2/24/2012
Az Európa-eszme ma egyre inkább tért hódít kontinensünk szellemi köreiben. Egy alapvető pont jelentőségével azonban ritkán vannak tisztában: abból a szükségszerűségből származik-e ez az eszme, hogy Európa a külső hatalmak és érdekek fenyegető nyomásától megvédje magát, avagy magasabb célt tűz ki maga elé, és az organikus egységért folyik a küzdelem, amely önálló tartalommal és saját törvénnyel rendelkezik? Azaz az európai egység pusztán reálpolitikai tényező legyen, vagy elsősorban szellemi bázissal kell rendelkeznie?
A legtöbb föderalisztikus megoldás az első alternatívához tartozik, és az erők egységének pusztán egy olyan esetleges karakterét képes felmutatni, amely — mivel minden belső kötelék hiányzik belőle — a körülmények megváltozásával ismét szétesik. Az ellentétes megoldás — az organikus — azonban nehezen teljesíthető előfeltételekhez kötődik. Röviden ezeket mutatjuk itt be.
Mindenek előtt azt kell tisztázni, hogy bár az „európai nemzet” kifejezés mythos-ként nyerhet valamilyen jelentést, egy szigorúan szisztematikus gondolkodás pozíciójából rátekintve azonban ez a kifejezés nem kifogástalan. A „nemzet” fogalom lényegét tekintve inkább a természet, mint a voltaképpeni politika síkjához tartozik, és előfeltételezi egy bizonyos ethnos, egy nyelv, egy történelem sajátosságait. Ezeket a sajátosságokat nem lehet és nem is szabad egyetlen vegyes európai egységbe olvasztani. Itt nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket az európai életmód többé kevésbé standardizált jellegzetességei. Ezek a jellegzetességek inkább a civilizáció jegyében állnak, mint valamely kultúráéban, és nem európainak tekintendők, hanem modernnek, hiszen ma majdnem mindenütt a világon megtalálhatóak.
Az európai egység csak magasabb rendből eredhet, mint bármi, ami a „nemzet” fogalmat meghatározza. Formája csakis „organizmusokból álló organizmus” lehet; amelynek a csúcsán és a súlypontjában a szellemi valóság, és az unum quod non est pars [1] — hogy ezt a dantei kifejezést használjuk — fensőbbsége kell, hogy meghatározó módon működjön.
Organikus egység az állandóság princípiuma nélkül elképzelhetetlen. Azt kell tehát megvizsgálni, hogyan lehet az állandóságot az európai egység számára biztosítatni. Érthető, hogy nem lehet állandóságot találni az egészben, ha az már részeiben sincs meg. Az európai egység előfeltétele ezért az, amit az egyes nemzetek organikus integrációjának nevezünk. Az európai szerkezet minden valódi szilárdságot nélkülözne, ha egyrészt egyfajta internacionális parlamentre támaszkodna, másrészt ha olyan politikai rendszereket tartalmazna, amelyek — mint a demokratikus--népképviseleti rendszer esetében — semmiképpen sem tudják teljesíteni az irányzat és vezetés folytatólagosságát, mert állandóan és váltakozva alulról vannak meghatározva.
A történelmi rátekintés ezt az összefüggést erősíti meg. A középkori európai ökumené felbomlása abban a pillanatban megkezdődött, amikor a nemzetállamok — Szép Fülöp törvényei miatt Franciaország volt az első — elhagyták a birodalom felsőbbrendű autoritását, és hoztak egy új törvényt, mely szerint minden király „császár” az ily módon leszakított és abszolúttá vált nemzetében. Ámde jogosan hangsúlyozták, hogy e bitorlás mintegy történelmi nemezisként egy másikat is maga után vont: a szuverén, birodalomtól elvált nemzetállamokon belül az egyén is szuverénnek, önállónak és „szabadnak” jelentette ki magát, feladott minden magasabb autoritáseszmét és az atomisztikus, individualista princípiumot hangsúlyozta — ez minden „demokratikus” rendszer alapja.
Az organikus újjáépítés ezért két irányból lezajló integrációt feltételez: a nemzeti integrációt, amely minden egyes nemzeten belül a személyfeletti autoritás princípiumának elismerésén keresztül mehet végbe, mely princípium bázisul szolgál a politikai és szociális erők organikus és rendi kialakításához; továbbá a nemzet feletti integrációt, ami egy olyan autoritás elismerése által megy végbe, amely ugyanannyira emelkedik az egyes népi egységek fölé, mint amennyire azok egy bizonyos állam alattvalói vagy tagjai fölé. Amennyiben e feltételeket nem elégítik ki, a forma-nélküliség, az esetlegesség és a labilitás szintjén maradunk. Ekkor nem lehet magasabb, organikus egységről beszélni. Itt ütközünk azonban az egész probléma legkényesebb pontjába. Már pusztán magasabbrendű természete végett sem lehet ez az autoritás tisztán politikai karakterű — ami rögtön kizár minden bonapartizmust vagy rosszul értelmezett cézárizmust. Mi lehet akkor az új rend lényegi, belső alapja?
E bázisnak differenciáltnak kell lennie, mert szükséges, hogy megadja az európai egység saját arculatát, és mert garantálnia kell, hogy pontosan Európáról — „Európa nemzetéről” —, mint teljes organizmusról van szó, amely különbözik a többi, nem-európai organizmustól, és azokkal szemben áll.
Az a feltételezés, hogy eme alap tisztán kulturális is lehetne, nézetünk szerint illuzórius, ha a kultúrát szokásos, intellektuális és modern értelemben fogjuk fel. Beszélhetünk ma egyáltalán egy európai értelemben vett sajátos kultúráról? Kockázatos lenne igennel válaszolni, és ennek oka a neutralizált modern kultúra (ahogyan Christoph Steding fejezte ki magát). E kultúra minden politikai ideától függetlenítette magát, „priváttá” vált és egyúttal tendenciózusan kozmopolitává, iránytalanná és antiarchitektonikussá, szubjektívvé és még a „pozitív” és tudományos formáiban is arctalanná vagyis pontosan neutralizálttá. Ezzel ellenkező irányba csak a nivelláló „totalitarizmus” fordítottja tett kísérletet itt-ott Nyugaton, egy abszolút, politikai-kulturális egység eszméjének tételezésével. Mindenesetre frivol és dilettáns gondolat biztos jelének tekinthető, amikor azt hozzák fel, hogy az érvényesülési vágytól többé-kevésbé fűtött entellektüelek és irodalmárok megállapodásai és ülései bármit is képesek lennének tenni a valódi, férfias európai egységért.
Szigorúan véve, egy nemzetfeletti szövetség lelke religionálisan meghatározott kellene hogy legyen, de nem absztrakt módon, hanem egy tiszta, pozitív és normatív szellemi autoritással összekapcsolódva. Még ha el is tekintünk az Európában lezajlott mélyreható, az élet minden területét érintő szekularizációtól, kontinensünkön nincs ilyen középpont. A katholicizmus csak néhány európai nemzet vallása. Már a napóleoni időkben, összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben, mint a mai, a Szent-szövetség — amelyen keresztül pontosan az európai államok férfias, tradicionális egység-eszméje nyilvánult meg — pusztán a nevében volt szent, hisz hiányzott a tényleges vallási felszentelés, és a felsőbbrendű, univerzális idea. Ha nem katholicizmusról, hanem csak kereszténységről lenne szó, úgy egy túlságosan meghatározatlan és ingatag, nem kizárólag európai, és egyáltalán nem kizárólag az európai kultúrában használható alapról lenne szó. Ezért kérdéses a tiszta kereszténység összeegyeztetése a „birodalom metafizikájával”; s e nehézséget ismerhetjük fel a két hatalom között már a középkorban dúló viszályban is — ha ismerjük annak mélyebb okait, amelyeket egyébként máshol már kifejtettünk .
Szívesen beszél az ember európai tradícióról; ez azonban sajnos aligha több, mint frázis. Már régóta nem ismeri a nyugat azt, amit a tradíció magasabb, organikus és metafizikai értelemben jelent; emellett a renaissance időktől fogva a nyugati szellem és az antitradicionális szellem szinte synonymává vált. A tradíció, integrális értelemben, olyan kategória, amely egy szinte teljesen letűnt korhoz tartozik, ahhoz a korszakhoz, amikor egyetlen egy alakító, a metafizikumban gyökerező erő nyilatkozott meg az existencia minden egyes területén: a szokásokban, a vallásban, a jogalkotásban, a mythologiában, a művészetben, a világnézetben. Senki sem merné megkockáztatni, hogy ma, ilyen — a kérdésünk szempontjából döntő értelemben vett — európai tradíció létezne.
Abból a kellemetlen megállapításból kell tehát kiindulni, hogy ma az ember a romok világában van, és egyelőre pótmegoldásokkal kell megelégednie, amennyiben a szándéka legalább annyi, hogy ne veszítsen a nívóból és tévútra ne vigyék „Nyugat” és „Kelet” tévtanításai. Az első pozitív lépés lenne az európai egység föderalisztikus-parlamentáris és „szociális” felfogásának elutasítása, és ezzel szemben az organikus-qualitatív idea előtérbe helyezése, hierarchikus és funkcionális berendezkedés keretén belül. Ennek megfelelően kellene elismertté válnia a különböző területeknek és országoknak megfelelő szinten és formában megjelenő autoritásprincípiumnak. A nemzetfeletti európai egységet ideiglenesen a heroikus meghatározottságnak kellene jellemeznie, akkor is, ha sem háborúról, sem védelemről nincs szó. Ha néhány megingathatatlan férfi — elitet képezve — újra alkalmas lesz olyan tevékenységre és gondolkodásra, amelyek a materiális kötöttségektől, a partikuláris érdekek korlátozásától és a nacionalista korcsosulástól mentesek, akkor életre hívnak egy fluidumot és egy feszültséget, amelyek teremtő módon lesznek képesek hatni. Más időkben is megtörtént ugyanis, hogy ilyen elementáris körülmények mögött egy új princípium nyilvánult meg, amin keresztül láthatatlan és hatalmas módon egy nagy politikai organizmus részesült magasabb megszenteltségben, a nemzetfeletti autoritáseszme elnyerte legitimitását, és új korszak kezdődött. Ekkor a romokból valóban feltámadna — nem az európai nemzet, hanem az európai birodalom, mely elhárítaná a népeinket fenyegető veszélyt, a végérvényes felbomlást és rabszolgaságot.
MEGJEGYZÉSEK
[1] az egy, amely nem részekből áll
Julius Evola
Fordította: Mészáros Dávid
Megjelent a “NATION EUROPA” c. folyóirat 1951. júniusi számában.
Posted in: birodalmiság,elit,Európa,historia,Julius Evola,magyar,politeia,tradíció
