2/24/2012
Éppen azért, mert divatban van ez a téma, nem könnyű olyan, Caesarról szóló monográfiát találni, amelyik – egy valódi értés és nem a fenti kézenfekvő, netalán opportunista okok által indíttatva – kitűnne valódi értékeivel. Ami nagyon és majdnem mindig ártalmas ezekben a művekben, az a »humanista« előítélet. Az úgynevezett személyi kultusz – ami azt jelenti, hogy minden érdeklődés középpontjában az ókor nagy alakjainak egyszerűen csak emberi oldala áll, szinte mintaként véve értelmezésükhöz a reneszánsz »condottieri«-jeit – korlátozó és gyakran hamis képzeteket alkot. S Caesar azok között van, akik a legtöbbet ki vannak téve ennek, mivel néhány tulajdonsága igen alkalmas arra, hogy ilyen értelemben meglódítsa azok fantáziáját, akik egyébként is hajlamosak ilyesmire, miközben más tulajdonságai – melyek személyfelettiek és, mondhatjuk, »sorsszerűek« – háttérbe szorulnak. Amennyire igaz a mondás, miszerint »a személyek alakítják a történelmet«, ha visszahelyezik ezt a megfelelő keretbe és szembe van állítva bármely alsórendű, materialista, társadalmi vagy gazdasági típusú történelmi determinizmussal, ugyanannyira veszélyes, ha innen elmozdítják, mivel így a nagy történelmi alakoknak pontosan az az aspektusa merül feledésbe, ami szerint számunkra ők, ha nem is eszközökként, legalábbis részekként jelennek meg egy felsőrendű tervben, egy olyan kibontakozásban, ami – mint minden nagyságé – nem hagyja magát pusztán emberi tényezőkkel magyarázni.
Ezzel a gondolatsorral ismét találkoztunk Giovanni Costának a nagy császárról szóló, nemrégiben megjelent művét olvasva (Caio Giulio Cesare – La vita e le opere ›Caius Iulius Caesar élete és művei‹; Roma, 1934), ami olyan problémafelvetéssel nyit, amelyből rögtön úgy tűnik, hogy a szerző szerencsésen megragadta azt a nézőpontot, amelyik alkalmas Caesar alakjának, műveinek és jelentőségének főbb vonásait leírni, nem pusztán történelmi, hanem történelmi és egyúttal történelemfeletti szinten is. Azokra a szavakra utalunk, amelyeket Costa Caesarnak egy fiatalkori szónoklatából idéz: »Nemzetségemben megvan azon királyok fenségessége, akik hatalmukkal kitűnnek az emberek között, és azon istenek szentsége, akiknek királyok hatalma van a kezében.«
Costa egy új princípium megjelenését látja ebben, mégpedig a Vezérek »isteni jogáét«, ami az Állam azon felsőrendű koncepciójának eljövetelét hirdeti, ami minden nagy tradicionális civilizáció csúcsa vagy ideálja volt, s ami az akkori római élet szétzüllött és liberalizmusra hajló köreiben szinte aggodalmat keltően hangzott. Itt az egyszerű császári aspektust – ami az akkori nyelven pusztán a katonai vezetőt jelölte – meghaladja a sacrum imperium és a regnum felsőrendű koncepciója: olyan intézmény ez, ami nem kizárólagosan világi és laikus, hanem világi és ugyanakkor egy felülről jövő erő által megtartott s igazolt, és egyaránt alkotja hatalom és szellem.
Mint említettük, ebben a gondolatban Costa sokkal határozottabban a caesari életmű nyitjára ismerhetett volna, mivel ez éppen a regnum princípiumának egyfajta sorsszerű, személyfeletti megvalósulásából nyeri értelmét; ez a princípium, ami már a fiatal patrícius szónoklatának egy részében is megmutatkozik, később a sors csendes hatalmaként Caesar katonai szerencséjén keresztül hat, végül magában Caesarban is tudatosul és alakját a köztudatban is valami természetfelettivel ruházza fel.
Ebből a szempontból igen jelentőségteljes a fortuna Caesaris és a Venus Genitrix fogalma.
Maga Costa is – miközben hangsúlyozza, hogy Caesar nem volt hívő a szó konvencionális értelmében és inkább egy realista mint misztikus szellem vonásait mutatta – megállapítja, hogy Caesarban mennyire nyilvánvaló és élő a fortuna romana ősi ideája, ami azt a személytelen, kozmikus erőt fejezi ki, ami főleg háborús dolgokban nyilvánul meg; és hogy »ez volt az egyetlen koncepció, aminek – miután kialakult benne – kitartó védelmezője volt, olyannyira, hogy életének utolsó periódusát tekintve felmerülhet a gyanú, hogy ezt a nézetet annyira magába itta és annyira összekeverte saját sorsával, hogy ő maga is, mint sokan, isteninek hitte magát«. Ez a benyomás egyre határozottabb alakot ölt a caesari hőstettek halmozódásával párhuzamosan, és egy úgymond metafizikai magyarázat kiindulópontját képezi, ami fokozatosan elvonatkoztat Caesar személyétől és tetteitől, s bennük inkább egy magasabb erő és egy eredendő princípium megnyilvánulását és megerősödését emeli ki.
Ez utóbbi tárgyról szól a második szimbólum, a Venus Genitrix. Caesar a Venus Victrix titokzatos alakját – akinek győzelmeit ajánlotta – tette a Venus Genitrix alakja helyébe, aki az ősi legendák szerint a Iulius-ház nemzője volt. A Venus Victrix szimbolikus alakja által Caesar bensőséges kapcsolatot hozott létre a győzelmein keresztül kibontakozó és megnyilvánuló erő és a nemzetségét nemző misztikus erő között, s ez a kapcsolat pontosan azzal a kettős méltósággal – királyival és spirituálissal – ruházza fel e szimbólumot, amiről a bevezető részben található idézet is szól. A Iulius-házat »generáló« Venus e méltóság szerint tehát »győzedelmes« (victrix) is, azaz magát a fortuna Caesarist jelöli, azt a sorsszerű elemet, ami megvalósította a caesari álmot és az Imperiumhoz vezetett.
Ezek a nézetek, főleg ilyen nagy vonalakban kifejtve, a többség számára szokatlanok lehetnek — főleg azok számára, akik nem látnak a babonán és képzelődésen túl, ott, ahol a mélyebb jelentések csak a szimbólumok, mítoszok és a tradicionális legendák enigmatikus során át nyilvánulnak meg. Egy komplex véleménynek mindenesetre ezekre a részletekre is figyelnie kell, nem kevésbé, mint arra, ami Caesarban »pozitív« és emberi mivoltára, erős, szabad személyére vonatkozik. Caesar, aki közömbös a jósokkal és papokkal szemben, Caesar, aki aktív realizmusában, lényegre törő mivoltában, hidegségében és megvilágosodott merészségében jellegzetes »nyugati« hős volt — ugyanaz, aki azt mondhatta, hogy a spirituális birodalom határainak kitágítása dicsőség tekintetében felsőbb rendű, mint az anyagi birodalom bármely győzteséé vagy bővítőjéé. Caesar az, aki saját személyének végső és győzedelmes megerősítésekor azt a benyomást kelti, hogy itt a személyiségnél többről van szó; áthatja és úgymond hordozza a sacrum imperium ama titokzatos, ősi ereje, ami végül is ugyanaz az erő, amely a római aeternitas szimbólumának a legmagasabb és legelevenebb jelentést adja.
Julius Evola
Fordította: Dávid Andrea
Posted in: birodalmiság,Caesar,historia,Julius Evola,magyar,monarchia,politeia,Róma,tradíció
