. Ezen kívül azt is, hogy a személyes, döntően fizikai utazások révén megvalósult találkozások nem feltétlenül jelentenek szellemi találkozásokat. Másrészt, ha sikerül is rátalálni a tanítások többé-kevésbé hiteles közvetítőire, képviselőire vagy mestereire, tény, hogy ők nem a mai nyugati ember hiányosságait és sajátosságait figyelembe véve interpretálják azokat. A nyugati sajátosságok részletekbe menő figyelembevétele korábban semmiképpen nem lehetett a keleti képviselők kötelessége – akkor sem, ha a nyugati embereknek épp erre lett volna szüksége. Mégis meg kell állapítani, hogy ma a tiszteletre méltó Dilgo Khjence szavai – aki többek között a már említett Patrul Rinpoche műveit is kommentálta – például további kommentárokat igényelnek, hogy a nyugatiak ne értsék félre azokat. A szavak jelentésének leromlása és a mentalitás szélsőséges megváltozása miatt a kommentátorok számtalan kifejezése is pusztán morális értelművé vált. Hogy egyetlen példát vegyünk, amikor egy régi szerző vagy egy viszonylag zárt közegben élő keleti kommentátor azt mondta, „Légy jó szívű”, itt a „jó” a szövegösszefüggés mélységétől függően egyáltalán nem erkölcsi értelmű, nem „jószívűséget” jelent, hanem adott esetben azt, hogy a tanítvány az általa megismert legmagasabb szellemi állapotot tekintse önnön centrumának, lényegének, önmagának. Kell-e ennél jellemzőbb példa a régi vagy a mai keleti interpretátorok félreérthetőségére?

A szellemi tradíciók hiteles képviselői az utóbbi időkben kétségtelenül nagyobb figyelmet szentelnek a mai nyugatiaknak szánt megfelelő tanításra, hiszen a kvalifikált keleti tanítványok száma is rohamosan csökken. Vitathatatlan, hogy ennek a jövőben még inkább így kell lennie – minél hitelesebb egy keleti képviselő, annál inkább. Kérdés azonban, hogy ez eléri-e a szükséges fokot és módot. Például a tiszteletre méltó Sogyal Rinpoche vagy Namkhai Norbu kommentárjainak és tanításainak az esetében ma is ugyanazt állapíthatjuk meg sok esetben, mint fentebb Dilgo Khjence kapcsán. Ha az ember valóban birtokában van a tanítás képességének, kevéssé használhat olyan kifejezéseket, mint az „előítéletektől való mentesség” vagy az „egyenlőség”, melyek a nyugati világban nem szellemi értelemmel rendelkeznek, és a „együttérzéshez” vagy a „non-diszkriminációhoz” hasonlóan egyszerűen mást jelentenek és antispirituális konnotációkkal bírnak. Szorosan a tanítás hitelességéhez tartozik a körülmények ismerete, továbbá a lehetséges megközelítési módok feletti uralom, vagyis azok megfelelő alkalmazása. Ez az I. fő pont, ami miatt a múlt és a jelen legkiválóbb „perennialistái” valóban joggal tradicionális szerzőknek, a korábbi tradicionális szellemi auktorok bölcsessége örököseinek nevezhetők. Olyan időket élünk, amikor már a kommentátorok kommentárjaira is szükség van.

A nagyon ritka autentikus képviselőkkel való személyes találkozások sem válnak effektív szellemi találkozásokká, ha az ember nem folytat lehető legszélesebb körű doktrinális előkészületeket. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők jelentősége egyfelől éppen a doktrinális előkészületek adekvát elvégzésében, elvégeztetésében áll. Ez a II. fő pont. Nem azt akarjuk mondani, hogy szerepük a kommentátorok kommentátorainak szerepére redukálódna. A szellemi előkészületek köre ennél jóval szélesebb. Itt a tradicionális tanítások mai ember számára megfelelően artikulált magyarázatai mellett (1.) a tradicionális kultúrák sajátosságainak átfogó megértéséről, átérzéséről, mentalitásának átvételéről is szó van. Hasonlóképpen (2.) a szellemi tradíciók összességéből kivont, alapvetően valamennyinek megfelelő létszemlélet kialakításáról, arról, hogy tanításaiknak megfelelően szemléljük a világot, éljük élethelyzeteinket, lássuk önmagunkat. Ezen kívül (3.) a legjelentősebb tradicionális szerzők mindig kitüntetett, központi figyelmet szenteltek a legmagasabb rendű szellemi, ezoterikus, metafizikai tanításoknak.

Nagyon fontos, hogy a többé-kevésbé jelenkori tradicionális szerzők műveinek esetében az előbb említett négy irány mellett – a régi tradicionális szerzőkhöz hasonlóan – szinte kézzel fogható a szellemi autonómia, a szellemi szuverenitásprincípiumának jelenléte, amely a szellemi tekintélyek tiszteletének elve mellett a legnagyobb tradicionális alkotásokból mindig is kidomborodott. Ez a III. fő pont. Ezt az autonómiát, amelyet mély átélés, azonosulás, eleven értés és intellektuális babonáktól, sztereotípiáktól való mentesség kísér, az ostoba tudósok és a szektariánus – csupán egy hagyomány irányába elkötelezett – tradicionalisták gyakran inautentikusságnak és egyéni miszticizmusnak tekintik. Ezzel azonban nem kell törődnünk. Olyan emberek véleménye ez, akik a szóban forgó személyek életművének teljességét nem is ismerik.

A doktrinális és szellemi előkészületek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy azokhoz számos kvalitás személyes megszerzése tartozik (4.). A jelenkori tradicionális szerzők műveiben alapvető fontosságú kvalitások köre, birtoklása mutatkozik meg. Egyértelmű a művésziség, a logika, a racionális követhetőség, az egzakt megnyilvánítás – a pontos artikulálás – minőségének a jelenléte, továbbá az intuícióé és a magasrendű valóságokkal való azonosulásra képes spirituális intellektualitásé. Mindez olyan magyarázatokban, olyan kifejtésekben, olyan megfogalmazásokban jelenik meg, amelyek – a széles körű, nem csupán doktrinális szellemi előkészületek szempontjából – összességében véve a lehető legmegfelelőbbek a mai ember számára.

Köztudott, hogy a modern ember elmeműködése – nem minőségi módon – hihetetlenül felfokozott és zaklatott. Annyira felfokozott, hogy minőségivé tétele nélkül – általában véve és gyakorlatilag – nem lehet egyszerűen átlépni, meghaladni az elme szintjét. Olyan gondolatai vannak, olyan amorf a gondolkozása, hogy azokat és azt előbb rendbe kell raknia, minőségivé kell tennie, mielőtt túllépne az elmén (mentesítve magát egy hasonlóképpen profán, értéktelen és következetlen gondolatokat produkáló modern civilizáció szuggesztióitól is). Itt – még mindig a doktrinális és szellemi előkészületek körénél maradva – újabb érv mutatkozik meg a jelenkori tradicionális szerzők mellett (5.).

A magunk részéről egészen nevetségesnek tekintjük azoknak az iskolázott nyugatiaknak az eseteit, akik ma minimális doktrinális és szellemi előkészületekkel, úgy keresnek személyes beavatási kapcsolatokat, hogy közben nem képesek egy könyv sorainak folyamatos, kitartóan értelmezett végigolvasására. Természetesen az olvasni tudás nem minden esetben volt szükséges feltétele a magasabb tudás megszerzésének, ám egy mai ember számára, aki egyébként olvasni szokott, akinek gondolatai vannak például a „helyes” politikai nézetekről, nos az ő esetében a tudatos olvasás és gondolkozás hiánya abszurd. Ma már nemhogy a széles körű doktrinális előkészületek fontosságáról, de a legújabb kori tradicionális szerzők műveinek részletekbe menő, értő olvasásásának a fontosságáról is beszélni kell. Gyakorlatilag cikkeket kellene írni világosan értő és elmélyült olvasás kvalitásának megszerzéséről. Az utóbbi megléte nélkül a mai nyugati ember részéről gyakorlatilag frivol dolog beavatási kapcsolatokra vágyakozni.

Gyakran felvetik a mai tradicionális szellemiségű szerzőkkel kapcsolatban, hogy munkásságuk túlságosan „filozofikus”, elméleti jellegű. Olyanok is vannak, akik szerint „nehezen érthetőek” – számukra fentebb javasoltuk bizonyos képességek megszerzését. Nos, ami az elméletiséggel kapcsolatos vádat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy e szerzők végül éppen azért nevezhetők teljes joggal tradicionális szerzőknek, mert valamennyien „szellemi gyakorlók” is voltak, autentikus sâdhanákkal, szellemi módszerekkel és ösvényekkel rendelkezve, amelyeket gyakoroltak és jártak. Ez a IV. fő pont. Hitelességük és tradicionalitásuk végső, ám kevésbé részletezhető gondolatkörét éppen az adja, hogy életművükben meghatározó jelentőségű a szellemi megvalósítás ideája. Eltekintünk most attól a fontos kérdéstől, hogy pontosan milyen fokú – mennyiben metafizikai, mennyiben exoterikus vagy ezoterikus – ez a realizáció. A szellemi és metafizikai megvalósítás eszméje nélkül végső soron az összes magasabb rendű tradicionális tanítás érthetetlen. De nemcsak érthetetlen, hanem értelmetlen is. Érthetetlenek a teológia kezdetei vagy az ember transzcendencia iránti vágyának mély alapja. Azért szomjazunk, mert inni tudunk, és mert ismerjük, mert lényünk magasabb rétegeiben birtokoljuk a vizet. Azért vágyunk, mert vágyainkat valóra válthatjuk, akkor is, ha azok nem közönséges emberi értelemben lesznek valósággá.

Végezetül lássuk a legújabb kori tradicionális szerzők egy név és időrend szerinti felsorolását, pontosabban azon tradicionalistákét, akik tradicionális szerzőkké értek vagy érhetnek. A szóban forgó szerzők sorát elindító René Guénont a huszadik század elején több olyan személy előzte meg, akinek munkássága tradicionális szellemiségűnek mondható, ám még áthatotta azt vagy a tizenkilencedik századi okkultizmus, vagy az egyes tradíciók iránti kizárólagos elkötelezettség, avagy olyan szerzők voltak, akik nem hagytak maguk mögött nagyobb írásos életművet. Paul Vulliaud, Louis Charbonneau-Lassay, Albert Puyou, Pouvourville grófja (Matgioi), Léon Champrenaud (Abdul-Haqq), Ivan Gustaf Aguéli (Abdul-Hâdî), John Woodroffe (Arthur Avalon), Arturo Reghini, Patrice Genty, Georges Thomas (Tamos) és Paul Chacornac közül többen Guénon munkatársai is voltak. Az írott életmű terjedelmességét nyilvánvalóan nem lehet a spirituális nagyság kritériumává tenni – maga a tanítás is csupán harmadrészét képezi a benső guru megnyilvánult arculatának –, itt azonban magától értetődően figyelembe kell venni. A kronológiailag Guénonnal többé-kevésbé párhuzamosan jelentkező szerzők tekintetében Ananda Kentish Coomaraswamyt, és bizonyos tekintetben Leopold Zieglert kell megemlíteni. Guénon első követői között egyaránt találunk kevésbé terjedelmes és terjedelmes életművű személyeket. Az előbbiek közé tartoznak: Marcel Clavelle (Jean Reyor), René Allar, André Préau, John Levy, Arthur Osborne, Michel Vâlsan, Jacques-Albert Cuttat (Jean Thamar), Elie Lebasquais (Luc Benoist). Az utóbbiak közé: Marco Pallis, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Vasile Lovinescu, Leo Schaya, Martin Lings. A huszadik–huszonegyedik századi tradicionális szerzők e „második generációjába” tartozik a több tekintetben kiemelkedő Julius Evola is. Velük párhuzamosan – Ziegler nyomán vagy mellett – az 1930-as években német nyelvterületen is megjelenik egy jelentős, más tradíciók irányában nyitott, mély gondolkozású, nagy kifejezőerővel rendelkező, alapjaiban véve katolikus szerzői gárda, amely hangsúlyt helyez a tradicionális elvek politikai és társadalmi vonatkozásainak érvényesítésére: Othmar Spann, Taras von Borodajkewycz, Walter Heinrich és mások. Guénon és Coomaraswamy első követői, nem formális értelemben vett tanítványai után megjelennek az első Schuon hatása alatt álló szerzők is (amely hatás már Pallis, Burckhardt, Lings és Cuttat munkásságában is megmutatkozott): Whitall Perry, Seyyed Hossein Nasr, Kurt Almqvist (valamennyien Guénon tisztelői is). Megjelennek Guénon későbbi követői is: Guido de Giorgio, Roger Maridort, Franco Musso (Giovanni Ponte), Abdul-Wahid Pallavicini vagy Gaston Georgel.

Napjaink felé közeledve – Istennek legyen érte hála – még számos szerzőt említhetünk. Egy hosszú felsorolás ismét felveti az írásos életmű terjedelmének problémáját, itt mégis a következő személyekre hivatkozunk: Rama Coomaraswamy, Charles Le Gai Eaton, Lord Northbourne, Joseph Epes Brown, Huston Smith, William Stoddart, James Cutsinger, Chales-André Gilis, Jean-Louis Michon, Keith Critchlow, Victor Danner, Ernst Küry, Henri Hartung, Jean Borella, Jean-Léon Granger (Jean Tourniac), Jean Robin, Christophe Levalois, Philippe Baillet, Bruno Hapel, Renato Del Ponte, Gianfranco de Turris, Claudio Mutti, Nuccio D'Anna, Tage Lindbom, Antonio Medrano, Federico González, Marcos Ghio, Ernesto Milá, Gejdar Dzsemal, Alekszandr Dugin, Florin Mihăescu, Dan Stanca és külön kiemelve László András. Mivel e sorban egyetlen hagyománnyal foglalkozó személyek is szerepelnek, igazságtalan volna említés nélkül hagyni olyan szerzőket, mint Daisetz Teitaro Suzuki, Eugen Herrigel, Philip Sherrard vagy William Chittick stb.

Kétségtelen, hogy a hatalmas különbségek dacára egyazon szellemi áramlat tagjai bontakoznak ki a szemünk előtt. Szándékosan kerültük az irányzat kifejezést, hiszen maguk sem „irányzatot” kívántak létrehozni. Többről van szó: szellemi tradicionalitásról – és annak különböző formáiról.

Forrás: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/tradicionalisszerzok.html

Read more »

René Guénon: Néhány szempont a hal szimbolikájához

A hal szimbolikája, [1] amely számos tradícióban, köztük a kereszténységben is megtalálható, rendkívül komplex, és nagyon sok aspektusa van, melyeket élesen meg kell különböztetni egymástól. Ami a szimbólum eredetét illeti, úgy tűnik, Északról származik, és talán egyenesen hyperboreai eredetű. [2] Tetten érhető Észak-Németországban és Skandináviában, [3] és az itt található szimbólum valószínűsíthetően közelebb áll az eredetihez, mint a Belső-Ázsiában lévő, ahova kétségtelenül az a nagy áramlat vitte, amely magából a Primordiális Tradícióból eredt, és amely életet adott India és Perzsia doktrínáinak. Hovatovább, általánosságban szólva, legfőképpen Észak azon népeinek szimbolizmusában van jelen, melyekben bizonyos tengeri élőlények megtalálhatóak, mint például a polip, amely különösen elterjedt a skandinávok és a kelták körében, valamint a korai Görögországban is megtalálható a mükénéi díszítések egyik fő motívumaként. [4]

Egy másik tény, amely alátámasztja ezeket a szempontokat, hogy Indiában a halként történő megnyilvánulást (Matsya-avatāra) Viṣṇu legelső manifesztációjának [5] tekintik, amely a jelen ciklus legelejét jelöli, és amely ezért közvetlen kapcsolatban áll a Primordiális Tradíció kezdetével. Ebben az összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy Viṣṇu az isteni princípiumot reprezentálja, különösen annak világ-megőrző aspektusát; ez a funkció nagyon közel áll a Megváltóéhoz, amely, még pontosabban, egy partikuláris esete a Megőrző tágabb funkciójának; és valóban, a Megváltó az, amelyként Viṣṇu néhány manifesztációja megjelenik, és ez egybeesik a világ történelmében bekövetkező krízisek momentumaival. [6] A Megváltó ideája explicit módon kapcsolódik a hal keresztény szimbolikájához, mivel a hal Krisztust jelképezi, melynek görög megfelelőjéről, az Ichthus-ről úgy tartják, hogy a Iesous Christos Theou Uios Sôter (Jézus Krisztus Isten Fia a Megváltó) szavak kezdőbetűiből áll össze. A Krisztussal való összefüggése miatt még nem tekinthetjük ezt az utolsó szót annyira magától értetődőnek, hiszen neki más ismertetőjegyei is vannak, melyek sokkal közvetlenebbül utalnak más attribútumaira, melyek nem fejezik ki a megváltói funkciót.

Az előző Mahā-Yuga végén Viṣṇu hal formájában megjelenik Satyavratának, [7] aki Vaivasvata [8] név alatt a jelen ciklus urává vagy törvényhozójává válik. Azt mondja neki, hogy a világot el fogja pusztítani az özönvíz, és azt parancsolja neki, hogy építsen egy bárkát, ami tartalmazza az eljövendő világ csíráit; azután, mindig ugyanabban a formában, ő maga vezeti a bárkát a kataklizma idején a vizeken keresztül; és még figyelemre méltóbb, hogy az isteni hal által vezetett bárka eme megjelenítésének megvan a megfelelője a keresztény szimbolikában is. [9] Mármost a bárkát, ahogyan a hajót is, [10] gyakran tartják a templom egy formájának; a hindú és a keresztény szimbolizmusban kifejtett idea ezért egy és ugyanaz.

Matsya-avatārának van egy másik aspektusa, amelyet kiváltképp érdemes megjegyeznünk: a kataklizmát követően a jelenlegi Mahā-Yuga legelején ő hozza el a Vedát az emberiségnek, amely, minthogy etimológiailag a szó a vid (tudás) gyökből ered, maga a szakrális tudás; ez pedig félreérthetetlen utalás a primordiális Kinyilatkoztatásra és a Tradíció nem emberi eredetére. Azt mondják, a Veda fennmarad örökké, minthogy önmagában áll, világokat megelőzően; ez önmagában elrejtve vagy beburkolva megmarad a ciklusokat elválasztó kozmikus kataklizma idején, hogy aztán újra megnyilvánuljon. A Veda örökkévalóságának tételezése közvetlen összefüggésben áll a hang többi érzékszervi képességhez viszonyított primordialitásának kozmikus felfogásával. A hang képessége az éterhez, ākāśához tartozik, amely az első az elemek között; [11] és ez a felfogás végső soron ugyanaz, mint amit más tradíciók kifejeznek, amikor az Ige általi teremtésről beszélnek: a primordiális hang az isteni megnyilatkozás, ami által, a Genezis első fejezete szerint, minden dolog létrejött. [12] Ezért mondják, hogy az első korszakok ṛiṣiei vagy bölcsei „hallották” a Védát: a kinyilatkoztatás, ami olyan, mint a Szent Szó műalkotása, szigorúan egy olyan hallgatósághoz szól, amely képes azt befogadni; és a kinyilatkoztatást jelölölő śruti fogalmának szó szerinti jelentése: „az, amit meghallottak”. [13]

A kataklizma során, amely a jelenlegi Mahā-Yugát elválasztja az előzőtől, a Veda el volt rejtve egy kagylóban (śankha), amely Viṣṇu fő attribútumainak egyike. A kagylóról úgy tartják, hogy tartalmazza az elpusztíthatatlan primordiális hangot (akṣara), az Oṃ szótagot, amely mindenekelőtt a neve a három világban megnyilvánuló Szent Szónak, miközben egy másik összefüggése szerint a Szó három betűje vagy mātrāja [AUM], a három Vedának az esszenciájáját jelöli. [14] Hovatovább, ez a három elem, ha visszavezetjük őket eredeti geometriai alakjukra, és grafikusan egy bizonyos módon elrendezzük őket, kifejezetten a kagyló alakját mutatják; és ennél is figyelemreméltóbb egyezés, hogy ilyen alakja van az emberi fülnek, a hallás szervének is, amelynek ahhoz, hogy fel tudja fogni a hangot, olyan természettel kell rendelkeznie, amely összhangban van a hang természetével. Mindez tisztán kötődik a kozmológia legmélyebb misztériumaihoz.

Ahogyan Viṣṇu Indiában, a szintén hal formájában megjelenő, sokak által kifejezetten Krisztus-alaknak [15] tartott káldeus Oannēs is a primordiális doktrínát tanítja az embereknek – feltűnő példája ez annak az egységnek, amely megmutatkozik a legkülönbözőbb tradíciók között, annak az egységnek, amely megmagyarázhatatlan marad, amennyiben nem ismerjük el azok kötődését egy közös eredethez. Oannēs vagy Dagon szimbolizmusa mindemellett úgy tűnik, hogy nemcsak általánosságban a hallal áll összefüggésben, hanem még inkább a delfinnel; a görögöknél a delfin Apollōn kultuszával [16] állt kapcsolatban, és Delphoi is innen kapta a nevét; és különösen lényeges, hogy ezt a kultuszt hivatalosan is hyperboreai eredetűként ismerték el. Oannēs és a delfin közötti kapcsolat (melyhez hasonló kapcsolatra ezzel szemben Viṣṇu megnyilvánulását illetően nincs tiszta utalás) mindezeken túl magától értetődővé teszi a közeli kapcsolatot a delfin-szimbólum és a „tenger hölgye” [17] (a görögök Aphroditē Anadyomene-je [tengervízből kiemelkedett]) között; ő az, aki különféle nevek alatt, úgy mint Iśtār, Atergatis és Derceto, Oannēs hitveseként vagy megfelelőjeként jelenik meg, amely ugyanannak a princípiumnak a komplementer aspektusát szimbolizálja – vagy a śakiját, ahogyan a hindú tradíció nevezné őt. A „lótusz hölgye” (Iśtār, hasonlóan a héber Eszterhez, „lótuszt” jelent, és néha „liliomot” is, mely két virág a szimbolizmusban gyakran felcserélhető), hasonlóan a Távol-keleti Kwan-yin-hez, egy arculatában, a tengerfenék istennője.

Hogy teljessé tegyük ezeket a megjegyzéseket, a babilóniai Ea-nak, a „mélységek urának” alakja, amely olyan lényként van ábrázolva, amely félig kecske, félig hal, [18] azonos a zodiákus Bak (Capricorn) jegyének alakjával, sőt talán annak prototípusa; fontos feleleveníteni ebből a szempontból, hogy a Bak jegy összefüggésben áll a téli napfordulóval. A makara, amely a hindú Zodiákusban a Bak megfelelője, nem különb a delfinnél; emiatt a delfin és a polip közt fennálló szimbolikus szembenállás gyökereinek meg kell lennie a Bak és a Rák (Cancer), a napforduló két jegyének szembenállásában (Indiában a Rák megfelelője egy angolul „crabnek” nevezett rákfajta) vagy a Mennyország kapujának és a Pokol kapujának, a Janua Coeli és a Janua Inferni szembenállásában; [19] és ez megmagyarázza, miért találjuk ugyanezt a két állatot együtt bizonyos esetekben, mint például Delphoi háromlábú oltára alatt, és a napszekeret húzó csődör lábai alatt, ahogy megjelöli azt a két kitüntetett pontot, amelyeket a Nap érint éves útja során. Fontos, hogy ne tévesszük össze a két kérdéses jegyet a Zodiákus egy másik jegyével, a Halakkal (Pisces), aminek a szimbolizmusa különböző, és aminek alapvetően kizárólagosan a hal szimbolikájához kellene tartoznia, különösen a „vitális princípium” és a „termékenység” vonatkozásában (mindenekelőtt spirituális értelemben, ahogyan az „utódokat” értik a Távol-Kelet tradicionális nyelveiben). Ezek más aspektusok, melyek szintén kapcsolódnak a Szent Szóhoz, mindazonáltal ezeket élesen el kell választani attól, ami megnyilvánítja őket, ahogyan láttuk a hal két attribútuma, a Kinyilatkoztató és a Megváltó esetében.

JEGYZETEK

[1] Symboles Fondamentaux de la Science Sacree, 22. fej. [A cikk angol forrása; A cikket tartalmazó mű forrása]

[2] Ld. René Guénon: The Wild Boar and the Bear in Studies. In Comparative Religion, Vol. I. No. I. 36–41. o. [Magyarul: A vadkan és a medve]

[3] Ld. Charbonneau-Lassay: Le Poisson. In Regnabit, 1926. december.

[4] A polip karjai a skandináviai ábrázolásokon általában egyenesek, míg a mükénéi díszítéseken feltekertek. Itt a szvasztika vagy más ebből eredő figurák is nagyon gyakran megtalálhatóak. A polip mint szimbólum a Zodiákus Rák jegyével áll kapcsolatban, amely egyezik a nyári napfordulóval és a „tengerfenékkel”; ezért annak „ártó értelmében”, amellyel olykor rendelkezhet, a nyári napforduló pontja a Pokol Kapuja, a Janua Inferni.

[5] Az „inkarnáció” szokásos nyugati terminológiáját nem használjuk itt, mivel eléggé pontatlan; a szó eredeti értelmében az avatāra az isteni princípium „alászállását” jelenti a megnyilvánult világba.

[6] Jegyezzük meg ebben az összefüggésben, hogy Viṣṇu utolsó manifesztációját, Kalki-avatārát, „aki egy nagy fehér lovon ül”, és akinek el kell jönnie a jelen ciklus végén, úgy jellemzik a Purānák, mint aki teljesen egyezik az Apokalipszisben találhatókkal, amelyek Krisztus „második eljövetelével” állnak összefüggésben.

[7] Ez a név szó szerint azt jelenti, hogy „az igazságnak elkötelezett”; és az „Igazság” eme ideája megtalálható a Satya-Yuga elnevezésben is, amely az első ama négy korszak közül, amelyekre a Mahā-Yuga feloszlik. Megjegyezhető még a hasonlóság a Satya és a Saturnus elnevezések között, mely utóbbit a nyugati antikvitásban pontosan az Aranykor urának tartottak; és a hindú tradícióban a Saturnus szféráját Satya-Lokának hívják.

[8] Aki Vivasvattól ered, aki a Nap sokféle formájában megjelenő tizenkét Āditya egyike, melyek megfelelésben vannak a Zodiákus tizenkét jegyével, és amikről azt mondják, hogy egyszerre kell megjelenniük a ciklus végén.

[9] Charbonneau-Lassay fent említett művében idézi: van egy „figurákkal teli főpapi miseruha, amelyet a 8. vagy 9. századi lombardi püspökök maradéka viselt, és amelyen látható egy hajó, amelyet egy hal vezet, amely maga Krisztus, ahogyan fenntartja az Egyházat”.

[10] Az ősi Rómában a hajó Janus egyik emblémája volt, ahogyan a két kulcs is, és mind a hajó, mind a kulcsok, a Pontifex Maximus címmel együtt a pápaság legfőbb jelképei közé tartoznak.

[11] Fordított módon, amikor egy ember haldoklik, az első elveszített vagy visszavont képessége normális esetben a föld elemmel analóg szaglás, majd a víz elemmel analóg ízlelés, majd a tűz elemmel analóg látás, majd a levegő elemmel analóg tapintás, és végül a hallás, amely, mint láttuk, az éternek felel meg. Ld. La théorie hindoue des cinq éléments in Etudes Traditionnelles, 1935. [Magyarul: Általános bevezetésa hindú doktrínák tanulmányozásához]

[12] Vö. Szent János Evangéliumának elejével.

[13] A śruti és a smṛiti közötti különbség és kapcsolat vonatkozásában ld. Man and his becoming according to the Vedanta, 1. fej.

[14] Ugyanennek az AUM ideogrammnak a korai kereszténységben való jelenléte kapcsán ld. Le Roi du Monde, 4. fej. [Magyarul: AVilágkirály]

[15] Ebben az összefüggésben érdekes lehet megjegyezni, hogy a halfej, amely formát Oannēs papjainek fejfedője öltött, egyúttal a keresztény püspöksüvegek formája is.

[16] Ez megmagyarázza, miért kötik össze a delfin szimbólumát a fény ideájával. Ld. L. Charbonneau-Lassay: Le Dauphin et le crustacé. In Regnabit, 1927. január, és in Le Bestiaire du Christ, 98, 5. fej. Érdemes még itt megjegyezni, hogy a delfint az antik időkben a hajótöröttek megmentőjeként tartották számon. Arion legendája nyújtja a legismertebb példáját ennek.

[17] A „tenger hölgyét” nem szabad összetéveszteni a sellővel, habár olykor hasonló megjelenésben ábrázolják.

[18] Ezenfelül Ea maga előtt tart – az egyiptom szkarabeuszhoz hasonlatosan – egy gömböt, amely a „Világtojást” reprezentálja. Ez a „tojás” (Brahmanda), amely a magában hordozza a menyilvánulni készülő világ csíráit, megfelel, ahogyan a kagyló is, a Rák jegynek, amely nemcsak ellentéte a Baknak, hanem kiegészítője is. A Rák pozitív aspektusait a szerző a L'Hiéroglyphe du Cancer című cikkben és egyéb helyeken taglalja. Mivel a jelen cikkben leginkább a jegy negatív aspektusáról van szó, talán nem árt megemlíteni, hogy csak mint „kijárat” jelent negatívat. De a Rák egy bejárat is az individuális emberi létállapotba mindenki számára, az avatārát leszámítva, aki egyedül képes a Bak jegyén keresztül belépni. (Az angol fordító megjegyzése.)

[19] A delfin ama funkciója, miszerint ő vezeti a szenteket az „Üdvözültek Szigetére”, egyértelműen a Janua Coelire utal.

Angolból fordította Gődény Jonatán (a fordítás helyenként pontosításokra szorulhat)

Read more »