2/27/2012
Ebben az évben volt Hamvas Béla születésének a centenáriuma: 1897. március 23-án született. Mindenfelé megemlékezések vannak róla. Fontosnak tartjuk, hogy ezen alkalomból mi is megemlékezzünk róla, tisztázva a tradícióhoz és a Tradicionalitáshoz kötődő viszonyát életművében.
Hamvast 1948-tól 1968-ig, tehát haláláig teljes mértékben ignorálták, vagyis kikapcsolták Magyarország szellemi életéből. Ebben az időszakban egyetlen tanulmánya jelent meg, (1963-ban) „Az egzisztencializmus után” címmel egy folyóiratban. Előtte és utána nem jelenhetett meg tőle semmi. Tulajdonképpen 1985-1986-ban oldódott fel a Hamvassal szembeni tilalom, bár bizonyos írásai már előbb is hozzáférhetővé válhattak. Egyébként a Hamvas életmű, mint tudjuk gépelt formában cirkulált az országban, így szinte minden írása többé-kevésbé hozzáférhetővé vált sokak számára. Most Hamvas annyira elfogadott, hogy ez bizonyos értelemben már-már gyanút kelt.
E sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 1963-1968-ig, Hamvas haláláig, mély, bensőséges viszonyban volt vele. Szeretett és tisztelt atyai jó barátja volt, és ez a szeretete és tisztelete azóta sem csökkent irányában, noha bizonyos pontokon a tisztelet teljes fenntartása mellett, egy kritikai attitűdöt is kénytelen felvenni, melynek felvétele nemcsak lehetséges és jogosult, hanem bizonyos keretek között szükséges is.
Elsősorban nézzük meg azt, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a Tradicionalitáshoz. Ifjúságától meglévő affinitásain túlmenően az 1930-as években találkozott először Julius Evola műveivel, elsősorban a Rivolta contro il mondo moderno akkori kiadásával, a Pogány imperializmussal és még egyebekkel is. Ezek rendkívüli hatást gyakoroltak rá. A későbbiekben került kapcsolatba R. Guénon és Ziegler műveivel, és ezek szintén erős hatást gyakoroltak rá. Végül is Guénon hatása volt e három közül a legerősebb, de nem a legelső. Tulajdonképpen őt – időrendileg – Evola érintette meg először. Ő volt az, aki először írt Magyarországon recenziót Evoláról, a Rivolta contro il mondo modernoról – eltekintve Mátrai Lászlótól, aki ellenséges, rosszindulatú, alul megragadó, tehát teljesen inadekvát kritikát írt erről. Hamvasé viszont meglehetősen jó és helyes, rálátó módon foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ezen szerzők hatására, valamint a tradícióhoz szorosan hozzátartozó műveket megismerve, Hamvas egyre közelebb került ahhoz, amit tradíciónak, metafizikának, és Tradicionalitásnak nevezhetünk. Írt egy jelentős művet, Scientia Sacra címen, ami 'szent tudományt', 'szent tudást' jelent. Egyenlőre a Scientia Sacra I.-ről beszélünk. Ez a mű elsősorban akkor és azért értékes, mert egyfajta tradicionális atmoszférát teremt. Aki ezt a művet elolvassa, az a tradicionális atmoszférában kezd el élni. Ebből a szempontból a könyv kardinális jelentőségű. Nem a tradíciók megismerése szempontjából, nem a tradíció elveinek a legszigorúbb meghatározása szempontjából, hanem egy légkör, egy atmoszféra felvétele szempontjából, egy szellemi megismerés lelki bázisának a megteremtéséhez. Ez az elsőrendű jelentősége ennek a könyvnek, és ebben az értelemben a könyv egyedülállónak mondható. Ezt az atmoszférát jobban, intenzívebben nem képviseli, nem képviselheti senki.
Hamvast joggal lehet a legnagyobb magyar írónak tekinteni, és az esszéirodalom vonatkozásában is az élvonal élvonalában van. Mindent tudott írni, de mindenekelőtt esszét. Abban teljesen egyedülálló. Hamvas mindig ez is maradt elsősorban; ő író volt; első-, másod-, és harmadsorban is. Olyan író, aki mint tradicionális szerző-gondolkozó is teljes mértékben megállja a helyét, de aki irodalmi módon közelített, és az író-irodalmár felelősségével-felelõtlenségével kapcsolódott ezen tematikumokhoz. Ezért egy nagyon érdekes dolog alakult ki vele kapcsolatban, ugyanis Hamvas Bélát tisztelni lehet és tisztelni kell, követni azonban nem lehet. Ez nem kivitelezhető. A Scientia Sacrának egy fejezetét tulajdonképpen még lehetne követni, talán az egészet is valamilyen laza értelemben, de az életművet nem lehet követni. Az életműben feloldhatatlan ellentmondások vannak. Ellentmondás lehet egy életműben, sőt bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy kell, hogy legyen egy irodalmilag is kifejtett életműben, de ezeknek az ellentmondásoknak feloldhatóaknak, áthidalhatóaknak kell lenniük. Hamvasnál azonban feloldhatatlan, áthidalhatatlan ellentmondások vannak az életműben. Hamvas tehát nem követhető.
A Scientia Sacra legcsodálatosabb könyve „A király és a nép”, főleg „A kocsihajtó” fejezet. Mondjuk úgy, hogy a jobboldali tradicionalitás szempontjából alig behozhatóan paradigmatikus súlyú és érvényű ez a könyv. A legtisztább tradicionális jobboldaliságot tükrözi. Ezt 1944-ben írta meg, megfellebbezhetetlen erővel, szilárdsággal, bizonyossággal. Ugyanekkor ezt hogy egyeztessük össze Hamvas azon kijelentésével, hogy ő tulajdonképpen rokonszenvezett a tanácsköztársasággal? Az őszirózsás forradalommal is, meg a tanácsköztársasággal is. És megírta a „Király és a nép” című fejezetet, ami ezzel nem egyeztethető össze. Valaki vagy a „Király és a nép” című részletét írja a Scientia Sacrának, vagy a kommunizmus híve, de a kettő együtt elfogadhatatlan. Hamvas írásainak különben is egy nagy baja, hogy mérhetetlen szuggesztivitással és rendíthetetlen szigorral kimond valamit. A következő könyvében egy ezzel kibékíthetetlen dolgot ugyanolyan rendíthetetlenül és szuggesztíven mond ki. Utána kimond valamit ugyanígy, ami ellentmond mind a kettőnek. Ezért követhetetlen. Hamvast olvasni kell, és a legkisebb hajlandóságot sem szabad mutatni abban az irányban, hogy valaki kövesse őt. Olvassa, fürödjék abban a hangulatban amit Hamvas prezentál, de ne próbálja követni, mert úgy sem lehet, és egyáltalán baljós kísérlet lenne. Hamvas tehát nem követhető szerző. Hamvas életműve egy csodálatos irodalmi remekmű, egy opusz, egy remekbe szabott, egyedülálló produktum-együttes, és ugyanekkor tradicionális szempontból nagyon sok tekintetben inkoherens, inkompetens és inkonzekvens. Egy írásán belül nem, azonban ő sok mindent írt; egy írásművén belül tart egy bizonyos vonalat. A Scientia Sacrá-ban több vonalon halad, mert elég hosszú ideig írta, és közben változtak némely tekintetben a nézetei. Bár ott is vannak egyenetlenségek, de a meghatározó, alapvető attitűd azon belül lényegesen nem változik meg. A Scientia Sacra I. folytatásának szánta a Scientia Sacra II. című művét, amit 12 kötetre tervezett, 4 ebből teljesen elkészült, az ötödik részlegesen és vázlatosan, a további kötetekről pedig feljegyzései voltak arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolná el őket.
A Scientia Sacra II. a Scientia Sacra I.-hez képest visszalépés. A Scientia Sacra II.-ben a kereszténységet próbálja meg a tradícióval tökéletes harmóniába hozni. Azt, hogy a kereszténység a Tradíció betetőzése, nem lehet mondani. Bizonyos szempontból mindegyik tradíció a Tradíció betetőzése. Ettől eltekintve, a kereszténység kivételesen nem alkalmas arra, hogy a Tradíció betetőzésének tekintsük, mert nem egy ponton a Tradíció legintenzívebb doktrínáinak ellentmond. Betetőzésről tehát szó sincs. Vita csak arról lehet, hogy milyen mértékben tartozik a kereszténység a Tradícióhoz. A betetőzés tradicionális pozícióból elfogadhatatlan a kereszténységgel kapcsolatban. A kereszténység pedig azt vallja, hogy a tradíciókat a kereszténység végtelenül felülmúlja.
Hamvas nagyon erőteljesen elutasító volt az összes keresztény felekezetet illetően. Így a katolicizmust, de még a protestantizmust is – amihez ő eredetileg tartozott – teljes mértékben és határozottan elutasította. Ebből arra lehet viszont következtetni, hogy nem látott kibékíthetetlen ellentétet a kereszténység és a kommunizmus között. Az kétségtelen, hogy ő nem volt materialista–ateista, a materializmust és az ateizmust a kommunizmusból nem vette át. Minden mást hajlandó lett volna átvenni, de ezt nem.
Ugyanekkor a kasztrendszert realitásnak tartotta, nemcsak a Scientia Sacra idejében, hanem később is – úgy mellesleg. Ezt valamilyen módon összeegyeztette a kereszténységgel, és a kommunizmus végletes egalitáriánizmusával, valamint összeegyeztette mindezt Nietzschével is. Tudjuk, hogy Nietzsche egészen más pozícióból mint a kommunisták, erősen keresztényellenes volt.
Egy embernek lehetőleg olyan nézeteket kell önmagában kialakítania, hogy az egyik nézete a másik nézetét ne lékelje meg, hanem erősítse. Hamvas olyan nézeteket gyűjtött egymás mellé, egymást erősítendő, amelyek nem hozhatók közös nevezőre; ő a kereszténységben valamit fölfedezett, ami a kommunizmushoz hasonlít, – más is fölfedezett már ilyesmit –, de Nietzschét nem lehet a kereszténységgel kibékíteni, és nem lehet a kommunizmussal sem.
Volt egy úgynevezett. „Csütörtöki beszélgetések” nevű kör. Ennek az élvonalában Szabó Lajos, Tábor Béla és Hamvas állt, és még körülöttük koncentrikusan elhelyezkedtek különböző személyek. A beszélgetésekről jegyzőkönyvek készültek, melyek hűen visszaadták ami ott elhangzott. Ott Hamvas tett egy olyan kijelentést, hogy ő fél lábbal és érzelmileg még erősen kötődik a Scientia Sacrához és a tradíció világához, ugyanekkor értelmileg tökéletesen látja, hogy ez egy merőben hibás, fals vonal, amit ő el akar hagyni, de hát az érzései visszahúzzák még. Úgyhogy Hamvas egy időre meglehetősen eltávolodott a tradíciótól, habár teljesen soha nem távolodott el, és később az életének mondhatjuk, hogy utolsó tíz-tizenkét évét – talán még többet is – arra fordította, hogy a tradíció és a kereszténység viszonyát önmagában tisztázza, és a kettőnek az egybevethetőségét vagy legalábbis kapcsolatát önmaga számára harmonikusan megoldja. Végül is arra az álláspontra jutott, hogy a kereszténység a tradíció betetőzése.
Hamvas Magyarországon a honfoglalástól napjainkig az egyik legmagasabban kvalifikált személy volt, a legmagasabb értelmi és értelmen túlian értelmi erőkkel. Hogy baloldalra tolódását magában hogy oldotta meg, az tulajdonképpen rejtély.
1945 után hallatlan mértékben várta, hogy Lukács Györggyel találkozzék, – úgy gondolta, hogy Lukáccsal ő nagyszerűen meg fogja érteni magát. Ezzel szemben Lukács György alig volt hajlandó fogadni őt, és mikor végül fogadta, akkor igen barátságtalan volt és kijelentette, hogy semmiféle hamvasi elképzelést nem hajlandó támogatni, minthogy ezek egyelőre nem időszerűek. Különböző moszkovitáknak vitairatokban, cikkekben közölte, – Keszi Imrének például, aki egy életveszélyes személyiség volt –, hogy a nézeteik antimarxisták. A fő moszkovitáknak felhívta a figyelmét arra, hogy az álláspontjuk némileg antimarxista! Aztán elbocsátották a fővárosi könyvtárból. Állítólag akkor Lukácshoz fordult, aki visszavetette, és meghagyta, hogy három hónap múlva újra tegyék ki. Újból kitették. Ő attól kezdve el lett süllyesztve. Hogy nem telepítették ki, az két dolognak volt köszönhető: egyrészt annak, hogy apósa – Kemény Gábor – a „szocialista pedagógia atyja” volt; másrészt annak, hogy lement vidékre, és vidéki építkezéseken raktári segédmunkás volt. Lukács György gyűlölete azonban soha nem csökkent vele szemben. Lukács szempontjából érthető volt, hogy egyszer csak jön egy entellektüel, aki ráadásul nem közéjük való és beleszól az ő dolgaikba. Hamvas nem tudta felfogni, hogy ő miért ellenség, pedig nagyon könnyen és nyilvánvalóan látható, hogy miért volt az.
Hamvas Béla egyebek között tradicionális szerző–gondolkozó volt. Meggyőződésünk szerint az életműve nélkülözhetetlen, és aki magyar nyelvű, annak Hamvas életművét, tradicionális vonatkozású írásait ismernie kell, a Scientia Sacrát sokszor el kell olvasni egy élet folyamán. Ugyanekkor Hamvas nem volt egyértelműen tradicionális író. Nemcsak úgy nem volt, mint Evola és Guénon, de úgy sem, mint Ziegler, úgy sem mint Schuon, úgy sem mint Burckhardt, vagy bárki más. Összehasonlíthatatlanul „íróbb” volt, mint ezek bármelyike. Mindegyiknél jobban tudott írni. A gondolatoknak a magassága-mélysége azonban nem éri el az élvonalbeli tradicionális szerzőkét-gondolkozókét. S azok mögött ő határozottan elmarad. Kiváltképpen elmarad azért, mert inkoherens, inkonzekvens és inkompetens. Magáról megírta – mert összehasonlította magát a tradicionális szerzőkkel, Guénonnal és Zieglerrel –, hogy ezek kétségtelenül sokkal képzettebbek, de benne több a rögtönzés. A hirtelen ötletektől vezetettség, és a hirtelen ötleteinek azonnali, kontroll nélküli kimondása: hangulati tényezők. Azért tud olyan mértékben hangulatot kelteni, mert ő maga is erősen hangulatokban élő valaki volt. A szellemi erők igen jelentősek voltak az ő esetében, de volt egy sajátos „lélektúltengése” is. Pontosan ezért van ilyen csodálatos stílusa. És ez a lélektúltengés Hamvasnak a követhetőségét az egyebek mellett szintén kizárja. A szellemi mozgás benne mindig hatalmas erejű maradt, de egy óriási lelki mozgás kíséretében jelent meg mindig. Egy szerző akkor jár el teljesen adekvátan, ha az érzéseket gondolkozások – tehát gondolatok adása és továbbgondolása – révén idézi elő. Tehát gondolatokat ad, hogy gondolkozzanak rajta tovább, és ezek a gondolkozások azután invokálhatnak érzéseket. Hamvasnál a gyönyörű megírtság érzelmeket invokál, amelyeket azután gondolatok kísérhetnek. Ha az ember így veszi kézbe, akkor nincs semmi baj, de ha úgy veszi kézbe, hogy bár ez következik, de ő azt hiszi, hogy ezáltal ő igazi szellemi inspirációkat kap, akkor viszont téved. Ez olyannal, aki éppen ismerkedik a kérdésekkel, nem okozhat bajt, hiszen ismerkedik. Aki azonban ezeket már valamennyire ismeri, aki ezeket végiggondolta már sokszor, az veszi észre, hogy tulajdonképpen milyen defektusok is jelennek meg, a kétségbevonhatatlan értékek megjelenése mellett.
Hamvastól meglehetősen idegen volt a szolipszisztikus létszemlélet. Hamvas valószínűtlennek tartotta azt, hogy egy Absolutio Absoluta megvalósulhat. Beszél az ember számára megvalósítható Status Absolutusról, ami ilyen értelemben nem Status Absolutus, hanem az ember számára megvalósítható Status Absolutus. Egy mindenen túlmenő Status Absolutus megvalósíthatóságát viszont valószínűtlennek tartotta, olyannak, ami alkalmasint nincs is. E tekintetben például Kaczvinszky József felülmúlja őt. Kaczvinszky nem író és rosszul ír. Rossz szóvirágokat alkalmaz, közhelyeket mond, giccses novellisztikus betétek vannak a könyvében, pszeudo-lírai hangvétellel, pszichologista, evolúcionista – mindezek ellenére egy remekművet írt, egy óriási jelentőségű könyvet írt, mely egyedülálló a maga nemében. Abban a könyvben a szolipszisztikus és abszolúcióra való törekvés teljes mértékben és transzparens módon jelen van. Nem mondja ki, hogy a szolipszisztikus szemlélet az igaz, de épphogy nem mondja ki, egy lépéssel oda lehet lépni, és rájönni, hogy itt arról van szó. Az abszolúció nála valóban Absolutio Metaphysica, és ki van mondva, hogy ehhez képest semmi sem fontos. Kaczvinszky könyvéhez képest Eliade Jóga könyve sokkal magasabb tudományos nívón áll, de a lényeglátása semmivel sem nagyobb, mint Kaczvinszkynak, sőt, elmarad mögötte.
Aki ismerte Hamvas Bélát az nemigen tudta őt nem szeretni és nem tisztelni. Szeretetre és tiszteletreméltó ember volt. Egy tiszta lény volt.
Hamvasban sajnos volt egy rendkívül nagy averzió mindennel kapcsolatban, aminek hatalmi összefüggései voltak. Ennek megfelelően mindennel kapcsolatban ami harc, ami politika, ami állam. Az, hogy ezeken a területeken – minthogy a földi-evilági életnek ezek valóban a legfeszültségteljesebb területei – mondhatjuk úgy, hogy egy magas ethosz szempontjából vizsgálva is rengeteg szenny gyűlik össze, azt nem lehet kétségbe vonni. Ezek igen gyakran beszennyezett területek, de nem feltétlenül és nem szükségképpen.
A földi emberi világ akcionalitásának a körében felmerül egy rendkívül sajátos veszély bizonyos emberek részéről, méghozzá kimondottan szellemi típusok részéről. Az európai entellektüelek körében elterjedt egy olyan nézet, hogy mindazok az emberek akik szellemileg valamit érnek, azok baloldaliak. Ez egy döntően hibás nézet volt. Az alapja körülbelül az volt, hogy néhány elszigetelt vonaltól – Joseph de Maistre, később Donoso Cortes, stb. – eltekintve a jobboldalnak nagyon sokáig nem volt ideológiája. De azért nem volt, mert nem kellett, hogy ideológiája legyen, hiszen az élet produkálta a jobboldali kereteket. Ideológia annak kellett, aki változtatni akart. Eredetileg nem kellett, éltek az emberek – már nem az ősi értelemben vett tradicionális keretek között –, de a későbbi kvázi-tradicionális keretek között. Ehhez nem kellett szellemi attrakció, nem kellett ideológia. Így-innen visszatekintve valamennyire kellett volna, sőt sokkal inkább kellett volna, de akkor azt nem lehetett ennyire érzékelni. Aki jobboldali volt, az nem ideológiát gyártott, hanem élt. Amikor később a jobboldaliság összekapcsolódott a nacionalizmussal, ott már volt ideológia, de azt nem kellett különösebben és művesen kihegyezni, hogy milyen legyen, hiszen a nacionalizmusra alapozódott. Nagy ideológiai teljesítményt lehetetlenségek elfogadtatásához kell produkálni, és bolsevizmushoz. És a jelenkorban már a jobboldalon. De nem azért mert lehetetlenség, hanem azért, mert annyira eltávolodott és az életben sincs már jelen, és az emberekben óriási princípiumzavar van. Ma a jobboldali ideológia lényegesen magasabb nívón áll, mint a baloldali, és annak most már a tiszta Tradicionalitásban kell gyökereznie. És sokkal hatalmasabb szellemek vonulnak fel a jobboldaliság vonalán, mint másutt. Valójában ez mindig így volt, hiszen – ha a múltba visszavetítjük a jobboldaliság fogalmát – valamikor mindenki jobboldali volt, aki számított. Pythagoras is, Herakleitos is, Platon is, Arisztoteles is, mindenki. Aki valamit ért és számított, az mind ott volt. Nem szorosan politikai ideológia mentén fejtették azt ki, amit kifejtettek. De lényegileg a taoisták is jobboldaliak voltak, Lao-ce is, Konfu-ce is. És Marx és Engels és Lenin és Márcuse nem is mérhetők Evolához, de nem mérhetők Metternich-hez, de Maistre-hez vagy Bonald-hoz, vagy Corteshez sem. Ezek mellett eltörpülnek. Vagy ebben a században Rudolf Pannwitz vagy Othmar Spann, vagy Taras von Borodaikevich. Ezek beláthatatlan magasságban mozogtak mind a baloldaliakhoz képest.
Mindent egybevetve: Hamvas életműve nem követhető, nemcsak nem követendő, de nem is követhető. Tiszteletre azonban feltétlenül méltó és alig engedhető el az, hogy aki magyarul tud, ért, olvas, az a teljes Hamvas életművet elolvassa. Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, az egész életművet többször, sokszor akár. Hamvast olvasni kell és tisztelni kell. Követni pedig nem kell, és nem is lehet. És ezt be kell látni. Nem kell mindenáron megpróbálni mégis követni, mert nem lehet.
Hamvast 1948-tól 1968-ig, tehát haláláig teljes mértékben ignorálták, vagyis kikapcsolták Magyarország szellemi életéből. Ebben az időszakban egyetlen tanulmánya jelent meg, (1963-ban) „Az egzisztencializmus után” címmel egy folyóiratban. Előtte és utána nem jelenhetett meg tőle semmi. Tulajdonképpen 1985-1986-ban oldódott fel a Hamvassal szembeni tilalom, bár bizonyos írásai már előbb is hozzáférhetővé válhattak. Egyébként a Hamvas életmű, mint tudjuk gépelt formában cirkulált az országban, így szinte minden írása többé-kevésbé hozzáférhetővé vált sokak számára. Most Hamvas annyira elfogadott, hogy ez bizonyos értelemben már-már gyanút kelt.
E sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 1963-1968-ig, Hamvas haláláig, mély, bensőséges viszonyban volt vele. Szeretett és tisztelt atyai jó barátja volt, és ez a szeretete és tisztelete azóta sem csökkent irányában, noha bizonyos pontokon a tisztelet teljes fenntartása mellett, egy kritikai attitűdöt is kénytelen felvenni, melynek felvétele nemcsak lehetséges és jogosult, hanem bizonyos keretek között szükséges is.
Elsősorban nézzük meg azt, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a Tradicionalitáshoz. Ifjúságától meglévő affinitásain túlmenően az 1930-as években találkozott először Julius Evola műveivel, elsősorban a Rivolta contro il mondo moderno akkori kiadásával, a Pogány imperializmussal és még egyebekkel is. Ezek rendkívüli hatást gyakoroltak rá. A későbbiekben került kapcsolatba R. Guénon és Ziegler műveivel, és ezek szintén erős hatást gyakoroltak rá. Végül is Guénon hatása volt e három közül a legerősebb, de nem a legelső. Tulajdonképpen őt – időrendileg – Evola érintette meg először. Ő volt az, aki először írt Magyarországon recenziót Evoláról, a Rivolta contro il mondo modernoról – eltekintve Mátrai Lászlótól, aki ellenséges, rosszindulatú, alul megragadó, tehát teljesen inadekvát kritikát írt erről. Hamvasé viszont meglehetősen jó és helyes, rálátó módon foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ezen szerzők hatására, valamint a tradícióhoz szorosan hozzátartozó műveket megismerve, Hamvas egyre közelebb került ahhoz, amit tradíciónak, metafizikának, és Tradicionalitásnak nevezhetünk. Írt egy jelentős művet, Scientia Sacra címen, ami 'szent tudományt', 'szent tudást' jelent. Egyenlőre a Scientia Sacra I.-ről beszélünk. Ez a mű elsősorban akkor és azért értékes, mert egyfajta tradicionális atmoszférát teremt. Aki ezt a művet elolvassa, az a tradicionális atmoszférában kezd el élni. Ebből a szempontból a könyv kardinális jelentőségű. Nem a tradíciók megismerése szempontjából, nem a tradíció elveinek a legszigorúbb meghatározása szempontjából, hanem egy légkör, egy atmoszféra felvétele szempontjából, egy szellemi megismerés lelki bázisának a megteremtéséhez. Ez az elsőrendű jelentősége ennek a könyvnek, és ebben az értelemben a könyv egyedülállónak mondható. Ezt az atmoszférát jobban, intenzívebben nem képviseli, nem képviselheti senki.
Hamvast joggal lehet a legnagyobb magyar írónak tekinteni, és az esszéirodalom vonatkozásában is az élvonal élvonalában van. Mindent tudott írni, de mindenekelőtt esszét. Abban teljesen egyedülálló. Hamvas mindig ez is maradt elsősorban; ő író volt; első-, másod-, és harmadsorban is. Olyan író, aki mint tradicionális szerző-gondolkozó is teljes mértékben megállja a helyét, de aki irodalmi módon közelített, és az író-irodalmár felelősségével-felelõtlenségével kapcsolódott ezen tematikumokhoz. Ezért egy nagyon érdekes dolog alakult ki vele kapcsolatban, ugyanis Hamvas Bélát tisztelni lehet és tisztelni kell, követni azonban nem lehet. Ez nem kivitelezhető. A Scientia Sacrának egy fejezetét tulajdonképpen még lehetne követni, talán az egészet is valamilyen laza értelemben, de az életművet nem lehet követni. Az életműben feloldhatatlan ellentmondások vannak. Ellentmondás lehet egy életműben, sőt bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy kell, hogy legyen egy irodalmilag is kifejtett életműben, de ezeknek az ellentmondásoknak feloldhatóaknak, áthidalhatóaknak kell lenniük. Hamvasnál azonban feloldhatatlan, áthidalhatatlan ellentmondások vannak az életműben. Hamvas tehát nem követhető.
A Scientia Sacra legcsodálatosabb könyve „A király és a nép”, főleg „A kocsihajtó” fejezet. Mondjuk úgy, hogy a jobboldali tradicionalitás szempontjából alig behozhatóan paradigmatikus súlyú és érvényű ez a könyv. A legtisztább tradicionális jobboldaliságot tükrözi. Ezt 1944-ben írta meg, megfellebbezhetetlen erővel, szilárdsággal, bizonyossággal. Ugyanekkor ezt hogy egyeztessük össze Hamvas azon kijelentésével, hogy ő tulajdonképpen rokonszenvezett a tanácsköztársasággal? Az őszirózsás forradalommal is, meg a tanácsköztársasággal is. És megírta a „Király és a nép” című fejezetet, ami ezzel nem egyeztethető össze. Valaki vagy a „Király és a nép” című részletét írja a Scientia Sacrának, vagy a kommunizmus híve, de a kettő együtt elfogadhatatlan. Hamvas írásainak különben is egy nagy baja, hogy mérhetetlen szuggesztivitással és rendíthetetlen szigorral kimond valamit. A következő könyvében egy ezzel kibékíthetetlen dolgot ugyanolyan rendíthetetlenül és szuggesztíven mond ki. Utána kimond valamit ugyanígy, ami ellentmond mind a kettőnek. Ezért követhetetlen. Hamvast olvasni kell, és a legkisebb hajlandóságot sem szabad mutatni abban az irányban, hogy valaki kövesse őt. Olvassa, fürödjék abban a hangulatban amit Hamvas prezentál, de ne próbálja követni, mert úgy sem lehet, és egyáltalán baljós kísérlet lenne. Hamvas tehát nem követhető szerző. Hamvas életműve egy csodálatos irodalmi remekmű, egy opusz, egy remekbe szabott, egyedülálló produktum-együttes, és ugyanekkor tradicionális szempontból nagyon sok tekintetben inkoherens, inkompetens és inkonzekvens. Egy írásán belül nem, azonban ő sok mindent írt; egy írásművén belül tart egy bizonyos vonalat. A Scientia Sacrá-ban több vonalon halad, mert elég hosszú ideig írta, és közben változtak némely tekintetben a nézetei. Bár ott is vannak egyenetlenségek, de a meghatározó, alapvető attitűd azon belül lényegesen nem változik meg. A Scientia Sacra I. folytatásának szánta a Scientia Sacra II. című művét, amit 12 kötetre tervezett, 4 ebből teljesen elkészült, az ötödik részlegesen és vázlatosan, a további kötetekről pedig feljegyzései voltak arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolná el őket.
A Scientia Sacra II. a Scientia Sacra I.-hez képest visszalépés. A Scientia Sacra II.-ben a kereszténységet próbálja meg a tradícióval tökéletes harmóniába hozni. Azt, hogy a kereszténység a Tradíció betetőzése, nem lehet mondani. Bizonyos szempontból mindegyik tradíció a Tradíció betetőzése. Ettől eltekintve, a kereszténység kivételesen nem alkalmas arra, hogy a Tradíció betetőzésének tekintsük, mert nem egy ponton a Tradíció legintenzívebb doktrínáinak ellentmond. Betetőzésről tehát szó sincs. Vita csak arról lehet, hogy milyen mértékben tartozik a kereszténység a Tradícióhoz. A betetőzés tradicionális pozícióból elfogadhatatlan a kereszténységgel kapcsolatban. A kereszténység pedig azt vallja, hogy a tradíciókat a kereszténység végtelenül felülmúlja.
Hamvas nagyon erőteljesen elutasító volt az összes keresztény felekezetet illetően. Így a katolicizmust, de még a protestantizmust is – amihez ő eredetileg tartozott – teljes mértékben és határozottan elutasította. Ebből arra lehet viszont következtetni, hogy nem látott kibékíthetetlen ellentétet a kereszténység és a kommunizmus között. Az kétségtelen, hogy ő nem volt materialista–ateista, a materializmust és az ateizmust a kommunizmusból nem vette át. Minden mást hajlandó lett volna átvenni, de ezt nem.
Ugyanekkor a kasztrendszert realitásnak tartotta, nemcsak a Scientia Sacra idejében, hanem később is – úgy mellesleg. Ezt valamilyen módon összeegyeztette a kereszténységgel, és a kommunizmus végletes egalitáriánizmusával, valamint összeegyeztette mindezt Nietzschével is. Tudjuk, hogy Nietzsche egészen más pozícióból mint a kommunisták, erősen keresztényellenes volt.
Egy embernek lehetőleg olyan nézeteket kell önmagában kialakítania, hogy az egyik nézete a másik nézetét ne lékelje meg, hanem erősítse. Hamvas olyan nézeteket gyűjtött egymás mellé, egymást erősítendő, amelyek nem hozhatók közös nevezőre; ő a kereszténységben valamit fölfedezett, ami a kommunizmushoz hasonlít, – más is fölfedezett már ilyesmit –, de Nietzschét nem lehet a kereszténységgel kibékíteni, és nem lehet a kommunizmussal sem.
Volt egy úgynevezett. „Csütörtöki beszélgetések” nevű kör. Ennek az élvonalában Szabó Lajos, Tábor Béla és Hamvas állt, és még körülöttük koncentrikusan elhelyezkedtek különböző személyek. A beszélgetésekről jegyzőkönyvek készültek, melyek hűen visszaadták ami ott elhangzott. Ott Hamvas tett egy olyan kijelentést, hogy ő fél lábbal és érzelmileg még erősen kötődik a Scientia Sacrához és a tradíció világához, ugyanekkor értelmileg tökéletesen látja, hogy ez egy merőben hibás, fals vonal, amit ő el akar hagyni, de hát az érzései visszahúzzák még. Úgyhogy Hamvas egy időre meglehetősen eltávolodott a tradíciótól, habár teljesen soha nem távolodott el, és később az életének mondhatjuk, hogy utolsó tíz-tizenkét évét – talán még többet is – arra fordította, hogy a tradíció és a kereszténység viszonyát önmagában tisztázza, és a kettőnek az egybevethetőségét vagy legalábbis kapcsolatát önmaga számára harmonikusan megoldja. Végül is arra az álláspontra jutott, hogy a kereszténység a tradíció betetőzése.
Hamvas Magyarországon a honfoglalástól napjainkig az egyik legmagasabban kvalifikált személy volt, a legmagasabb értelmi és értelmen túlian értelmi erőkkel. Hogy baloldalra tolódását magában hogy oldotta meg, az tulajdonképpen rejtély.
1945 után hallatlan mértékben várta, hogy Lukács Györggyel találkozzék, – úgy gondolta, hogy Lukáccsal ő nagyszerűen meg fogja érteni magát. Ezzel szemben Lukács György alig volt hajlandó fogadni őt, és mikor végül fogadta, akkor igen barátságtalan volt és kijelentette, hogy semmiféle hamvasi elképzelést nem hajlandó támogatni, minthogy ezek egyelőre nem időszerűek. Különböző moszkovitáknak vitairatokban, cikkekben közölte, – Keszi Imrének például, aki egy életveszélyes személyiség volt –, hogy a nézeteik antimarxisták. A fő moszkovitáknak felhívta a figyelmét arra, hogy az álláspontjuk némileg antimarxista! Aztán elbocsátották a fővárosi könyvtárból. Állítólag akkor Lukácshoz fordult, aki visszavetette, és meghagyta, hogy három hónap múlva újra tegyék ki. Újból kitették. Ő attól kezdve el lett süllyesztve. Hogy nem telepítették ki, az két dolognak volt köszönhető: egyrészt annak, hogy apósa – Kemény Gábor – a „szocialista pedagógia atyja” volt; másrészt annak, hogy lement vidékre, és vidéki építkezéseken raktári segédmunkás volt. Lukács György gyűlölete azonban soha nem csökkent vele szemben. Lukács szempontjából érthető volt, hogy egyszer csak jön egy entellektüel, aki ráadásul nem közéjük való és beleszól az ő dolgaikba. Hamvas nem tudta felfogni, hogy ő miért ellenség, pedig nagyon könnyen és nyilvánvalóan látható, hogy miért volt az.
Hamvas Béla egyebek között tradicionális szerző–gondolkozó volt. Meggyőződésünk szerint az életműve nélkülözhetetlen, és aki magyar nyelvű, annak Hamvas életművét, tradicionális vonatkozású írásait ismernie kell, a Scientia Sacrát sokszor el kell olvasni egy élet folyamán. Ugyanekkor Hamvas nem volt egyértelműen tradicionális író. Nemcsak úgy nem volt, mint Evola és Guénon, de úgy sem, mint Ziegler, úgy sem mint Schuon, úgy sem mint Burckhardt, vagy bárki más. Összehasonlíthatatlanul „íróbb” volt, mint ezek bármelyike. Mindegyiknél jobban tudott írni. A gondolatoknak a magassága-mélysége azonban nem éri el az élvonalbeli tradicionális szerzőkét-gondolkozókét. S azok mögött ő határozottan elmarad. Kiváltképpen elmarad azért, mert inkoherens, inkonzekvens és inkompetens. Magáról megírta – mert összehasonlította magát a tradicionális szerzőkkel, Guénonnal és Zieglerrel –, hogy ezek kétségtelenül sokkal képzettebbek, de benne több a rögtönzés. A hirtelen ötletektől vezetettség, és a hirtelen ötleteinek azonnali, kontroll nélküli kimondása: hangulati tényezők. Azért tud olyan mértékben hangulatot kelteni, mert ő maga is erősen hangulatokban élő valaki volt. A szellemi erők igen jelentősek voltak az ő esetében, de volt egy sajátos „lélektúltengése” is. Pontosan ezért van ilyen csodálatos stílusa. És ez a lélektúltengés Hamvasnak a követhetőségét az egyebek mellett szintén kizárja. A szellemi mozgás benne mindig hatalmas erejű maradt, de egy óriási lelki mozgás kíséretében jelent meg mindig. Egy szerző akkor jár el teljesen adekvátan, ha az érzéseket gondolkozások – tehát gondolatok adása és továbbgondolása – révén idézi elő. Tehát gondolatokat ad, hogy gondolkozzanak rajta tovább, és ezek a gondolkozások azután invokálhatnak érzéseket. Hamvasnál a gyönyörű megírtság érzelmeket invokál, amelyeket azután gondolatok kísérhetnek. Ha az ember így veszi kézbe, akkor nincs semmi baj, de ha úgy veszi kézbe, hogy bár ez következik, de ő azt hiszi, hogy ezáltal ő igazi szellemi inspirációkat kap, akkor viszont téved. Ez olyannal, aki éppen ismerkedik a kérdésekkel, nem okozhat bajt, hiszen ismerkedik. Aki azonban ezeket már valamennyire ismeri, aki ezeket végiggondolta már sokszor, az veszi észre, hogy tulajdonképpen milyen defektusok is jelennek meg, a kétségbevonhatatlan értékek megjelenése mellett.
Hamvastól meglehetősen idegen volt a szolipszisztikus létszemlélet. Hamvas valószínűtlennek tartotta azt, hogy egy Absolutio Absoluta megvalósulhat. Beszél az ember számára megvalósítható Status Absolutusról, ami ilyen értelemben nem Status Absolutus, hanem az ember számára megvalósítható Status Absolutus. Egy mindenen túlmenő Status Absolutus megvalósíthatóságát viszont valószínűtlennek tartotta, olyannak, ami alkalmasint nincs is. E tekintetben például Kaczvinszky József felülmúlja őt. Kaczvinszky nem író és rosszul ír. Rossz szóvirágokat alkalmaz, közhelyeket mond, giccses novellisztikus betétek vannak a könyvében, pszeudo-lírai hangvétellel, pszichologista, evolúcionista – mindezek ellenére egy remekművet írt, egy óriási jelentőségű könyvet írt, mely egyedülálló a maga nemében. Abban a könyvben a szolipszisztikus és abszolúcióra való törekvés teljes mértékben és transzparens módon jelen van. Nem mondja ki, hogy a szolipszisztikus szemlélet az igaz, de épphogy nem mondja ki, egy lépéssel oda lehet lépni, és rájönni, hogy itt arról van szó. Az abszolúció nála valóban Absolutio Metaphysica, és ki van mondva, hogy ehhez képest semmi sem fontos. Kaczvinszky könyvéhez képest Eliade Jóga könyve sokkal magasabb tudományos nívón áll, de a lényeglátása semmivel sem nagyobb, mint Kaczvinszkynak, sőt, elmarad mögötte.
Aki ismerte Hamvas Bélát az nemigen tudta őt nem szeretni és nem tisztelni. Szeretetre és tiszteletreméltó ember volt. Egy tiszta lény volt.
Hamvasban sajnos volt egy rendkívül nagy averzió mindennel kapcsolatban, aminek hatalmi összefüggései voltak. Ennek megfelelően mindennel kapcsolatban ami harc, ami politika, ami állam. Az, hogy ezeken a területeken – minthogy a földi-evilági életnek ezek valóban a legfeszültségteljesebb területei – mondhatjuk úgy, hogy egy magas ethosz szempontjából vizsgálva is rengeteg szenny gyűlik össze, azt nem lehet kétségbe vonni. Ezek igen gyakran beszennyezett területek, de nem feltétlenül és nem szükségképpen.
A földi emberi világ akcionalitásának a körében felmerül egy rendkívül sajátos veszély bizonyos emberek részéről, méghozzá kimondottan szellemi típusok részéről. Az európai entellektüelek körében elterjedt egy olyan nézet, hogy mindazok az emberek akik szellemileg valamit érnek, azok baloldaliak. Ez egy döntően hibás nézet volt. Az alapja körülbelül az volt, hogy néhány elszigetelt vonaltól – Joseph de Maistre, később Donoso Cortes, stb. – eltekintve a jobboldalnak nagyon sokáig nem volt ideológiája. De azért nem volt, mert nem kellett, hogy ideológiája legyen, hiszen az élet produkálta a jobboldali kereteket. Ideológia annak kellett, aki változtatni akart. Eredetileg nem kellett, éltek az emberek – már nem az ősi értelemben vett tradicionális keretek között –, de a későbbi kvázi-tradicionális keretek között. Ehhez nem kellett szellemi attrakció, nem kellett ideológia. Így-innen visszatekintve valamennyire kellett volna, sőt sokkal inkább kellett volna, de akkor azt nem lehetett ennyire érzékelni. Aki jobboldali volt, az nem ideológiát gyártott, hanem élt. Amikor később a jobboldaliság összekapcsolódott a nacionalizmussal, ott már volt ideológia, de azt nem kellett különösebben és művesen kihegyezni, hogy milyen legyen, hiszen a nacionalizmusra alapozódott. Nagy ideológiai teljesítményt lehetetlenségek elfogadtatásához kell produkálni, és bolsevizmushoz. És a jelenkorban már a jobboldalon. De nem azért mert lehetetlenség, hanem azért, mert annyira eltávolodott és az életben sincs már jelen, és az emberekben óriási princípiumzavar van. Ma a jobboldali ideológia lényegesen magasabb nívón áll, mint a baloldali, és annak most már a tiszta Tradicionalitásban kell gyökereznie. És sokkal hatalmasabb szellemek vonulnak fel a jobboldaliság vonalán, mint másutt. Valójában ez mindig így volt, hiszen – ha a múltba visszavetítjük a jobboldaliság fogalmát – valamikor mindenki jobboldali volt, aki számított. Pythagoras is, Herakleitos is, Platon is, Arisztoteles is, mindenki. Aki valamit ért és számított, az mind ott volt. Nem szorosan politikai ideológia mentén fejtették azt ki, amit kifejtettek. De lényegileg a taoisták is jobboldaliak voltak, Lao-ce is, Konfu-ce is. És Marx és Engels és Lenin és Márcuse nem is mérhetők Evolához, de nem mérhetők Metternich-hez, de Maistre-hez vagy Bonald-hoz, vagy Corteshez sem. Ezek mellett eltörpülnek. Vagy ebben a században Rudolf Pannwitz vagy Othmar Spann, vagy Taras von Borodaikevich. Ezek beláthatatlan magasságban mozogtak mind a baloldaliakhoz képest.
Mindent egybevetve: Hamvas életműve nem követhető, nemcsak nem követendő, de nem is követhető. Tiszteletre azonban feltétlenül méltó és alig engedhető el az, hogy aki magyarul tud, ért, olvas, az a teljes Hamvas életművet elolvassa. Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, az egész életművet többször, sokszor akár. Hamvast olvasni kell és tisztelni kell. Követni pedig nem kell, és nem is lehet. És ezt be kell látni. Nem kell mindenáron megpróbálni mégis követni, mert nem lehet.
László András
Előadás, 1997.
Posted in: előadás,esszé,Hamvas Béla,irodalom,László András,magyar,metafizika,mousai,Scientia Sacra,tradíció
