A. K. Coomaraswamy: A halál értelme

"Ez ist nieman gotes riche wan der ze grunde tot ist."

(Eckhart mester – Pfeiffer kiad. p. 600)

A halál értelme elválaszthatatlan az élet értelmétől. Animális tapasztalásunk csak a mára vonatkozik, de értelmünk a holnappal is számol – ezért amennyiben életünk intellektuális, és nem csupán szenzuális, feltétlenül felmerül a kérdés: „Mi lesz »belőlünk« a halált követően?” Nyilvánvalóan olyan kérdés ez, amit csak az alapján lehet megválaszolni, ha tudjuk, mik és kik vagyunk jelenleg: halandók vagy halhatatlanok; s az e kérdésre adandó válaszunkat az fogja eldönteni, hogy minek tekintjük magunkat: „ennek és ennek az embernek”, vagy egy kondicionálatlan lénynek.

A keleti és nyugati, ősi és modern Philosophia Perennis egész tradíciója világos különbséget tesz egzisztencia és esszencia, változás és lét között. Ennek és ennek azembernek az egzisztenciája – aki mint „én” beszél önmagáról – olyan tudatpillanatok sorozata, amelyek között nincs két egyforma; más szavakkal ez az ember sosem ugyanaz az ember az egyik és a másik pillanatban. Csak a múltat és a jövőt ismerjük, sohasem a jelent, s így soha nincs egyetlen olyan pillanat, amelyben azt mondhatnánk önmagunk vagy bármi más vonatkozásában, hogy „van”. Mihelyt rákérdezünk, hogy mi az – máris másvalamivé „vált”. És csak azért tévesztjük össze a szakadatlan folyamatot a tulajdonképpeni lénnyel, mert a változások egy tetszőlegesen rövid perióduson belül rendszerint meglehetősen csekélyek. 

Éppúgy vonatkozik ez a lélekre, mint a testre. Tudatunk egy folyam, minden áramlik, és „sohasem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”. Továbbá – ha az individualitást nézzük – minden tudatfolyamatnak van kezdete és éppen ezért vége is. Még ha feltételezzük is, hogy egy individuális tudati folytonosság képes túlélni a test felbomlását (amely korántsem annyira elképzelhetetlen, ha különféle, a közönséges érzékelésünk számára megjelenő „anyagnál” szubtilisabb szubsztanciális támaszok létét feltételezzük), nyilvánvaló, hogy a „személyiség” ilyesfajta „továbbélése”, amely még mindig egy időtartamként valósul meg, nem lehet a kérdésesegzisztencia örökkévalóságának a biztosítéka. Az univerzum – akárhány különböző „világot” (azaz komposszibilitások locusait) is foglaljon magába – nem gondolható el az időtől függetlenül. Nem kérdezhetjük például, hogy mit csinált Isten, mielőtt megteremtette a világot, vagy mit fog tenni majd akkor, amikor a világnak vége lesz, mert a világ és az idő összetartoznak és egymás nélkül elgondolhatatlanok. Ha feltételezzük, hogy az univerzumnak van kezdete, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy az idő és a tér megszűntével vége is lesz; vagyis mindaz, ami térben és időben létezik, előbb vagy utóbb, de véget fog érni. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert fontos tisztában tenni azzal, hogy a személyiség továbbélésének spiritiszta „bizonyítékai” – még ha érvényességüket el is fogadnánk – egyáltalán nem bizonyítékai a halhatatlanságnak, csupán a személyes egzisztencia időbeli meghosszabbodásának. A személyiség továbbélésének felvetése csupán a halál mibenlétére irányuló kérdés elodázásához vezet.

A fent említett Tradíció egésze azt állítja – és ebben megegyezik a „materialista” és a „semmitöbb-ista” véleményével –, hogy ennek és ennek az embernek – akinek ilyen és ilyen neve, külseje és tulajdonságai vannak – nincs lehetősége a halhatatlanságra: egzisztenciája a körülményektől függetlenül állandóan változik – és „minden változás halál”. Mind az értelem, mind a tekintély alapján állítható, hogy „ez az ember” halandó, és hogy „nincs tudatosság a halál után”. Ami született, annak meg is kell halnia, ami összetett, annak szét is kell bomlania, és fölösleges lenne azon bánkódni, ami a dolgok voltaképpeni lényegét adja.

De a kérdés itt még nem zárható le. Kétségtelen, hogy ami természeténél fogva halandó, az – függetlenül attól, hogy mennyire hosszú vagy rövid ideig marad fenn – nem válhat halhatatlanná. A Tradíció azonban határozottan kimondja, hogy „ismerjük meg önmagunkat”, kutassuk ki, mik s kik vagyunk. Amikor lényünk intuícióját összetévesztjük ennek és ennek a lénynek a tudatosságával, akkor máris megfeledkeztünk önmagunkról. Tulajdonképpen nem más ez, mint emlékezetvesztés és téves identifikáció. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a „személy” mindenekelőtt maszk és álruha „az egész világ pedig színház”, és igen gyermeteg tévedés lenne összetéveszteni a dramatis personaet maguknak a színészeknek a „tényleges személyiségével”. Tradíciónk szempontjából a karteziánus cogito ergo sum abszolút non sequitur, és önmagába visszatérő érvelés. Hiszen az igazat megvallva senki sem mondhatja azt, hogy cogito, csak azt, hogy cogitatur. „Én” sem nem gondolkodom, sem nem látok, de van egy Másik, és egyedül Ő lát, hall, gondolkodik bennem, egyedül Ő cselekszik rajtam keresztül; olyan Lényeg, Tűz, Szellem vagy Élet Ő, amely éppen annyira nem az „enyém”, mint amennyire nem a „tiéd”, hiszen senkivé nem válik; olyan princípium, amely egyik testet a másik után hatja át és élteti; Ő az, és nem más, aki testből testbe vándorol: a soha meg nem születő és soha meg nem haló, de a minden születésnél és halálnál jelenlévő („...egy veréb sem esik le a földre”). Olyan Élet ez, amelyet dove s’appunta ogni ubi ed ogni quando élünk, dimenziótlan hely, tartam nélküli pillanat, amely az empirikus tapasztalás számára elérhetetlen, és amely csak közvetlenül ismerhető meg. Ez az Élet az a Szellem, amelyet az ember halálakor „kilehel”, hogy visszatérjen forrásához, mint ahogy a por is visszatér a porhoz.

Egész tradíciónk mindenütt azt állítja, hogy „két lény van bennünk”: a platóni halandó és halhatatlan „lélek”, a héber és iszlám nefes (nafs) és ruah (ruh), a philóni „lélek” és a „lélek Lelke”, az egyiptomi Fáraó és Ká-ja, a kínai Külső és Belső Bölcs, a keresztény Külső és Belső ember, Lélek és Szellem, és a védantikus „önmagam” (ātman) és „önmagam Halhatatlan Önmagamja” (asya amŗta ātman antah puruşa) – az egyik az a lélek, az az önmagam vagy élet, amelyről Krisztus azt mondja, hogy „gyűlölnünk” kell és meg kell „tagadnunk”, ha követni akarjuk őt, míg a másik az a lélek vagy önmagam, amely megmenthető. Mert egyfelől a parancs így szól: „Ismerd meg önmagad!”, másfelől pedig azt mondja, hogy „Az (önmagam Halhatatlan Önmagamja) vagy te”. Felmerül tehát a kérdés: ha elindulok innen, kiben fogok távozni: önmagamban, vagy ennek Halhatatlan Önmagamjában?

Az e kérdésre adandó válasz nyilvánvalóan attól függ, hogy mi történik az emberrel halála után? Nyilvánvaló azonban abból, amit eddig mondtunk, hogy ez a kérdés kétértelmű. Mert kihez címezzük: ehhez az emberhez, vagy az Emberhez? Ha ezt az embert faggatjuk, a válasz csak a következő kérdést foglalhatja magában: Mi az, ami továbbélhet benne az utódaira hagyott örökségen túl? Ha azonban a Halhatatlant faggatjuk, akkor a kérdés a következőképpen alakul: Mi halhat meg belőle? Ha ebben az életben nem feledkeztünk meg Önmagunkról (mert „ha egyszer kifutunk az időből, oda minden esélyünk”), akkor „Az vagy te”, de ha nem, akkor „lesz nagy pusztulás”.

Ha ismerjük ezt az Embert, Szt. Pállal elmondhatjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” Aki ezt elmondhatja magáról, vagy legalábbis ennek ekvivalensét der eine Geistessprache bármely másik nyelvjárásán, azt Indiában jivan-muktának, „itt és most szabad ember”-nek nevezik. Ez az ember, vagyis Pál bejelentette saját halálát, s ily módon el lehetett volna róla mondani: „Íme egy sétáló halott.” Mikor teste az utolsót lehelte, mi más maradt fenn belőle, mint Krisztus? Az a Krisztus, aki azt mondta: „Senki sem mehet föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennyben van.”

„Isten országa csak a mindenestül halottak számára áll nyitva” (Eckhart, Evans kiad. I. p. 419). Vagyis – ugyanezen Mester szavaival „a léleknek halálra kell adnia önmagát”. Hiszen mi mást célozna „gyűlölni” és „megtagadni” önmagunkat!? Hát nem „az önmagamtól való szabadságot hirdeti harsányan a Szentírások mindegyike”?!

Come l'uomo s'eterna? A tradicionális választ Jalālu-’d-Dīn Rūmī és Angelus Silesius szavaival adhatjuk meg: „Halj meg, mielőtt meghalnál!” Csak a halottak tudhatják, mit jelent halottnak lenni.

Ananda K. Coomaraswamy


Fordította: Péter László

Köszönettel átvettük az Őshagyomány könyveinek X. (1993) kötetéből.

Posted in: A. K. Coomaraswamy,halál,halhatatlanság,magyar,metaphysika,Őshagyomány,tradíció